Tandori Dezső (az évszám nem fontos) 80

 

                Hogy egyáltalán

                szólhassunk

 

1979 novemberében (az évszám nem fontos) estefelé

megszólalt a telefon. Társam tágra nyílt szemmel

nyújtotta át a kagylót, Tandori Dezső keres, mondta.

Akkoriban egy külvárosi gimnáziumban tanítottam,

épphogy megjelent néhány (valójában egy folyóirat

jóindulatú szerkesztőjének köszönhetően meglepően sok)

versem, de irodalmi ismeretségeim – személyesen! –

igen szórványosnak voltak mondhatóak.

 

A tájékozódási pontokat kereső ifjúság szenvedélyes

mohóságával vetettem rá magam Tandori akkori nagy korszakának

(az évszám nem fontos) könyveire, amelyeket Maurer Dóra

kongeniális borító- és kötéstervei könyvtárgyként is önálló

műalkotássá formáltak. A mennyezet és a padló, az „Itt éjszaka

koalák járnak”, a Miért élnél örökké?, a Még így sem,

A zsalu sarokvasa, A meghívás fennáll – személyesen! –

kiapadhatatlan szellemi táplálékommá váltak.

 

Ezeknek a műveknek gyors megjelenése szűk négy év alatt

(az évszám nem fontos) egyszerre volt magától értetődő,

és mégis, már akkor is, mostanról visszatekintve pedig

még inkább, meglepő. Hogy ezt is lehet, hogy így is lehet,

a lehet szó mindkét, belső (poétikai) és külső (politikai)

értelmében. Ide sorolnám még a Medvék minden mennyiségben

külsejében más jellegű filozofikus gyerekvers kötetét is,

amelynek egy-két darabját, ha egyetlen osztályra korlátozva is,

bevezettem – Személyesen! – a közoktatásba.

 

A kötetekben kiadott művek azonban betűkből állnak,

és bár az olvasás során ezek belső hanggá formálódnak,

mégis, kizárólag úgynevezett költői hanggá, amely kétségkívül

belsővé vált, de csakis bennem szólalt meg – Személyesen! –

úgy, ahogyan én hallottam, bármiféle viszonyítási alap nélkül.

Most azonban a telefonvonal túloldaláról a költő hangja

szólalt meg, ha nem is eredeti fizikai valóságában,

hanem előbb elektromos jelekké át-, majd felfogható

hangrezgéssé visszaalakítva, de mivel tónusa, tempója,

intonációja és egyéb jellemzői – személyesen! –

egyáltalán nem okoztak akkora meglepetést,

mint magának a telefonálásnak a ténye, utólag

(az évszám nem fontos) arra kell gondolnom,

hogy abban a pillanatban, amikor beleszólt a telefonba,

a nyomtatott szövegből kihallott költői hang és a kagylóban

megszólaló költő hangja hézagmentes átfedésbe kerültek.

 

Önként vállalt megbízást teljesít hívásával, mondta minden

átmenet nélkül, mintha régi közeli ismerősével beszélne,

a tárgyra térve. Egy kiadónak azt javasolta, hogy adjanak ki

kötetet tőlem, és egyben vállalta, hogy megkeres

– személyesen! –, és ezt közli velem. Ennek aztán

valamivel később (az évszám nem fontos) nyoma is maradt.

A következő évek során kapcsolatunknak kialakult valami

sajátos koreográfiája. Én hamarosan (az évszám nem fontos)

egy könyvkiadóba kerültem, és szerkesztőként – személyesen! –

angol-amerikai versek fordításával bízhattam meg.

 

Érintkezésünk formája azonban továbbra is távkapcsolat maradt,

a posta kétféle szolgáltatását kihasználva leveleztünk, illetve

telefonáltunk. Leveleinek és telefonjainak visszatérő témája volt

egy közeli találkozás – személyesen! –, megszervezése,

amelyre azonban soha nem került sor. Tandori akkor már

szinte remeteként élt lakásában a verebeivel, a találkozás

ismétlődő motívuma, azt hiszem, annyit jelentett, hogy igényli

a kapcsolat fenntartását, ami több volt, mint egy létrejött

találkozás – személyesen! –, ezt nem volt nehéz felfognom.

 

Hamarosan a kétoldalú kiadói levelezést és – a szórványos,

egyoldalú telefonokat (én sosem próbáltam hívni őt,

állítólag nem is lehetett) kiegészítette, hogy új, meg nem jelent

verseinek indigós másolatait, kézjegyével ellátva,

hajnalonta – személyesen! – a postaládámba dobta.

Akkoriban (az évszám nem fontos) sokan járattak napilapokat,

de hogy Tandori a reggeli mellé kiadatlan gépiratos verseit

kézbesíti nekem – személyesen! –, valóságos kiváltság volt.

Később (az évszám nem fontos) még valami közös

négykezes kísérletbe is belefogtunk, folytatása, talán

nem rajtunk múlt, nem lett, de megmaradt a nyoma.

Amikor a kiadóból tíz év után (az évszám nem fontos)

eljöttem, a szoros munkakapcsolatnak vége szakadt,

pontosabban más formát öltött. Olykor ugyanis közvetlen

tárgya lett – személyesen! – különféle tevékenységeimnek,

tanulmányoknak, kritikáknak, végül egy diákoknak – szándékom

szerint magasabb fokon – készült versválogatásnak.

 

Mivel az 1980-as évek közepétől (az évszám nem fontos)

gyakran költöztem, lakcímem lényegében követhetetlenné vált

számára. Én továbbra is levelet írtam, ő vagy írt, vagy,

amióta a mobiltelefon a telefonálást nem köti lakáshoz, hívott.

Néha kimarad egy-két év. Olykor bejelentette, hogy egy darabig

nem jelentkezik. De a hívások, ha jöttek, továbbra is

annak a hangnak a meghosszabbításai voltak

– személyesen! –, amelyet kezdetben, még a hívások előtt,

majd évtizedeken át, a hívások közti szünetekben

az írott jelekből transzponáltam magamnak.

 

A telefonban tartott előadások (a szó mindkét értelmében,

tehát egyrészt mutatványok, ez is a szó mindkét értelmében,

azaz villódzó szellemi produkciók és kiragadott részletek

mindabból, ami foglalkoztatja (az évszám nem fontos),

másrészt szóbeli értekezések, filozófiai vizsgálódások,

naplójegyzetek, esszék, irodalmi kritikák, vallomások),

ahogy hallgatom őket, nyomdakész formában terjesztik ki

és lépik át az írott életmű határait, és ahogyan a közérdeklődésre

számot tartó sajtó és könyvkiadás nyomtatott betűinek

végtelen hullámverése csak hordta, sodorta egy élet

– személyesen! – magánérdekű és más apró monotóniáit,

úgy az a hang itt (ez a hang ott) a magánérdekű távbeszélésből

alkot személyre szabott és egyszer elhangzó művet.

 

Az egyik hosszú beszédszünet alatt azonban

(az évszám nem fontos) kezdtek elmaradozni,

majd szinte fenyegetően megszűntek a nyomtatott

jeladások is. Hiszen végül is olyan jól hozzá lehetett szokni,

hogy az ember csak kinyitja valamelyik folyóiratot,

megvesz egy-két újabb könyvet, és nagyjából tájékozódik,

mi van Tandorival. De most mozgása követhetetlenné vált,

jelenléte megszűnt, és tartós hiánya aggodalomra

adott okot. Mi ez? A kivonulás újabb szakasza?

Tandori, aki a közvetlen magánérintkezés (találkozás)

helyett az írott jelekké alakított nyilvános kapcsolattartást

választotta, amivel mellesleg az irodalom fogalmán is

csavart egyet, most – személyesen! – önmagából is

kivonul? – Mi van Dezsővel? – kérdezgettük, írók-költők,

egymástól. – Nem hallottál valamit? – Már a piacra sem jár le?

– Nem csináltatja meg a fogait? – Fekszik otthon, elhagyatva?

Egyre rossz gondolataim támadtak. Senki sem tudott semmit.

 

Postára adtam egy könyvet (az évszám nem fontos), és végre

megszólalt a telefon, beleszólt a hang. Mint először,

majdnem negyven éve (az évszám nem fontos), amikor még

alig múlt negyven, erre eddig nem is gondoltam. Fellélegzés.

Derűs eszmefuttatás a test nyomorúságáról. Váratlan váltások.

Rögtönzött – rögtönzött? – esszé egy vers váratlan váltásairól.

A találkozásokról, amelyek azáltal jöttek létre, hogy – személyesen! –

elmaradtak. De itt abba kell hagynom. A hangról akartam írni,

nem a költői hangról, amit olvasni kell, hanem a telefonhangról,

amely azért hív, mert amit mond, nekem szól. Hallgatnom kell.