Michel Winock két dimenziót, két (hol szétváló, hol újra egymásba fonódó) irányzatot vagy áramlatot különböztet meg a francia „populizmuson” belül: a tiltakozó (protestataire) populizmust meg az identitás-centrikus (identitaire) populizmust1. 1954 végén a IV. Köztársaság politikai égboltján üstökösként megjelenő, majd három év múltán magával a IV. Köztársasággal együtt eltűnő Pierre Poujade (1920–2003) kétségtelenül az első irányzat legismertebb XX. századi képviselője.
A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején sok kiskereskedő, kisiparos és kisvállalkozó érezte úgy, hogy áldozatul esik az ország – már a IV. Köztársaság alatt kezdődő – modernizációjának. Pierre Poujade egyszerre volt szószólója és prófétája a gyors tempójú iparosítás és urbanizáció veszteseinek. Az általa alapított politikai párt, a négyszázezer tagot számláló UDCA (Union de défense des commerçants et des artisans) 1954-ben jelenik meg az országos politikában: míg Poujade korábban csak a kiskereskedelmet fenyegető bevásároló központok meg az adóprés ellen lépett fel, 1954-től már a francia Algéria is ott van követelései között. Bár politikai programja eléggé homályos, az UDCA 1956 januárjában 11,6 százalékot kap a törvényhozói választáson. Az eredmény ötvenkét helyre elegendő a képviselőházban (az UDCA kötelékében politizáló huszonhét éves Jean-Marie Le Pen is ekkor jut először mandátumhoz). Jóllehet Poujade mozgalmára inkább a „tiltakozó” dimenzió a jellemző, azért a kakaskodó nacionalizmusra, antiszemitizmusra, idegengyűlöletre és értelmiségellenességre is rájátszó „identitás-orientált” dimenzió sem idegen tőle.2
Roland Barthes-ot az ötvenes évek közepén teljesen elbűvöli a Poujade-jelenség, a politikus könyveiből és nyilatkozataiból áradó nyárspolgári korlátoltság, a tautológiák, közhelyek, lapos megállapítások végeérhetetlen sorozata. Barthes kétszer is foglalkozik Poujade-dal meg a poujadizmussal az 1957-ben a párizsi Le Seuil könyvkiadónál közreadott Mythologies (Mitológiák) lapjain: először a Quelques paroles de M. Poujade (Poujade úr néhány kijelentése), majd a kötetet záró Poujade et les intellectuels (Poujade és az értelmiség) című esszében. Minderre korántsem Pierre Poujade politikai jelentősége vagy a baloldalhoz húzó szerző politikai ellenszenve a magyarázat, sokkal inkább az a tény, hogy Barthes szemében a poujadizmus rendkívül izgalmas téma a magukat természetesnek és magától értetődőnek álcázó társadalmi látszatok világában.
Roland Barthes-ot fordítani nem könnyű feladat. Nemcsak a francia meg a magyar eltérő fogalmi apparátusa miatt, nemcsak a két nyelv eltérő mondatszerkesztési eljárásai miatt (vagyis amiatt, hogy míg a francia jobbra bővít, a magyar balra), sokkal inkább azért, mert a francia nyelv átlagos elvontságánál is elvontabb barthes-i szöveget még akkor is nehéz a franciánál nagyságrendekkel konkrétabb magyarra áthangszerelni, ha minden mondat esetében nem a felszíni struktúra, hanem a szövegértelmezéssel megkonstruált közlési szándék a kiindulópont. És akkor a neologizmusokkal, többjelentésű és idegen szavakkal gyakran élő szerző ironikus-szarkasztikus hangjáról még nem is beszéltem. Az alábbiakban csakis az volt a célunk, hogy a barthes-i mondatokat világosan és gördülékenyen, visszafogottan és sallangtalanul visszaadjuk, arra is ügyelve, hogy ahol csak lehet, tiszteletben tartsuk a barthes-i stílusnak azt a sajátosságát, de mondhatnám azt is, hogy különlegességét, amit a francia úgy hív, hogy le sens de la formule.
Á. P.
Hogy Poujade szemében ki az értelmiségi? Elsősorban a „tanár” (az „egyetemi oktató, a derék pedagógus, a megyeszékhelyen élő értelmiségi”3) meg a köztisztviselő („technokraták, mérnökök, adóellenőrök és egyéb jómadarak”). Az a tény, hogy Poujade ilyen szigorúan ítéli meg az értelmiséget, feltehetően közönséges adó-iszonyra vezethető vissza: a „tanár” valóságos élősködő; először is, mert fizetésből él (…); meg azért is, mert a magánórákat nem vallja be az adóhivatalnak. A köztisztviselő meg igazi szadista: ő a közutálatnak örvendő adóhivatalnok képében sanyargatja az adófizetőket. De mivel a poujadizmus már a kezdet kezdetén törekedett főbb archetípusainak kialakítására, az értelmiséget is igen gyorsan áttelepítették az adózás kategóriájából a mítoszokéba.
Mint minden mitikus lény, az értelmiségi is szorosan kapcsolódik egy általános motívumhoz meg egy szubsztanciához: nevezetesen a levegőhöz, vagyis (bár az így körvonalazott identitás semmiképpen sem nevezhető tudományosnak) az ürességhez. Felsőbbrendűségének tudatában az értelmiségi lebeg a föld felett, nem „tapad” földhözragadtan a valósághoz (a valóság itt magától értetődően a földdel azonos, azzal az ambivalens mítosszal, ami egyszerre faj, falusi élet, vidék, józan közgondolkodás, kiismerhetetlen néptömeg stb.) Egy vendéglős, akinek értelmiségiek is gyakran megfordulnak az éttermében, méltán nevezi őket „helikopternek”, a pejoratív kép még a repülőgép férfias erejétől is megfosztja lebegésüket: az értelmiségi, meglehet, elszakad a valóságtól, de csak egyhelyben köröz a levegőben: még felemelkedése is bátortalan, lévén egyforma távolságra a vallás végtelen égboltjától meg a józan közgondolkodás szilárd talajától. Csak egyvalamije nincs, a nemzet szívébe kapaszkodó gyökere. Az értelmiségi se nem idealista, se nem realista, csak holmi zavaros fejű „idióta”. Az értelmiségi esetében az odafent a felhők szintje, ez már Arisztophanész idejében is elcsépelt közhely (akkor Szókratész volt az értelmiségi). Ahogy az értelmiségi ott lóg magasan az ürességben, az üresség őt magát is teljesen kitölti, ezért is olyan „mint a dob, amit a legenyhébb szél is meg tud szólaltatni”. Ezzel pedig eljutottunk az értelmiségellenesség – mindenfajta értelmiségellenesség – megkerülhetetlen alapzatához: a nyelv iránti bizalmatlansághoz, továbbá minden ellentétes véleménynek közönséges zörejjé való degradálásához – mert ez a nyárspolgári polémiák jellegzetes módszere. Ezekben a polémiákban olyan fogyatékosságot leplezünk le az ellenfélben, amit saját magunkban nem vagyunk hajlandóak észrevenni, és mindig az ellenfélre hárítjuk önnön hibáink következményeit; homályosnak nevezzük, amit nem akarunk látni, és zagyvaságnak, amit nem akarunk hallani.
A „felsőbbrendű” elmék magasröptűségét itt is az elvontsággal azonosítják, ebben, meglehet, az az állapot is közrejátszik, ami egyformán közös a légköri magasságban meg az értelmiségről alkotott elképzelésben: ez pedig a légritkulás. Persze, gépies elvontságról van szó, az értelmiségiek valójában gondolkodógépek (hiányozni nem a „szív” hiányzik belőlük, ahogyan a szentimentalista filozófiák mondanák, hanem a „furfang”, valamiféle intuitív taktika). A gépies gondolkodásnak ez a motívuma látványos attribútumokkal is fel van ruházva, és ezek csak tovább erősítik a belőle sugárzó rontást. Legelőször is, a gúnyos nevetést (az értelmiségiek szkeptikusak a Poujade-jelenséggel szemben), aztán ott az aljas rosszindulat, a gondolkodógépben ugyanis, legalábbis elvontan nézve a dolgot, van valamennyi szadizmus is. A pénzügyminisztérium hivatalnokai egytől egyig „perverz alakok”, nemhiába élvezik úgy az adófizető gyötrését: ők a Rendszer támaszaként hideg fejjel mindent túlbonyolítanak, valamiféle meddő találékonyság jellemző rájuk, az az ártalmas túlszaporodás, ami a jezsuitákkal kapcsolatosan már Michelet-ben4 is jeges rémületet keltett. A mérnökök egyébként ugyanazt a szerepet töltik be Poujade-nál, mint amilyet a jezsuiták a valamikori liberálisok szemében: ezek a köztisztviselők, akik a Pénzügyminisztérium közbeiktatásával (a Pénzügyminisztérium tulajdonképpen a Pokol eufemisztikus megnevezése) az összes adóügyi probléma okozói, saját maguk építik fel a Rendszert, amelynek aztán megannyi élettelen testként engedelmeskednek, perinde ac cadaver5, ahogyan a jezsuiták mondták.
Merthogy a tudomány, legalábbis Poujade szemében, furcsamód szélsőségre is képes. Mivel minden emberi jelenség, még a gondolatbeli is, csak mennyiségével létezik, elég összehasonlítani egy jelenség „súlyát” az átlagos poujadista szellemi képességével, máris szélsőségesnek lehet minősíteni: az sem lehetetlen, hogy a tudomány erénye épp a szélsőségekben rejlik, és hogy pontosan ott kezdődik a tudomány, ahol Poujade feleslegesnek tartja. Mindenesetre, a poujadista retorika nagyon is nagy becsben tartja ezt a mennyiséggel való meghatározást, annál is inkább, mivel szörnyeket, vagyis mérnököket szül a világra, annak a színtiszta elvont tudománynak a gyermekeit, amelyet kizárólag büntetésként lehet a valóságra alkalmazni.
Nem mintha Poujade-nak a mérnökökről (és értelmiségiekről) alkotott értékítélete annyira kétségbeejtő volna: utóvégre egyáltalán nem lehetetlen a „francia értelmiségit” visszatéríteni a „helyes útra”. Az értelmiséginek ugyanis mindössze az a baja, hogy hipertrófiája van (végeredményben meg is lehetne operálni), más szóval attól szenved, hogy különlegesen nehéz intelligencia-nyúlványával csaknem súlytalanná degradálja kiskereskedő átlagos intelligencia-mennyiségét. Ez az intelligencia-nyúlvány, ez a túlsúlyos matéria, amit sajátságos módon maga a szabatosan kifejtett és fogalmakba rendezett tudomány hoz létre, úgy adódik hozzá az emberhez, mint amikor a fűszeres a pontos mérés érdekében még egy almát vagy még egy darab vajat dob a mérleg serpenyőjébe. Az, hogy a mérnököt teljesen elbutítja a matematika, annyit jelent, hogy aki túllép a tudományosság bizonyos fokán, az nagyon hamar ott találja magát a mérgek minőségi világában. Mihelyt kilépünk a mennyiséggel való meghatározás egészséges köreiből, már maga az a tény is kompromittálja a tudományt, hogy egyre kevésbé lehet munkaként meghatározni. Az értelmiségiek, mérnökök, professzorok, egyetemi oktatók és tisztviselők egytől egyig semmirekellő naplopók: közönséges esztéták, akik ráadásul nem az otthonos falusi kocsma, hanem a bal parti6 előkelő mulatók látogatói. Itt megint olyasmibe ütközünk, ami minden tekintélyelvű rezsim kedvelt motívuma: nevezetesen az értelmiségi hivatásnak a tétlenséggel való azonosításába; az értelmiségi már meghatározásánál fogva is dologtalan életet él, rá kellene kényszeríteni, hogy ő is megfogja végre a munka végét, hogy ezt az ő szélsőségesen ártalmas tevékenységét végre – a poujadisták mércéjével is mérhető – konkrét munkavégzéssé alakítsa. Tudjuk, végeredményében kevés az olyan pontosan mérhető – és ennek következményeként jótékony hatású – munka, mint amilyen egy mély gödör kiásása vagy nagyobb kődarabok halomba rakása: ez a színtiszta munka maga, és nincs is olyan posztpoujadista rezsim, amelyik a dolgokat logikusan végiggondolva ne ezt a fajta munkát szánná a naplopó értelmiséginek.
A munka mennyiségi meghatározása természetesen elválaszthatatlan a testi erő, az izomerő, az izmos mellkas meg a fejlett karizmok felértékelésétől; és megfordítva, a fej már csak azért is gyanús, mert termékeit nem mennyiségileg, hanem csak minőségileg lehet meghatározni. Itt megintcsak az ész közönséges lejáratásához jutunk vissza (fejétől bűzlik a hal – mondják gyakran Poujade környezetében), az ész fatális szépséghibája épp bizarr helyzetében rejlik, vagyis abban, hogy a testen legfelül helyezkedik el, a felhőhöz közel, de távol a gyökerektől. A felsőbbrendűségnek még az ambivalenciáját is alaposan kihasználják; egész kozmogónia épül ki, amely állandóan játszik a testi adottság, a morál meg a társadalmiság közti elmosódott analógiákkal: amikor a test harcot indít a fej ellen, az a kicsiknek, a vitalitást képviselő névtelen sokaságnak a harca az odafönt ellen.
Poujade igen gyorsan kialakította testi erejének legendáját: az is garanciája az értékének, hogy van pilótaoktató diplomája, a háború alatt harcolt a RAF kötelékében, és volt rögbi-játékos is: a vezér, csatlakozásukért cserébe, már lényegénél fogva is mérhető erővel vértezi fel csapatait, annál is inkább, mivel itt testi erőnlétről van szó. Nem csoda, hogy Poujade-nak az állóképesség a legnagyobb presztízse (és egyben a belé helyezett kereskedői bizalom alapja) („Poujade-nak elképesztő a fizikuma, egyszerűen nem lehet kifárasztani”). Első választási kampánya is mindenekelőtt a már-már emberfeletti teljesítménynek számító fizikai erőnlét miatt nevezetes („Poujade maga az ördög”). A rá jellemző mindenütt-jelenvalóság is az acélos erő terméke („Poujade egyszerre mindenhol jelen van”), ez az erő még az anyagot is meghajlítja („Poujade tönkrenyúzza minden autóját”). De Poujade-ban van más érték is, nemcsak az állóképesség: valamiféle férfibáj, ezt pedig ráadásként adja az áruként felfogott erőre, mint olyan haszontalan kis tárgyat, amivel a régi szokásjogban a vevő lekötelezi az ingatlan eladóját: ez a vezért vezérré avató „borravaló” – ami úgy jelenik meg, mint Poujade zsenialitása, mint a minőségnek fenntartott rész a színtiszta számítás ökonómiájában –, az valójában Poujade hangja. Igaz, ezt a hangot szintén a test egyik privilegizált – egyszerre közbülső és izmokkal ellátott – „helye” bocsátja ki, nevezetesen a mellkas, amely a fej igazi ellentéte a test mitológiájában. Csakhogy a hangra, az igazságtevő szó közegére nem vonatkozik a mennyiség szigorú törvénye. A hang ugyanis törékenységét, a luxuscikk dicsfény övezte kockázatát állítja szembe a közönséges tárgyak elkerülhetetlen sorsával, az elhasználódással. Ehhez a hanghoz nem a fáradtság hősies megvetése illik, nem is a megtörhetetlen kitartás, hanem a parfümszóró gyengéd simogatása, a mikrofon bársonyosan puha segítsége; Poujade hangjához, valamiféle átvitel eredményeképpen, az a pontosan nem mérhető, de nagyon is nagy becsben álló kvalitás társul, amely más mitológiákban az értelmiségi agyának van fenntartva.
A daliás megjelenés, magától értetődik, Poujade alvezérének is sajátja, bár az előbbié egy kicsit közönségesebb, vagy legalábbis nem annyira ördögi, ő csak afféle „tagbaszakadt legény” (…). Hogy mi közös ezekben a sokra becsült értékekben, nem nehéz kitalálni: a férfiasság, ennek pedig az intelligenciával rivalizáló „jellem” a morális megfelelője (az intelligencia azonban nem szívesen látott vendég a poujade-i égbolton: az intelligenciát sajátos értelmiségi erénnyel, a gátlástalan ravaszsággal helyettesítik; Poujade szemében a hős egyszerre agresszív és gonoszkodóan kaján („X. agyafúrt egy fickó”). Bár ehhez az alattomos ravaszsághoz kétségtelenül kell valamennyi sütnivaló, ettől még korántsem nyílnak meg a poujadista panteon kapui a gyűlölt ész előtt. Az előtt az ész előtt, amit a nyárspolgári istenek mindig szeszélyesen adnak vagy vesznek el, mégpedig a szerencse forgandósága szerint: ez az ész, amit leginkább még az állati szimathoz lehetne hasonlítani, mindent összevéve, majdhogynem testi adottság, a testi erő ritka virága, a mindenkori széljárás észlelésére alkalmas rendkívüli érzékenység („Én valamiféle radarral tapogatom le a valóságot”).
És megfordítva, az értelmiségiről kialakított elítélő véleményben a testi fogyatékosság is jócskán szerepet játszik: Pierre Mendès France7 például, akin úgy áll a ruha, mint tehénen a gatya, olyan sápadt, hogy az ásványvizes palack jut róla az ember eszébe (a sértés egyszerre célzás a politikus alkoholellenes kampányára és feltételezett emésztési zavaraira). A törékeny és semmire se jó fej hipertrófiájába visszavonuló értelmiségit az egyik legsúlyosabb testi hiba is sújtja, nevezetesen a fáradtság (ami a dekadencia testi megfelelője): az értelmiségi hiába nem csinál semmit, ettől még veleszületett módon megfáradt ember, szemben a lázasan tevékenykedő poujadistával, aki állandóan jó erőben van. Amihez így eljutottunk, az mindig ott van az emberi test moralizáló felértékelésének mélyén: ez pedig a faj. Az értelmiségiek külön fajt alkotnak, ahogy külön fajt alkotnak a poujadisták is.
Bár az is igaz, hogy a faj poujade-i felfogása egyáltalán nem mentes a paradoxontól. Abból kiindulva, hogy az átlag-francia egy csomó vérkeveredés eredménye (ismerős közhely: Franciaország a „fajok” olvasztótégelye), Poujade gőgös önteltséggel a franciák sokszínű eredetét állítja szembe a minden kereszteződést elutasítók (természetesen a zsidók) szűk szektájával. Mi több, Poujade így kiált fel Mendès France-ra mutatva: „Te vagy rasszista!”; majd így folytatja: „Kettőnk közül csakis ő lehet rasszista, mivel ő tartozik fajhoz, én nem”. A (fajta)keveredés rasszizmusa – ez az, amit itt Poujade teljes meggyőződéssel és főleg minden kockázat nélkül képvisel, hiszen ez az annyira magasztalt „keveredés” – ahogyan maga Poujade mondja – csak a Dupont-ok, Durand-ok8 és Poujade-ok, vagyis az azonosnak az azonossal való (vér)keveredése. Persze, Poujade-nak nagyon is kapóra jön a szintézist létrehozó „faj” fogalma, már csak azért is, mert ez teszi lehetővé, hogy hol a szinkretizmust, hol a „fajt” lovagolja meg. Poujade első esetben azzal a valaha, igaz, forradalmi, mára azonban igencsak elöregedett nemzetfogalommal dolgozik, ami nagy hatással volt az összes francia liberalizmusra (hogy mást ne említsek, az Augustin Thierryvel9 vitázó Michelet-re éppúgy, mint a Barrès-szel10 vitázó André Gide-re): „Őseim, a kelták meg az arvernek11 minden gond nélkül keveredtek egymással. Az invázióknak és népvándorlásoknak vagyok kései leszármazottja.” A másodikban viszont minden különösebb nehézség nélkül kanyarodik vissza a legalapvetőbb rasszista „tárgyhoz”, a Vérhez (itt főleg kelta vérről van szó, például a keménykötésű breton Jean-Marie Le Pen véréről, akit egész faji szakadék választ el az Új Baloldal esztétáitól,12 meg gall vérről, amiről Mendès France esetében, persze, nem lehet beszélni). Ahogy az intelligencia esetében, itt is önkényes érték-megosztásról van szó. A Dupont-ok, Durand-ok és Poujade-ok vérét minden probléma nélkül lehet egymással keresztezni, és ennek a „summázatnak” csakis tiszta vér lehet az eredménye, itt ugyanis az ember megmarad az összeadódó homogén mennyiségek megnyugtató világában. Csakhogy van másfajta vér is (példának okáért a hazátlan technokratáké), az ilyen vér viszont minőség kifejezője és épp ezért mélyen lenézett jelenség a poujadista univerzumban; az ilyen vér nem keveredhet, nem juthat el a robusztus francia mennyiség üdvözítő világába, nem egyesülhet azzal a „közösséggel”, amelynek számbeli győzelme szembe van állítva a „kiváló” értelmiségiek fáradtságával.
Az erőseknek fáradtakkal, a galloknak hazátlanokkal, az átlagosnak az átlagból kiemelkedővel való faji alapú szembeállítása, egy kicsit leegyszerűsítve a dolgot, azonos a vidéknek Párizzsal való szembeállításával. Párizs sűrített kivonata minden francia fogyatékosságnak: a rezsimnek, a szadizmusnak, az értelmi képességek túltengésének, az enervált fáradtságnak: „Párizs valóságos szörny, ott az élet kifordult a sarkából, csak lázas rohanás, fülsiketítő zaj, lélekölő munka reggeltől estig stb.” Párizs ugyanolyan toxikus, mint az a méreg, az a lényegét illetően minőségi szubsztancia, amelynek kapcsán már mondtuk, hogy szöges ellentéte a józan közgondolkodás mennyiségi világának. Bátran szembeszállni a „minőséggel” – ez volt a mindent eldöntő próbatétel Poujade életében, ez volt az ő Rubiconja: felmenni Párizsba, és megmenteni a főváros által megrontott mérsékelt vidéki képviselőket, a faj renegátjait, akiket vasvillával várnak odahaza a falujukban; ezt a nagy ugrást sokkal inkább tekinthetjük a faj migrációjának, semmint Poujade politikai terjeszkedésének.
Nagy kérdés, létezik-e egyáltalán elfogadható, sőt, eszményinek nevezhető értelmiségi a poujade-i állandó bizalmatlanság légkörében, más szóval, elképzelhető-e egyáltalán, ha csak posztulátumként is, poujadista értelmiségi? Poujade mindössze annyit mond, hogy kizárólag „a megnevezésre méltó értelmiségiek” léphetnek be az ő Olümposzába, mások nem. Ahová így megint csak eljutottunk, az az azonossággal való hírhedt (és általam többször is tautológiának nevezett) meghatározás (A=A), vagyis a nagy semmi. Minden antiintellektualizmus a nyelv halálában, azaz a társas kapcsolatok teljes lerombolásában ér véget.
A legtöbb poujadista motívum, ha nem is ilyen elsatnyult formában, bármilyen meglepően hangzik, valójában a romantika öröksége. Amikor Poujade meg akarja határozni, hogy mi a Nép, hosszan idéz a Ruy Blas előszavából13: az értelmiségi pedig, akit Poujade maga elé képzel, nagyjából azonos a Michelet által leírt jogtudóssal és jezsuitával: mint karakter egyik is, másik is merev, hiú, terméketlen és gúnyosan nevető. Mindez annyit jelent, hogy a mai nyárspolgárság a tegnapi liberális nagyburzsoáziának az ideológiai örököse, azé a nagyburzsoáziáé, amely segédkezet nyújtott társadalmi felemelkedéséhez: már Michelet szentimentalizmusában is ott voltak a reakciós gondolatok csírái. Ezt Barrès is tudta. Ha a tehetséget a tehetségtelenségtől elválasztó távolságot figyelmen kívül hagynánk, Michelet A Nép című 1846-os könyvének egyes lapjait akár Poujade is írhatta volna.
Ezért van az, hogy – már ami a szorosan vett értelmiség-problémát illeti – a poujadizmus sokkal, de sokkal átfogóbb jelenség Poujade-nál: az antiintellektualista ideológia a legkülönbözőbb politikai köröket megfertőzi, és egyáltalán nem kell poujadistának lennünk ahhoz, hogy gyűlölettel fogadjunk minden gondolatot. Már csak azért sem, mert itt valójában az elkötelezett értelmező kultúra minden megjelenési formája célkeresztbe kerül, egy kivétellel, ez pedig nem más, mint az „ártalmatlan” kultúra, az a kultúra, amelynek naivsága nem köti gúzsba a zsarnok kezét. Ilyenformán nem kell csodálkozni azon, hogy az írók egyáltalán nincsenek kizárva a poujadisták nagy családjából (egyik-másik jól ismert író még tiszteletpéldányt is küld – ráadásul hízelgő dedikációval – Poujade-nak). Ugyanis Poujade nem az írót ostorozza, hanem az értelmiségit, vagyis a gondolkodó lelkiismeretességet, jobban mondva, a Tekintetet (Poujade említi is valahol a könyvében, mennyire szenvedett gimnazistaként, amikor úgy érezte, rászegeződik az osztálytársak szeme). Minket aztán ne nézegessen senki – ez a poujadista antiintellektualizmus alapelve. Csakhogy jól tudjuk: a befogadó és kirekesztő magatartásformák – legalábbis az etnológus nézőpontjából – kölcsönösen kiegészítik egymást, így aztán Poujade-nak (aki nem egészen az, mint akinek hiszi magát) nagyon is szüksége van az értelmiségire, aki felett vajákos kártékonysága miatt tör pálcát: annál is inkább, mivel a poujadista társadalomban az egykori boszorkány szerepét betöltő értelmiségi rendelkezik az előbbi átok sújtotta, de nélkülözhetetlen többletenergiájával14.
fordította Ádám Péter és Kiss Kornélia
Jegyzetek
1. Michel Winock, „Populismes français”, in Vingtième Siècle, n°56, octobre-décembre 1997, 85. oldaltól.
2. Ma már Pierre Poujade nevét nem nagyon hallani, a ’demagógia’ szinonimájaként használt és a francia politikai életben sértésnek számító poujadisme kifejezés azonban ma is gyakori a francia köznyelvben.
3. A legtöbb idézet Pierre Poujade, J’ai choisi le combat (Saint-Céré, éditions SGEP, 1954) című könyvéből való (Roland Barthes jegyzete).
4. Jules Michelet (1798–1874) a francia romantika korának legnagyobb történésze. Barthes alaposan ismerte a történészt, egyetemi disszertációját is Michelet-ről írta, és később könyvet is szentelt a történész életművének. (A ford.)
5. Mintha hulla volna, hulla módjára (lat.).
6. Azaz Latin-negyedbeli. (A ford.)
7. Pierre Mendès France (1907–1982) a szélsőjobb által „zsidóként” megbélyegzett baloldali politikus, jó fél éven át (1954. június 18-tól 1955. február 5-ig) a IV. Köztársaság miniszterelnöke. (A ford.)
8. Dupont, Durand – gyakori francia családnév. (A ford.)
9. Augustin Thierry (1795–1856) romantikus képzelőerőt és tudományosságot keverő történész, nagy érdeme, hogy elsők között foglalkozott a francia nemzet eredetével. Célzás arra, hogy Michelet erős kritikával fogadta a romantikus történésznek azt az elméletét, amely az egész francia történelmet két „faj” rivalizálásával magyarázza. (A ford.)
10. Maurice Barrès (1862–1923) nagy hatású nacionalista és Dreyfus-ellenes regényíró. Gide esztétikai zsákutcának tartotta a Barrès-féle tézisregényt, de emellett az íróra jellemző negativitást és dogmatikus nacionalizmust is elítélte. (A ford.)
11. Ez a gall nyelvű kelta néptörzs az id. előtti VII. századtól az id. utáni I. századig élt a mai Auvergne területén. (A ford.)
12. Célzás a Mouvement Uni de la Nouvelle Gauche (illetve Fédération des Groupements Unis de la Nouvelle Gauche) elnevezésű és 1955-től 1957-ig létező baloldali választási koalícióra. (A ford.)
13. Victor Hugo 1838-ban keletkezett verses drámája. (A ford.)
14. Célzás Georges Bataille (1897–1962) La part maudite című híres esszékötetére (Éditions de Minuit, 1949), illetve az esszében megfogalmazott elméletre, amely a szerző által „átok sújtotta résznek” nevezett emberi többletenergiát állítja világmagyarázatának középpontjába. (A ford.)
[*] A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Roland Barthes, Oeuvres complètes, tome 1, Livres, textes, entretiens, 1942–1965, éditions établie et présentée par Eric Marty, Paris, Le Seuil, 2002, 675–680. A szöveget jelentéktelen rövidítéssel adjuk közre (a kihagyások helyét jelöltük).