„Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.”
(Arany János: Tetemre hívás)

A fagytól még sötétebbnek tűnnek az erdők a falu körül, úgy állnak a fekete fák a decemberi hajnalban, mintha az ő jelenlétük nélkül nem kezdődhetne el az ölés. Anyám kikért péntekre az iskolából, hogy eljöhessek hétvégére nagyanyámékhoz, ez lesz az első disznóvágásom, apámat fogom helyettesíteni, idén is összevesztek otthon, elegem van a szüleidből! böködte apám a levegőt, unom, hogy szarnak az EU-s előírásokra, sőt még büszkék is rá, hogy kábítás nélkül mészárolják le az állatot, nem érdekel, mekkora szeretettel adják azt a rohadt húst, nem akarok több disznót vágni, elegem van a trancsírozásból meg hogy folyton beáll a derekam! Miután megérkeztünk, nagyanyámék félóráig hümmögtek, és vonogatták a vállukat azon, hogy apám nem jött, művészlélek, sóhajtotta nagyanyám, nincs mit csinálni, értelmiségi, aztán felém fordult, de te már tízéves nagyszamár vagy, ügyes leszel holnap, ugye? Nem mertem megdörzsölni az arcom, ahol belecsípett, mert nem akartam, hogy anyám rám szóljon, viselkedj, ne látsszon a képeden, amit gondolsz! Tényleg segíteni akarok, el is ismétlem magamban csomószor, mielőtt elaludnék, hogy tökéletesen fogok csinálni holnap mindent, muszáj, hátha apámék jóban lennének megint, beszélgetnének rendesen, és nem a válluk fölött vagdosnák egymáshoz a mondatokat.
Pattog a kályha, hajnalban kelünk, didergek, miközben belebújok a síruhámba. Nagyapám a fásládán ül, figyeli, ahogy öltözünk, ugrál az állkapcsa, csámcsog, szalonnabőrt rág, az égő fa szagában is érződik, milyen büdös a szája. Figyelj oda, szólít meg, nehogy sajnáld az állatot, akkor nehezen döglik meg, mire nagyanyám is bejön a szobába, így van, ha túl sokat kínlódik, rossz lesz a húsa, és az nekünk baj, mérget fogunk enni. Nem értem, minek figyelmeztetnek, csak egy disznóról van szó, undorító, mocskos dög, de azért előre gyakorlok, hogy véletlenül se essen meg rajta a szívem, elképzelem, milyen vicces lesz, ahogy kinyúlik a hatalmas, kövér test, és szétömlik a vére. Amíg mindenki felhajtja a kávéját, nagyanyám harmadszor is ellenőrzi, bezárta-e a külső kaput, nehogy kiraboljanak a büdös cigányok, mondja, ismerem én ezeket a kisegítőből, az ilyenek miatt nyugdíjazták korán, nem bírták az idegei. A sivalkodásra jönnek, magyarázza, kihasználják, hogy a hátsó udvarban dolgoznak az emberek, és ők közben visznek, amit tudnak, erre Áronbá, a böllér befalja az utolsó falat kenyeret, és teli szájjal bólogat, pontosan, a szemközti szomszédunk is így járta meg, elpakolták az egész mindenséget, pénz, arany, telefon. Hadonászva mesél az öreg, kezében a hegyes, kifent kés, talán a fejét akarja megvakarni, amikor hirtelen felszisszen, az istenit, megvágtam magam az állat előtt, nézzék, elmetszettem a fülem!
Nevetnek nagyapámmal, és lehúzzák a harmadik pohár pálinkát, majd kivonulunk az udvarra. Vastagon vagyok öltözve, és nincs is nagyon hideg, mégse reszkettem még soha ennyire, biztos a fáradtság miatt, erre gondolok. Nagyapám kiakasztja az ólajtó kampóját, és felkapcsolja a villanyt, egyetlen égő világít a porindás mennyezeten, gyenge a fény, a disznó álmosan röfög, még nem vette észre, hogy többen léptünk be az istállóba. Szorul a gyomrom, mint feleltetés előtt, vajon milyen lehet arra ébredni, hogy jönnek érted, olyan a szeme, mint az embereké, nem is buta, nem is gonosz a tekintete. A láncok csörrenésére kapja fel a fejét, koppannak a paták a síkos padlón, hátra álljál, mordul rám nagyanyám, ne nézzed annyira. A disznó úgy tesz, mintha érezné, mi fog történni vele, idegesen fújtat, lehet, hogy fél, pedig csak egy disznó, honnan tudhatna bármit is, egyedül azért visít veszettül, mert nagyapám és Áronbá beszorítják a rácsketrec sarkába, alája nyúlnak, és kirántják a lábát. Én is beleremegek, amint megdöndül a csupa háj test alatt a deszka, legalább száznegyven! kurjantja Áronbá, és a nyelvét kidugva csavarja a láncokat a patás lábakra, durván tekeri, mialatt nagyapám leszorítva tartja a disznót, és olyan őrülten mered Áronbára, mintha egy nővel csinálnák ugyanezt. Szúr a dobhártyám a visítástól, nyomás van a torkomban, érzem, hogy röhögnöm kell, ez a feladatom, meg is eresztek valami torz nyerítést, nagyapám húzni kezdi kifelé a vergődő állatot, és elismerően rám bólint. Ugyanaz a rézszínű műfogakkal teli mosoly, mint heréléskor, amikor kicsippentette a két rózsaszínű, csillogó golyót a malacból, és úgy dobálta őket a tenyerén, olyan büszkén, akár a dobókockát, nekem meg muszáj volt vigyorognom.
Tyúkok lábnyomai vannak a dermedt sárban, nagyapámék az udvar közepére vonszolják a disznót, nyögnek, vergődik. Gőzölögve árad a lehelete, üvölt, eszembe jut, hogy a Discovery-n láttam, az állatvilágból az ő belső szerveik hasonlítanak legjobban az emberéhez, lehet, hogy a jövőben tőlük fognak átültetni belénk szívet, vesét, májat. Vadul forgatja a szemét, Áronbá a fejére térdel, nem készül, nem céloz, és én se vártam még rá, a semmiből jön a mozdulat, kispriccel a vér a nyakból. Nem is szúrt Áronbá, csak odabökött, és már pattant is ki a vörös sugár a bőr alól, lüktetve ugrál, mintha másodpercenként elzárnának és megengednének egy csapot a disznóban, a földre loccsan az első pár löket. Az isten bassza meg! káromkodik nagyanyám, és gyorsan leguggol, odatartja az edényt, anyám ott toporog mögötte az üressel, és egyikük se látja, hogy a disznó a saját spriccelő vérét figyeli, azon keresztül pedig engem. Nehezen enged ki, csóválja a fejét nagyanyám, és nyújtja a kezét a következő lábasért, anyám odaadja, és elveszi a telit, ne öntsd a nyakamba! förmed rá nagyanyám.
A vér fekete folttá dermed a földön, hozzáragadna az ujjamhoz, ha megérinteném, hártya. Ilyen hártyák vannak bennem is, amik átszakadnak, ha elönt a hányinger, erre gondolok, amint az émelygés szétárad bennem. Kínlódik a disznó, hallom nagyanyám hangját, a kurva hétszentségit, nem elég, hogy kiömlött a vér, most még valamelyiketek sajnálja is? Nem tudom nem bámulni, valami hozzáerősíti a tekintetemet, az orromig lehúzom a sapkát, hogy ne lássam, miattam nem tud meghalni, miattam szenved, az én gyengeségem a hibás. Lassan hagyja abba a visongást, csillogó, nyákos gyűrűk az orrlyukai, ritmusra szűkülnek-tágulnak, és nem lassul a légzése, legalábbis túl hosszan kitart, fogalmam sincs, hogy nem esek össze, nem érzem a lábam, mindenki hallgat, zsibbad a szám és a fogínyem.
És akkor végre elmúlik. Áronbá a mellső lábát emelgeti, kipumpálom belőle a szuflát, kacsint rám, mindjárt meglángszórózzuk és szétszedjük, jó? Nagyanyám befelé tart a konyhába, hirtelen hátrafordul, te sajnáltad, ugye? döfi belém a tekintetét, dehogyis, mondja nagyapám helyettem, nem olyan legény ez. Városiak, morogja nagyanyám, mást nem mond, az égen gyűlik a fény, az utcán ugatnak a kutyák, felhörren a láng, ahogy megeresztik a gázt a palackból. Égett szőr szagával telik meg a levegő, végül nem leszek rosszul, belezsibbadok a rám törő álmosságba, segítek nagyapámnak kihozni a konyhából az asztalt, felrakják rá a disznót. Áronbá ugyanazzal a késsel kezdi boncolni, amivel leszúrta, reccsennek a csontok, húsdarabok cuppognak a teknőben, de vér többé nem folyik, csak lila, hajszálvékony erek szivárognak itt-ott. Két borda közti hajlatban meggyűlik a lötty, Áronbá fog egy kiskanalat, kimeri onnan, ez már nem szimpla vér, vigyorog, ebben benne van a lelke is, és egyetlen hörpintéssel eltünteti a szájában.