„Te a forradalomról beszélj, fiacskám, a forradalomról – mondja a pópácska. – A néplázadásról!¹
„Így szóltam: – Egész forradalmunk ösztönös, akár a farkas.”²
Borisz Pilnyak

A Vörös Gárda fegyveresei

„Nagy Októberi Szocialista Forradalom” – nem az 1917-es orosz forradalom, hanem a sztálini szovjet állam évről-évre kötelezően megünnepelt mitikus születésnapjának a neve volt ez: súlyos ideológiai terheket hordozó névalak, amely egyesítette a sztálini rendőrállam-szocializmus apologetikusan historizáló eredetmítoszát a karizmatikus-etatista vezéruralom önlegitimációjával. Nemcsak arra volt jó, hogy a „szocialistának” nevezett „októberi fordulat” vagy „októberi felkelés” [oktyabrszkij perevorot] elnyelje az 1917 februárjában elementáris erővel kirobbant népforradalmat, elfedje az orosz forradalom eredeti sokszólamúságát (katonaforradalom, munkásforradalom, parasztforradalom, polgári forradalom stb.), és egész ellentmondásos, zűrzavarosan és véresen kavargó valóságát, hanem – és talán mindenekelőtt – arra, hogy a bolsevik hatalomátvétel – a Lenin és Trockij szervezte októberi fegyveres felkelés – maga tűnjön el a dicsfényt sugárzó névalak grandiózus homlokzata mögött. Az elvalótlanított, kiüresített, ünnepi dekorációként, ideológiai csomagolópapírként használt „forradalom” a sztálini állam forradalmi leszármazását tanúsító hivatalos pecsétté, az állam titulusává, kitüntető címévé, birodalmi kebelén fityegő rendjellé dermedt az 1929-et – a sztálini hatalomátvételt – követő évtizedekben.

Barrikád a Lityejnij sugárúton (1917 február)

Sztálin személyi diktatúrájának kiépülése – mint ismeretes – ennek a mágikus formulának a felállításával vette kezdetét Lenin halála után: „Sztálin – Lenin ma” (ez = az), hiszen a karizmatikus vezéri uralmat nem lehet megörökölni. A karizmatikus vezér helyére lépni annyi, mint azonossá válni vele, és a vezér-jelöltek közül végül is egyedül Sztálin bizonyult Leninnek. A mágikus formula azonban csak akkor működhetett megfelelően, ha érvényét a történeti múltra is kiterjesztették, amit a varázsgyűrű egyszerű megfordításával értek el: „Lenin – Sztálin tegnap”. Mindaz, ami a forradalom történetéből ebben a formulában nem fért el, vagy ami ellentmondott neki, törlésre vagy átkeretezésre volt ítélve: jószerével az októberi forradalom és az ezt követő oroszországi polgárháború összes meghatározó szereplője és fontos eseménye. Így született meg az a különös, kettős nevet viselő sziámi ikerpár – Lenin-Sztálin –, amelyik a forradalmat akarta, csinálta és győzelemre vitte. Legalábbis a sztálini korszak „kis vörös könyve”, a történelemből politikai mitológiát és konspirológiát csináló Kratkij kursz szerint.
Az 1917-es orosz forradalomból nemcsak a főváros polgári liberális forradalma (a februári), nemcsak a parasztforradalom (az „obscsina-forradalom” ³), hanem a munkásforradalom (a szovjetek), a katona- és matrózforradalom is eltűnt, ahogy eltűntek a baloldali eszerek, az anarchisták, főképpen pedig az „októberi fordulatot” – a fegyveres felkelést – ténylegesen megszervező és végrehajtó Lenin és Trockij, illetve a felkelés szinte teljes vezérkara. Ismeretes, hogy 1940-ben, a Mexikóban élő Trockij megöletésével a bolsevik párt 1917-es Központi Bizottságából már egyedül csak Sztálin volt életben, aki a totális személyi diktatúra kiépítésének útjában álló utolsó akadályt – a bolsevik párton belüli tényleges és potenciális ellenzéket – előbb a hatalomból távolította el, aztán az élők sorából is. A „nagy terror” éveiben – 1937–1938-ban – Sztálin nemcsak az októberi forradalom egykori vezérkarát likvidáltatta, hanem szinte a forradalom egész első nemzedékét – közel hétszázezer embert –, azt a nemzedéket, amely életét a forradalomra tette fel, megvívta a polgárháborút, és négy év (1917–1921) szmuta⁴ (interregnum, zűrzavar, törvénynélküliség, erőszak) után, a modern műszóval káoszokráciaként (chaosocracy) jellemezhető Oroszországban rövid időre (1921–1929) egyfajta – a bolsevik párt politikai egyeduralmán és piacgazdaságon alapuló – rendet, konszolidált társadalmi viszonyokat teremtett. Persze, fölvetődik a kérdés: nem a forradalom „falta-e fel” – az ismert menetrend szerint – ezúttal is gyermekeit, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében az általános zűrzavarban maguk sem riadtak vissza semmiféle erőszaktól? Nem a korlátlan forradalmi erőszak vetette-e meg az alapját (vagy legalábbis szolgált igazolásául) az 1929 után fokozatosan korlátlanná váló állami erőszaknak, a forradalmi terror az állami terrornak, a hadikommunizmus ellen fellázadt parasztság ellen indított háború (1918–1922) a „kuláktalanításnak” és a parasztság elleni állami terrornak (1929–1933), nem az 1917–1922 közötti „forradalmi ítélőszékek” bíráskodása – a „forradalmi lelkiismeret” alapján zajló ítélkezés – volt-e az előzménye a sztálini koncepciós pereknek és a rendőrállami rémuralomnak?

Az újonnan alakult milicia 1917-ben

„Nagy”, „Orosz”, „Forradalom”

Az 1917-es Nagy Orosz Forradalomról abban a leíró, mindazonáltal históriai értelemben beszélek, ahogyan az 1789-es Nagy Francia Forradalomról szokás beszélni, nem a forradalom egyik vagy másik szakaszához, fordulatához, hónapjához, hanem időbeli kezdetének, kirobbanásának évszámához kötve elnevezését, nyitva hagyva mind menetének, mind időbeli lezárulásának kérdését. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne, sőt, ne kellene rákérdezni e korántsem sterilen értékmentes, de legalábbis hatalmi legitimációra alkalmatlan megnevezésnek az összes alkotóelemére – „Nagy”, „Orosz”, „Forradalom” – mint ahogy rá is kérdeztek és kérdeznek mindmáig, akik 1917-et értelmezték vagy értelmezik, azaz François Furet szép szavával – penser la révolution – megkísérelték és megkísérlik elgondolni az orosz forradalmat, létrehozni az orosz forradalom történetileg igaz konceptusát.

Parasztok gyűléseznek 1917 tavaszán

Nevet adni egy eseménynek annyi, mint kiemelni az események forgatagából és ezzel az elválasztással létrehozni fogalmát. Vannak azonban rendkívüli események, amelyek maguk emelkednek vagy szakadnak ki a történeti események forgatagából, mintegy maguk választják magukat külön azzal, hogy megtörik, megszakítják, felborítják a történeti események megszokott, normálisnak tekintett menetét, mintha csak kiugranának a folyamatból, új időszámítást, új normát teremtve, hogy velük kezdődjön újra a történelem. A modern történelemben ilyen – a történeti folytonosságot megtörő, a történeti időt lenullázó, bizonyos értelemben történelemellenes, és mind lefolyásuk módjában, mind következményeikben katasztrofális – eseménysor a forradalom, legalábbis a forradalom – a revolúció – modern konceptusa⁵ értelmében.

Egy diák röpiratot osztogat

A forradalmat leggyakrabban az ugrás és a robbanás metaforájával jellemzik. A forradalom gondolatjelet húz múlt és jövő közé, de ez a gondolatjel vagy szünetjel – a jelennélküliség, a törvényszünet, a rendkívüli állapot – nem tarthat örökké, a jelen folyamatossága előbb-utóbb helyreáll, az ugrást – bármilyen nagy és rettenetes volt is – magába nyeli a történelem helyreálló folyamata, maga is történelemmé, történelmi alakzattá válik. Ha az ugrás – a szakítás, a rombolás, a tagadás – elég nagy, ha nem maroknyi megszállott akarata indította be, hanem a történeti folyamatot eltorlaszoló, az átalakulás útjában álló hatalmi rendszer provokálta ki, és az ugrás sikeres, vagyis a forradalom abba hal bele, hogy győzött, és nem abba, hogy leverték és megtorolták, akkor kijár neki a „nagy” jelző. Egy forradalom azonban még ebben az esetben is csak abban az értelemben lehet „nagy”, ahogy Franz Kafk a jellemezte egykor a „nagy embert”: amikor meghal valaki – írta –, akkor „láthatóvá válik, vajon neki ártottak-e inkább a kortársak, vagy ő ártott inkább a kortársaknak; az utóbbi esetben nagy ember volt az illető.”⁶ Ebben az értelemben feltétlenül igaz, hogy az 1917-es orosz forradalom nagy volt, nagyon nagy.

Vörösgárdisták a Szmolnijban Petrográdon 1917-ben

Az oroszban eleve két szó jelöli a „nagy”-ot – bolsoj és velikij. Előbbi a pusztán mennyiségi, méretbeli, kiterjedésbeli nagyságra utal, utóbbi a minőségi – szellemi, erkölcsi vagy történelmi – nagyságra. A történelemben ez a nagyság – velikij – valamilyen rendkívüli horderejű, az egész társadalmat vagy az egész világot megmozgató és megváltoztató eseményt illet meg, és a változás elborzasztó vagy felemelő (legtöbbször mindkettő) nagyszerűségére, már-már emberfölötti léptékére, elementáris erejére utal, mely természeti vagy természetfölötti erők mozgását idézi. Ebben az értelemben nevezte „velikaja reforma”-nak az apologetikus sajtó és a hivatalos cári történetírás az 1861-es jobbágyfelszabadítást, vagy „velikij perelom”-nak a sztálini párttörténet az 1929-es szovjet „nagy ugrás”-t. Ebben az értelemben volt az 1789-es francia forradalom jelzője is a „velikaja” (és nem „bolsaja”), és az első világháborút is úgy különbözették meg minden addigi háborútól, mint a „nagy háborút” („veli-kaja vojna”). De már a sztálini nagy terror korszakát a történetírás nem „velikij terror”-nak, hanem „bolsoj terror”-nak nevezi, hiszen az állami tömegterror milliókat megfélemlítő és százezreket elemésztő véres gyakorlatában a zsarnoki tébolyon, a magánönkényen kívül más – történelmi szükségesség, gazdasági kényszerűség, társadalmi érdek – nem játszott szerepet.
A magyarban – ahogy a legtöbb nyelvben – nincs két szó a „nagy”-ra, így a jelző eltérő értékelő tartalmát is nehezebb kifejezni. Ugyanakkor könnyebb kifejezni azt, hogy mindkét történelmi nagyságban van valami félelmetes, valami embertelen vagy emberfölötti, valami bálványszerű: annak a történelemnek a rettentő nagysága ez, amely semmibe veszi az egyes embert, az egyes életeket, átgázol családokon és népeken, és leöltek koponyájából issza a nektárt.

A „nagy” az 1917-es orosz forradalom jelzőjeként is kettős színben csillog. Egyfelől jelenti egy – kifutásában és következményeiben – az egész világot megrázkódtató és megváltoztató történelmi esemény nagyságát. Másfelől a forradalmi robbanás természeti kataklizmákat időző, elementáris erejére, mértéktelenségére, felfoghatatlanságára utal. A váratlanul megnyíló feneketlen szakadék, a káosz, a Nagy Válság félelmetességében is lenyűgöző nagysága ez. Azok a kortárs orosz értelmiségiek – írók, filozófusok, művészek –, akik nem annyira csinálták, mint inkább – szorongva, lelkesen, rémülettel, csodálattal – szemlélték a forradalmat, erre a „nagyságra” igyekeztek megfelelő kifejezést találni, amikor „katasztrófának”, „káosznak” vagy eszkatologikus evangéliumi fogalmakkal operálva „Apokalipszisnek” és „Színeváltozásnak” vagy legalábbis a „Színeváltozás kezdetének” nevezték.⁷ 1917 forradalmas februárjának és márciusának ünnepi időszakában pedig Feltámadásként ünnepelték – a vallási Krasznaja Pászhá-nak (Tündöklő, Gyönyörűséges Húsvétnak) a forradalom vörös színével adva politikai jelentést (vörös Húsvét): Krisztus haláltól megváltó kereszthalála a szolgaságtól, rabságtól, zsarnokságtól megváltó forradalommal került párhuzamba⁸.

Akik halálukkal életet adtak a szabad Oroszországnak. A forradalom mártírjainak temetése 1917 márciusában.

Ahol egy esemény az ész és a morál bevett modern kategóriáiban értelmezhetetlen és átélhetetlen, ott– vallási kategóriák híján – előtérbe kerül esztétikai értékelése és átélésmódja, ami a fenségesnek felel meg. Kant a fenségest negatív tetszésként határozta meg, amely akkor lép fel, ha „az érzelmet a tárgy nemcsak vonzza, de váltakozva mindig újra taszítja is – a fenséges láttán érzett gyönyör nem annyira pozitív tetszést, mint inkább csodálatot vagy tiszteletet tartalmaz, megérdemli, hogy negatív tetszésnek nevezzük. (…) A fenséges érzése tehát a nem-tetszés érzése, amely – az esztétikai nagyságbecslésben – abból fakad, hogy a képzelőerőnek az ész által történő becslése elégtelen”.⁹ Ebben az értelemben beszélhetünk „nagyságról” a 20. század két katasztrofális alapító eseménye – az Első Világháború és a belőle mint világválságból kifejlődő, lefolyásában, hatásában, következményeiben ugyancsak az egész világot megrázkódtató Orosz Forradalom – kapcsán. A modern történelemnek e két, huszadik századi – természetesen nem a semmiből előpattant –, egymással mélyen összefüggő katasztrofális – és újabb és újabb katasztrófákat indukáló – világtörténelmi fejleménye előtt csődöt mond a történelmi ész és a morális ítélőerő. Semmiféle észszerűségből nem következnek, semmiféle észszerűséget nem alapoznak meg, és túl vannak jó és rossz határán. Csak esztétikai vagy vallási kategóriákban és szemléleti formákban foghatók fel igazi mivoltuk szerint (a katasztrófa racionalizálása és átmoralizálása épp azt teszi lehetetlenné, hogy felfogjuk a 20. század történelmi alapkarakterének ezt a katasztrofális jellegét). Úgy kell írni róluk – mint Paszternak tanácsolta kortársainak – „hogy elálljon tőle az ember szívverése, és égnek álljon a haja”¹⁰. A világháború és az orosz forradalom (világforradalom) indítja el a 20. század katasztrofális történéseinek azt a sorát, melyeknek jellegadó vonásuk a felfoghatatlanság, hogy nem lehet történeti eseményekként az ész és az erkölcs bevett kategóriáiban elgondolni és megítélni őket: füstölgő kráterek, becsapódások, robbanások, fekete lyukak maradnak. Ami lehetséges: e történelmi katasztrófák vallási és esztétikai elképzelése és átélése – a negatív tetszés, a lenyűgözöttséggel és megrendültséggel elegy borzadály, amelyről Goethe így beszél a Faustban: „Legjobb osztályrészünk a borzadály, / A meghatottak / benne érzik csak át a Legnagyobbat”¹¹. A történelem felkorbácsolt óceánjának látványa ez, a megnyíló szakadék, a katasztrófa eszméjébe ágyazandó Haladás romhalmazának látványa. Így tárul elénk ma – száz év távlatából – az 1917-es Nagy Orosz Forradalom is katasztrófaszerű kirobbanásának, történeti lefolyásának és kifejlésének teljességében. A katasztrófa fenséges, a borzadályt a magasztossal egyesítő nagyságát kevesen élték át mélyebben és fejezték ki pontosabban az orosz költők közül, mint Alekszandr Blok, aki 1918 januárjában megfogalmazott Értelmiség és forradalom című írásában arról beszél, hogy „Mi, oroszok, olyan korszakot élünk, olyan nagyot, amilyenhez hasonló kevés van”, és aztán így jellemzi ezt a „nagy kor-szakot”: „Mindent átalakítani. Úgy rendezni a dolgokat, hogy minden újjászülessen; hogy hazug, szennyes, tespedt, csúnya életünket igazságos, tiszta, vidám és gyönyörű élet váltsa föl. Az ilyen szándékok, ezek az emberi lélekben, a nép lelkében régtől fogva lappangó szándékok szabadulnak ki börtönükből, szakítják át a gátakat, partok akadályain törnek át, viharzó áradatként zúdulnak tova, ez a forradalom. A kisebb, a mérsékeltebb, az alacsonyabb – a lázadás, a zavargás, a zendülés. De ennek neve forradalom. Rokon a természettel, jaj annak, aki azt gondolja, hogy a forradalomtól csak ábrándjai teljesülését kapja, bármilyen szárnyalóak és nemesek is azok az ábrándok. A forradalom mint a förgeteg, mint a hóvihar – mindig újat és váratlant hoz magával; sokakat kegyetlenül becsap; örvényében könnyen elveszejti a reá méltót; gyakran sértetlenül veti partra a méltatlanokat; de ezek csak kísérőjelenségei, ez nem változtat sem folyásának fő irányán, sem áradatának félelmetes, fülsiketítő zúgásán. Ez a zúgás folyton-folyvást a nagyot hirdeti.”¹²

Matróztüntetés Petrográdon 1917-ben

III. Sándor emlékművének ledöntése

A kortársak egy része – Alekszandr Bloktól Szergej Jeszenyinig, Vlagyimir Majakovszkijtól Borisz Paszternakig, Jevgenyij Zamjatyintól Borisz Pilnyakig, Andrej Platonovtól Iszaak Babelig – politikai beállítottságtól, világnézettől függetlenül, de habitustól, karaktertől függően éppen ilyen rettenetesen – lenyűgözően és ijesztően – nagynak látta és írta le az 1917-es forradalmat, míg más részük – ugyancsak politikai beállítottságtól függetlenül, de habitustól, karaktertől függően – a normalitás, a kultúra, a rendezett polgári életvilág megsemmisülését, regressziót, barbárságot, a zoológia győzelmét látta benne – Bunyintól Gorkijig, Remizovtól Bulgakovig, Pitirim Szorokintól Vaszilij Rozanovig, Alekszej Remizovig és Mihail Prisvinig. Mi, akik már nem vagyunk kortársai az orosz forradalomnak, negyedszázaddal a nagy forradalomból keletkezett szovjet állam – a „nagy Szovjetunió” – széthullása után mást sem érzékelünk, mint ezt a fajta rettenetes történelmi nagyságot, újra meg újra elborzadva, elhűlve e rettenetesen nagy forradalom valóságán.
Egy elnevezésnek természetesen nem csupán egyetlen eleme – „nagyság” –, hanem minden eleme kérdéses. Ha – a fenti értelemben – nagy volt is, vajon orosz volt-e és – nem utolsó sorban – forradalom volt-e az 1917-es társadalmi és történelmi robbanás? Az elmúlt száz évben számtalanszor, egészen különböző ideológiai alapokon vitatták már el 1917-től, hogy „orosz” lett volna. Volt „német aknamunka”, „nyugati import”, „szabadkőműves összeesküvés”, a birodalom idegenjeinek – letteknek, lengyeleknek, zsidóknak, kaukázusiaknak, kínaiaknak és a hadifoglyoknak, köztük nagyszámú magyarnak – az inváziója, ahogy az 1917-es nagy válságot Vörös kerék [Krasznoje koleszo] című több ezer oldalas tetralógiájában megörökítő Alekszandr Szolzsenyicin fakadt ki méltatlankodva egyik esszéjében¹³. De elvitatták számtalanszor azt is, hogy forradalom lett volna: volt ellenforradalom, palotaforradalom, puccs, államcsíny, külföldi összeesküvés, csőcseléklázadás, parasztzendülés, „vörös káosz” [krasznaja szmuta], nagy orosz pogrom, „korunk apokalipszise”, és még sok minden más¹⁴, attól is függően, hogy az egész forradalmat – a forradalmat mint olyat – vagy annak valamelyik részét utasították el, rekesztették ki a forradalom fogalmából.

A „nagy és vértelen”

„A világ egyetlen forradalma sem volt olyan rövid és annyira vértelen, mint az Orosz Forradalom”¹⁵. Ez a mondat 1917 márciusában, pár héttel a februári forradalom győzelme után hangzott el az Orosz Pravoszláv Egyház helyi zsinatának [Pomesztnij szobor] egyik felszólalásában. Nem az orosz nemzeti büszkeség naiv túlzása volt ez a megfogalmazás, hanem a cári monarchia megdöntése után felállt – a cári birodalom összeroppant kérge alól előbújt fegyveres katona- és paraszttömeg lassan kibontakozó lázadására még vak – Ideiglenes Kormány hivatalos forradalom-értelmezése, amelytől visszhangzott az egész korabeli liberális demokrata orosz sajtó: „Velikaja i beszkrovnaja”, azaz „Nagy és Vértelen”.
Ha a februári liberális forradalmi elitnek sikerült volna a lehetetlen, hogy ezen a ponton – a kezdőponton – megállítsa a minden külső és belső féktől, morális gátlástól megszabadult, minden szociális köteléket szétszaggató spontán tömegmozgást, mintegy befagyasztva az össztársadalmi káoszt, akkor az 1917-es orosz forradalom méltán a világ nyolcadik csodájaként vonult volna a történelemkönyvekbe, és hazájában még ma is kalaplengetve, az 1917-es Nagy és Vértelen Orosz Forradalomként ünnepelnék. De 1917-ben is csupán pár hétig tartott a februári forradalomnak ez a diadalittas önünneplése és a „vértelen” jelző már akkor sem volt teljesen igaz. Alekszandr Blok 1918 elején már az egyre féktelenebb, egyre démonikusabb vágta ismeretében utal vissza a kezdetnek erre a naiv ártatlanságára, amikor „a februári napok »vértelen idilljével« kezdődő és folyvást fenyegetően növekvő orosz forradalomról”¹⁶ beszél.

A puskás ember

De hogy ez a „vértelen idill” sem volt azért annyira vértelen és idilli, jól mutatja a korszak kiváló liberális büntetőjogászának, M. Ny. Gernyetnek 1917 áprilisában írt brosúrája. Ő is ezzel kezdi: „Az emberiség történelmében szinte nem volt még példa rá, hogy egy forradalom úgy menjen végbe, ahogy nálunk Oroszországban. (…) A városok óriási többségében és a paraszti Oroszország szinte teljes terrénumán egyetlen csepp emberi vér kiontása nélkül váltotta fel az új rend a régit. A harag és gyűlölet forradalmi időkben megszokott kiáradása helyett egyetlen áradásra került csak sor – a nép végtelen örömérzésének kiáradására. Nálunk a másutt oly rettenetes forradalmi napok egy mámoros népünnepély napjai lettek. Vérözön helyett – vörös zászlók özöne, lövöldözés helyett – forradalmi énekek hatalmas, égig csapó hangorkánja, gyilkos testvérháború helyett – eggyé válás az ujjongó örömben. Így váltak a forradalom napjai nálunk a forradalom ünnepi parádéjának napjaivá. A forradalmak napjait mindenkor és mindenhol az anarchia tette félelmetessé. A régi kormány elnyomása alatt nyögő egész rendek és egyes emberek igyekeztek mielőbb és mindenféle bírósági eljárás nélkül, saját erőből, önbíráskodással elégtételt venni a régi számlákért. Maga a megvadult tömeg egyszerre lépett fel a bíró és a hóhér szerepében. Emberi mivoltából kivetkőzve, vadállattá válva tombolt, rombolt,
gyilkolt, gyújtogatott, áldozatait olykor halálra kínozva és darabokra szaggatva. Némelyek azt gondolták, nem lesz ez másképp Oroszországban sem.”¹⁷ A liberális jogász – az interregnum Ideiglenes Kormányával, a februári forradalom liberális elitjével együtt – már márciusban is inkább csak képzelte, hogy ez így van és szerette volna, hogy így is legyen. A forradalmi földindulás féktelen, erőszakos, kaotikus valósága – a szmuta – azonban mindinkább belerondított ebbe az idilli képbe, amelyben az aufklérista népnevelői szándék az önszuggesztióval keveredett. Gernyet brosúrájában például ekként: „Mikor március 18-án az Ideiglenes Kormány az összes bűnfajtára vonatkozólag eltörölte a halálbüntetést, úgy látszott, ezzel az orosz nép egyik legalapvetőbb, legrégebbi és legállhatatosabban képviselt követelése teljesült. Amikor az előző kormánytól a halálbüntetés megszüntetését követelték [már az 1905-ös forradalomban is ez volt a forradalmárok egyik követelése, de az akkori forradalom menete és a rá következő megtorlás is igen véres volt¹⁸ – Sz. Á.], az orosz nép nem tett különbséget politikai és köztörvényes bűnözők között. Azt kívánta, hogy a hóhér örökre távozzon az orosz igazságszolgáltatásból, és hogy egyetlen emberi életnek se vethessen véget emberi akarat. Az Ideiglenes Kormány arra összpontosítva minden igyekezetét, hogy megszüntesse az igazságtalanságokat, melyek a cári kormányt fenntartották és éltették, sietett tudatni az orosz néppel, hogy a mostantól fogva szabad Oroszországban nincs többé helye sem hóhéroknak, sem akasztófáknak. A nép pedig úgy fogadta ezt a törvényt, mint számára teljesen érthetőt és elengedhetetlent.” Ezen a ponton Gernyet egyszeriben hangot vált: „Alig telt el azonban két hónap a halálbüntetés eltörlése óta – és Oroszország minden sarkából olyan esetekről érkeznek hírek, amikor a néptömeg megöli a bűntett színhelyén elfogott bűnöst, vagy azt követeli, hogy a rendőrség adja ki neki, hogy a tömeg számolhasson le vele. (…) A forradalmi kormány tehát eltörli a halálbüntetést, az őrjöngő tömeg pedig visszaállítja. A kormány nem akarta magát és az országot szégyenbe hozni azzal, hogy a hóhért hívja segítségül, miközben a tömeg embereket éget meg, kövez halálra, fojt vízbe, ver agyon, szaggat darabokra, kínoz halálra.”¹⁹
A szobatudós Gernyet a halálbüntetés jogilag és erkölcsileg megalapozott eltörlése és az elszabadult nép utcai gyakorlata között tátongó
kínos ellentmondást talán hamarább megértette volna, ha április elején, mikor brosúráját írta, kinéz szobája ablakán és elgondolkodtatja őt az egyik tömegtüntetésen magasba emelt transzparens felirata: „Halál a szabadság ellenségeire!” Kissé átfogalmazva: „Halál a halálbüntetés eltörlésének ellenzőire!”

A rendőrminisztérium különleges ügyosztályának irodája a forradalom napjaiban

Ezen a ponton talán érdemes meghallgatni egy másik kortárs – egy orosz író, Mihail Prisvin – tanúságtételét a „nagy és vértelen” forradalomról, igaz, pár hónappal későbbről, de még az októberi fordulat (perevorot) előtt. Ő a jobboldali eszerek Volja Naroda című lapjában publikált Vörös koporsó [Krasznij grob] című cikkében („Vörös koporsó – avagy beszéd arról, miként bizonyította be Oroszország, hogy az ember a majomtól származik) a következőt írja: „Volt egy vidám nap márciusban, amikor elhallgattak a fegyverek, és az emberek kitódultak a verőfényes utcákra, körülállták a lobogó kis tüzeket, amelyeken címereket és koronákat égettek. Akkor a Nyevszkijen váratlanul feltűnt egy zöldbe kötött könyvekkel megrakott szekér. Az emberek megrohanták, a könyveket szétkapkodták és hazavitték: nincs aktuálisabb olvasmány most ennél – mondogatták. Ez a könyv a francia forradalom története volt. A könyvet szépen elolvasták, tartalmát saját szavaikkal politikai tüntetések millióin továbbadták, a színészek kiválasztották a nekik megfelelő szerepeket, és kezdetét vette a francia forradalom emberi színjátékának előadása az orosz színpadon. Hallgatólagosan még abban is megegyeztek, hogy ez csak színjáték, és elnevezték vértelen forradalomnak, habár akkor már elég sok halottja volt. Mikor megkérdeztem, miért kell feltétlenül vörös koporsókban eltemetni őket, mi ennek az értelme, azt felelték, hogy a francia forradalom idején is vörös drapériával fedték be az elesettek felravatalozott holttestét, úgyhogy most nekünk is, ha törik, ha szakad, vörös koporsókban kell utolsó útjukra kísérnünk mártírjainkat. A temetési menet haladt és a Marseillaise rossz fordítását énekelték: »Előre munkásnép, dia-da-alra…«²⁰ A stílus nem számít – mondták nekem –, a darab talán francia, de a lényeg – orosz: a mi forradalmunk vértelen. És játszották tovább a színjátékot, míg csak el nem jutottak a Kommünig, és ráadásul hogyan jutottak el!? Előre sejtettem, hogy annak a vörös színnek rossz vége lesz, s a vörös koporsók láttán előbb-utóbb a színészek és a publikum is megvadulnak. A színészek egyszeriben elfelejtették, hogy csak színészek, és a francia forradalom megszülte ember szerepét alakítják. Mindent elfelejtettek, és a francia színdarab egyszeriben orosz misztériummá alakult át, mely az ember majomtól való leszármazásáról szól, hajmeresztő misztériummá, amilyet nem látott még a világ, melyben a trónusokon majmok ülnek, az elhunytak lelkei pedig förgetegként nyargalásznak a fekete utcákon vörös koporsóikban.”²¹

A nők helye az alkotmányozó gyűlésben van. Nők egyesüljetek! 1917

Az események lavinaszerű mozgását, a népi káoszt (szmuta, sztyihija, volja), az utcai kilengéseket, lincseléseket, a zabolátlanságot, a szabadosságot, a „vszedozvolennyoszty” („mindent szabad”) légkörét, a bosszúvágyat, a megtorlás-fantáziákat, a feljelentési furort, a városi rendőrök meglincselését, az önbíráskodást, a földesúri kastélyok felgyújtását és kifosztását, uraik lemészárlását, a gyűlölt üzemi mesterek talicskába ültetését és meghurcolását a gyárakban, a „nép ellenségeinek” folytonos keresését, a népi házkutatások szenvedélyét – mindezt Prisvin a forradalomnak tulajdonítja, vagyis az események sorrendjét a valóságos mozgáshoz képest éppen fordítva állapítja meg. Nála az utánzott francia színdarab – tehát az Ész forradalma – alakul át orosz misztériummá, amelyet a „majom”-hasonlat kibontásával – az ember állattá visszaváltozásával – érzékeltet. A valóságos mozgás iránya Oroszországban ennek épp a fordítottja volt. A kezdetet nem a modern forradalom (vagy annak imitációja, „majmolása”) jelentette, hanem az archaikus orosz szmuta – az éveken át tartó hatalomszünet nagy népi káosza, amelyben a tömegerőszak az úr, és amely a parasztfelkelés, a katonalázadás és a pogrom társadalom-lélektani vonásait egyesítette magában. A forradalom ezt a szmutát próbálta politikai mederbe terelni, irányítani, megformálni, lezárni – a februári forradalom mindhiába, az októberi – hosszú évek véres polgárháborúja és terrorja után – sikeresen. Kezdetben volt tehát az a bizonyos „orosz misztérium”, vagyis – a világháború katasztrófája következtében felrobbant cári birodalom és a rendszer kötelékéből kiszabadult, zabolátlanná és erőszakossá vált, archaikus mentalitású paraszti és katonatömeg tombolása, az igazságtevésként gyakorolt bosszú és megtorlás az elittel – a gyűlölt urakkal, gazdagokkal, tisztekkel, hivatalnokokkal – szemben, az a bizonyos – már Puskin által „kíméletlennek és értelmetlennek” nevezett – russzkij bunt (orosz néplázadás), narodnaja szmuta (népzavargás, világfelfordulás) volja (szabadosság) narodnaja sztyihija (népi ösztönösség), és csak azután, a szmuta viharzó tengerének hátán jött a forradalom, az első, majd a második, hogy az archaikus tombolás és rombolás erőit és energiáit politikailag szublimálja, racionalizálja, modern célok felé terelje. Nem a forradalom indította el a szmutát, hanem a szmuta nyomán indulhattak be a forradalmak, hogy a szmutát meglovagolva megszerezhessék az államhatalmat, és az új rendszer konstruálásába vonják be és kössék le a szmuta spontán, destruktív erőit és archaikus szervezésformáit (mindenekelőtt az obscsinákat és a falugyűléseket). A februári forradalom által felkínált rendszer, az európai ihletésű, emberi és polgári jogegyenlőségen, liberális alkotmányosságon alapuló demokratikus köztársaság azonban köszönőviszonyban sem volt a szmutával, a szmuta során létrejött újsütetű (szovjetek) vagy új szerepkörben megjelenő régi (obscsina) népi hatalmi szervekkel, sem pedig az archaikus mentalitású paraszti tömegek szociális igazságról, jogról, népuralomról alkotott elképzeléseivel. Csak a szmuta archaikus népi érzületét politikailag radikalizáló, mintegy a szmuta élére álló, a népi erőszakra építő bolsevik forradalom kínálta fel azt a rendszert, amely a szmuta destruktív erőit megkötötte, integrálta, az archaikus népi mentalitást, az anarchikus magántulajdon- és hatalomellenes népi-paraszti utópiát pedig a szocializmus racionális, posztkapitalista értelmiségi és proletár- utópiájával ötvözte. A szmuta – az elszabaduló erőszak, a fékevesztett tömeg utcai és falusi önbíráskodásai, a katonák és matrózok fegyveres önkénye, a „fekete földosztás”, az uradalmak elleni tömeges paraszti pogromok, a banditizmus – mindennapi valósága a bolsevik forradalom táptalajává vált, a katona-munkás és paraszt szovjetek pedig – a szmuta során alulról létrejött hatalmi szervek, a közvetlen vagy tanácskozó demokrácia szervei – magának az új rendszernek a szervei lettek. Csak később, a bolsevik hatalomátvétele után derült ki, hogy a szovjetek hatalmát ők a maguk – a bolsevikok – hatalmaként képzelik el, a szovjeteket – a népi tanácsokat – pedig a párt és az állam hatalmi szerveiként, és azonmód szembe is kerültek a népi szmutával, amely most már őket is le akarta dobni a hátáról: „szovjeteket bolsevikok (vagy kommunisták) nélkül!” – ez volt az 1921-es kronstadti matrózlázadás jelszava. A bolsevikok ellen Tambovban kirobbant parasztháború – az „antonovscsina”, a „zöldek” – fegyveresei ugyanúgy a vörös zászlóra esküdtek föl, ugyanúgy az „igazi forradalom győzelméért” harcoltak és ugyanúgy komisszárok és politikai tisztek vezették őket, mint a vörösöket. A népi szmutának és a bolsevik forradalomnak ez az érzületi, szervezeti és eszmei találkozása októberben mégis elegendő volt ahhoz, hogy négy év öldöklő polgárháborúja után ők fagyasszák új államba a nagy orosz szmutát. Ettől kezdve nem a régi rendszert felbomlasztó és a polgári forradalom vívmányait aláásó össznépi káosz élén menetelnek, hanem a káosznak véget vető, rendteremtő állam élén. Nyikolaj Bergyajev, aki 1918-ban még „szatanokráciaként” gyalázta Lenin rendszerét²², egy évtizeddel később így írt Leninről „az orosz kommunizmus eredetét és értelmét” vizsgálva: „1918-ban, amikor Oroszországot elnyeléssel fenyegette a káosz és az anarchia, Lenin beszédeiben emberfölötti erőfeszítéseket tesz, hogy fegyelemre késztesse az orosz embereket és magukat a kommunistákat is. Olyan egészen elemi dolgokat sürget, mint a munkavégzés, a fegyelem, a felelősségvállalás, a tudás és a tanulás, a pozitív építőmunka a puszta rombolással szemben, ostorozza a forradalmi frázispuffogtatást, az anarchikus hajlamokat, szinte mintha varázsigéket mondana a szakadék fölött. Ő volt az, aki megállította Oroszország Halál a burzsujokra! káoszba rohanását és szétesését; despotikusan, zsarnoki módon állította meg. Ebben van valami hasonlóság közte és I. Péter között.”²³

Matrózok Kronstadtból

Halál a burzsujokra!

A forradalom az elitek műve volt, felülről jött, hogy a féktelen népi tombolás és rombolás szelét saját vitorlájába fogja, politikai formát, irányt, célt, értelmet adjon az archaikus orosz szmutának. Az első forradalom, a februári politikai forradalom liberális, alkotmányos demokrata, mérsékelt szocialista elitje sikertelenül próbálta meg lezárni a szmutát, mert a liberális alkotmányosság intézményrendszerének kiépítése, a polgári jogok, a joguralom eszméje, a parlamentarizmus, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása mint végcél köszönőviszonyban sem volt a felkorbácsolódott szenvedélyek – a ressentiment – uralta szmuta archaikus népi mentalitásával, közösségi érzésvilágával, a népi igazságérzettel, amelyhez a joguralomnál sokkal közelebb állt a bosszú, a leszámolás vagy a „forradalmi lelkiismeretre” alapozott igazságszolgáltatás. Csak a bolsevikok, bár ők is vonakodva, és csak Lenin áprilisi hazatérése után, az ő tekintélyének és akaratának engedve álltak mintegy a szmuta élére és tudtak ennek a népi szmutának, az archaikus-utópikus népi vágyaknak és követeléseknek forradalmi, tehát racionális, modern formát, keretet, célt adni. Sajátos módon éppen azért, mert túlmentek a polgári racionalitáson, mert posztmodern, nyugatos kommunizmus-utópiájuk a népi fülekre úgy hatott, mint valami modernitást tagadó népi utópia. Borisz Pilnyak 1919-ben írt Meztelen év című regénye egyik hősének szavai jól mutatják ezt a paradox összefüggést: „Az európai kultúra – zsákutcába vezető út. (…) A forradalom szembeállította Oroszországot Európával. De ez nem minden. Mindjárt a forradalom első napjai után Oroszország életmódjában, erkölcsében, városaiban – viszszafordult a tizenhetedik századba.”²⁴ Egy másik korabeli elbeszélésének – a Szankt-Petyer-burchnak – a hőse, Andrej Ljudogovszkij mérnök pedig ezt mondja: „Állítom, hogy Oroszországban nem kommunizmus van, Oroszországban bolsevikok vannak. (…) A bolsevizmus – népforradalom a kommunizmus ellen, a vas ellen, Európa ellen.”²⁵

A forradalom „oroszsága” tehát nem vértelenségében, és nem is „másodlagosságában” – a francia forradalom majmolásában –, hanem archaizmusában, nem-modern, esetenként kifejezetten antimodern jellegében rejlett, még ha ezt az antimodernséget a forradalom bolsevik fordulata után posztkapitalista modernséggé – egy kapitalizmus utáni társadalom modernségévé –, az archaikus szmutát modern szocialista forradalommá formálták is át – a tömegeket és magukat is megtévesztve – a bolsevik párt ideológusai. A lényegen azonban ez mit sem változtatott: az orosz forradalom mind társadalmi kiindulópontjában, mind lefolyásában nem annyira modern forradalom volt, mint inkább archaikus néplázadás – bunt, szmuta, pogrom. A főváros és a nagyvárosok orosz „rögvalóságtól” elrugaszkodott liberális elitforradalma 1917 februárjában – az állam erőszakmonopóliuma nélkül meghozott, azonnal életbe léptetett polgári liberális, jogkiterjesztő törvényeivel, általános amnesztiájával, a harcoló hadsereg már amúgy is bomló fegyelmi rendjét aláásó rendeleteivel²⁶ – nem fékezően hatott az archaikus szmutára, a kezében fegyvert tartó erőszakos, éhes, türelmetlen, bosszúszomjas katona- és paraszttömeg mozgására, hanem ösztönzőleg. Nem irányt, célt, formát adott neki, hanem akaratlanul is biztatást, igazolást és felhatalmazást a rombolásra és tombolásra, minden határ átlépésére, minden norma, szabály semmibevételére, bármiféle rend elutasítására, azt is beleértve, amelyet a pár hónapig győztesnek látszó liberális elitforradalom léptetett az ancien régime régi, megalázó és elnyomó rendje helyébe. A szmuta megfékezésére csak a népforradalommal – a népi erőszakkal – azonosuló, azt a maga céljaira kihasználó második – bolsevik – elitforradalom volt képes 1917 októbere után, amikor a maga radikális baloldali populizmusával, amelyben a premodern, archaikus népi tagadást (magántulajdon-ellenesség, államellenesség, úrgyűlölet, polgárgyűlölet, értelmiség-gyűlölet, zabolátlan erőszak, bosszú, fosztogatás és öldöklés) a szocializmus vagy kommunizmus posztmodern elitisztikus-futurisztikus kapitalizmus-tagadásaként állította be, amely nem az archaikus múlt, hanem egy posztkapitalista jövő felé mutat. A bolsevikok bizonyos értelemben „meglovagolták” a szmutát, irányt és formát adtak neki, a hatalom megszerzésére irányuló politikájuk medrébe terelték. De még így is négy év véres polgárháborúja, egy Kronstadtban kirobbant bolsevikellenes matrózfelkelés, és egy Tambovból kiinduló nagy bolsevikellenes parasztháború leverése árán voltak csak képesek a központi állam erőszakmonopóliumát az új hatalmi berendezkedés alapján az egész országban helyreállítani, a parttalanul tomboló szmutát egy diktatórikus, egypártrendszerű állam és egy állami kontroll alatt tartott piacgazdaság (NEP) medrébe terelni. Így került az 1917 és 1921 közötti Nagy Válságból az orosz társadalom a – patrimoniális, vonakodva és kétlelkűen modernizáló – cári birodalom csebréből az erőszakosan modernizáló államszocializmus fejlesztési diktatúrájának vedrébe, ahol aztán rövid időn belül sem a többé-kevésbé modern mentalitású fővárosi polgárságból és ipari munkásságból, sem az archaikus mentalitású falusi paraszttömegből nem maradt semmi.

A forradalom mártírjainak temetése Petrográdon, 1917-ben

JEGYZETEK

---

1. Az orosz eredetiben: „Pro narodnij bunt!” (Borisz Pilnyak: Golij god. In Uő Szobranyije szocsinyenyij. Tom pervij, Terra–Knyizsnij Klub, Moszkva, 2003. 77.) A „bunt” néplázadást, népfelkelést, a népharag elemi erejű, ösztönszerű [sztyihijnij] kitörését jelenti. A hangsúly – az inkább katonalázadást vagy népzendülést jelentő „mjatyezs”- től eltérően – a „bunt”-ban a tömeges rendbontáson, az erőszakkitörés ösztönösségén, az állam elnyomó rendjét személyükben megtestesítő urakkal, csinovnyikokkal, pópákkal, kupecekkel szembeni együttes fellépésen van. A szó német eredetű (Bund = szövetség) és lengyel közvetítéssel (urządzić bunt/wzbuntować się przeciw komu = összeesküvést szervezni valaki ellen) került át a XV. század elején az oroszba. A „bunt”-tal azonos jelentésben használatos a „gil” (népforradalom) és a „szmuta” (népzavargás) szó is. Lásd ehhez az orosz történelmet „bunt”-ok sorozataként bemutató anarchista szemléletű szemelvénygyűjteményt (Gil. Iz isztorii nyizovova szoprotyivlenyija v Rosszii. Moszkva, Common place, 2015), melyet a következő – Mihail Bakunyintól kölcsönzött – idézet vezet be: „Végtére is, mi más Oroszország egész belső története, mint a kétkezi munkásnép állam elleni és az összes rendek elleni felkeléseinek (bunt) véget nem érő sora.” (I. m. 1.)
2. Az orosz eredetiben a mondat így hangzik: „Ja szkazal: Vszja nasa revoljucija sztyihijna, kak volk.” (Borisz Pilnyak: Masini i volki. In Uő Szobranyija szocsinyenij. Tom vtoroj. Terra–Knyizsnij Klub, Moszkva, 2003. 108.)
3. Lásd erről bővebben: Obscsinnaja revoljucija: Povolzsszkij szcenarij. In D. I. Ljuksin: Vtoraja russzkaja szmuta: kresztjanszkoje izmerenyie. AIRO-XXI. 2006. 85–131.; Danyilova L. V., Danyilov V. P.: Kresztjanszkaja mentalnoszty i obscsina. In Mentalitet i agrarnoje razvityije Rosszii (XIX–XX. vv.). Moszkva, ROSZSZPEN, 1996. 22–39.
4. Az 1917-es forradalom/forradalmak és polgárháború, parasztháború szmutaként – a hatalmi interregnumokban kirobbanó permanens és tömeges erőszakként, zűrzavarként – értelmezéséhez lásd: Narod i vlaszty v rosszijszkoj szmute. Szbornyik naucsnih sztatyjej ucsasztnyikov Mezsdunarodnogo kruglogo sztola »Narod i vlaszty v rosszijszkoj szmute«. Szerk.: P. P. Marcsenyja, Sz. Ju. Razina. Moszkva, Izd. BBA im. prof. Ny. J. Zsukovszkogo és Ju. A. Gagarina, 2010.; Lásd még: Vlagyimir Buldakov: Krasznaja szmuta – priroda i poszledsztvija revoljucionnogo naszilija. ROSZSZPEN 2010.; Vagyim Tyelicin: „Beszszmiszlennij i beszposcsadnij”? Fenomen kresztjanszkogo buntarsztva 1907–1921 godov. RGGU, 2002.; D. I. Ljuksin: Vtoraja russzkaja szmuta: kresztjanszkoje izmerenyie. AIRO-XXI. 2006.
5. A forradalom modern konceptusáról lásd: Hannah Arendt: A forradalom. Európa, 1991.
6. Franz Kafk a: Az én cellám – az én váram. Európa, 1989. 82.
7. Igen – írta R. V. Ivanov-Razumnyik, a baloldali eszerekkel rokonszenvező „szkíták” [szkifi ] mozgalom vezéregyénisége –, mi csakugyan arra törekedtünk, hogy ne engedjük kihunyni nemzedékünkben az örök Forradalom szikráját, annak az utolsó spirituális [duhovnij] Forradalomnak a szikráját, amely az egyetlen út az áhított Színeváltozáshoz [Preobrazsenyije].” Idézi: V. Sz. Fjodorov: Iz isztorii Petrogtradszkoj Volfili 1919–1924 godov. In Vecse, Szankt-Petyerburgszkij Goszudarsztvennij Unyiverszityet, 1999. 12–14. szám (kiemelés – Sz. Á.).
8. Több volt ez, mint metafora vagy a politikai esemény szakralizálása. A Húsvét-, azaz Feltámadás-központú ortodox orosz kereszténység atmoszférájában a legnagyobb vallási csoda és a csodaként megélt forradalom szinte eggyé vált a köztudatban: „A forradalom első éjszakája – írta T. Ny. Gippiusz festőművész, az ismert költőnő húga 1917. március 26-i keltezésű levelében – olyan volt, mint Húsvét éjszakája, amikor közvetlen közelségbe kerül hozzánk a csoda, érezzük, hogy itt van, hogy körülöleli az embert”. (Idézi B. I. Kolonyickij: Szimvoli vlasztyi i borba za vlaszty: k izucsenyiju polityicseszkoj kulturi rosszijszkoj revoljucii 1917 goda. Szentpétervár, Liki Rosszii, 2012. 25.] Még a Húsvét hétfőjén szokásos háromszori csókváltás rituáléja is politikai értelmet nyert: „Amikor sok kollégámmal a tanítás szünetelése után újra találkoztam, kezet szorítottunk, és én a »Hrisztosz voszkresze!«-vel [Feltámadott a Krisztus!] és háromszori csókváltással köszöntöttem őket.” (Idézi B. I. Kolonyickij, 25.) A Téli Palota, amely már ekkor a forradalom jelképe, a „szabadság temploma” (hram szvobodi), a „forradalom szentélye”(szvjatyiliscse revoljucii) így jelenik meg egy kortársi visszaemlékezésben: „A Téli Palotából ezernyi villanylámpa fénye világított…, mintha Húsvét éjszaka lett volna, de hiszen az is volt: az orosz élet feltámadásának éjszakája”. (P. [polkovnyik G. P. Peretc] V citadeli russzkoj revoljucii: Zapiszki kommendanta Tavricseszkovo dvorca. Petrograd, 1917. [Reprint 1997.] 45.) Egy mensevik, P. Garvi visszaemlékezésében felidézi egy öreg parasztasszony szavait: „Igazándiból ekkora öröm még Húsvétkor sem szokott lenni. Akkor egyetlen ember támadt föl, most meg – egy egész nép.” (Idézi: Kolonyickij, i. m. 26.) Legmesszebbre a politikai és a vallási sík azonosításában ezekben a napokban alighanem Merezskovszkij ment el: „Talán a korakeresztény vértanúk ideje óta nem volt a világtörténelemben keresztényibb, krisztusibb jelenség, mint az orosz forradalom” – írta ő. (D. Sz. Merezskovszkij: Angel revoljucii. In Russzkoje Szlovo, 1917. április 1.) V. P. Szvencickij vallásos publicista Kereszt és golyószóró című cikkében a forradalom után kijelentette: „Az orosz forradalom – vereséget mért a »sátánra«. Ezért kelti bennünk olyan erővel a csoda benyomását… Tudtunk arról, hogy léteznek »forradalmi szervezetek «, de őszintén megvallva, gondolta- e volna bárki – a legradikálisabb forradalmárokat is beleértve –, hogy az orosz nép három nap leforgása alatt feltámad. Természetesen soha senki álmodni sem merte ezt. És íme – feltámadt igaz valója szerint [voisztyinu Voszkresz – ahogy Húsvétkor válaszolják a „Hrisztosz Voszkresze!” üdvözlésre: „Voisztyinu Voszkresz!” – Sz. Á.] (V. Szvencickij: Kreszt i pulemjot. In Malenkaja Gazeta, 1917. március 7.) De nemcsak a forradalmat hasonlították a Húsvéthoz, hanem a Húsvétot is a forradalomhoz. Petrográdon a vallási ünnepet vörös zászlókkal köszöntötték. Még a korabeli üdvözlőkártyákon is ilyen köszöntések jelentek meg: „Hrisztosz voszkresze. Da zdravsztvujet reszpublika.” [Krisztus Feltámadott! Éljen a Köztársaság!] Jevlogij metropolita így emlékezik meg az 1917 márciusában a templomokban uralkodó szokatlanul átpolitizálódott húsvéti hangulatról, amelyben a vallási húsvét eggyé vált a politikai húsvéttal: „A Húsvét hétfő reggeli misét egy katonatömegtől zsúfolt templomban tartottam. A templomban félelmetes, forradalmi atmoszféra uralkodott… Amikor a »Hrisztosz voszkresze!« üdvözlésre válaszul végigmorajlott a tömegen a »Voisztyinu Voszkresze«, valaki elkiáltotta magát: »Rosszija voszkresze!«” (Idézi B. I. Kolonyickij, i. m. 82.) A „Krasznaja Paszha” egyházi kifejezés, amelyben a „krasznaja” tündöklőt, ragyogót, szépet jelent, a forradalom hatására a szó új, politikai értelemmel telítődött és az egyházi „vörös/szép” (krasznij ugolok, Krasznaja ploscsagy) a forradalmi mozgalom vörös színével egyesült. Olyannyira, hogy a „krasznaja Paszha” kifejezést utóbb még a bolsevikok is használták: Októbert nevezték „a munkásosztály és a szegényparasztság Húsvétjának” (A. Rabinovics: Bolseviki u vlasztyi. Pervij god szovjetszkoj epohi v Petrograde. Moszkva, 2007. 539.]
9. Immanuel Kant: A fenséges analitikája. In Az ítéleterő kritikája. Akadémia, 1979. I. rész. 1. szakasz, 211.
10. Borisz Paszternak: Emberek és helyzetek, In Én. Gondolat, 1968. 91.
11. J. W. Goethe: Faust. Második rész (Kálnoky László fordítása). Az idézett sorok az eredetiben így hangoznak: „Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil. // Wie auch die Welt ihm das Gefühl verteuere, // Ergriff en fühlt er tief das Ungeheure.”
12. Alekszandr Blok: Értelmiség és forradalom In Élmények és gondolatok. Európa, 1967. 22.
13. „Persze – írja Szolzsenyicin –, orosz talajon győzve mint mozgalom, hogyne vonzotta volna magához az orosz erőket, hogyne tett volna szert orosz vonásokra! De azért jussanak csak eszünkbe a forradalom nemzetközi erői! Talán a forradalom első éveiben nem olyan vonásai voltak-e a forradalomnak, mint egy külföldi lerohanásnak? Amikor előfordult, hogy egy települést megsemmisítő rekviráló vagy büntetőosztagban szinte senki nem beszélt oroszul, viszont finnek és osztrákok voltak közöttük? Amikor a Cseka apparátusában csak úgy nyüzsögtek a lettek, lengyelek, zsidók, magyarok, kínaiak? Amikor a bolsevik hatalom a polgárháború kritikus periódusaiban éppen a külföldi – különösen a lett – szuronyok révén tudta a maga javára billenteni a mérleget?” (Iz-pod glib, Ymca-Press, Párizs, 1974. 135.) Ehhez fűzi hozzá Grigorij Pomeranc vallásfi lozófus Álom az igazságos megtorlásról című esszéjében a következőt: „A lettek, zsidók, lengyelek nem külföldiek, hanem »más nemzetiségűek« ([inonarodci] vagy, amint ma mondják, »nemzeti kisebbségek«) voltak. Külföldinek nevezve őket, Alekszandr Iszajevics egy csapásra intervencióvá és agresszióvá változtatja azt, ami honpolgárok részvétele volt a saját tulajdon forradalmunkban. (…) A lettek, lengyelek és zsidók szerepe az orosz forradalomban jelentékeny volt (ugyanúgy, mint a grúzoké és örményeké, én inkább őket említeném, mint a magyarokat és kínaiakat). Azonban azok, akik részt vettek a szovjethatalom megteremtésében, a Gulagra kerültek, vagy egyenest a túlvilágra. Oroszok és nem oroszok – valamennyien egyforma dögcédulával fekszenek a földben. Az ember azt hinné, hogy a holtaknak nincs miért szégyenkezniük. Hát van!” (In Tovább… Tovább… Tovább! 1953–1988, Szabad Tér Kiadó, 1988, szerkesztette: Szilágyi Ákos, 141–142.) „Az orosz forradalom az idegenek műve” narratívának mai „feketeszázas” változatát lásd: Valerij Sambajev: Nasesztvije csuzsih. Pocsemu k vlasztyi prihodjat vragi [Idegenek inváziója. Miért kerülnek hatalomra az ellenségeink?], Algoritm, Moszkva, 2013.
14. A tengernyi szakirodalomból lásd ehhez: I. V. Sztarodubceva, V. A. Mau: Velikije revoljucii. Ot Kromvelja do Putyina. Izd. Vagriusz, Moszkva, 2004.
15. Idézi R. Loginov: »Великая и бескровная«. www.monarchist.info/newspaper/article/100/4540 Az 1917-es év eseményeinek krónikáját korabeli feljegyzések, emlékiratok, naplók alapján lásd: Oktyabr. Isztorija odnoj revoljucii. Common place, 2017.
16. Alekszandr Blok, i. m. 21.
17. Prof. M. Ny. Gernyet: Revoljucija, roszt presztupnosztyi i szmertnaja kazny. Moszkva, Izd. NACSALO, 1917. 7–8.
18. 1901 és 1910 között a forradalmi terrornak mintegy 17 ezer ember vált az áldozatává, ezeknek körülbelül fele az államhatalom képviselője volt. A cári kormány a terrorra megtorlásokkal válaszolt. 1901–1912 között a katonai tábori bíróságok ítélete nyomán mintegy 4352 embert végeztek ki. 1905 és 1907 között az orosz birodalmon végigsöprő felkelésekben, pogromokban és zendülésekben 88 ezer embert öltek vagy sebesítettek meg. A cári büntetőosztagok 1905–1906-ban mintegy hatezer embert lőttek agyon vagy akasztottak fel. 1906-tól 1911-ig pedig még hatezer embert. (Az adatokat lásd: In B. Ny. Mironov: Russzkije revoljucii nacsala XX veka: uroki dlja nasztojascsevo (otvet V. G. Horoszu). In Uő Szrasztyi po revoljucii. Nravi v rosszijszkoj isztoriografii v vek informacii. Moszkva, Vesz mir, 2013. 199.
19. Prof. M. Ny. Gernyet, i. m. 3. (Kiemelés – Sz. Á.)
20. Az Ideiglenes Kormány 1917. március 2-án, öt nappal II. Miklós trónról való lemondása után a Marseillezt fogadta el az új orosz állam himnuszául (1918. január 23-ig volt érvényben, a szovjet állami himnusz ettől fogva egészen 1943-ig az Internacionálé volt). Eleinte az eredeti francia dallammal játszották, később azonban a dallamot a Munkás Marseillez – P. L. Lavrov, a Narodnaja Volja egyik vezetője 1875-ben írt – szövegéhez igazították. Mihail Prisvin aggodalmai csak e szöveg ismeretében válnak érthetőbbé. Jól mutatja, milyen kevéssé, mennyire csak felül lehetett polgári az a polgárinak nevezett forradalom, amelynek lelkes néptömegei alul heteken, hónapokon át utcákon, tereken, színházakban, rendezvényeken egyfolytában a Munkás Marseillezt énekelték, például ilyen strófákkal: Богачи-кулаки жадной сворой // Расхищают тяжёлый твой труд. // Твоим потом жиреют обжоры, // Твой последний кусок они рвут. // Голодай, чтоб они пировали, // Голодай, чтоб в игре биржевой // Они совесть и честь продавали, //Чтоб глумились они над тобой. [Nyersfordításban: Gazdagok-kulákok mohó falkái // Ragadják el nehéz munkád gyümölcseit. // Verítékeden híznak a telhetetlenek, // Elveszik szádtól az utolsó falatot. // Éhezzél, csakhogy ők lakmározhassanak. // Éhezzél, csak hogy ők a tőzsdei játékban // Áruba bocsátva becsületet és lelkiismeretet, // Gúnyt űzhessenek belőled.]
21. In Volja Naroda, 1917. október 5. No 164. 4. Lásd még: Szmeh obezjan. Iz dnyevnyka. [Majmok nevetése. Naplójegyzetek] In Volja Naroda, 1917. október 28. No 156.1.
22. Ahogy 1797-ben Joseph de Maistre a francia forradalomról mondta, hogy „A francia forradalomnak sátáni jellege van”. (Idézi Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz, 1994. 46.)
23. Bergyajev: Isztoki i szmiszl russzkogo kommunyizma. Ymca-Press, Párizs, 1955. 95.
24. Borisz Pilnyak: Golij god (1920). In Uő Szobranyije szocsinyenyij. Tom pervij, Terra–Knyizsnij Klub, Moszkva, 2003. 74.
25. Borisz Pilnyak: Szankt-Peter-burch. (1921). In Uő Szobranyije szocsinyenyij. Tom pervij. Terra–Knyizsnij Klub, Moszkva, 2003. 405.
26. „Most érkezett az első parancs a katonai tiszteletadásról, pontosabban tisztelet nem adásról [értsd: nem kell a tisztek előtt szalutálni – Sz. Á.], – írja naplójában 1917. március 17-én Ioszif Iljin, orosz tiszt – és arról, hogy mostantól mindenkinek kijár az „ön” megszólítás, megszűnik viszont a „méltóságos uram” megszólítás, és így tovább. Azt beszélik az új szenátorok egyike találta ki, valamilyen Szokolov. Ahelyett, hogy a hatvan százalékban írástudatlan emberekkel megpróbálnának megértetni valamit, egyszerre csak parancsokat osztogatnak, amelyekből az derül ki, hogy mi, tisztek holmi szörnyetegek voltunk idáig. De ami még fontosabb, a parancsot az altisztek kapják meg, mi nem… Hogy nekünk mire van még egyáltalán jogunk, arról egy szó sincs, mi csak csináljuk ezt meg ezt és kész! ” (Ioszif Iljin: Belaja Odisszeja. Iz dnyevnyikov. In Oktyabr 2014. 3. Az elektronikus megjelenés alapján idézem: http://magazines.russ.ru/october/2014/3/4i.html.