magyarázatkísérlet

Mi, emberek jószerével mindannyian vandálok vagyunk. Méltánytalan a rombolásnak a homo sapiensben mélyen benne gyökerező ösztönéért és öröméért egy germán néptörzset tenni felelőssé, amelyről vajmi keveset tudunk, s amely inkább a mondák, mintsem a valóság birodalmába tartozik.

Lerombolni egy tornyot nagyobb élvezetet okoz, mint fölépíteni. Az építőkockákkal játszó ötéves előre örül a pillanatnak, amikor egyetlen csapással ledöntheti majd a művét. Erre nem valami gonosz szomszéd bujtja föl a gyereket. Csakis magától támad ez a gondolata. A valami létező lerombolását kísérő öröm semmivel nem kisebb annál, mint amellyel létrehozunk valamit. A homo faber és a homo eversor nem csupán testvérek; e két lélek egyazon kebelben lakik. Az emberek, miként azt történelmük nap mint nap újra bizonyítja, ösztönből cselekszenek.

Ez legtisztább formájában a cezaromán diktátorokban jelentkezik. Szerényebb kifejeződése a közönséges ámokfutó, az öngyilkos merénylő, aki, bár nem minden esetben, de gyakran valamilyen önmagánál hatalmasabb akaratra hivatkozik. Ha nincs módja ölni, tárgyakon éli ki az ösztönét. Hogy egy bútordarabot zúz-e darabokra, egy műalkotást vagy valamilyen templomot, az mellékes. Ő csak azt akarja elpusztítani, amiről úgy gondolja, hogy másként az pusztítaná el őt. A rombolásban lelt öröm, hiába gondolta így Bakunyin és Schumpeter¹, nem mindig teremtő öröm.

Kisebb lépés vezet a pusztítástól az önpusztításig, mint ahogyan azt az egészséges emberelme föltételezi. Az ámokfutók és az öngyilkos merénylők könnyedén megteszik ezt a lépést.

Kettejük közt mindazonáltal olyan különbség van, amelyről hiba lenne megfeledkezni. Míg az első magányosan hódol a pusztításban-önpusztításban lelt örömnek, a második olyan közösséget tudhat maga mögött, amely nem csupán támogatja, de nemzi és szüli is őt. Az illető eszmében hívőknek ezt a közösségét, mint egy-egy toronyház-robbantásnál, inkognitóban maradó értelmi szerzők, közvetítők, parancstovábbítók és aktív tettestársak alkotják, no meg a merénylet látványában kedvüket lelő voyeurök, akik, meglehet, maguk is szívesen vettek volna részt az akcióban, csak kerülni akarnak minden kockázatot.

Ugyanez egészen nagy léptékben is igaz. Nem kell pszichológusnak vagy pszichoanalitikusnak lennünk ahhoz, hogy megértsük, miért vált ki a háború a legtöbb emberből olyan lelkesedést, amelyre nem talál magyarázatot az ész. E lelkesedés kezdetben nem ismer határokat; de amikor már nyilvánvalóan elkerülhetetlen a vereség, még akkor is folytatják a harcot, míg a pusztítás, negatív utópiaként, teljes nem lesz. Nyilvánvalóan léteznek olyan fajtájú kielégülések, amelyekről sejtelmünk sincs, amíg magunk is meg nem tapasztaltuk őket. Ám elég fölkeresnünk egy játszóteret, hogy felismerjük, mily kevéssé idegenek tőlünk az effajta erőszakos késztetések.

Fordította Tatár Sándor

Jegyzet

1. Joseph Alois Schumpeter (1883–1950) osztrák-amerikai közgazdász-politológus A gazdasági fejlődés elmélete című könyvében (1911, átdolg. 1926) kifejtett teóriája szerint az innováció legfőbb motorja a beállt gazdasági-, illetve versenyegyensúlyt megbontó „teremtő rombolás”.