Akarat nélkül

 

Miattad lenni néma. Eltévedni

egy nagyváros külvárosában igazolvány

és nyelv nélkül. Motyogni valamit egy buszmegálló

széles eresze alatt. Legfőképp magamnak.

Hogy hogyan találni haza.

 

Így lenni néma. Esetlenül. A felismerésben,

hogy látni téged könnyű ingben, feszes háttal

az évek múlásában.

 

De lassan túl kell nőni a megértés túlbeszélt

magyarázkodásán. Mint szabad akaratnak

egyszerű döntéseken. Hiszen múlik az idő.

De ahogy múlik: úgysem.

Mert ettől csak minden részleges.

Mint a hangod, ahogy elveszik egy kórházi

folyosón a tányérok koccanásaiban.

 

Miattad lenni néma. Mint egy nagyváros

külvárosában igazolvány és nyelv nélkül.

Mint motyogni valamit egy buszmegálló

széles eresze alatt. Mint legfőképp magamnak.

Mint megérteni könnyű inget, feszes hátat.

Mint évek múlását. Mint szabad akaratot

egyszerű döntések után.

 

Túl- és elbeszélt magyarázkodással.

*

Történjen minden így. Történjen esetlenül.

Történjen a megértés lassú felismerésében.

Legyenek szavak, akár mondatok. Legyenek

döntések akarat nélkül. Legyenek esetlenül.

*

De aztán egyszer csak kezdjen esni, ritmusban

koccanjon egy buszmegálló széles eresze. Maguktól

porladjanak egymásba kórházi folyosón a tányérszélek.

Vesszen ebben el a hangod és én se tudjak mit mondani.

 

Így lenni néma. Akarat nélkül.

Részlegesen. Túl- és elbeszélt magyarázkodással.

 

 

 

Sehol

 

Nem lesz még egészen reggel,

amikor egy kórházi folyosó gyengén

tükröződő korlátjaira tudok csak gondolni.

Hogy aztán a félelem szarufái között

lássam az arcod egy tél lecsiszolt éleibe égetve.

De ettől nem leszek igazságos, de annál inkább

hazug sem. Csak egészen szabad.

Mint a vadmadarak, akik elviszik a csendet egészen

délre. Oda, ahova várost, benne kertet képzelek.

Ahol nem kel megszólalnom és úgyis érteni fogsz.

Mert itt, ahol üres ágyakon fehér csempéknek feszítve

várják neon kórtermekben a feloldozás utolsó sorait,

hogy ettől lenni jó, vagy éppen egészen rossz,

többet már nincs helyünk.

 

De lassan esteledik, és te leszel az, aki kabátot húz,

sálat köt, én meg, aki saját tükörképet képzel váll mögé,

félelmet egy nyak törésvonalaiba,

várost, benne kertet a nővel, aki te vagy,

akinek már nem kell mit mondani.

 

Nem lesz még egészen reggel,

amikor egy kórházi folyosó eltört korlátjaira

tudok csak gondolni. Hogy aztán a tél lecsiszolt

éleibe égetve lássam az arcod.

 

De sehol se vagy. Csak a hangod

a csend szarufái között. Csak vadmadarak

a kifeszített felhőkbe fagyva.

 

 

 

Purgatórium

 

Azóta csak épphogy, talán kevésbé is

gondolok a kiterített lepedőkre a fehér város

rövidre vágott ablakaiban. Igen, azóta,

hogy meséltél az önmaguk ellen forduló

szabályaidról. Amik tartanak, de nem

kötnek. Mint egy fregoli két lepedő alatt.

Mint egy reggel, amiben nincs könyörület.

 

Ahogy az ébredés utáni pár percben mérni ki

az eltöltött időt indulat és késztetés között,

hogy ettől lenni egészen visszafogott.

Mint a hirtelen kielégültek. Mint a sugárutak

az ünnepek kialvatlanságában. Így lenni csak,

épphogy, fregoli két lepedő alatt. Mint egy vendég,

akit nem hívott meg soha senki.

 

Így beszélek rólad újra, hogy talán kevésbé,

csak épphogy legyél eltöltött idő indulat

és késztetés között.

 

De alkonyodik. És a nem meghívott vendégek

a sugárút rövidre vágott ablakai alatt várakoznak.

És a férfiak és a nők ölelkeznek az ünnepek

kialvatlanságban. És csak épphogy, és talán kevésbé is,

esteledik. Ők beágyaznak. Én meg Alcantaraban

vonatra szállok.

 

Hogy aztán rád tudjak gondolni, hogy lepedő nélkül,

hogy semmiben, hogy legyél te az eltöltött idő,

hogy reggel van, hogy éppen megébredsz,

hogy akkor most, mint a hirtelen kielégültek,

 

ne tudjunk megszólalni.