[*]

I. rész

Váradi Andris emlékének

Évfordulók

 

Az 1892-es, Amerika felfedezésének négyszázadik évfordulóját ünneplő megmozdulásokkal szöges ellentétben, 1992-ben, az ötszázadik évfordulós megemlékezések kapcsán a vita Amerika őslakosságára összpontosított, s különösen arra, hogy az európai fehér ember amerikai partra lépése milyen hatást gyakorolt a bennszülöttek kultúrájára, társadalmára és élettanára.

 

Ezzel a mondattal kezdődik C. S. Larsen „Kolumbusz nyomdokain” című tanulmánya.¹ Jó nyitómondat. El is kölcsönzöm tőle. Tehát: Az 1892-es, Amerika felfedezésének négyszázadik évfordulóját ünneplő megmozdulásokkal szöges ellentétben, 1992-ben, az ötszázadik évfordulós megemlékezések kapcsán a vita Amerika őslakosságára összpontosított, s különösen arra, hogy a Fehér Ember partra lépése milyen hatást gyakorolt a bennszülöttek kultúrájára, társadalmára és élettanára.

Jó, jó, de mi másra összpontosíthatott a négyszázadik éves ünnepléssorozat, ha nem erre? Kezdjük talán azzal, hogy 1892 az Egyesült Államokban elnökválasztási év volt. Benjamin Harrison, az Egyesült Államok huszonharmadik elnöke újrázni készült. Kampányával – erősen szükségesnek látszott. hogy többlet-támogatókat keressen! – egy új társadalmi csoportot kívánt célba venni: a nagyvárosokban élő római katolikus vallásúak tömegeit. Ezért 1892. július 21-én így szólt az ország népéhez:

 

Én, Benjamin Harrison, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, 1892. október 21-ét, Amerika Kolumbusz által történt felfedezésének négyszázadik évfordulóját, nemzeti ünneppé nyilvánítom. (…) Minden iskolaépületben vonassék fel a nemzeti lobogó. A foglalatosságok alkalmasak legyenek az ifjúságot fogékonnyá tenni az amerikai állampolgártól elvárható hazafias kötelességek átélésére. A templomokban – s mindenütt, hol a tömeg összegyűlhet – mondassék köszönet az Isteni Gondviselésnek a földrészünk felfedezőjét vezérlő bizakodó hitért, s adassék hála a népünkre bőségesen áradó áldásért, mint ahogy azért az isteni gondoskodásért és útmutatásért is, mely e népet történelmünk során vezette.²

 

Harrison jól figyelt fel egy, a társadalmat „fölforgató” friss trendre, amikor a katolikus tömegek felé fordult. Amint azt az Amerikai Egyesült Államok történetével foglalkozó történészek említeni szokták, 1880 és 1910 között 18 milliónyian vándoroltak be az Államokba. Ez a tömeg jelentős mértékben különbözött a korábban odatelepült népességtől.

 

A XIX. század során nem sokat változott az amerikai bevándorlók nemzeti összetétele, aminthogy a letelepedők foglalkozási arányai is többé-kevésbé változatlanok maradtak az 1880-as évekig. Mindaddig az első helyen a német bevándorlók álltak, egyébként az 1850-es évek óta. A brit szigetekről érkezett bevándorlók számarányukat tekintve a második helyre kerültek. Az írek, habár kisebb számban érkeztek, mint a németek s a britek, még mindig majdnem tömegesen vándoroltak ki Amerikába; az 1860-as években pedig a skandináv bevándorlás is megkezdődött, és mind nagyobb méreteket öltött. Ez a négy nemzet adta a bevándorlók zömét.³

 

Most azonban „újfajta” népek érkeznek. „Szlávok”, „zsidók”, „mediterránok”. Kelet- és Dél-Európából érkezők; többségükben katolikusok: olaszok, lengyelek, portugálok. (És hát, persze, magyarok is.⁴) Azonban nemcsak a bevándorlók nemzetiségi összetétele változott meg, méghozzá oly hirtelenséggel, hogy

 

a történészek számára ezek az esztendők jelentik a nagy cezúrát a „régi bevándorlás” (1830–1882), a túlnyomórészt Észak- és Nyugat-Európából érkező tömegek, valamint az „új bevándorlás” (1882–1930) között, melyet már a kelet- és dél-európai bevándorlók egyre növekvő tömegei jellemeztek.⁵

 

Az Egyesült Államokban ez alatt az idő alatt nagy és alapvető társadalmi-gazdasági átalakulások játszódnak le. Véget ér a Polgárháború, beindul a Rekonstrukció. Hogy továbbra is Tezlát idézzem, „rohamosan, ám egyúttal kaotikusan beindul az ipari fellendülés”, s a kaotikus viszonyok miatt és közepette⁶ az „új bevándorlók” sokkal több előítélettel és hátrányos megkülönböztetéssel találkoznak az „őshonos” fehér amerikaiak részéről, mint annak idején a „régi” bevándorlók. Ezek a „gyüttmentek” többségükben rettenetesen szegények (földet vásárolni, bérelni, hogy’ is lenne pénzük?), alapvetően városlakóvá lesznek az Államokban; akár fillérekért is hajlandónak mutatkoznak bármiféle munkát elvállalni, kemény konkurenciát támasztva a helyben élő fehér munkaerőnek. (Föl lehetett őket használni – s ez gyakorta meg is történt – a munkabérek, „a munkaerő ára” lenyomására; gyakran alkalmazták őket sztrájkok letörésére is.) A bennszülött fehér lakosság számára ezek a – növekvő számú – „pápisták” még nagyon sokáig ellenséges szemmel méregetett kisebbséget alkotnak. Tombol is a nativizmus, azaz a „helyi gyökerekkel” már rendelkező fehér lakosság féltése az idegenből (ki tudja, honnan?) érkezett „betolakodóktól”,[†] akik, persze, védtelenek a rosszindulatú támadásokkal szemben. Tezla a Harvard egyetem „vészharangot kongató” jó nevű professzorát idézi könyvében: „Szláv, olasz és zsidó, kit nem riaszt a gond, hogy képes lesz-e fenntartani számtalan gyermeke életszínvonalát, mindinkább helyébe nyomul a tiszta fajú amerikainak.”⁷

Harrison számítása azonban, hogy majd a katolikus választók fogják neki kikaparni a gesztenyét, nem jött be. Alulbecsülte a katolikusokkal szemben megnyilvánuló „népharagot”. Nem is sikerült magát újra elnökké választatnia. Ellenfele „földcsuszamlásszerű” győzelmet aratott.⁸

E folyamatok természetrajzának ismerete természetesen fontos lehet. Én azonban most valami mást javaslok figyelembe venni. 1890-ben az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatalának (Census Bureau) vezetője fontos bejelentést tett: megszűnt az Államokban a híres-nevezetes „határvidék”, a frontier.

Hogy mi is ez a „frontier”, melynek az amerikai kultúrában mindenki egybehangzó véleménye szerint mítosza, mitológiája is van? Máshol, majd igyekszem jelentését és jelentőségét végiggondolni. Most csak annyit, hogy „határvidéknek” fordítani teljesen korrekt; a neki szentelt kiváló elemzésében Hahner Péter is így nevezi⁹ – én azonban szívem szerint inkább „a Végek” névvel illetném (mező jó illatot ád, vitéz próbálni indul, sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek).

A Népszámlálási Hivatal vezetője azonban, érthető módon, nem az én fejemmel gondolkodott. Határvidéknek a hivatalos definíció szerint az a terület minősült, amelyen túl már az ősvadon (wilderness) kezdődik; ősvadonnak pedig az a terület számít, ahol négyzetmérföldnyi – azaz 2,59 négyzetkilométernyi – területen a népsűrűség nem haladja meg a 2 főt. (Egy tanulmány szerzői, szemléltetni kívánván, mit is jelent ez, így fogalmaznak: „úgy képzeljék, mintha a mai San Francisco területén összesen 93 lakos élne”.¹⁰)

Ősvadon nélkül nincs határvidék. Önmagában az, hogy a hivatalos definíció a frontier megszűntének pillanatában szűken népsűrűségi alapon határozza meg a fogalom tartalmát, némi értelmezésre szorul. A történész Fulmer Mood külön tanulmányt szentelt a frontier fogalma történeti alakulásának.¹¹ Ő a koloniális Amerika, az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia területén különböző időpontokban (1604-től 1945-ig) angol nyelven kiadott dictionaryk, azaz értelmező szótárak fogalomkezeléséből indult ki. Tanulmánya alapos, szakszerű filológusi munkának tűnik; anélkül, hogy ellenőrizni kedvem támadna, készséggel elhiszem, hogy az általa prezentált dokumentációs anyagra támaszkodni lehet. Mood a szónak a klasszikus latinban érvényes definíciójából indul ki; továbblép az ófrancia frontière szó jelentésére, ahol is a szó határozottan az „egyik országot (államot) a másik országtól (államtól) elválasztó vonal” értelemben használatos. Egy 1730-ban kiadott értelmező szótárban viszont már úgy definiáltatik, mint egy királyság vagy tartomány határvonala, amelybe legelőször botlik bele az ellenség, amely behatolni akar mondott királyságba.

Ez a ’frontier’ egyenlő ’ellenség’ összefüggést, egyszersmind arra reakcióként adott lelki beállítódást sejtetető definíciós részlet, hogy tudniillik azon a határon túl, amelyen belül Mi vagyunk, az ellenség található – nyilván nem véletlenül – egyre-másra előfordul későbbi értelmező szótárak frontier szócikkében. Sokat sejtető értelmező idézet egy 1830-as kiadványból: „A legjobb határvonal a tengerpart fövenye”. És egyre gyakoribb „világnézetté” válik, hogy nem országok/államok közötti politikai határvonal értődik a szó használatakor (az ennek kapcsán fölmerülő konfliktusok kezelése többnyire „civilizált” módon történik, vagy – ha nincs mód elkerülni – háborúval védjük meg az általunk vallott és képviselt egyetemes érvényű értékeinket.¹²) A frontier egyre határozottabban, egyre egyértelműbben nem politikai – országok (államok) közötti választóvonal – értelmezést nyer¹³ (bár természetesen a szó megtartja ezt a jelentését is), hanem a telepesek által belakott, megművelt, azaz a civilizációt képviselő terület civilizált lakói és a „vademberek” között húzódó, őket egymástól elválasztó vonalat, pontosabban sávot. A határvidék léte tehát szorosan összefüggött az őslakosokkal, az „indiánokkal” fönntartott, konfliktusokkal teli, bízvást mondhatjuk így: ellenséges viszony kérdésével.

1850-ben 400 764 indiánt tartottak számon az Egyesült Államokban. Az említett, 1890-es népszámlálás a frontier megszűnésén kívül még arról is tudósított, hogy az Egyesült Államokban az őshonos indiánként (native American) számon tartott lakosság¹⁴ összlétszáma már csak 248 253 fő. Az 1900-as népszámlás aztán már minden idők legalacsonyabb, történelmi mélypontot érő értékével szolgált: 237 196 főt regisztráltak indiánként. Nyugodt lélekkel (s persze mélyen elszomorodott szívvel) képzelhette tehát mindenki a négyszázadik évforduló megünneplésére készülődve, hogy rövidesen búcsút lehet mondani az „enyészetbe tartó indián” (the vanishing Indian) alakjának, egyszersmind konstatálni lehet az amerikai emberpéldány „megkérdőjelezhetetlen elrendeltetésének” (manifest destiny) beteljesültét. Ha itt valakit ünnepelni érdemes, akkor az nem a tovatűnt őslakosság. Marad: Kolumbusz.

 

 

A poszt-kolonialista nézõpont

 

Száz év alatt persze sokat változik a világ. A figyelem a kétség kívül merész tengerész, de embernek igazából véve kevéssé becsülhető Kolumbusz helyett a kipusztuló őslakosok felé fordult. Hogy miért, az egy másik írás tárgya lehet, most csak annyit jegyeznék itt meg, hogy a „poszt-kolonialista” szót csak így, idézőjelek közé téve, illenék alkalmaznom.

Nem cáfolható, 1945 után a gyarmattartó birodalmak szép lassan formálisan fölbomlottak, a hajdani Birodalmak formálisan elveszítették gyarmataikat. A volt gyarmatok formálisan elnyerték függetlenségüket. Úgy fogalmaznék, kicsit pontosabban, hogy elnyerték politikai függetlenségüket. A Birodalmak messzi múltba visszanyúló tevékenysége következtében emezek új, nemzetállami minőségükben gyakorlatilag életképtelennek bizonyultak. Eszem ágában nincs már most belemenni e „történelmi léptékű változások” elemzésébe és értelmezésébe; annak mérlegelésébe, hogy egy – mondjuk fél-Európányi nagyságú – közigazgatási egységet „védelembe vett”-nek, azaz protektorátusnak nevezünk-e, vagy gyarmatnak, avagy „tengeren túli területnek”; hogy országokról nem, mint gyarmatokról, hanem, például, frankofón országokról beszélünk, mennyiben tükröz a lényeget érintő változást. Van egy bűbájos könyv,¹⁵ mely egyszerre mutatja be rendkívül szórakoztatóan, mennyire képtelenek az új nemzetállamok a mindennapi élet rutinszerűen működtetendő eljárásainak rutinszerű működtetésére, egyszersmind azt a minden igazi funkciót nélkülöző dölyföt, melyben az a törekvésük lel kielégülést, hogy végre! végre! most már ők egzercíroztassák – ne féljünk leírni: basztathassák – volt gazdáik hozzájuk forduló állampolgárait. A könyv remek, de az általa tárgyaltak nem lényeget érintő változások.

Itt persze illenék arról értekezni, hogy poszt-kolonializmusról vagy neo-kolonializmusról beszélünk. Graham Huggan például igencsak magabízón jelenti ki:

 

Nem posztkolonialista időket élünk! Ez a világ neokolonialista. Az Egyesült Államok katonai beavatkozása az Öböl-térségben, illetve Afrika „szarvánál”; (…) a multinacionális társaságok, illetve az információ-ipar cégei által gyakorolt globális uralomgyakorlás; (…) a korábbi imperialista hatalmak által titokban ösztökélt és támogatott testvérgyilkos háborúk; az úgynevezett „Harmadik Világban” a kívülről finanszírozott autokrata rezsimek mindahányában tapasztalt, mindenre rátelepedő korrupció; az etnikumok ellen mindenütt, még Európa védbástyáin belül is föltámadó erőszak joggal idézi föl bennünk Frantz Fanon emlékezetes mondatát, mely szerint a gyarmati uralomnak nincs vége a politikai függetlenség kinyilvánításával, illetve az utolsó európai lobogók ünnepélyes levonásával.¹⁶

 

Az idézethez muszáj egy megjegyzést fűzni: neokolonialista és posztkolonialista nem egymásnak ellentmondó fogalmak. A „neokolonializmus” gazdasági-politikai fogalom; a „posztkolonializmus” pedig kulturális nézőpont. A kettő, nem egyszerűen definiálható viszonyára itt nem térek ki. Most, mélyreható bölcsességű világpolitikai elemzés helyett röviden csak annyit jegyzek meg, hogy a korábban izolacionizmusra hajlamos, de a II. világháború után, a világ „vezető nagyhatalma” státusába emelkedő, saját históriai szerepébe belerészegült Egyesült Államok örömmel vállalta magára, hogy a gonoszt féken tartó „világ csendőre” legyen a félelmetes kommunizmussal szemben. A fultoni beszéd után beindult a Hidegháború (hogy ennek mi köze lehet az indiánokhoz, azt majd később, egy másik írásban fogom – örömmel – részletezni). Alfred Sauvy francia demográfus-szociológus a L’Observateurben 1952 nyarán megjelent cikke az egymással szemben álló „civilizált, demokratikus Nyugat” és a „kommunista rémuralom” Első és Második Világa mellé harmadiknak odaállítja a sorba a „Harmadik Világot”, a Tiers-Monde-ot, amelyet azonban nem a felsorolásban elfoglalt helye okán nevez „harmadiknak”. Érdemes idézni az írását lezáró gondolatot.

 

A Harmadik Világ alulfejlett országai új szakaszba léptek. Bizonyos orvosi technikák elég gyorsan alkalmazást nyernek. Ennek legfőbb oka, hogy nem kerülnek sokba. (…) Az emberi élet határa néhány centnél nem nagyobb összegért hosszú évekkel kitolható. Ennek következtében ezekben az országokban ma a mortalitás olyan, mint nálunk volt 1914-ben, a termékenység viszont olyan, mint nálunk a 18. században volt tapasztalható. A gazdaság állapota vitathatatlanul javul: kevesebb fiatal hal meg, javul a felnőttek termelékenysége. Mindazonáltal könnyen belátható, hogy ez a demográfiai növekmény komoly befektetéseket tesz szükségessé, ha azt akarjuk, hogy egy ilyen ország alkalmazkodni tudjon új korstruktúrájához. Ezek a létfontosságú befektetések azonban néhány centnél sokkal, de sokkal többe kerülnének, így aztán megvalósításuk szükségszerűen rendre beleütközik a hidegháborús készülődések emelte financiális falakba –

 

írja, meg nem tagadva demográfusi mivoltát, de azon nyomban egyértelművé teszi, hogy milyen értelemben „harmadik” ez a világ.

 

A háborúra való fölkészülés az egyes számú, a legsürgetőbb feladat. Így aztán másodrendűvé válik az olyasmikkel való törődés, mint az éhezés fenyegető veszélye ebben a világban; ezt csak abban a mértékben kell szemmel tartani, hogy elkerülhessük a robbanás veszélyét – pontosabban fogalmazva: elkerülni annak veszélyét, hogy bármi is fenyegethesse az egyes számú célkitűzésre való fölkészülést. De ha arra gondolunk, hogy a történelem során az emberi türelem határainak fölbecslésekor milyen elképesztő hibákat voltak képesek mindig is elkövetni az állapotok konzerválására törekvő hatalmasok, csak nagyon mérsékelten bízhatunk abban, hogy az amerikaiak nem fognak hibát elkövetni, amikor a tűzzel játszanak. A mások fölötti hatalommal rendelkezés nagyon is újsütetű, türelmetlen gyakorlóiként, a szabad vállalkozásban elvakultan végcélt látva nem igazán figyeltek föl arra, hogy a feudális függésben alulfejlett maradt ország sokkal könnyebben fordul a kommunista rezsim felé, mint a demokratikus kapitalizmus felé. (…) S e felismerés fényénél az Első Világ talán az egyetemes emberi szolidaritástól függetlenül is képes lesz nem érzéketlen maradni az élethez ragaszkodás lassú, de ellenállhatatlan, alázatos, ám egyszersmind kegyetlen lendülete iránt. Végtére is, ezek a mellőzött, kizsákmányolt és megvetett Harmadik Világba tartozók maguk is, akárcsak hajdan a Harmadik Rend, azt akarják, hogy legyenek valami!¹⁷

 

Ha csak néhány szó erejéig is, említsük meg azt, hogy a harmadikhoz felzárkózott, és elnyerte a világ figyelmét az 1969-ben Wresinski atya által teremtett Negyedik Világ; ennek a Quart-Monde-nak a lakói mindazok a leginkább hátrányos helyzetű csoportok, amelyek mindenütt, a világ gazdag és szegény országaiban egyformán megtalálhatók; akiknek a gyakorlatban nem járnak a többi embert megillető jogok – tehát fel kell lépni, hogy ezek megillessék őket. S ugyancsak említsük meg egy mondat erejéig a posztkolonialista világnak azt a jelenségét is, mely a hajdan a gyarmatosító ország polgárai (a szót mind bourgeois, mind citoyen értelmében használva) és a gyarmati lakosság közötti egyenlőtlenséget de iure kinyilvánító és szentesítő megkülönböztető különbségtevést most a nemzetállami országhatárokon belül teremti de facto újjá polgárai között. Elég csak a Franciaországban 2005-ben bekövetkezett banlieue-lázadásokra gondolni, s Robert Castelnek arra a gondolatára, hogy

 

egyesek esetében az idegen országban való otthonteremtés jelentette kulturális megrázkódtatás (olykor akár az idegengyűlölet legszélsőségesebb formáit is meg kellett tanulni elviselni) fokozatosan enyhült, megszűnt, s képessé tette, hogy beleszervüljenek a francia „olvasztótégelybe”. Mások számára viszont – éppen ellenkezőleg – soha el nem múlik, s ez világosan meglátszik abban, hogy a hátrányos megkülönböztetések semmit nem enyhülnek. A kétféle „történelem” nagyon is egyértelműen definiálható földrajzi körzeteket és kulturális környezeteket választ el egymástól. A „nyugati” típusú bevándorlással érkezők anélkül olvadhattak bele a francia nemzeti identitásba, hogy örökkön örökké fölhánytorgatnák nekik a kezdetek kérdését, és származásukat kezdenék firtatni. Nem tudok arról, hogy valaha is téma lett volna a belga bevándorlók leszármazottainak kérdése, vagy a lengyeleké, vagy az olaszoké; soha senki nem tekintette őket második- vagy harmadik generációs bevándoroltaknak. Van azonban egy másik típusú bevándorlás is, melynek forrásvidéke nem a Nyugat, hanem a Dél. Javarészt olyan afrikai régiókból jöttek alkotják, mely régiók fölött Franciaország sokáig uralkodott.¹⁸

 

Nem minősíteném most az Egyesült Államoknak (a mondott hidegháborúra hivatkozva) Latin-Amerikában (valamint szerteszét a világban) évtizedeken keresztül betöltött szerepét, az emblematikus vietnami háborút, s a hidegháborúra bélyegét rányomó „az-indián-harcmodort-ismerő-hős” fényezésére szolgáló ideológiát (muszáj lesz egyszer hosszan, a részletekbe belefelejtkezve elemeznem Richard Slotkin amerikai történész ezzel kapcsolatos remek írásait). Vagy azt, hogy egy amerikai elnök egy Öböl-háború során azt szavalja, hogy az Egyesült Államok a szabadságot és az emberiség jövőjét védi – s nincs, aki visszakézből kiverné a fogait…

 

 

Ja, hogy szavamat ne felejtsem, nem haltak ki az indiánok! Pedig milyen szép, megnyugtató befejezés lett volna! Exeunt – mint a „Shakespeare-összes” valamennyi színművében. Kihaltak az asszírok is, pedig abban aztán az amerikai ember – egyáltalában: a fehér ember – igazán nem bűnrészes! Milyen távolságtartó hűvösséggel tudnánk lehetséges létszámaikról eszmét cserélve vitatkozni.

 

 

Mi végre az ünneplés?

 

Fölvetődik a kérdés, miért érezte szükségesnek a világ 1992. október 12-én megünnepelni azt, hogy ötszáz évvel korábban Kolumbusz partra szállt egy kis szigeten s ezzel – úgymond – „felfedezte” Amerikát. Mindjárt helyesbítek is: nem a „felfedezte” szót illenék idézőjelek közé raknom, hiszen nem arra célzok, hogy a nyugati féltekét netán nem ekkor fedezték volna fel, s nem Kolumbusz, hanem Leif Erikson, Cheng Ho tábornok,¹⁹ nevenincs baszk tengerészek, muzulmán kapitányok, néger herceg,²⁰ polinéz hajósok, esetleg ókori egyiptomiak. Inkább a „megünnepelni” kívánkozik idézőjelek közé, hiszen ünnepelni akkor szoktunk, ha örülünk valaminek. Kinek van oka örülni annak, hogy a fent mondott időpontban Kolumbusz amerikai földre lépett? Igencsak számosan voltak (s mai napig vannak), akik úgy gondolták, hogy azoknak, akik az európai fehér ember által újonnan fölfedezett hemiszférán élték életüket (s utódaik végeláthatatlan sorának), bizonyosan semmi oka nem volt, nem lehetett erre. Mint Elise M. Marubbio írja,

 

heves viták zajlottak arról, vajon Kolumbuszt kell-e ünnepelni, s azt, hogy tette nyomán s a multikulturális találkozó révén Amerika „civilizálódhatott”, vagy pedig azt, hogy a bennszülöttek képesnek mutatkoztak 500 évnyi gyarmatosítást és genocídiumot is túlélni.²¹

 

Voltak szervezetek, melyek azt kérvényezték az ENSZ-től, hogy 1992-t nevezzék el A Világ Bennszülött Népei évének, és sokan voltak, akik nagyon is egyetértettek az indián mozgalmi aktivista Ward Churchill véleményével, miszerint Kolumbusz és a Nyugati Félteke a fehérek általi meghódításának ünneplése nagyjából olyasmi, mint ha a nácizmusnak és Himmlernek rendeznénk ünnepséget.²²

 

Ott volt aztán persze J. H. Elliott professzor is – írja valaki –, aki kijelentette, hogy a holokauszt, a genocídium, de még a rasszizmus is olyan, erkölcsi felháborodást kifejezésre juttató, „érzelmileg súlyosan terhelt” szavak, melyek tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy őket használva tárgyszerűen el lehetne mesélni, igazából mi is történt az őslakosokkal. Mondanunk sem kell, az őslakos indián szerzők Elliott professzornál jóval kevésbé riadnak vissza az olyan „érzelmileg súlyosan terhelt” szavak használatától, mint amilyen a „genocídium”.²³

 

Két olyan, komolynak tekintett – értsd: a szakma által rendre komolyan és sokat idézett – könyvet is ismerek, mely Az amerikai (indián) holokauszt címet viseli.²⁴ Más szerzők meg genocídiumot emlegetnek. Sokan akadnak olyanok, akik a holokauszt szó használatának jogosságát indulatosan vetik el (mások meg, ugyanilyen indulattal, azon horgadnak fel, hogy vannak, akik el akarnák tőlük vitatni annak jogát, hogy a szót az indián népirtásra is alkalmazhassák). Az ilyen vita számomra tökéletesen érdektelen. Tudomásul veszem, ha valamilyen, a nemzetközi jogban elfogadott definícióra hivatkozva, valaki ezt csak a zsidókra és a nácizmusra érzi vonatkoztathatónak.²⁵ Hogy azért ne tűnjék úgy, mintha megkerülni akarnám az állásfoglalást, csendben leszögezem, erősen hajlamos vagyok egyetérteni Lilian Friedberg (amúgy sok vonatkozásban vitatható) tanulmányának azzal az állításával, mely szerint a náci holokausztot igazából az teszi az ezzel foglalkozók számára az eddigi történelemben kivételes, unikális jelenséggé (túl a „gyilkolás-technika” fejlettségén – amit persze nem lehet figyelmen kívül hagyni²⁶), hogy nem „vademberek” elpusztítására szolgált, hanem az európai kultúrához tökéletesen asszimilálódott (sok képviselőjét tekintve már régóta, közmegegyezéssel, a kultúra elitjébe sorolt – Mendelssohn, Heine, Anatole France, s még folytathatnám…) „civilizált”, azaz „ember” szintre emelkedett, „ember mivoltra” szert tevő emberek kiirtására²⁷ – azaz, ha úgy vesszük, kultúránkban Káin és Ábel története óta elborzasztó testvér-gyilkosságra.²⁸ A második kifejezést, a genocídiumot is sokan vitatják, bár jóval kevesebben. Mindenesetre az ún. „kapcsolatfelvételt” (az idézőjelek használata itt nagyon is tudatos részemről) ne tartsuk olyan örömteli népünnepélynek, amelyet feltétlenül jó ízlésre vallana ünnepelni. A szó ugyanis erősen kifogásolható. Ildomtalan, mert „elmaszatolja” – igaz, mint Charles Asselyn állítja, „az Antikvitás óta létezik annak a diszkurzív sémának az archetípusa, mely a világot két részre osztja föl: a civilizált és istenek megáldotta hódító győztesekre, illetve, a másik oldalon, a legyőzöttekre, akik barbárok, s a mondott istenek átka ül rajtuk”²⁹ –, hogy 1492-ben nem egyenlő erejű aktorok közötti interakcióra került sor, olyanra, ami csak olyankor következhet be, ha ezt a kapcsolatot mindkét fél „fölveszi”, ha ezt a kapcsolatfelvételt mindkét résztvevő egyformán akarja. Kolumbusz evidenciaként tájékoztatja Ő Felségeiket arról, hogy fél tucat arawak indiánt, nékik bemutatandó, hajóján Spanyolországba hazavisz. Nem hiszem, hogy megkérdezte volna őket: óhajtanak-e részt venni az utazásban (s törődött volna azzal, hogy a „bemutatáson” való túlesés után mi is lesz majd velük). Kétség nem érződik, hogy a fehér embernek joga van rendelkezni a bennszülöttek teste és lelke fölött, földjüket, életük terét elfoglalni, elvenni tőlük, s gazdagságait kizsákmányolni a kereszténység javára.

Hogy igazából mi vette kezdetét akkor, októberben, arról csak az egyik fél beszámolóiból van tudomásunk. Nemcsak azért, mert a másik fél nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, technikákkal – és lehetőségekkel! –, amelyekkel ezt a testi valójában ott jelen persze nem lévő Utókor számára közvetíthette volna, hanem mert ez a bizonyos Másik egy pillanaton belül, ha szabad kicsit pátoszosan fogalmaznom, envérében hevert, láncra verve sínylődött, vérebekkel vadásztak rá, ha szökni próbált.

Patricia Seed³⁰ Lévi-Strauss klasszikus szövegét idézi: „Miután minden ismérvet kiküszöböltünk, amit azért hoztak fel, hogy megkülönböztessük a barbárságot a civilizációtól, legalább ezt az egyet szeretnénk megtartani: vannak írástudó és nem írástudó népek”.³¹ Én pedig befejezem idézni Lévi-Strauss mondatát, melyet Seed nyilván azért nem folytat, mert a folytatást a szakmai közönség által ismertnek föltételezi:

 

az előbbiek képesek rá, hogy felhalmozzák a régi ismereteket, és egyre gyorsabban haladjanak a kitűzött cél felé, az utóbbiak meg képtelenek rá, hogy megőrizzék a múltat azon a mezsgyén túl, amit az egyéni emlékezet még rögzíteni tud, és egy hullámzó történelem foglyai maradnak, amelyből mindig hiányzik a kezdet és a vég tartós tudata.³²

 

Seed arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyan örvendetes fejlődésként szoktuk elkönyvelni azt a 16. század során izmosodni kezdő historiográfiai trendet, mely a narratíva „realista” (azaz a klasszikus auktorok véleményével szemben a kortárs szemtanúk véleményét előnyben részesítő) változatát műveli, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a fehér ember és a bennszülött egymásra bukkanásáról, a legelső találkozások mikéntjéről és hogyanjáról csak az egyik fél szemtanúi által adott, írásban rögzítettek tájékoztatnak. Ugyan mindenki képes lehetett a maga számára megfogalmazni azt, ami – szerinte – megesett, ezt írásba foglalni csak a fehér ember volt képes. Csak a győztes hódító a nyelvben kifejezésre jutó rögzített változata létezhetett arról, hogy hogyan hódította meg a vesztest. Márpedig a nyelv nem a fáradságos felfedező munka után „meztelenül” elénk táruló igazság őszinte továbbadására szolgáló semleges eszköz, amint azt a 19. században a tudósok még gondolni vélték; alkalmazása menthetetlenül mindenféle „valóságok” kitalálására, konstrukciók alkotására szolgál. Sőt, e tulajdonsága nem csak az eredmények értelmező nyelvi formába öntéséből, de már felfedező munkánk mikéntjéből is kiiktathatatlan.

Tegyük hozzá, hogy már a hódítók készítette verbális beszámolók is elég egyértelművé teszik, hogy nincs ok az ünneplésre. Csak a szégyenkezésre – mondanám, ha arról a dilemmáról, hogy mi célt szolgál a történelem ismerete, nem másutt lenne megjegyezni valóm. A „meghódításnak”, „birtokba vevésnek” rítusát, az úgynevezett Requerimiento felolvasását jól lehet ismerni a kortárs szemtanúk lejegyzéseiből. Íme a szöveg:

 

Meghagyjuk néktek…

 

Ő Felségének, Ferdinánd királyunknak s leányának, Johannának, Kasztília és León királynőjének nevében, kik minden barbár népeket uralmuk alá hajtanak!

Mi, Ő Nékiek engedelmes alattvalói, tudtotokra adjuk, s tőlünk telhetően megértetni kívánjuk veletek azt, mi alább következik. (…)

Végezetül, minden képességünket latba vetve kérünk titeket, hogy értsétek meg jól, mit tudtotokra adni igyekeztünk, próbáljátok megérteni a benne foglaltakat. Meghagyjuk hát néktek, kellő idő alatt döntsetek a felől, mit cselekszetek; ösmerjétek el az Egyházat az egész világ fölött uralkodónak; nemkülönben a Hit nevében uralkodó Ő Szentségét, a Pápát, valamiképpen királyunkat és Királynőnket, Johanna királynőt, nékünk kegyelmes Uralkodóinkat, kik Ő Szentsége parancsolatjára és nevében ezen szigetek és szárazföldek fölött uralkodni és királykodni jogosultak. (…) Ha és amennyiben ezt megteszitek, bizonnyal jól teszitek, s úgy, amiként azt Ő Felségeikkel szemben tennetek is kell, s Ő Felségeik, nemkülönben az Ő nevükben mi is, szeretettel ölelünk keblünkre, s mind benneteket, mind asszonyaitokat és gyermekeiteket – és földjeiteket is – szabadon hagyunk, s azt csinálhattok, mi néktek legjobbnak s legüdvösebbnek tetszik. Nem lésztek arra kényszerítve, hogy keresztényekké váljatok, hacsak – megvilágíttatva néktek az igazság –, ti magatok nem kívántok az egyedül üdvözítő keresztény hitre áttérni, amint azt a többi szigetlakók szinte mindannyian választották. Mind ezeken túl pedig Ő Felségeik mindenféle előjogokban és mentességekben fognak részeltetni benneteket, továbbá számos más kedvezményben is.

Ha azonban nem teszitek meg, vagy bűnösen ravaszkodva próbálnátok halogatni döntéseteket, bizony mondom néktek, hogy Isten segedelmével reátok zúdulok, mindenütt és minden eszközzel háborút folytatok ellenetek, s az Egyház és Ő Felségeik iránti engedelmesség igájába hajtalak benneteket. Fogságba ejtelek titeket mind, asszonyaitokat is, gyermekeiteket is, s rabszolgasorba vetlek mindannyiótokat. Rabszolgaként eladlak benneteket, s akként rendelkezem felőletek, ahogyan Ő Felségeik parancsolni óhajtják. Elveszem tőletek minden javaitokat, s oly csapásokkal és károkkal büntetlek benneteket, amint csak tőlem telik, miként az illik azon alattvalókkal szemben, kik nem engedelmeskednek az ő uruknak, hanem ellene fordulnak, ellenállnak és ellentmondani merészelnek neki. A kioltott életekért és a károkért ti lesztek a felelősek, nem pedig Ő Felségeik vagy mi magunk, s azok az urak sem, kik most itt vannak velem.³³

 

Partra teszik lábukat valahol a spanyolok (később szárazföldi úton érkeznek már ide-oda), és fölolvassák ezt a bennszülöttek számára érthetetlen hang-kavalkádot. A bennszülöttek részéről – érthetően – semmiféle reakció nem érkezik. Kijelentik hát, hogy itt, mostantól, a spanyol uralkodó az úr. Már ez is elborzasztóan hangzik, de aztán a gyakorlati kivitelezés…

 

a szöveget fák körülvette elhagyott kunyhók előtt olvasták fel. (…) A hajók kapitányai – még kint a vízen, az álmukat alvó indián falvak előtt ringva – bajszuk alatt eldünnyögték a teológiai idézeteket, mielőtt lerohanták volna az alvókat. Más kapitányok kint a nyílt vízen, az éjszaka leple alatt olvasták föl az üres kapitányi hídon a szöveget, majd embereket küldtek partra, hogy rabszolgákat ejtsenek foglyul. Ezeknek a katonáknak a parancsnokai aztán nem esküszöveget olvastak föl, hanem a hagyományos spanyol csatakiáltással, „Santiago!”, rohantak rá az áldozatokra.³⁴

 

 

Az öldöklõ angyal

 

Ahol vérfürdő van, ott – ne kérdezzék, miért? – tudni „akaródik” az áldozatok száma. Arról nincs információm, hogy a mai napig bárki is akart volna összegző tudományos munkát írni, vajon hány fehér áldozatába került a mai, modern Amerikának, az amerikai ember kivételes, párja-nincs személyiség-képletének kikovácsolása. A kapcsolatfelvétel az őslakos-áldozatok létszámára gyakorolt hatásának demográfiai következményei nem érdekelték a négyszázadik évfordulót ünneplő Amerikát. Száz évvel később azonban már nem lehetett úgy tenni, mintha ez, vagyis, hogy őslakos áldozatok bizony szép számmal akadtak, nem számítana. Mindenki, aki azt taglalja, mekkora létszámú lehetett a fehér emberrel találkozás előtt az amerikai kontinens őslakossága (ennek tudta nélkül ugyanis egyszerűen nincs miről beszélni), siet oda kilyukadni, hogy a tudósok között a mai napig sincs egyetértés ebben a kérdésben.³⁵

1988-ban megjelent tanulmányában³⁶ Douglas H. Ubelaker azt írja: annak megismerésére, hogy a fehér emberrel való találkozás pillanatában (ez a hosszú „pillanat” Észak-Amerikában, attól függően, hogy emez spanyol, francia vagy angol, netán hollandus lett volna, az 1500 előtti évektől az 1700-as évek végéig tartott) hányan is voltak (lehettek) az őslakosok, két tudományos megközelítés kínálkozik. Az írással nem rendelkező népek történetét vagy a régészet, vagy az írástudó megfigyelőktől származó írott megfigyelések tanulmányozása segíthet megismerni. A régészeti leletekkel dolgozás – mint mondja – mindig beleütközik a következtetések általánosíthatóságának, reprezentativitásának problémájába, valamint abba – ahogyan a szakemberek óvatoskodó megjegyzései erre következtetni följogosítanak –, hogy „reves csontokból” bizonyosságra bizony nehéz szert tenni. (Már csak azért is, mert a majd tárgyalandó epidémiák többsége oly gyorsan ölt, hogy a betegségnek nem volt ideje nyomot hagyni a csontozaton.) Ami pedig a „szemtanúi” följegyzések használatát illeti, nyomatékkal int arra, hogy ezek, a bennük óhatatlan elfogultságok, torzítások miatt „óvatossággal értelmezendők”.³⁷ (Jó szándékú, de nehezen operacionalizálható jótanács.) Mik is ezek a torzítások, elfogultságok? Nem feltétlenül fontossági sorrend szerint, de említsünk meg néhányat. Ha bele tudjuk is élni magunkat egy-egy 16. századi spanyol szerző (vagy 17. századi angol „kollégája”) narratívájába, szakmailag képzett tudományos dolgozóként azért illenék a forráskritika eszköztárával élni. Illenék figyelemmel lenni arra – mint Alfred W. Crosby figyelmeztet rá –, hogy a hajdani spanyol (etc., etc.) szerzők nem a 20. századi társadalomtudósok „statisztikai gondolkodásmódja” szerint tekintettek a maguk empirikus világára, tehát amikor fontosnak tartják szám szerint lejegyezni, mennyire sok – és pontosan hány – színes bőrű halt meg, akkor azzal inkább érzelmi megrázkódtatásuk hőfokáról kívánnak minket tájékoztatni, mint arról, hogy ténylegesen hány halott is akadt.

Tegyük hozzá: szegény indiánnak, ha meghalt, mindegy volt, hogy mibe halt bele. Hispaniola lakosainak édes mindegy volt, hogy himlő, vagy sertésinfluenza végzett velük… nagyjából mind egy szálig. Epidemiológiai elemzés, érvényes ok-kutató érvelés szempontjából azonban korántsem mindegy, hogy a fehér ember az akkortájt rendelkezésére álló orvostudományi ismeretek alapján mennyire pontosan írt le empirikusan regisztrált helyzeteket, s hogy az akkori leírások mennyire értelmezhetők a magunk korának epidemiológiai ismeretei alapján.

Ubelakernek is, az általa táblázatba foglalt szerzőknek is szemére vetik (később) a kritikusok, hogy orvosi-epidemiológiai szempontból tökéletesen érintetlenül hagyták a jelenségek értelmezhetőségét. Ez valóban meglepő. A létszámokat illetően, ha mutatkozott is ugyan egyet nem értés, abban kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy a fehér ember színre lépte a magával az Újvilágba hozott óvilági kórokozókkal szemben tökéletesen védtelennek bizonyuló, mert azokhoz sosem akklimatizálódhatott őslakosokat megtizedelte.³⁸ Hogy ehhez a tényhez a kutatók hogyan viszonyultak, az egy dolog; a tény tény voltát illetően azonban teljes volt az egyetértés.³⁹

 

1928-as tanulmányában James Mooney azt állítja, hogy eredetileg 36 500 bennszülött élt a Hudson folyótól keletre az Egyesült Államok mai határain belül. 1907-re nagyjából 2400 fős, etnikailag meglehetősen vegyes összetételű csoport volt itt található. 300 év alatt az eredeti bennszülött lakosság embervesztesége 93,5 százalékra rúg. A veszteség javarésze az európai telepek létrehozását követő száz éven belül következett be. Sok mindent írtak össze a rézbőrű faj kipusztulásáról, sok vitát szenteltek annak tisztázására, mi lehetett e katasztrofálisnak mondott népességfogyás közvetlen oka. Senki nem vitatja, hogy a fehér ember által terjesztett sokféle betegség ilyen ok volt,

 

írja egy tanulmányában a kérdés egyik szakértője.⁴⁰ Ilyen körülmények között igazán illett volna a fertőző betegségek terjedését (értsd: a terjedésüket megkönnyítő, megnehezítő, vagy éppen lehetetlenné tévő tényezők létét) illetően hozzáértőkhöz fordulni. Ha úgy tetszik, jogosan írhatja tanulmányában Ramenofsky: a világban új, rendkívül virulens kórokozó vírusok jelentek meg, s ez azzal a következménnyel járt, hogy

 

ugrásszerűen megnőtt a hordozó/kórokozó interakciók kifejlődését tanulmányozó mind elméleti, mind empirikus kutatások és publikációk száma. A matematikai modellezésben, járványtani genetikában, gén-szekventálásban, filogenetikai leágazás-tanban tapasztalt fejlődés tökéletesen újraírja mindazt, amit az embert megbetegítő kórokozókról és történetükről, a patogén fajtaváltozatokról és a vírushordozó-rezisztencia fejlődéséről tudhatunk.⁴¹

 

Ne feledjük! A „biológiai fegyverként” minősített Ebola-vírus az első megbetegedéseket 1976-ban okozta. A Marburg-vírus már 1967-ben. A „kevésbé halálos” Lassa-lázat 1969 óta ismerjük, a jóval enyhébb nyugat-nílusi láz pedig már az 1930-as évek vége óta ismert; mint a Wikipédiából megtudható: a 60-as évek óta Magyarországon is elő szokott fordulni. Mégis, Ramenofsky tézise – mint majd rövidesen egy másik szaktekintélyt idézve bizonyítani próbálom – valamennyire vitatható.

 

 

A népes emberi társadalmakra jellemző fertőző betegségekért felelős baktériumok többsége – hogy megelőlegezzem a később majd hosszan és részletesen ismertetett-idézett Jared Diamond tudományos okfejtését – azokból a nagyon hasonló ősbaktériumokból fejlődött ki, amelyek egyes háziállatok fertőző betegségeit okozták; azokét a háziállatokét, amelyekkel az élelmiszertermelők kb. tízezer évvel ezelőtt kezdtek közvetlen napi kapcsolatba kerülni.

 

Eurázsia sok háziállatfajnak adott otthont, s így sok ilyen mikroorganizmust „tenyésztett ki”, míg az amerikai kontinensen mindkettőből kevés volt. Hogy a bennszülött amerikai társadalmakban oly kevés halálos mikroorganizmus jelent meg, azzal is magyarázható, hogy a falvak, amelyek ideális táptalajt nyújtanak a fertőző betegségeknek, Amerikában több ezer évvel később jelentek meg, mint Eurázsiában; és az Újvilág három térségét, amelyek városi társadalmaknak adtak otthont (az Andok, Mezoamerika és az USA délkeleti fele) sohasem kapcsolta össze olyan szintű gyors, nagybani kereskedelem, mint ami a pestist, az influenzát és valószínűleg a himlőt Ázsiából Európába exportálta. Következésképpen még a malária és a sárgaláz (…) sem amerikai betegségek, hanem olyan óvilági eredetű trópusi mikrobák okozzák, amelyeket az európaiak hurcoltak be Amerikába.⁴²

 

Egy szó, mint száz: megkezdődött a tragédia. Pontatlan lenne úgy fogalmaznom, hogy iszonyatos pusztulás járt a fehér ember nyomában. A halál pusztítása képes lehetett jóval megelőzni a hódítók személyes megjelenését.

 

E halált hozóknak főkapitánya a himlő. Első hadnagya a tífusz, második hadnagya a kanyaró. Rémesebbek a lóháton nyargaló konkvisztádoroknál, halálosabbak az acél kardpengénél és a puskapornál. A hódító fehér ember előre nyomulása így kényelmes sétagalopp volt ahhoz képest, mint ami akkor várt volna rá, ha ezek nem előzték volna meg jöttét, nem jártak volna előtte szálláscsinálónak. Ők képviselték a civilizáció előőrsét, a keresztényi mivolt kísérőtársát. Ők voltak a megszálló erők kebelbarátai

 

sorolja egy költőibb hangulatú pillanatban írt bekezdésében a szakorvos.⁴³ Azt azonban nagyon is vitatták, hányan lehettek a rövidesen majd fölfedezettként számon tartott új féltekén a Nagy Találkozás előtt.

 

1. tábla. Az észak-amerikai őslakosok lélekszáma 1492-t megelőzően (becsült adatok)

A becslés közzétevője	Publikálás dátuma	Lélekszám (fő)
James Mooney	1910	1 150 000
Paul Rivet	1924	1 148 000
John R. Swanton	1928	1 152 000
David Wilcox	1931	1 002 000
Alfred L. Kroeber	1939	900 000
Ángel Rosenblatt	1945	1 000 000
Julian H. Steward	1945	1 000 000
Henry F. Dobyns	1966	9 800 000

Forrás: Ubelaker (1976), 662.

 

 

Egy kis számtan

 

Ami az 1. táblából kiolvasható: a második világháború előtt gyakorlatilag egyetlen amerikai szakember sem becsülte 1 milliónál sokkal többre az észak-amerikai őslakosok számát.⁴⁴ (Érdemes ehhez hozzátenni, hogy az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala már 1894-ben óva intett, nehogy bárki is hitelt adjon az indiánok lélekszámáról terjesztett „legendáknak”. „Kutatások bizonyítják – így a Census Bureau –, hogy az Egyesült Államok jelenlegi területén a fehér ember érkeztekor az őslakosok száma nem nagyon lehetett több 500 000-nél”.⁴⁵) A szemléleti fordulat 1966-ban válik nyilvánvalóvá: ekkor jelenik meg Henry F. Dobyns a Current Anthropologyban közzétett szaktanulmánya.⁴⁶

Nincs miért meglepődnünk. Figyelembe véve a 20. század elején bevettnek számító tudományos elképzeléseket, azt a feltételezést, hogy a kontinens egy, a fehérek érkeztekor náluk technikailag sokkal, de sokkal – reménytelenül – fejletlenebbnek tapasztalt, jobbára vadászó-gyűjtögető életmódot folytató embertömegből ennél nagyobb számosságot nem lehetett képes eltartani, én a magam részéről se meglepetésre okot adónak nem tartom, sem pedig kivetni valót nem találok abban, hogy ezek a szakemberek hittek a maguk számolta becslésekben. A régi kordokumentumokban lelhető létszámadatokról nem teljesen oktalanul lehetett feltételezni, hogy nem többek szokványos, máshonnét régről s jól ismert „retorikai fogásnál”. Ha, továbbá, tekintetbe vesszük, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő részének az 1500 körüli esztendőkben élt népességét 60–80 millió főre becsülte a történész-szakma, akkor nem csodálkozhatunk, ha az Újvilág lakosságszámát ennél sokkal többre becsülő Dobyns (s a nyomába lépők) ellen sokan hevesen tiltakoztak. Meglehetősen általános véleménynek mondható az, ahogyan a demográfus Petersen fogalmaz:

 

szemléletes példáját mutatják annak, ahogyan a demográfusi szakértelmet semmibe veszik; olyan, a szakma által bevettnek nem mondható technikákkal élnek, melyek révén kétséges érvényű adatokhoz lehet jutni; az ezekből levont következtetéseket pedig egyszerűen azért tartják csak vonzónak, mert kívánatosnak tartott (demográfiai) katasztrófák látszat-bizonyítékai.⁴⁷

 

Tegyük hozzá: kényelmesnek látszhatott úgy gondolni, hogy a fehér telepeseket egy szinte lakatlan világ fogadta. Számoljanak csak utána! Az Egyesült Államok és Kanada területe együttesen 19 818 670 km². Ha itt 1) összesen egymillió indián létezhetett egy időben, egyszerre, akkor egy négyzetkilométerre durván fél indián jutott (na jó, egy négyzetmérföldre 1,33 fő). Ha 2) a 16. században egy millió indián nézett farkasszemet egy új faj képviselőivel, a 19. század végén pedig két és félszáz ezer maradt belőlük, akkor 750 ezer fős létszámveszteség terheli a számlánkat. Illetve, dehogy terheli! Ha – kicsit elébe vágva narratívám kigondolt logikájának – a tudósok szerint apró baktériumok, vírusok pusztítottak ki teljesen egyes indián nemzeteket, másoknak 70, 80, 90, 95 százalékát döntötték le lábukról, akkor tulajdonképpen olyan ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány – gondolhatják mindazok, akiknek valamilyen okból jól jön, ha nem volt sok indián.

Not a crime, but a tragedy – mondja elegánsan az angol. Steven T. Katz például nagy erudícióval mutatja ki,⁴⁸ hogy Sherburne F. Cook szerint a kaliforniai indián törzseknél bekövetkezett létszámcsökkenésnek mindössze 8,64 százaléka (azaz 6750 indián halála) tudható be katonai események következményének. Russell Thornton is – mondja Katz –, aki aztán igazán szívesen ráhúzná a vizes lepedőt a fehér emberre, még ő is kénytelen a „kikezdhetetlen demográfiai bizonyítékok hatására” elismerni, hogy 1775 és 1890 között a fehérek és indiánok közötti háborúkban elesett indiánok száma egy darabbal sem haladta meg a 45 ezret. (Ehhez még hozzájön 8500 „egyéni konfliktus okán” elhunyt indián.) Nincs kedvem követni Katzot, ahogy strigulázva bizonygatja, hogy az indiánokra nemhogy a holokauszt, de még a genocídium szó sem alkalmazható. Inkább azon törekvése miatt hozom szóba, ahogy a jóságos fehér atyáról (értsd: az Államok elnökéről, s rajta keresztül a fehér Amerikáról) szaval. Hosszan sorolgatja, hány missziós iskolában, hány mindkét nembeli kis indiángyerekbe, hány tanító bácsi és tanító néni töltögette a tudást (melynek minőségéről és gyakorlati használhatóságáról most inkább ne essék szó!), s hogy ez milyen sok pénzébe került az államnak. Lelkesen dicséri a rezervátumok ügyes-bajos dolgait boronálgató misszionáriusok, indián ügynökök elkötelezettségét,⁴⁹ hogy aztán kényszeredetten hozzátegye: „Tapasztalatlanságuk s a koherens elképzelések hiánya miatt a reformelképzelés, ambiciózus mivolta s kétségbevonhatatlan jó szándéka ellenére, úgy, ahogy volt, kudarcot vallott.”⁵⁰ Majd így folytatja:

 

Akárcsak az európai liberálisok, akik a zsidóktól a priori azt várták, hogy az emancipációért és a polgári jogegyenlőségért fizetendő méltányos és kötelező árként teljességgel és maradéktalanul adják föl, vetkezzék le a zsidó identitást. Az indiánok „barátai” ugyanígy várták el, hogy az indián bennszülött szabaduljon meg korábbi identitásától. (…) Nemcsak, hogy összeegyeztethetőnek vélték az etnocídium követelte legradikálisabb „átalakításokat” az őslakos indián (illetve az európai zsidó) iránt érzett őszinte szeretettel, de úgy gondolták, hogy nélkülük egyszerűen nem is lehet barátságról beszélni. (…) Az indián rezervátumok létrehozása is ebbe a tömegek által genocídiumnak vélt eseménysorozatba illik bele.⁵¹

 

Maradjunk annyiban: a 70-es évek közepén-végén többé már nem lehetett kényelmesen belefeledkezni a történelem minket igazoló felfogásába.

 

Nehéz belenyugodnunk annak tudatába, hogy történelmünket soha nem láthatjuk olyannak, mint korábban. Nem képzelhetjük többé, hogy a fehér ember viszonylag békésen terjeszkedett s népesítette be a ritkásan lakott Nyugati Féltekét. (…) Mostantól tudomásul kell vennünk, hogy az 1492-t követő indián népesség-fogyatkozás olyan demográfiai katasztrófa-jelenség, amelynek nem ismerjük párját az emberiség történelmében.⁵²

 

 

Folytatás a következő számban.

 

---

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Aleiss, Angela: The Vanishing Indian: Hollywood’s compromise to Indian Reform. Journal of American Studies, Vol. 25. no. 2. (December, 1991), 467–472.

Ashburn, Percy M.: The Ranks of Death. A Medical History of the Conquest of America. Coward-McCann, 1947.

Asselyn, Charles: Colonial Discourse Since Christopher Columbus. Journal of Black Studies, Vol. 26. no. 2. (November, 1995), 134–152.

Bálint György: Éljen Kolumbia (Peru)! In A toronyőr visszapillant. Magvető, 1961, I. kötet, 68–70.

Barley, Nigel: Egy zöldfülü antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. (Fordította Varró Zsuzsa.) Typotex, 2006.

Bauman, Zygmunt: A modernitás és a Holokauszt. (Fordította Greskovits Endre.) Új Mandátum Könyvkiadó, 2001.

Brantlinger, Patrick: Forgetting genocide: or, the last of The Last of the Mohicans. Cultural Studies, Vol. 12. no. 1. (1998), 15–30.

Castel, Robert: La Discrimination négative. Éditions du Seuil, 2007. Magyarul: A hátrányos megkülönböztetés. (Fordította Léderer Pál.) Esély, 2008, 4. szám, 3–24; 5. szám, 3–27; 6. szám, 3–32.

Churchill, Ward: Deconstructing the Columbus myth: Was the „great discoverer” Italian or Spanish, Nazi or Jew?, Social Justice, Vol. 19. no. 2. (Summer, 1992), 39–55.

Cook, Sherburne F.: The significance of disease in the extinction of the New England Indians. Human Biology, Vol. 45. no. 3. (September, 1973), 485–508.

Diamond, Jared: Guns, Germs and Steel: the fates of human societies. 1997. Magyarul: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. (Fordította Födő Sándor.) Typotex Kiadó, 2001.

Dobyns, Henry F.: An appraisal of techniques with a new hemispheric estimate. Current Anthropology, Vol. 7. no. 4. (September, 1966), 395–416.

Epstein Popper, Deborah – Robert E. Lang – Frank J. Popper: From maps to myth. The Census, Turner and the idea of the Frontier. Journal of American & Comparative Cultures, vol. 23. no. 1. (2000), 91–102.

Friedberg, Lilian: Dare to Compare: Americanizing the Holocaust. American Indian Quarterly, Vol. 24. no. 3. (Summer, 2000), 353–380.

Hanke, Lewis: The Spanish Struggle for Justice in the Conquest of America. Southern Methodist University, 2002

Huggan, Graham: The neocolonialism of postcolonialism. A cautionary note. Links and Letters, 4, 1997, 19–24.

Katz, Steven T.:^: The uniqueness of the Holocaust: The historical dimension. In Alan S. Rosenbaum (ed.): Is the Holocaust Unique? Perspectives on Comparative Genocide. Westview Press, 2009, 55–74.

Lakner Judit: Political correctness – PC. BUKSZ, 1994, Ősz.

Larsen, Clark Spencer: In the wake of Columbus: Native population biology in the postcontact America. Yearbook of Physical Anthropology, Vol. 37. (1994).

Lévi-Strauss, Claude: Tristes tropiques, Plon, 1955. Magyarul: Szomorú trópusok. (Fordította Örvös Lajos.) Európa Könyvkiadó, 1973.

Lord, Lewis: How many people were here before Columbus? U.S. News and World Report, August 18–25, 1977, 68.

Marubbio, M. Elise: Celebrating with The Last of the Mohicans: The Columbus Quincentenary and Neocolonialism in Hollywood Film. Journal of American & Comparative Cultures, Vol. 25. nos 1–2 (2002), 139–154.

Menzies, Gavin: 1421 – Amikor Kína felfedezte a világot. (Fordította Babits Péter.) Alexandra, 2002.

Mood, Fulmer: Notes on the history of the word „Frontier”. Agricultural History, Vol. 22. no. 2. (April, 1948), 78–83.

Petersen, William: A demographer’s view of prehistoric demography. Current Anthropology, Vol. 16. no. 2. (June, 1975), 227–237.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban, 1880–1940. Akadémiai Kiadó, 1982.

Ramenofsky, Ann: Native American disease history: past, present and future directions. World Archeology, Vol. 35. no. 2. (2003), 241–257.

Rosenbaum, Alan S. (ed.): Is the Holocaust Unique? Perspectives on Comparative Genocide. Westview Press, 2009.

Russell, Thornton: Health, disease, and demography. In: Deloria, Philip J. – Neal Salisbury (eds): A Companion to American Indian History. Blackwell Publishers Ltd, 2002, 68–84.

Sauvy, Alfred: Trois mondes, une planète. L’Observateur, 1952. augusztus 14. no. 118.

Schneider, Jack: Columbus Day: 1892, Not 1492. In Wineburg, Sam – Daisy Martin – Chauncey Monte-Sano: Reading Like a Historian. Teaching Literacy in Middle and High School History Classroom. Teachers College Press, 2013.

Seed, Patricia: „Failing to marvel”. Atahualpa’s encounter with the Word. Latin American Research Review, Vol. 26. no. 1. (1991), 7–32.

Seed, Patricia: Ceremonies of Possession in Europe’s Conquest of the New World, 1492–1640. Cambridge University Press, 1995.

Stannard, David E.: American Holocaust. Columbus and the Conquest of the New World. Oxford University Press, 1992.

Tezla, Albert (szerk.): „Valahol túl, meseországban…” Az amerikás magyarok 1895–1920. (A bevezetőket fordította Bart István.) Európa Könyvkiadó, 1987.

Ubelaker, Douglas H.: North American Indian population size, a.d. 1500 to 1985. American Journal of Physical Anthropology, Vol. 77. (1988), 289–294.

Van Sertima, Ivan: They Came before Columbus. Random House, 1976.

 

---

Jegyzetek

 

1. Larsen, Clark Spencer: In the wake of Columbus: Native population biology in the postcontact America. Yearbook of Physical Anthropology, Vol. 37. (1994), 109–110. Magyarra fordított szöveg esetében, ha fordító neve nincs föltüntetve, akkor a saját fordításomról van szó.
2. Idézi Schneider, Jack: Columbus Day: 1892, Not 1492. In Wineburg, Sam – Daisy Martin – Chauncey Monte-Sano: Reading Like a Historian. Teaching Literacy in Middle and High School History Classroom. Teachers College Press, 2013, 55.
3. Tezla, Albert (szerk.): „Valahol túl, meseországban…” Az amerikás magyarok 1895–1920. (A bevezetőket fordította Bart István.) Európa Könyvkiadó, 1987, 9.
4. Az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának adatai szerint az 1871 és 1899 között eltelt harminc évben 341 484 fő vándorolt be Magyarországról az Államokba; az 1900 és 1909 közötti tíz évben 1 053 153 fő. 1910-től a világháború kitöréséig eltelt négy év alatt még további 410 480. Lásd Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban, 1880–1940. Akadémiai Kiadó, 1982, 62. Jegyezzük itt meg rögtön, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia is, Magyarország is soknemzetiségű államok lévén, a statisztikákban közölt számadatok Magyarországra vonatkozó adatai nem mindig a magyar ajkúakra vonatkozó adatok is egyben. A leghatározottabban nem kívánok a „Ki a magyar?” kérdéssel foglalkozni. Amúgy, érdemes Oravecz Imrét olvasni.
5. Tezla (1987), 10.
6. Epstein Popper, Deborah – Robert E. Lang – Frank J. Popper: From maps to myth. The Census, Turner and the idea of the Frontier című tanulmányukban (Journal of American & Comparative Cultures, Vol. 23. no. 1. [2000], 96. oldal) Richard Hofstadtert idézve egyenesen „az 1890-es évek pszichés krízisét” emlegetik. Mint mondják: „1893-ban 600 bank ment tönkre. 1894-re mintegy 200 vasúttársaság ment csődbe. Szövetségi statisztikák nincsenek ugyan, de a munkaerő-állománynak legalább egynegyede munka nélkül lézengett.”
7. Tezla (1987), 16.
8. Nem véletlen, hogy John Fitzgerald Kennedy (egy elnökké választását megelőzően mondott szép beszédében) még 1960-ban is így fogalmazhatott: „Katolikus vagyok, s soha még katolikust ebben az országban nem választottak meg elnöknek. Sokan vannak – meglehet, tudván tudják, miért? –, akik elkendőzni akarják, mi az igazi tétje az elnökválasztási versengésnek. Úgy gondolom ezért, szükséges lehet most nem arról beszélnem, hogy milyen Istenben hiszek (mert ez egyedül énrám tartozik), hanem arról, hogy milyen Amerikában hiszek. Egy olyan Amerikában hiszek, amely hivatalosan se nem katolikus, se nem protestáns, se nem zsidó. (…) Ha azt figyelembe véve maradok alul, ami igazán számít, azzal a jogos elégedettséggel fogok visszatérni a Szenátusban elfoglalt helyemre, hogy megtettem, ami tőlem tellett, az eredmény pedig igazságos. De ha ennek az elnökválasztásnak az eredménye azon az alapon dől el, hogy 40 millió amerikai állampolgár már aznap elvesztette esélyét a nyerésre, amikor keresztvíz alá tartották, akkor egy egész ország lesz a vesztes. A kerek világ minden katolikus és nem-katolikus hitű emberének szemében. A történelem szemében. És a saját népünk szemében is.” Idézi Schneider (2013), 58.
9. Hahner Péter: Vadnyugat – A határvidék öröksége. Történészvita az amerikai Nyugat jelentőségéről. Rubicon, 1994, 9. szám.
10. Epstein Popper et al. (2000), 92. Az összehasonlítás kedvéért: San Francisco manapság 600,7 km², népsűrűsége 1340,5 fő/km², ami azt jelenti, hogy a négyzetmérföldenkénti népsűrűség durván 3300 fő.
11. Mood, Fulmer: Notes on the history of the word „Frontier”. Agricultural History, Vol. 22. no. 2. (April, 1948).
12. Lásd Bálint György: Éljen Kolumbia (Peru) ! In A toronyőr visszapillant. Magvető, 1961, I. kötet, 68–70. Az Egyesült Államok politikai gyakorlatában mindössze két „határ” létezik: a Mexikót és az Egyesült Államokat, illetve az Egyesült Államokat és Kanadát elválasztó. Ezek, ha politikai értelemben olykor vitatottak lehettek is, de nyelvi jelentéstartalmuk senki számára nem jelent problémát.
13. A francia-belga (egyszersmind, természetesen, belga-francia) határ létének elismerése elvileg semmit nem diktál a határ innenső és túlsó oldalán élők közötti értékviszonyról.
14. Ma, Kanadában, az indiánokat megillető elnevezés a First Nations, azaz – szabad fordításban – akik mindenki mást (értsd: minket is) megelőzően már itt voltak.
15. Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. (Fordította Varró Zsuzsa.) Typotex, 2006.
16. Graham Huggan: The neocolonialism of postcolonialism. A cautionary note. Links and Letters, 4, 1997, 19.
17. Sauvy, Alfred: Trois mondes, une planète. L’Observateur, 1952. augusztus 14. no. 118, 14. Véleményem szerint a szövegből egyértelművé válik, hogy ezt a terminus technicust az etikai hevület hívta életre. Ebből a nézőpontból én, a magam részéről, kifogásolhatatlannak tartom. Strukturalista-funkcionalista értelemben viszont tökéletes melléfogás. Sauvy – majd’ negyven évvel később – vissza is vonta. A Le Monde-ban 1989. február 14-én megjelent írásában így fogalmaz: „Engedtessék meg nekem, aki – majd’ 40 éve – a ’harmadik világ’ kifejezést kreáltam, hogy most kinyilvánítsam: használhatatlan! Ugyanabba a kategóriába besorolni Fekete-Afrika országait és a dél-kelet-ázsiai ’kis tigriseket’, nem kecsegtethet túl sok jóval.”
18. Castel, Robert: La Discrimination négative. Éditions du Seuil, 2007. Magyarul: A hátrányos megkülönböztetés. (Fordította Léderer Pál.) Esély, 2008, 4. szám, 3–24; 5. szám, 3–27; 6. szám, 3–32. Az idézet helye 6. szám, 16–17.
19. Lásd Gavin Menzies fake historynak tekintett könyvét: 1421. The Year China Discovered the World, Transworld Publishers, 2002. Magyarul – még ugyanabban az évben! –: 1421 – Amikor Kína felfedezte a világot. (Fordította Babits Péter.) Alexandra, 2002. Leif Eriksonnak és az ő Vinlandjának létét a történettudomány ma már, tudtommal, nem vitatja – csak éppen következmények nélkülinek tartja. A többi felfedezőkkel való bizonykodás igencsak bizonytalan érvekre támaszkodik. Recep Tayyip Erdoğannak azonban teljesen igaza van abban, hogy az új kontinenst az iszlám katonái fedezték fel. Nem is okvetetlenkednék tovább.
20. Lásd Ivan Van Sertima: They Came before Columbus. Random House, 1976. Mellékelném Lakner Judit véleményét: „Az afrocentrikus pszeudo-történészek nem elégednek meg a rasszista történelemfelfogás revíziójával, az új kutatási eredményekkel. Azt állítják, hogy az európai kultúra szőröstül-bőröstül Afrikának köszönheti létét, mert minden, a zsidóság, a kereszténység, a tudomány a feketék lakta Egyiptomból származik. Történelemszemléletük az úgynevezett ’nem kanonikus tudáson és módszereken’ és nem a ’domináns forrásokon’ alapul.” Lásd Lakner Judit: Political Correctness – PC. BUKSZ, 1994, Ősz, 376.
21. Marubbio, Elise M.: Celebrating with The Last of the Mohicans: The Columbus Quincentenary and Neocolonialism in Hollywood Film. Journal of American & Comparative Cultures, Vol. 25. nos 1–2 (2002), 139.
22. Churchill, Ward: Deconstructing the Columbus myth: Was the „great discoverer” Italian or Spanish, Nazi or Jew? Social Justice, Vol. 19. no. 2. (Summer, 1992), 39.
23. Brantlinger, Patrick: Forgetting genocide: or, the last of The Last of the Mohicans. Cultural Studies, Vol. 12. no. 1. (1998), 16.
24. Thornton, Russell: American Indian Holocaust and Survival, A Population History since 1492. University of Oklahoma Press, 1987; Stannard, David E.: American Holocaust. Columbus and the Conquest of the New World. Oxford University Press, 1992.
25. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki nyilvánosság előtt vitatta volna a cigány holokauszt kifejezés alkalmazásának jogosultságát, Hogy a világban máshol, mi a helyzet, arról – hangsúlyozom: nem vagyok a kérdésben tájékozott – semmit nem tudok.
26. „Toronymagasan emelkedik a múltbéli népirtó epizódok fölé, ugyanúgy, ahogy a modern ipari üzem mellett is eltörpül a kézműves műhely, vagy a modern, iparosított, traktorokkal, kombájnokkal és rovarirtóval ellátott farmergazdaság mellett a lóval, kapával, és kézi gyomlálással dolgozó paraszti gazdaság.” (Zygmunt Bauman: Modernity and the Holocaust, Polity Press & Basil Blackwell, 1989. Magyarul: A Modernitás és a Holokauszt. (Fordította Greskovits Endre.) Új Mandátum Könyvkiadó, 2001, 134.
27. Hogyan is fogadta a magyar zsidóság a Galíciából bevándorló pajeszes zsidókat… ?!
28. Friedberg, Lilian: Dare to compare: Americanizing the Holocaust. American Indian Quarterly, Vol. 24. no. 3. (Summer, 2000), 364.
29. Asselyn, Charles: Colonial discourse since Christopher Columbus. Journal of Black Studies, Vol. 26. no. 2. (November, 1995), 136.
30. Seed, Patricia: „Failing to marvel”. Atahualpa’s encounter with the Word. Latin American Research Review, Vol. 26. no. 1. (1991), 8.
31. Lévi-Strauss, Claude: Tristes tropiques, Plon, 1955. Magyarul: Szomorú trópusok. (Fordította Örvös Lajos.) Európa Könyvkiadó, 1973, 338.
32. Uott.
33. A Requerimientóról bővebben lásd Seed, Patricia: Ceremonies of Possession in Europe’s Conquest of the New World, 1492–1640. Cambridge University Press, 1995.
34. Lewis Hanke: The Spanish Struggle for Justice című könyvéből idézi Seed (1991), 13.
35. Sietek leszögezni, hogy bár a lélekszám-vita a kontinens egészére is érvényes, engem igazából csak az Észak-Amerikában, a Rio Grande folyótól északra elterülő földterület – gyakorlatilag a mai Egyesült Államok, illetve Kanada – őshonos lakosságával megesett történelem érdekel. Nyomatékkal hangsúlyoznám, hogy ez semmiképp nem azt jelenti, hogy Mezo-, illetve Dél-Amerika esetében a kérdés tragikus következményeit elhanyagolhatónak tartanám, csak annyiról van szó, hogy az én érdeklődésem más célpontra irányul.
36. Ubelaker, Douglas H.: North American Indian population size, a. d. 1500 to 1985. American Journal of Physical Anthropology, Vol. 77. (1988).
37. Uott, 289.
38. A szakirodalomban teljes az egyetértés, hogy mely betegségek voltak az „öldöklő angyalok”. Himlő, kanyaró, tífusz, szamárköhögés, pestis, influenza, dizentéria, kolera. A „mellbaj” kapcsán voltak viták, vajon a fehérek hozták-e Amerikába a tébécét, vagy valamilyen változata létezett-e a kontinensen már a fehérek érkezte előtt is. A 20. század végére egyre többen tartják úgy, hogy létezett.
39. A másik dolog, amiben teljes lehetett az egyetértés, az volt, hogy ekkoriban nem lehetett vita tárgya, kit tekinthetünk és kit nem tekinthetünk indiánnak. Ma ez már korántsem mondható.
40. Cook, Sherburne F.: The significance of disease in the extinction of the New England Indians. Human Biology, Vol. 45. no. 3. (September, 1973), 485.
41. Ramenofsky, Ann: Native American disease history: past, present and future directions. World Archeology, Vol. 35. no. 2. (2003), 242.
42. Diamond, Jared: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. (Fordította Födő Sándor.) Typotex Kiadó, 2001, 358–359.
43. Percy M. Ashburn: The Ranks of Death: A Medical History of the Conquest of America. Coward-McCann, 1974, 98.
44. Nem nagyon találtam nyomát annak, hogy amerikai szakembereken kívül ezek a létszámok tisztázására, illetve pontosságuk növelésére célzó törekvések érdemben más országok kutatóit is ösztönözték volna.
45. Ld. Lord, Lewis: How many people were here before Columbus? U.S. News and World Report, August 18–25, 1977, 68.
46. Dobyns, Henry F.: An appraisal of techniques with a new hemispheric estimate. Current Anthropology, Vol. 7. no. 4. (September, 1966).
47. Petersen, William: A demographer’s view of prehistoric demography. Current Anthropology, Vol. 16. no. 2. (June, 1975), 232.
48. Katz, Steven T.: The uniqueness of the Holocaust: The historical dimension. In: Rosenbaum, Alan S. (ed.): Is the Holocaust Unique? Perspectives on Comparative Genocide. Westview Press, 2009, 55–74.
49. Érdemes itt a híres regény- és forgatókönyv-író Zane Greyt idézni. „Tizenkét éven keresztül tanulmányoztam a navajo indiánokat. Ha van hibájuk, ismerem mindegyiket. A hozzájuk irányított misszionáriusok csaknem mindegyike silány, romlott, gyenge, erkölcsileg hasznavehetetlen ember. Akad közöttük kifejezett gazember is. Becsapják és kisemmizik az indiánokat, s ami még sokkal alávalóbb, megrontanak minden indián leányt, akire kezüket rátehetik” – idézi Aleiss, Angela: The Vanishing American: Hollywood’s compromise to Indian Reform. Journal of American Studies, Vol. 25. no. 2. (December, 1991), 470.
50. Rosenbaum (2009), 59.
51. Uott, 59–60.
52. Jacobs, Wilbur J.: The tip of an ice-berg: Precolumbian Indian demography and some implications for revisionism. The William and Mary Quarterly, Vol. 31. no. 1. (January, 1974), 128.

[*] Köszönöm Erdélyi Ágnesnek és Gáspár Zsuzsának az írásomat illető szeretetteljes, de irgalmat nem ismerő kritikai észrevételeiket.

[†]      Aki ezt az álláspontot vallja, az magamagát persze nem a helyi gyökérzetűek védelmezőjének, hanem patriótának, honfinak vallja. A „haza idegenektől való védelmével” takarózók azonban, ha egy kicsit megkaparjuk őket, gyakorta szimplán gazemberek. (Minden, a mai valósággal való – már most leszögezetten látszólagos – hasonlóság csak és kizárólag a csalfa balszerencse okozta vak véletlen műve.)