Az európai drámairodalom egy menedékjogi döntés történetével kezdődik. Danaosz király ötven lánya Egyiptomból érkezik Argoszba. Nagybátyjuknak, Aigüptosznak az ötven fia feleségül akarja venni az ötven lányt. Azok apjuk vezetésével a kényszerű nász elől menekülnek hellén földre. Pelaszgosz, Argosz királya, nem akar egyedül határozni az idegenek befogadásának kérdésében. A népgyűlés a menekülők védelme mellett foglal állást, és biztosítja számukra a beilleszkedésükhöz szükséges anyagi javakat is. Erről szól Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámája. Két és fél ezer év távlatából nincs különösebb jelentősége annak a filológiailag fontos problémának, hogy ez a mű a legrégibb-e a szerző hét fennmaradt drámája közül vagy a feltételezett időpontnál tíz évvel később keletkezett. A mai olvasó és néző számára az a meghökkentő, hogy a klasszikus műnek minden lényeges problémája mennyire időszerű ma is. Pelaszgosz királynak nemcsak az idegenek befogadásának kockázata okoz gondot, hanem a szokásaik, a külsejük idegensége is. „Hová való e népes, nem-hellén csoport, / barbár peploszban s fátylakban hivalkodó […] e női öltözet /nem argoszi, s nem is más hellén népeké” – mondja Pelaszgosz. A ruházatot persze meg lehet változtatni, az etnikai jegyeket azonban nem: „Úgy látom, inkább Libüának nőihez / vagytok hasonlók, mint e föld lakóihoz. / Ilyen fajtát a Nílus táplál”. Ezen nem változtat az sem, hogy a jövevények ősanyja, Ió éppen Argoszból menekült a főisten, Zeusz feleségének féltékeny haragja elől Egyiptom földjére. A népgyűlés döntése után az egyiptomi férfiak Hírnöke hiába fenyegetőzik erőszakkal: Pelaszgosz a szabadság, ezúttal a nők szerelmi szabadsága védelmében utasítja el az erőszakot: „E lányokat pedig, ha önként, szívesen / mennek, ha szép szóval beszéled rá – vigyed; de városunknak népe úgy határozott / egyhangúan, hogy nőket erőszakkal soha/ nem enged elrabolni”. (Kerényi Grácia fordítása.)
1999-ben két pakisztáni asszony kért menedékjogot Angliában arra hivatkozva, hogy a férjük rendszeresen bántalmazza őket. Az a veszély, hogy vissza kell térniük hazájukba, nem fenyegette őket: ezt kizárta a kínzás tilalmáról szóló ENSZ-egyezmény. A menedékjog azonban több mint a kiutasítás tilalma. Márpedig a genfi egyezmény nem biztosít menekültstátuszt annak, akit „csupán” családi erőszak sújt, ellenben védelmezi azokat is, akiket „meghatározott társadalmi csoporthoz” való tartozásuk miatt fenyeget üldöztetés. A négy klasszikus – faji, nemzetiségi, vallási és politikai – üldöztetés 1950-ben azért egészült ki ezzel az ötödik okkal, hogy az egyezmény védelmet nyújthasson azoknak, akiket a szocialista országokban osztályidegenként, kulákként üldöztek. A szovjet világrendszer szétesésével ez az üldözési ok fokozatosan megszűnt, annál nagyobb szerepet kapott a nemi szerep miatt bekövetkező üldöztetés. A brit parlament felsőházának jogász tagjaiból létrejött lordbíróság azt mondta ki, hogy azokban az országokban, ahol a törvények megfosztják jogaiktól a nőket, és nem védik meg őket az erőszakkal szemben, a hagyományos életformával szembeszegülő nők meghatározott társadalmi csoportot alkotnak, és igényt tarthatnak a genfi egyezmény védelmére. Ezt a védelmet hamarosan kiterjesztették például a homoszexuálisokra, ha hazájukban emiatt üldözték őket. Így tágult fokról-fokra a védelemben részesülők köre, hogy lassanként elérje az argoszi szintet. Akit erőszakkal akarnak olyas mire kényszeríteni (vagy eltiltani olyasmitől), ami egyedül az emberi érzésekre tartozik, annak jár a védelem.
Levelükben azt írják, a maguk, tervezőművészek számára a kultúra, a művészi szabadság jelent egyfajta menedéket. Ez így van, a kultúra, a művészi szabadság menedéket jelent a politika erőszakosságával, szűkös igényeivel szemben, meg a piac révén betörő hitványság ellen – mind a művész, mind pedig a befogadó számára De a kultúra ugyanakkor harci terep is, hiszen a szabadságot, a művészi szuverenitást, az értékeket nap mint nap meg kell védeni, ahogy az argosziaknak meg kellett védeniük Danaosz lányait. Babits Jónása is menedéket keresett, de nem volt hová menekülnie. Végül vállalta: „Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem”.
Nem valami vidító befejezés. De ez is benne van a pakliban.
Budapest, 2013. július 16.
Ezt a szöveget Kecskés Orsolya és művésztársai felkérésére írtam, négy ékszertervező iparművész kiállítási katalógusa bevezetőjének. A menekült-témát az indokolta, hogy a művészek a kiállított tárgyak eladásából származó jövedelmet a menekülők javára ajánlották fel. (K. F.)