TÉRISZONY

Már tizennégy éves volt.
Nem akarta, hogy segítsenek neki,
egyedül is le tudta győzni a tériszonyát –
amikor eszébe jutott egy éve halott apja,
levitte a kutyát sétálni és elintézte a bevásárlást,
bevette az esti adag nyugtatóját,
egyedül is ki tudta nyitni a szárnyas ablakot.
A perselyére gondolt, ami lecsúszott a párkányról,
és a halott apjára az ablakban,
most úgy állt a párkányon, mint ő,
egyedül is le tudta győzni a tériszonyát –
nem tudja, meddig tartott a zuhanás,
mert még azelőtt elvesztette az eszméletét,
hogy kiugrott volna.

A TANÁR ÚR NÉVTÁBLÁJA

A harmadik emeleten nincs
már senki, csak a Tanár úr
névtáblája. Leülök a padra és nézem,
mikor ér fel a lift és sétál végig a Tanár úr
megint a folyosón.
Aztán rájövök, hogy egy éve meghalt.
Valahogy semmi sem olyan –

Mindennap bűntudatom van,
nem szeretem a változásokat,
csak vissza akarom kapni –

Ha lépteket hallok,
felülök, eltakarom az arcom,
az ujjaim közül lesem, ahogy leszedik
a falról a Tanár úr névtábláját.

APÁM ÖRÖKSÉGE

Apám azt üvöltötte anyámnak,
elment a józan esze,
pedig ő is hülyét csinált magából,
mint most én, aki azt mondom,
mindenki kész idióta,
csak én kezeltetem magam –
hányás közben arra gondolok,
legközelebb több hörgőtágítóval próbálkozom,
és azt üvöltöm anyámnak,
elment a józan esze,
mindenki bolond és gyarló –
apámnak könnyű volt elrontani.
Nekem ki kell hánynom a szégyent.

AMIKOR GYÓGYSZEREZTEK

Fáradtabb vagyok, mint tegnap reggel.
Igaz, amikor gyógyszereztek,
arra sem emlékeztem, mit mondtam az előbb;
mintha nem találkoztam volna
a savanyú képű öreg szomszéddal,
aki hallotta a tévében, hogy a menekült
gyerek veszélyes, jön a bökővel;
és mert nem volt erőm ellenkezni,
legalább elhittem, hogy törvényszerű volt
a tanár úr öngyilkossága;
nem kérdeztem megszállottan,
a velünk szemben élő anya
miért húzott zsákot újszülött lányának fejére;
nem érdekelt a sarkon álló
velem egyidős kurva, aki alkoholista
apjáról beszélt; tompán vettem tudomásul,
miért vertek meg egy egyetemistát
egy Esterházy-könyv miatt.