(hajnal, hermész)

Nyár van, kora nyár, nagyon korán. Rég otthon
kéne lennem. Az együttállások szabott rendszere
szerint emelem poharam, amíg beszél. Hiszem
szavait, erős szöveg, gyenge vice. Sűrűn kortyolok,
csakazértsem beszél mellé. Hazamész majd, persze,
mi lesz. Ugyanaz. Kezdj ezzel végre valamit.
Tanulmányozd, írd le köreid. A testek kódolt
kibúvók mentén kerülgetik egymás hűlt helyét.
Más szóval és látszólag vacogunk. Erre mondják,
hogy csalóka idő, pedig csak hajnal, koranyár.
Találkozásaink napszakja, módja kezdetek óta
ez. Gravitálunk, de nem nevezzük nevén. Ilyen.
A friss, hűvös légtömegből pállott szemétszag
dereng, az utcakép józanodik. A tetők fölött
srégen egy sugárzó és egy felszívódó égitest,
egymásnak tükörben tetszeleg. Miként nyárfavatta
rebeg az erős ellenárban, vagy a Bazár játékáruház
ékes, zománc felirata alatt a túlexponált ablakok
nyikorgó, ingatag szárnyai, ugyanúgy az úttesten
az a sok vacak – csikk, kupak, repedés, üvegdarab,
miegyéb –, ami a földön megesik. A tündöklés szuvas
kis eszközei. Rám bízza, amit. Ez tehát a horizont,
rugaszkodj most el. A belátható dolgok takarásában
öles tárnák nyílnak és omlanak. Búgásuk elkísér. Igéid
hullámhossza ez legyen. Fura hév, mint akinek nincs
visszhangja, mondja a magáét, belemelegszik.
Értsem jól, közel hajol, majd hátraveti fejét,
szó szerint a levegőbe. Hadovál, taglejtése
titkosírás. Mihez mi közöd, azt kéne végre tisztázni.
Illata hóka mész és sós moszat. Hazavinném,
nincs hova, különben is túl vagyunk már ezen.
Ideje mennem, találkozunk még, mondanám, ha
lenne rá nyelvem, amit félre nem ért. Hosszan
visszhangzó kóda, ha az előtte lévő mokkás
Picardie poharat emelem el inkább búcsú gyanánt.

(tél, satöbb)

Nehezen járható esős évszakból, mint aki megkerült.
Nyomomban sártócsák a parkettán. Jól tudott, egyszerű.
Széthordom a tanulságokat. Aztán nézem a barna levet,
ha egyenletesen növekvő erővel csavarom a rongyot,
egyenletesen csorog. Erről eszembe jutnak a fuldoklók,
akiket kimentenek. Garaton a poshadt iszap, mikor
felköhögik. Amúgy légzésem mostanában tiszta, nyugodt.

Tegnap, induláskor még hó esett, persze a betonon alig
maradt meg, a leveleken is csak, mint brióson a cukor
finomra őrölt szemcséi, szombatonként, tíz órakor. Ennyi
a gyerekkor. Ma már csak eső, latyak. Az éjjeli ködök
azért biztosan, kesztyűs kézzel is könnyen elbánnak velem.
Betéve kéne tudni a kapukat és az összes kereszteződést,
a szobrokat és hűlt helyük. Hova csöngessek, ha baj van.
Otthon kéne lennem. Mint minden varázslat, útvesztő ez is.
A felhőzet viszont lassan felszakadozik. Vannak még jelek.

Idefelé jövet láttam egy csapat őzet. Álltak a szántón és
néztek egyenest, keresztül vagy túl a sebességen, míg
a kupéban az ülések és a poggyásztartók között, az utasok
feje feletti tükörsávban fák vonultak, a várttal ellentétes
irányban. Mintha visszafele beszélnénk. Néha nem tudom
megkülönböztetni, mi az, ami lesz és mi az, ami volt. Talán
ezt is csak hallottam valahol. Géza, kék az ég, mormolja
a mellettem ülő gyerek. Ujjain számolja a betűket.

Amit tudok. Keveset látom a napot. Görcsösen alszom el,
meredten ébredek. Hasamban a hold, mint hagymásokban a tél,
telik. Viselem. Akár a gangról a lépcsőházba behordott
pozsgások és évelők a halogének áhítat nélküli izzását.
Bizonytalanul burjánzó lehelet a vacogó üvegen. Általában így
érek haza. Ilyen, ahova. Az idő benne mégis, körkörösen,
gyökértől levélig, míg kicsapódik, megül a képen, hogy aztán.
Az egész alakos tükörben, tusolás után, a gőzben megfigyeltem.
Nem ismerem határaim. Ahogy nézem, könnyen elfogyok, pedig.
Eszem rendesen, ha kérdezik.

Vannak szavak, melyeket nem szabad lenyelni, és van,
amit nem lehet szebben ejteni. Idén ez volt a legnehezebb.
Mikor a nyelv alatt melengetett, lassan felszívódó mérgek
hatni kezdenek, a fülzúgás egyre erősödik. Sűrű, fehér zaj szitál.
Asztronauta híg űrben, lebeg csak, nem gravitál. Aminek nem
adok hangot, neutroncsillag, körülöttem kering, akár egy kihalt
nagyváros, akkora. Pulzusom impulzusa. Vagy mint abban
a természetfilmben a méhek, opálos burkaikban külön-külön
mind az álcák, míg a dajkák rendre dolgukat teszik.

Közel s távol a törvények ugyanazok. Alma a fáról leesik. Súlya
van a testnek és a szónak. Kapaszkodásnál az elengedés mégis.
Nagyobb munka, több erő. Igaz, hamar kifáradok, és nehezen
fejezem ki magam. Ilyenkor mélyre be kell szívni a levegőt,
tiszta erőből megfeszítve, majd lassan, kifújásra ellazítva
izmaim. Ez egy gyakorlat. El kell ismételni újra meg újra.
Gyakorlom. Aztán majd csak valahogy.