szembekerült velem tegnap a gyász, az évek során

halványan ismerős lett.

előhívni nem lehet, minden fényképen

máshogy néz ki.

ma ez a zavart, barna pocsolya itt előttem,

nincsenek szakaszai, önmaga körül forog, kitátja

a száját, ami mélyebb, mint az ég.

holnap a hajam végére fagyott pára,

törik, ha fésülöm, nehezék a fejen. a gyász dühös seb,

minden évszakban begyógyul, megijedek, hogy hova tűnik belőlem.

kiújul, ahogy a rügyek, álmomban a gyomorban

zúzott kő, pihen, onnan jön föl reggelente, mint sav a torokban,

kibeszélem.

szemzugokban ülő kavics,

mellettem elhaladó járókeret,

markomból kibújó madár, szétmarja a kezem,

ha elengedem. tegnap megkért a gyász, hogy nézzek

tükörbe, szálanként őszülés, nehezék a fejen.

félnék nélküle, elemelkednék, ha nem

tartana lent, egy tétova kézmozdulat

és felbillent a földről.

valamit adnom kell a gyásznak, évszakváltásokkor

magokkal etetem.