Lavrentyij Berija 1953-as rendőrállami peresztrojkája

„Rákosi elvtárs Berija provokációjával magyarázza a hibák éles felvetését és azt hiszi, hogy miután Beriját agyonlőttük, agyon kell lőni a kritikát is. Ez így nem helytálló. Hibák ténylegesen voltak, és azokat mi is bíráltuk, nem csak Berija.”¹

Ny. Sz. Hruscsov

1

 

1953. március 5-én, abban a percben, hogy a haldokló Sztálin dácsájára szándékosan késleltetve odarendelt orvosok megállapították a halál beálltát, Berija kivált a zsarnok halálos ágya körül gyászos képpel toporgó „örökösök” csoportképéből, és igazi politikai vágtába kezdett.

A politikai startpisztoly dördülését – e világraszóló dördülést – a zsarnok halálának beállta jelentette. Jellemző Berija kiugrására és politikai sprintjére a több visszaemlékezésben is megörökített jelenet: a halál beálltának közlése után Berija szinte kilő a halott Sztálin mellett álldogáló pártvezetők csoportjából, és a megrendülés és gyász minden látható – őszinte vagy megjátszott   – jele nélkül, futtában, ahogy szokta, odaveti sofőrjének: „Hrusztaljov, masinu! („Hrusztaljov, a kocsit!”). Értsd: az élet nem áll meg, nem érünk rá itt gyászolgatni, ácsorogni, sürgetnek a tennivalók! Ez az etikettet sértő, a jelenlévőkben, társaiban megdöbbenést, gyanakvást és aggodalmat keltő jelenet azonban korántsem csupán a rámenős Berija érzéketlenségéről vagy cinizmusáról tanúskodott. Aki előbb hallja meg a startpisztoly dördülését és a hatalomért folyó vágtában elsőként ugrik ki a rajtnál, az nyeri meg a döntő futamot, azé lesz a dicsőség, az ország és a hatalom.

Politikai vágtájával Berija mindenekelőtt azt juttatta kifejezésre, hogy a hatalmi hierarchiában ő ugrott az első helyre, így most már megengedheti magának ezt a kegyeletsértő távozást is, faképnél hagyhatja gyászoló – megrendült és egyszersmind megkönnyebbült – társait, nem kell a csoportképhez asszisztálnia, nem kell színre vinnie a gyászt. Ő a maga útját járja. Másodszor azt is kifejezésre juttatta sietős távozásával, hogy Sztálin nincs többé: Berija fölött nem áll már senki, ő viszont mindenki fölött áll. Harmadszor azt is érzékeltette türelmetlen rohanásával, hogy neki – mint most már első számú vezetőnek – nincs fecsérelnivaló ideje, a történelem órája újra indult, és az idővel kell versenyt futni. A birodalmak hatalmi piramisának összeomlási ideje meglehetősen rövidre szabott. Annál gyorsabban omlanak össze, minél hatalmasabb a piramis, s ahol egyszer ez a lavinaszerű folyamat beindult, nincs az az erő, amely megállíthatná. A birodalom hatalmi piramisának csúcsán alighanem Berija volt – különleges helyzeténél fogva – a leginformáltabb és legcélratörőbb vezető, akinek nemcsak erkölcsi, hanem ideológiai skrupulusai sem voltak, nem a pártállam bürokratája vagy ideológusa, hanem a rendőrállam technokratája volt, tudta, hogy nincs idő a cselekvés halogatására: azonnal és radikálisan át kell alakítani a rendszert, különben a társadalmi robbanás elkerülhetetlen.

A Sztálin halálának másnapján belügyminiszterré és kormányfőhelyettesévé előlépett Berija, úgy is mint mindenható rendőrminiszter és mint az SZKP KB Elnökségének tagja 1953. március 5-én kezdődő és egészen letartóztatásáig június 26-ig tartó politikai vágtájával egyszerre igyekezett blokkolni a rendszert válsággal és összeomlással fenyegető bomlási folyamatokat és pártokrata riválisai hatalmi ambícióit. Mindenekelőtt azzal, hogy felgyorsította a döntési folyamatok adminisztratív sebességét: megkerülte vagy átugrotta a döntéshozatalt és a cselekvést elodázó vagy elszabotáló bürokratikus pártállami döntési szinteket (a személyi-hatalmi játszmák színtereit is), és újra meg újra kész helyzet elé állította vezető társait, azonnali döntéseket kényszerítve ki a KB Elnökségéből. A Kormány eleve vele volt, lévén a kormányfő posztjára saját embere, Georgij Malenkov került. Malenkovot március 15-én Berija ajánlására nevezték ki a Szovjetunió Minisztertanácsa új elnökévé, vagyis kormányfővé –, magát Beriját pedig kormányfőhelyettessé. Berija a szovjet élet szinte minden területén – a börtönpolitikától az igazságügyön át a külpolitikáig és gazdaságpolitikáig – a pártállam legfelső döntéshozatali szintjei és testületei elé vágott, mintha máris lángokban állna a birodalom épülete és ő született e lángokat eloltani. Rohamtempóban készítette és fogadtatta el a párt Elnökségével a – legfeljebb Malenkovval egyeztetett – felterjesztéseit, törvénytervezeteit, rendeleteit. Minden területen ő volt a kezdeményező, nem győzött előre szaladni, nem előzhette meg senki: futott utána a párt KB Elnöksége, futottak a kormányhivatalok, a minisztériumok, futott Malenkov, a kormányfő is, és futottak az 1948-tól a szovjet birodalomba „népi demokráciákként” bekebelezett középeurópai és balkáni pártállamok vezetői, szorongva vagy fogcsikorgatva, de tudomásul véve Berija tényleges (és Malenkov formális) irányító szerepét a „kollektívnak” becézett szovjet vezetésben és gyűjtve az elszánáshoz szükséges bátorságot, várva az alkalmas pillanatot a leszámoláshoz a félelmetes önjelölttel, a „trónbitorló álcárral”. Mindenesetre közel száz napon át ténylegesen Berija irányította a „nagy átkelést” a sztálini rendszerből a poszt-sztáliniba, amelyről alighanem csak neki és a vele szövetségre lépő Malenkovnak volt némi elképzelésük.

A többiek gondolkodását és cselekedeteit 1953 márciusa előtt is, után is elsősorban a túlélési ösztön határozta meg: nemcsak a politikai, hanem a biológiai túlélés ösztöne. Mindannyian ahhoz a nagy terrort megtapasztalt, abban tevőlegesen is részt vett nemzedékhez tartoztak, amelyik tisztában volt vele, hogy az életben maradás feltétele a hatalomban maradás: akit pozíciójától megfosztanak a hatalom mennyországában, az hamarosan földi életének is búcsút mondhat e világon. Végső soron ez a saját életükért és övéik sorsáért érzett aggodalom késztette őket színlelésre és a közös fellépés – egyfajta hallgatólagos összeesküvés – kockázatának vállalására már 1953 márciusában Sztálin ellen is, aki 1951-től – a vészjósló és egyre szaporodó előjelek szerint – a teljes felső vezetés lefejezésére, az 1937-es „nagy terror” újabb kiadására készült. Így, ha meg nem is ölték a szélütött zsarnokot, nem tettek semmit azért, hogy – cselekvőképtelenül vagy bomlott elmével – életben maradjon, ennek összes – rájuk nézve is – beláthatatlan következményével. Az ezt követő száz napban aztán a Sztálin helyére pályázó „álcár”, a félelmetesen magabiztos, túlbuzgó és arrogáns – Hruscsov elhíresült epitheton ornans-át idézve: „elszemtelenedett” – Berija ellen esküdtek össze, leválasztva róla és maguk mellé állítva a Berijával egyfajta hatalmi tandemet képező kormányfőt, Malenkovot. Később, 1955-ben, amikor – ezúttal is Hruscsov vezetésével és a nekibátorodott pártokrácia támogatásával – Malenkovot már nem Berijáról, hanem a politikai hatalomról választották le, főbenjáró bűnei listáján első helyen szerepelt a „Főgonoszhoz” – Berijához – fűződő meghitt, baráti kapcsolata és vonakodása az ellene szőtt összeesküvéstől.

 

 

2

 

Berija felfokozott aktivitásának és ügybuzgalmának nyilvánvalóan megvolt a maga egzisztenciális és hatalompolitikai vetülete: április 3-án leállította a nem sokkal Sztálin halála előtt – januárban – nyomozati szakaszba került új koncepciós ügyeket, mindenekelőtt a „kártevő orvosok ügyét” (gyelo vracsej-vregyityelej²), szabad lábra helyeztetve a januárban letartóztatott orvosokat; és április 8-án megszüntette az úgynevezett „mingrél-ügyet” (mingrelszkoje gyelo), amelyben ő maga is érintett volt, közvetve alighanem fő célpontja is egy leendő koncepciós pernek.

Berija – kihasználva a Sztálin utáni hatalmi vákuumot – első pillanattól fogva azon volt, hogy elfoglalja, saját embereivel töltse fel a pártállam hatalmi kulcspozícióit (az első nagy lépés Malenkov már említett kormányfői székbe ültetése volt), átvegye a Sztálinnal „fejét vesztett” pártokráciától a vezetést, alapvetően megváltoztassa a pártállam hatalmi hierarchiáját és a pártot – a bürokratikus apparátust, a szakmailag inkompetens nómenklatúrát, a pártokráciát-ideokráciát – a kormányzati, szakigazgatási racionalitásnak vesse alá rendőrfőnöki hatalmára – a félelmetes állambiztonsági szervekre – támaszkodva.

 

 

A totalitárius pártállam testéhez egyetlen fej tartozott, amely a párt vezérének arcát viselte; a Berija elképzelte új államnak is egyetlen feje volt, ámde két arca: egy nappali és egy éjszakai. Nappali, látható felén a szovjet kormányfő arcát viselte, a másikon, amelyik árnyékban maradt, a csekista zord rendőrarcát. A párt ideológiailag legitimált primátusa („vezető szerepe”) ebben az állammodellben megszűnt vagy formálissá vált. A pártokráciát – a bürokratikus és ideológiatermelő apparátcsikokat, a szakmai kérdésekben inkompetens és kétbalkezes, élősködő nómenklatúrát – egy szakpolitikai racionalitás és pragmatizmus vezérelte kormányzat váltotta volna föl; az ideológiától megszabadult kormányzati tevékenység hatékonyságán, a pártideológusok távol tartásán pedig a biztonsági szervek – a Belügy, maga a Főrendőr: Berija – őrködött volna. A párt ettől fogva nem diktálhatta volna a kormányzat (és a mindig külön életet élő belügy) ideológiai és nem szakmai alapon meghatározott tennivalóit, legfeljebb „megzenésíthette”, igazolhatta volna azt, amit a kormány – a Belüggyel összhangban – saját hatáskörében, szakmai alapon, pragmatikusan, a politikai lehetőségekhez alkalmazkodva csinál. A karmester pálcája a hatalomban átkerült volna a pártokraták kezéből a csekistákéba, oly módon, hogy az „első hegedűs” szerepkörét a kormány töltötte be. A Berija rendőrfejével elgondolt és elkezdett peresztrojka (a terminust ő maga is használta) lényegét tömören így lehetne összefoglalni: zsarnoki önkény és ideológiai ködképek uralta pártállamból a felvilágosult és pragmatikus rendőrállamba, avagy még tömörebben: pártokráciából a csekizmusba.

Berija feltehetően egyfajta lopakodó puccsként gondolhatta el ezt a fundamentális hatalomszerkezeti átalakítást, amely alárendelt helyzetre kárhoztatta az „őrült” pártot az „észszerűen” – mármint „csekista ész” szerint – működő államban, de amelyre csak a legvégén tette volna fel a koronát a már fogától – hatalmától – megfosztott, reszkető oroszlán – a Párt – új móresre tanítása, beleértve ebbe a sztálini terrorban alaposan bemocskolódott társai – Hruscsov, Molotov, Kaganovics – mint főbűnösök néven nevezését, esetleg kirakatperekkel történő eltávolítását a hatalomból (talán az életből is). Ne feledjük, hogy Berija és Malenkov, a „nagy terror” után, 1939-ben, úgyszólván kéz a kézben érkeztek a hatalom központi színterére, azzal a Sztálintól kapott megbizatással, hogy takarítsák el a „jezsovscsina” véres roncsait, állítsák le a terror elszabadult és az államot hovatovább felbomlással fenyegető gépezetét³. Az ő nevük tehát nem a terrorral, hanem az első, szerény méretű szovjet amnesztiával és rehabilitációs hullámmal kapcsolódott össze, éles ellentétben olyan társaikkal, mint Hruscsov vagy Molotov, akik maguk is közvetlenül részt vettek a terrorban és milliók letartóztatásában, sok százezer ember kivégzésében lettek Sztálin cinkosai.

A rendszer desztalinizálása Berija és – a „személyi kultusz” fogalmát 1953-ban elsőként használó – Malenkov számára nem a már halott Sztálin, hanem a nagyon is élő Párt – a pártokrácia – ellen irányult: nem Sztálintól – Sztálin esztelenségétől és bűneitől – akarták megtisztítani a Pártot, mint később a pártokrácia bajnoka, Hruscsov tette, hanem a Párt ideológiai esztelenségeitől, a Párt hozzáértést nélkülöző, katasztrofális irányításától az államot. Ebben lettek Berija és Malenkov társak és szövetségesek és ebbe is buktak bele – előbbi száz nap után, tehát szinte azonnal, utóbbi másfél évvel később –, mivel túlbecsülték saját erejüket és alábecsülték a pártokrácia (és a tőle elválaszthatatlan hadiipari komplexum: a hadsereg) ellenállásának erejét.

Talán legszebb példája annak, hogyan akarta megtörni a pártokrácia abszolút hatalmát a Berija-Malenkov tandem és hogyan vett ezért (is) revansot előbb Beriján, majd Malenkovon a pártokrácia – az úgynevezett „boríték-rendszer” felszámolása volt. Malenkov 1953 májusában – nyilvánvalóan Berija messzemenő egyetértésével – megfosztotta a nómenklatúrát legfőbb privilégiumától, az úgynevezett sztálini „borítékoktól” (konverti). Kezdeményezésére a kormány határozatot hozott a párt és gazdasági hivatalnokok javadalmazási normatíváinak felülvizsgálatáról. Korábban egy KB-osztályvezető fizetése azonos volt egy miniszter fizetésével. Az új szabályok szerint a pártfunkcionáriusok javadalmazása nem érhette el a gazdasági vezetőkét (hozjajsztvennyiki), ráadásul a „borítékokat” is elvették tőlük. A „boríték-rendszert” a háború előtt vezették be. Ennek értelmében a nomenklatúrába tartozó összes első, másod-, és harmad-titkár – a Központi Bizottság titkárától le a kerületi párttitkárig – pénzbeli többletjuttatásként minden évben adómentesen, borítékban megkapta teljes háromhavi fizetését. Ezen kívül még számtalan privilégium járt nekik, a kremli telefontól a kremli kórházon át, a kremli ebédlőig és szanatóriumokig. Mindezt most hirtelen elvették tőlük, egyidejűleg pedig felemelték az államapparátusi és tanácsi dolgozók fizetését. Hruscsov sietett is – a számára sorsdöntő 1953. szeptemberi 8-i KB-plénum előtti napokban – a KB saját pénztárából kárpótolni a KB-tagokat azért, amit Malenkov – Berijával karöltve – nem átallott „elvenni” tőlük, így biztosítva a maga számára szavazataikat, amelyekkel – formailag Malenkov javaslatára – egyhangúlag meg is választották őt az ekkor bevezetett Első Titkár (Pervij Szekratar) posztjára. Fél évvel később aztán a láthatólag már hátráló, meggyöngült Malenkov megtette őt a likvidált Berija helyére kormányfő-helyettessé is (azaz a Minisztertanács elnökhelyettesévé). A szakpolitikailag legnehezebb terület, a mezőgazdaság irányítását bízva rá, feltehetően abban a naiv hitben, hogy ezzel a Párt vezetőjét a Kormány ellenőrzése alá helyezheti, valójában azonban a Kormány és vele együtt maga Malenkov került újra a Párt politikai ellenőrzése és ideológiai diktátuma alá, amit 1955 januárjában Malenkov egész addigi szakmai tevékenységének politikai és ideológiai megbélyegzése, majd kormányfői hatalmától való megfosztása tetőzött be.

 

 

3

 

Malenkov „liberalizáló” gazdasági intézkedései és Berija belügyi rendelkezései, külpolitikai direktívái 1953 derekán nem rögtönzések voltak, hanem egy átgondolt államszerkezeti reform lépései, melyek az egész megrendült sztálini rendszer átalakítására, a teljes pártállami kül- és belpolitikai stratégia felülvizsgálatára irányultak. A legfontosabb belpolitikai lépések közül csak felsorolásszerűen néhány: az államvédelmi hatóság önállóságának megszüntetése és beolvasztása a belügyminisztériumba; a büntetőrendszer reformja; az igazságügyi reform (ennek csak kezdetét jelentette a kényszervallatások gyakorlatának azonnali megszüntetése⁴, és a több mint egymillió lágerrab szabadságát visszaadó amnesztia-rendelet, a GULag fölötti fennhatóság belügyminisztériumi hatáskörből igazságügyminisztériumi hatáskörbe áthelyezése); a sztálini „nagy építkezések” – a „kommunizmus nagy építkezései” – jórészt Gulag-rabok kényszermunkájával megvalósuló, emberi és anyagi erőforrásokat pazarló, soha meg nem térülő gigaberuházásainak azonnali leállítása (már március 20-án húsz ilyen építkezést állít le Berija, többek között a „kontinens-Szahalin” tengeralatti alagút és a Bajkál-Amúr vasútvonal építését); a munkaerő szabad áramlásának útjában álló adminisztratív korlátok lebontása. Jól mutatja a büntetőpolitikai liberalizálás és a gazdaságpolitikai liberalizálás összefüggését a Malenkov-kormány ugyancsak Berija kezdeményezte „A személyi regisztrációs korlátozások és a titkos körzetek megszüntetéséről” szóló határozata. Ez jelentősen megkönnyítette a munkaerő szabad mozgását az országon belül, ami különösen azokat az állampolgárokat érintette, akik letöltött szabadságvesztésük után sem telepedhettek le bizonyos lakókörzetekben és városokban. E kormányhatározat elfogadásáig a regisztráció intézménye (propiszka) 1943 és 1953 között 3, 9 millió állampolgár számára zárta el az utat a nagyvárosok és bizonyos védett vagy titkos körzetek (rezsimnije oblasztyi) előtt.

A több mint egymillió elítéltet kiszabadító amnesztia értelme csak a belügyminisztérium úgynevezett „de-ekonomizálásának”, vagyis a népgazdaságtól való elválasztásának összefüggésében világosodik meg teljesen. Az amnesztiával egyidejűleg került sor ugyanis egy elvi fontosságú változtatásra a belügy területén: az addig belügyi irányítás alá tartozó ipari létesítmények más – civil vagy polgári – minisztériumok irányítása alá kerültek. A Minisztertanács, vagyis a szovjet kormány 1953. március 16-i rendeletével (Malenkov kinevezésének másnapján) a Glavpromsztroj (Glavnoje Upravlenyije Lagerej Promislennovo Sztroityelsztva, magyarul: Ipari Építkezések Láger Főigazgatósága), vagyis a GULag a Belügyminisztérium (MVD) intézményrendszeréből az Igazságügyminisztérium alá került, amit két nap múlva további kiszervezések és átszervezések követtek.

Amikor Berija az amnesztia-rendeletet „keresztülnyomta” a KB Elnökségén, nyilvánvalóan nem humanitárius vagy emberjogi megfontolások vezették, de nem is új ideológiai projektek (nem akart ő semmiféle „emberi arcú szocializmust”). Berija a hatékony és eredményes hatalomgyakorlás gátlástalan techno-bürokratája volt, utolérhetetlen manipulátor és organizátor, aki az erőszakra, a fenyítő-büntető-megtorló rendszerre is pragmatikusan tekintett – a hatékonyság és eredményesség szempontjából. Nem látott az állami kényszerben és erőszakban univerzális varázsszert, amivel bármi elérhető, ez csupán az alkalmazott erőszak mértékétől függ. Berijának nem a jogilag és erkölcsileg sem határolt, korlátlan állami erőszakalkalmazással szemben voltak fenntartásai, hanem az erőszak észszerűtlen, kontraproduktív, a rendszerre nézve kockázatos alkalmazása ellen, amiről az államot dezorganizáló „nagy terror” időszakában bőségesen szerezhetett tapasztalatot. 1938-39-ben közvetlen közelről láthatta, milyen zavarokat idézhet elő az állam mindennapi működésében, ha az élet összes szférája, a társadalom és gazdaság minden színtere és képződménye az adminisztratív parancsuralmi és korlátlan rendőrállami erőszakra épül. Becsvágyán, hatalmi ambícióján kívül ez az 1938-39-ben szerzett hatalomtechnokrata tapasztalat vezette őt, amikor a megfélemlítő és megtorló állami erőszakalkalmazás sztálini mértéktelenségének már első rendeleteivel igyekezett határt szabni. Anasztasz Mikojan számol be az SZKP KB július 2–7 között tartott – a letartóztatott Berija szertartásos leleplezésének és megbélyegzésének szentelt – plénumán egy furcsa beszélgetésről, természetesen nem Berija mentségére, hanem álnokságának ékesszóló bizonyítékaként hozva föl példaként: „Egyszer megkérdeztem tőle: minek kell neked megint az NKVD? [Berija Jezsov 1938-as leváltása és kivégzése után csak 1945. december 30-ig állt a Belügyi Népbiztosság élén. 1945-től Abakumov vezetése alatt álltak a »szervek«, Berija Sztálin egyik minisztertanácsi helyetteseként a kormányból felügyelte a »szervek« működését – Sz. Á.] Mire ő azt felelte: helyre kell állítani a törvényességet, nem lehet tovább tűrni az országban kialakult helyzetet. Túlságosan sokakat tartóztattak le, szabadon kell bocsátani őket, nem szabad embereket semmiségekért lágerbe küldeni. Az NKVD létszámát is csökkenteni kell⁵, az [itteni] őrszemélyzet nagy részét Kolimára kell küldeni, egy emberre elég egy-két testőr. (…) Mikor [Berija] beszédet tartott Sztálin elvtárs koporsója fölött a Vörös téren, akkor a beszéd után mondom neki: te a beszédedben egy helyen azt mondtad, garantálni kell minden egyes állampolgár alkotmányban rögzített jogait és szabadságát. Ez még egy pusztán szónoki beszédben sem lehet üres frázis, de a belügyminiszter beszédében – ez cselekvési program, amit neked teljesítened kell. Azt válaszolta: teljesíteni is fogom.”⁶ A Mikoján által kárhoztatólag idézett beszélgetés a mára ismertté vált Berija-dokumentumok fényében meglehetősen hitelesnek tűnik⁷. Az viszont hihetetlennek, hogy – igaz, Sztálin halála után és négyszemközt – mindezt az ország „fő-csekistája”, a tömeges letartóztatásokat foganatosító, a lágereket fenntartó, a törvénytelenségeket elkövető állambiztonsági szervezet főnöke mondja. Ez vagy égbekiáltó képmutatás és sietős önigazolási kísérlet volt, ahogy Mikojan állította, vagy valóban cselekvési program, és mivel Berija csakugyan cselekedett és tettekre váltotta szavait, el kell fogadnunk, hogy az utóbbi. Kétségtelen, hogy a sztálini rémtettek elkövetésében – gondoljunk például a lengyel hadifoglyok katyn-i lemészárlására – Berijának, mint az NKVD fejének, tevőleges szerepe volt, de mind ő, mind a biztonsági szervek (a félelmetes „organi”) csak eszközök, igaz, fölöttébb engedelmes eszközök Sztálin és az általa uralt Párt kezében. Sztálin halála után, mihelyt a zsarnok vaskeze elernyedt, Berija és a belügy kiszabadultak az eszköz szerepéből, a birodalom állapotáról és a világról többé-kevésbé reális képet alkotó főcsekista pedig az átalakulás demiurgoszává vált, ha csak rövid időre is.

 

 

Az adminisztratív állam funkcio­nális rendőri erőszakával került szembe itt az ideokratikus pártállam totális erőszaka. Mintaszerűen örö­kítette meg ezt funkcióváltozást és elvi különbséget az a jegyzőkönyv, amely az 1953 júniusában a Kremlbe rendelt magyar vezetés és a Berija és Malenkov uralta szovjet „kollektív vezetés” tárgyalásairól készült, de amely inkább a „magyar Sztálin” – Rákosi Mátyás – elszámoltatásáról és a követendő új államirányítási modell bemutatásáról szólt: „Talán elfogadható dolog, hogy a 9 500 000 lakosú Magyarországon 1 500 000 ember ellen indítottak eljárást? – ront neki Rákosinak Berija. – Két és fél év alatt 1 150 000 személy ellen alkalmaztak adminisztratív rendszabályokat.”⁸ Molotov, aki ekkor még „mindenben egyetért Malenkov és Berija elvtárs felszólalásával”, ugyanezt a megsemmisítő kritikát még tovább fokozza: „A lakosság ellen valóságos repressziós hullám van. 4,5 milliós felnőtt lakosságból 1 500 000 személy ellen indítottak eljárást 3 és 1/2 év alatt. 1 500 000 kihágási ügy volt ez idő alatt. Mindenért büntetnek, lényegtelen dolgokért önkényesen büntetnek. 1949-ben fogadták el az Alkotmányt, mely szerint fel kell állítani az államügyészi szervezetet. Még mindig nem állították fel. Nem tűrhetők ilyen viszonyok. Mindenféle machinációkhoz folyamodnak, hogy biztosítsák az ipar erőltetett ütemű fejlődését. (…) A lakossággal elvesztették a kapcsolatot, sok kérdésben nem fejezik ki a lakosság érdekeit. Ezért zavartuk el a burzsoáziát, hogy utána ilyen helyzet legyen? Rákosi elvtárs vezérkedése itt is szerepet játszik. Ő mindent tud, lát és mindenhez ért.”⁹ Bulganyin pedig így összegzi a lesújtó – valójában az egész sztálini rendszerre vonatkozó – diagnózist: „Ez nem a szocializmushoz vezető út, hanem a katasztrófához vezető út.”¹⁰

Berija a rendőrminiszter posztjáról úgyszólván közvetlen közelről láthatta, hogy a GULag, vagyis a lágerrabok millióinak „olcsó” munkaerején alapuló termelés valójában irracionálisan sokba kerül¹¹, a szabad munkaerő nagyságrendekkel hatékonyabb, nem beszélve arról, hogy mozgósítása és alkalmazása nem igényel permanens tömegterrort, költséges büntető apparátust és nem tizedeli meg a lakosságot, amely a huszadik században a két világháború, a polgárháború, az éhínségek, a tömegterror következtében katasztrofális veszteségeket szenvedett el.¹²

 

 

Berija 1953 március végén elfogadott és életbe léptetett amnesztia-rendelete elválaszthatatlan volt a büntető törvénykezésnek ezzel egyidejűleg előterjesztett átalakításától. Mindkét intézkedésnek kifejezetten gazdasági okai voltak: „A büntető törvények felülvizsgálata azért elengedhetetlen – írja egyik felterjesztésében –, mert évente több mint 1,5 millió ember ügyében hoznak ítéletet, köztük 650 ezer esetben ítélnek embereket különböző időtartamú szabadságvesztésre olyan bűncselekményekért, amelyek többségükben nem jelentenek veszélyt az államra. Ha a felülvizsgálat nem történik meg, akkor 1-2 év múlva a fogva tartottak összlétszáma ismét eléri a 2,5-3 milliót.”¹³

A munkaerő mobilitásának biztosítása elsőrendű gazdasági céllá vált az egyre nagyobb ipari munkaerő­hiány miatt is. A munkaerőhiány oka nemcsak az óriási háborús emberveszteség volt, hanem az alacsony hatásfokú, nagymértékben fizikai erővel végzett mezőgazdasági munka is (a falusi és városi lakosság aránya a Szovjetunióban még 1959-ben is 52:48 volt), különösképpen pedig a szabad letelepedést korlátozó adminisztratív rendszabályok, végül, de nem utolsósorban az új világháborúra készülő sztálini államban a mértéktelenül felduzzasztott hadsereg, amely sok millió ember munkaerejét vonta el az ipari termeléstől.

1945 után Sztálin haláláig a katonai potenciál növelése, a hadiipari komplexum és az alapját képező nehézipar egyoldalú fejlesztése határozta meg a rendszert, ennek összes gazdasági és szociális következményével. A harmadik világháború elkerülhetetlenségének sztálini doktrínája jegyében az ország, különösen 1948 után mindinkább a permanens katonai mozgósítás állapotában élt, ahogyan a – Szovjetunió külső birodalmaként kezelt és irányított – szovjetizált népi demokráciák is. Voltaképp e harmadik világháború előháborújaként tekintettek a két Korea között kirobbant és fokozatosan a két nukleáris szuperhatalom és a két világrendszer közötti helyi háborúvá szélesedett koreai polgárháborúra. (Nem véletlen, hogy Sztálin halála után ezt a háborút az új szovjet vezetés szinte azonnal leállította.)

A szovjet hadigazdaság azonban háború nélkül is súlyos válságra volt ítélve: az akut válság jelei az ipar stagnálásában, a mezőgazdaság katasztrofálisan alacsony terméshozamaiban, a háborús nélkülözések után újabb éhínségek rémével fenyegető krónikus élelmiszerhiányban már 1951-től megmutatkoztak. Ezt a rendszerválságot egy új világháború igazolhatta és „oldhatta volna fel” – ennek kitörésére várt és készült Sztálin –, de olyan világégés árán, amely az atomkorszakban az egész emberi civilizáció megsemmisülésével fenyegetett, s amelynek aligha lettek volna győztesei. Ezért utasították el a világháborúnak még a lehetőségét is Sztálin politikai utódai, mindenekelőtt Malenkov, aki 1953 decemberében, pár hónappal az első szovjet hidrogénbomba felrobbantása után azzal a javaslattal fordult az Egyesült Államok kormányához: „vállaljanak ünnepélyesen kötelezettséget, hogy kölcsönösen lemondanak az atombomba, a hidrogénbomba és más tömegpusztító fegyverek bevetéséről”. Az egyre súlyosabb belső válságot – élelmiszerválságot, gazdasági válságot, ezen belül agrárválságot és nyomukban a tömegelégedetlenség kirobbanását – azonban világháború és terror nélkül elkerülni csak a hadiállamszocialista politikai-gazdasági rendszer lebontásával és átalakításával lehetett. Ha nem a háború, akkor csak a rendszer mélyreható átalakítása húzhatta ki a hadigazdaság zsákutcájából a rendszert és a Sztálin után hatalomra került – nála egy nemzedékkel fiatalabb – képviselői (Berija, Malenkov, Hruscsov) ebben a tekintetben – az utódlási harc kimenetelétől függetlenül – hasonlóképpen gondolkodtak és – ha eltérő utakon és módokon is – erre is törekedtek. A régi gárda, élén Molotovval sztálinista volt: nem értették meg, mi a tét, vagy negligálták a nukleáris háború következményeit, mint nem sokkal később – akkor már a „szovjet revizionisták” ádáz ellenségeként – Mao elnök fogalmazott: „Párszáz millió ember meghal, de az egész világon győz a kommunizmus!”

Az agilis és cinikus, de annál gyakorlatiasabb Berija, ez a szovjet Fouchet, akit saját tapasztalatai arról győztek meg, hogy a bürokratikusan lomha és ideológiailag merev szovjet pártállamban egyetlen cselekvőképes, hatékony, pártdogmáktól mentes erő létezik – a csekisták, vagyis az egyre újabb név alatt feltűnő, át meg átszervezett, személyi állományában a nagy terror éveiben súlyosan megtizedelt állambiztonsági szervezet (CSEKA-GPU-NKVD-KGB-MVD), a rendszer gyors és hatékony strukturális átalakítását is csekista módon, a rendőrminisztériumból levezényelve, annak irányítása és ellenőrzése alatt tudta csak elképzelni. Berija március elejétől június végéig összeállított összes felterjesztése és kiadott rendelkezése arra irányult, hogy a „pártokrácia” – a PB (akkori nevén: a KB Elnöksége) és a KB apparátusának bürokratikus őrlőmalmából kiszabadítsa a politikai kezdeményezést, a párt hatalmát névlegessé vagy formálissá tegye (a párt ne kormányozzon, hanem csak uralkodjon, mint az alkotmányos monarchiákban a király), a tényleges hatalmat pedig szuperminisztériummá növesztett belügyminisztérium, illetve az ennek informális ellenőrzése alá vont, de önálló hatáskörrel és szakmai kompetenciával rendelkező (ennyiben felelős: mármint Berijának, a főrendőrnek vagy főcsekistának felelős) kormány gyakorolja. Ezt a szerepet töltötte be Berija Belügyminisztériuma mellett a Malenkov vezette kormány. (Ugyanezt a konstrukciót erőltette Berija a kremli szovjet-magyar tárgyalásokon is 1953 júniusában: Nagy Imre a szakmai téren kompetens, „gyökeresen magyar” kormányfő mellett ott állt volna Berijának alárendelt „csekistaként” Gerő Ernő az ÁVH-t is magába olvasztó Belügyminisztérium élén, míg a Párt élén meghagyott Rákosira – ahogy a szovjet pártban Hruscsovra – már csak az „ideológiai zab” hegyezését bízták: „a Párt – válaszolta Berija Rákosi kérdésére, hogy »akkor az mit csináljon?« – foglalkozzon a neveléssel és a káderkérdésekkel!”¹⁴).

A „Berija-kérdés megoldásához”¹⁵ címen – csodával határos módon  – fennmaradt az utolsó pillanatban Hruscsovhoz átállt (pontosabban: az összeesküvők oldalára nagy nehezen átrángatott) Malenkov 1953. június 26-án a Minisztertanács – a szovjet kormány – ülésén mondott felszólalásához készült nyersfogalmazványa, amelyet a jegyzőkönyvhöz csatoltak (ezen az ülésen került sor Berija letartóztatására). Ennek tanúsága szerint Malenkov – ekkor persze már pártellenes merényletként bélyegezve meg Berija rendszer-reformjának célját – így rögzíti, mire is törekedett addigi elvbarátja: „Ellenségeink [sic!] az MVD [Belügyminisztérium] szerveit a párt és a kormány fölé akarták helyezni. A feladat az, hogy az MVD [Belügyminisztérium] szerveit a párt és a kormány szolgálatába állítsuk, hogy ezeket a szerveket a párt kontrolja alá helyezzük. Ellenségeink bűnös céljaikra akarták felhasználni az MVD szerveit. A feladat az, hogy hasonló bűncselekmények megismétlődésének egyszer s mindenkorra elejét vegyük. Az MVD szervei az államapparátus rendszerében olyan helyet foglalnak el, ahol a hatalommal való visszaélésre leginkább nyílik lehetőség. (…) A dolog vége az lett, hogy a Belügyminisztérium irányította a pártot és a kormányt. A KB [Központi Bizottság] a második helyre került. (…) A Belügyminiszter posztja Berijáé lett – erről a posztról ellenőrzése alatt tartotta a pártot és a kormányt. Ez hatalmas veszélyeket rejt magában, ha nem javítjuk ki most, azonnal.”¹⁶ Érthető, hogy Malenkov, lévén tipikus apparatcsik, mikor Hruscsov válaszút elé állította őt, a bürokratikus, elnehezült, lassú észjárású, de biztonságosabb pártállamot, és nem barátja, Berija kézivezérléses, innovatív, kiszámíthatatlan, kockázatos rendőrállamát választotta, de mikor ráállt Hruscsov ajánlatára, az meg sem fordult a fejében, hogy ebben nemcsak Berija megbuktatása és menesztése van benne, hanem fizikai likvidálása is, „biztos, ami biztos” alapon. Legalábbis erre utal a Malenkov által saját felszólalásához készített nyersfogalmazvány következő bejegyzésr: „felmenteni a [SZU Minisztertanácsa] elnökhelyettesi tisztségéből és kinevezni kőolajipari miniszternek”. Az ülésen Malenkovot alighanem váratlanul érte Berija katonai segédlettel (köztük tisztek, tábornokok, maga Zsukov marsall részvételével) végrehajtott letartóztatása, ebbe ugyanis az óvatos Hruscsov már nem beavatta, hanem beugratta őt.

Az a próbálkozás, hogy a magát megreformálni képtelen, a felforgató erőkkel és kihívásokkal szemben tehetetlennek bizonyult bürokratikus államot az agilis, önálló életre kelt titkosrendőrség mentse meg, Oroszországban nem volt újkeletű. Ha Berija maga aligha keresett is történelmi mintákat, az általa elképzelt és elkezdett csekista peresztrojka („rendőrperesztrojka”) szervezetileg bizonyos analógiákat mutat a cári idők – az 1900-as évek eleje – úgynevezett rendőrszocializmusával, a „zubatovscsinával”, amely a mindenható Ohrana és vezetője, Szergej Zubatov¹⁷ által szervezett és finanszírozott szakszervezetekbe próbálta becsatornázni a munkások érdekvédelmi mozgalmait, így húzva ki a talajt a monarchiát fenyegető forradalmi munkásmozgalom alól, korántsem sikertelenül (mellesleg a tehetetlen és a rendőrfőnök sikereire féltékeny cári bürokrácia is aggodalommal figyelte az „elszabadult” Zubatov rendszermentő kísérletét, úgyhogy rövid úton menesztette őt).

 

 

Méltán érdemelhetné ki Berija száznapos kísérlete az első szovjet „csekista peresztrojka” elnevezést. A második, ugyancsak rövid úton félbemaradt „csekista peresztrojkát” 1984-ben a Brezsnyev halála után főtitkárrá előlépett KGB-vezető, Andropov indította a gerontokráciává meszesedett, kleptokratikus-korrupcionista brezsnyevi pártokráciával szemben, de – lévén halálos beteg – nem maradt ideje erre az újabb rendszermentő csekista kísérletre. Így került végül a hatalom egy virtigli pártokrata, egy „második Hruscsov” – Mihail Gorbacsov – kezébe, aki megint egyszer ideológiával (peresztrojka, uszkorenyije, glasznoszty), vagyis szavakkal akarta megújítani a haldokló rendszert, amivel azonban már csak a kegyelemdöfést adhatta meg neki.

A harmadik – sikeresnek mondható – „csekista peresztrojkára” paradox módon nyolc évvel a szovjet állam kimúlása után – mintegy post mortem – került sor, amikor az 1991-es szovjet rendszerváltással létrejött Oroszország oligarchikus káosza államcsődben kulminált, és az új állam darabokra hullásának vagy a szovjet restaurációnak az alternatíváját elkerülendő a régi-új nómenklatúra (élén a pártokrata múltú és gondolkodású Jelcinnel és családi oligarcháival) az államban zárványszerűen megőrződött „csekista” kasztot mozgósítva próbálta megállítani az újabb szétesést, ami nemcsak a posztszovjet állam végét, hanem az új bandokrata elit bukását is jelentette volna. Az 1998-as államcsődöt követően némi tétovázás után – előbb a csekista hátterű Primakovval, majd az FSZB (a Szövetségi Biztonsági Szolgálat) elnökével, a csekista múltú Sztyepasinnal próbálkozott, hogy végül helyettesének (a Szentpétervárról frissen áthozott, ugyancsak csekista múltú) fiatal Vlagyimir Putyin kezébe tegye le a kormányfői, pár hónappal később pedig az elnöki hatalmat. Putyin aztán valóban megcsinálta a szovjet, illetve posztszovjet rendszer első – mindmáig tartó és a 90-es évek társadalmi-gazdasági katasztrófája hátterén sikeresnek látszó – csekista peresztrojkáját, ismeretesen illiberális politikai kimenetellel (a „törvény diktatúrájától” a „szuverén demokrácián” át a „választásos autokráciáig”) és bizonyos – átütőnek nem nevezhető – gazdasági eredményességgel. A 90-es évek ideológiai doktrinerséggel (csak most nem kommunista, hanem neoliberális doktrinerséggel) eljegyzett totális privatizációja és az oligarchikus-kriminális káosz (beszpregyel), az ettől elválaszthatatlan szociális katasztrófa évtizede után ez a történelmileg harmadik, de politikailag és gazdaságilag sikeres, mert önkorlátozó és pragmatikus rendőrállami kurzus mindmáig valóságos csodaként tűnik fel az orosz társadalom nagy többségének szemében.

 

 

4

 

A Sztálin halálát követő viharos száz napban nincs egyetlen számottevő kormányzati kezdeményezés, amely ne a belügytől, azaz Berijától indult volna ki, s amelyben a pártnak – PB-nek, KB-nak – a döntésekhez asszisztáló, engedelmes pecsétnyomogató szerepénél komolyabb szerep jutott volna. Bármilyen területet nézünk – a sztálini terror-rendszer gyorsított ütemű leépítését, a kezdődő desztalinizálást, a gazdaságpolitikát, a hadügyet, a külpolitikát – mindenütt azt látni, hogy az új kurzus középpontjában a pártapparátusnak és az államapparátusnak – ha tetszik: a szovjet egyház és a szovjet állam, a funkcionáriusok és a szakemberek, az ideokrácia és a szakigazgatási bürokrácia – Berija, azaz a belügy erőhatalma által garantált szétválasztása állt. Berija ugyanezt a kurzust érvényesítette, amíg tehette a birodalom külső tartományaiban, a „szovjet blokk” társadalmi robbanás felé sodródó országaiban, mindenekelőtt az NDK-ban és Magyarországon.

Berija nem foglalta doktrínába elképzeléseit: a tényleges hatalom birtokosaként egy minden szempontból rendkívüli helyzetben egyfolytában és késlekedés nélkül cselekedett, anélkül, hogy cselekedeteinek bármiféle elméleti feneket kerített volna, vagy akárcsak összhangba próbálta volna hozni terveit az uralkodó ideológiával, amely egyáltalán nem érdekelte, sőt, éppen az ellen küzdött, hogy a politika, a kormányzás ideológia-vezérelt legyen. Az ideológiára alapozott rendszert működésképtelennek és életszerűtlennek ítélte, ezért szánta a pártnak az ideológiai imamalom szerepét.

Hogy közelebbről miben is állt Berija programja és milyen szorosan kötődött Malenkov kormányfői ténykedéséhez, azt egy 1955-ös párthatározat fedi fel. Ez a határozat Malenkovot visszamenőlegesen, mint a pártellenes összeesküvés „kültagját”, Berija szekértolóját és cinkosát ítéli el, aki a „Főgonosszal” cimborálva, vele együttműködve követte el az összes főbűnt a párt ellen, úgyhogy örülhet, ha ezúttal ő csak kormányfőségét veszíti el, s nem – mint Berija – mindjárt a fejét is:

„Malenkov elvtárs hosszú időn keresztül szoros kapcsolatokat tartott fenn Berijával, akiről kiderült, hogy kalandor és áruló, és Malenkov elvtárs elképesztő politikai rövidlátásról téve tanúságot Beriját illetően, sok kérdésben teljes mértékben Berija befolyása alatt állt és olykor önkéntelenül eszközzé vált Berija kezében. (…) Malenkov elvtárs politikai gerinctelensége és függése Berijától különösen veszélyessé vált a I. V. Sztálin halálát követő időszakban. Ahelyett, hogy a párt és a kormány többi vezetőjével együtt lépett volna föl, Malenkov elvtárs elkülönült Berijával, és a párt és kormány más vezetőinek háta mögött Berijával közösen készített elő javaslatokat a kormány összetételére és a minisztériumok átszervezésére vonatkozólag.”¹⁸ Ezen a ponton kezd átcsapni a Malenkov leváltását megindokló állásfoglalás vádiratba, sőt, egyfajta fenyegető ultimátumba: ha nem akar Berija sorsára jutni, jobb, ha nem makacskodik, önként és dalolva mond le kormányfői posztjá­ról és politikai programjáról: „Szinte egészen Berija letartóztatásáig Malenkov az ő befolyása alatt állt és egy sor politikai kérdésben Berija javaslatait támogatta. Malenkov elvtárs Beriját követte egy olyan nagy fontosságú kérdésben is, mint a Németországgal kapcsolatos politikánk. Támogatta Berija javaslatát, hogy fel kell hagyni a szocializmus építésével az NDK-ban és hogy ki kell vonulnunk Németországból, biztosítva egy egységes burzsoá Németország létrejöttét valamilyen állítólagosan »semleges állam« keretében. Mikor ezeket a kapituláns javaslatokat a KB Elnöksége elutasította, nemcsak Berija, hanem Malenkov elvtárs is fenyegetésekkel árasztották el az Elnökség egyes tagjait, megpróbálva megfélemlíteni őket, hogy így érjék el kapituláns irányvonaluk elfogadását. A maga részéről Berija is minden módon támogatta Malenkov elvtársat és segítette politikai felemelkedését, azzal a céllal, hogy kihasználva rá gyakorolt befolyását, megtisztítsa a maga számára az utat a saját személyi hatalma felé. 1953 júniusában a KB Elnökségének Berija arcátlan, pártellenes viselkedésén felháborodott többi tagjai hatására Malenkov elvtárs is aktívan részt vett Berija bűnös tevékenységének felszámolásában. Ugyanakkor Malenkov elvtárs az SZKP KB [1953] júliusi plénumán elmondott felszólalásában nem talált magában elég bátorságot ahhoz, hogy határozottan pártszerű kritikának vesse alá azokat a közeli kapcsolatokat, amelyek őt oly hosszú időn keresztül a provokátor Berijához fűzték.”¹⁹

 

 

Még egy – már hivatkozott – dokumentumból értesülhetünk arról, mire törekedett, hogyan képzelte el a rendszer csekista peresztrojkáját Berija, és ez a szovjet vezetésnek a magyar párt és állami vezetőkkel 1953. június 13–16-án a Kremlben lezajlott válságtanácskozásáról készült jegyzőkönyv, melynek mindmáig csak korabeli, hitelesnek tekinthető magyar verziója került elő, orosz változata egyelőre ismeretlen. Az ebben a kordokumentumban megörökített többnapos tanácskozás Berija számára egyfajta politikai spektákulum és demonstráció volt. Célja a magyar vezetés instruálásán és a kívánt személyi változások elérésén (mindenekelőtt a szovjet rendszer magyarországi fönnmaradása szempontjából különösen kártékonynak ítélt Rákosi félreállításán vagy legalábbis háttérbe szorításán) túlmenően az volt, hogy megmutassa (immár a magyaroknak is), ki az úr Sztálin után a szovjet állam házában, és hogy mostantól milyen új alapelvekre fog épülni a rendszer: hol a helye az új hatalmi fölállásban a pártnak, mi a szerepe a kormánynak és – az egyfajta szuperminisztériummá előlépett, az állambiztonságot is magába nyelő – Belügyminisztériumnak és vezetőjének:

„Két mód van tehát a helyzet megjavítására – mondja Berija. – Egyik mód: a Belügyminisztérium élére felelős embert állítanak, aki gazda lesz a területen és kijavítja a hibákat. Másik mód: Rákosi elvtárs közvetlenül irányítja a belügyi és ÁVH szervek munkáját. Ez utóbbi mód nem helyes. Rákosi elvtárs mondja meg, kit kell letartóztatni, stb. Így érjük el azt, hogy Rákosi elvtárs soha nem téved, a többi elvtársak mind tévednek. Ez a helyzet oda vezet, hogy Rákosi elvtársat nem tisztelni fogják, hanem félnek tőle. [A] párt [fő]titkára, a Minisztertanács elnöke és az ÁVH vezetője egy személyben.”²⁰

Mostantól ennek tehát vége: nem a párt, hanem egy „felelős ember” (természetesen Berijának felelős) lesz Magyarországon a belügy gazdája, aki azonban alkalmasságát nem a represszió kontraproduktív fokozásával, nem a szovjet minta túlbuzgó másolásával, hanem egyedül azzal bizonyíthatja, hogy elősegíti és biztosítja egy helyi hagyományokhoz illeszkedő, a nemzeti érzületet nem sértő, „tősgyökeresen” magyar államvezetés kiegyensúlyozott működését, amely képes megállítani az ország – mint a kremli tárgyaláson Bulganyin fogalmazott – katasztrófa felé sodródását és létrehozza a „magyar szocializmus” gazdaságilag működőképes és a társadalom többsége számára legalábbis elfogadható modelljét – a rendszer javára, a birodalom hasznára. A belügy, élén a „felelős elvtárssal” – Berija „felvilágosult rendőrállamszocializmusában” – immár nem annyira a „veszedelmes” társadalmat, mint inkább a „veszedelmes” pártot hivatott volna pórázon tartani. A Pártra, mint valami alkotmányos monarchiában a királyi hatalomra az uralkodik, de nem kormányoz (Le Roi régne, mais il ne gouverne pas) szabálya lett volna érvényes. A különbség a kétféle abszolút állam között egy „apróság”: a kormányzat nem a parlamentnek, hanem a rendőrminisztérium mindent látó és mindent tudó vezetőjének felelős. Arról, hogy mi a különbség a pártállam (pártokrácia) és a rendőrállam között, Vorosilov a következő, egy évvel későbbi kremli találkozón, 1954 májusában így utal vissza, világossá téve, ki kit győzött le Berija eltávolításával a szovjet államban: „Vorosilov elvtárs: Az egység kérdésében egyetértek Hruscsov elvtárssal. Legutóbb, mikor az elvtársakkal beszéltünk a párt és az állam viszonyáról, szó esett arról, hogy ki kinek van alárendelve? Senki senkinek nincs alárendelve, hanem mindenki a párt akaratának.”²¹

A Berija Rákosihoz intézett – elvtársi jótanácsként modulált – parancsa nem sokkal később Gerő Ernőnek – a Kominternes-spanyolpolgárháborús időkben a szovjet felderítésnél/elhárításnál is szolgáló, ezen a csekista vonalon alighanem Berijához is sok szállal kötődő „ősbelügyesnek” – a „felelős elvtárs” posztjára jelölésében realizálódott, míg a sztálinista rémuralmat megszüntető, a rendszernek „magyar arcot” adó miniszterelnök posztjára – mintegy a „magyar Malenkov” szerepkörében – Berija Nagy Imrét szemelte ki. Az ő feladata lett, hogy – most már persze nem szolgalelkűen másolva, hanem a magyar viszonyokhoz alkalmazva – ültesse át az életbe a Berija-Malenkov-féle „új kurzust” (magyar nevén „új szakaszt”), ami pontosan addig – 1955 elejéig – tarthatott Magyarországon, amíg Moszkvában Malenkov nem követte a süllyesztőben elárult barátját, Beriját.

 

 

5

 

Berija – mind döbbenetes hatású szavaival, mind túltengő szereplésével – azt akarta tudatosítani a kremli tárgyalások résztvevőiben (korántsem csak a magyar delegáció tagjaiban, hanem saját kremli elvtársaiban is!), hogy a Sztálin utáni szovjet hatalmi rendszer igazi motorja már nem a párt, hanem a belügyminisztérium (és az állambiztonsági szervek), a Párt és az állam (a kormány) elválasztásának biztosítéka, amely azon őrködik, hogy a Párt – hagymázas ideológiai receptjeivel a kormány szakszerű működésébe avatkozva – át ne lépje ezt a választóvonalat. Pártnak és Államnak ez a szétválasztása a nyugati társadalomfejlődésnek azt az újkori szakaszát idézte, amikor az Egyház és Állam intézményes szétválasztásával kezdetét vette az egész társadalmi életvilág szekularizációja, persze, szovjet körülmények között azzal a végtelen különbséggel, hogy a szétválasztást nem valamilyen felvilágosult uralkodó vagy forradalmi törvényhozás, hanem a „felvilágosult rendőrminiszter” akarta végrehajtani. Berija túltengően magabiztos fellépésével egyben azt is szuggerálni igyekezett a jelenlevőkbe, hogy a Szovjetunióban a szóban forgó irányítási modellváltás már le is zajlott, itt már ő maga az a bizonyos „felelős elvtárs”, aki az új – párt fölötti – belügy gazdájaként azt is illetékes megmondani, ki legyen ennek az összevont belügynek a gazdája a magyar népi demokráciában, és ki kerüljön a párttól különvált kormány élére: a „magyar Malenkovnak” Rákosi ellenlábasát, a „tősgyökeresen magyar, mezőgazdasághoz értő” Nagy Imrét, a „magyar Berija” szerepére, a belügy élére pedig Gerő Ernőt jelölve. A lényeg azonban nem a személyi változás volt, hanem a hatalomgyakorlás egész szerkezetében bekövetkező változás. Ezért ment bele a tárgyalásokon olyan könnyen abba is, szinte legyintve rá, hogy egyelőre (!) Rákosi maradhasson a párt élén (igaz, csak azt követően, hogy – mint arra a szovjet párt vezetői újra meg újra visszatérnek a tárgyalásokon – Rákosi az egész ország nyilvánossága előtt töredelmesen számot ad addigi bűneiről és hibáiról és felhagy a „vezérkedéssel”), mivel az új hatalmi felállásban a pártfőtitkári poszt már nem sokat nyomott a latba: „a párt foglalkozzon a propagandával és a káderkérdésekkel”.

A kremli tárgyalásokon főleg Berija foglalkozott saját felfogása propagálásával és még inkább személyi kérdésekkel, mindenekelőtt egyetlen személy – Rákosi – kérdésével, amelyet különben szinte minden felszólaló érintett. Ennek a személyi kérdésnek az összetevői között – vezérkedés, voluntarizmus, beképzeltség – van azonban egy, amely az oroszországi és szovjet birodalmi kontextus és Berija új politikai kurzusának ismerete nélkül félreértéseket szülhet a mai olvasóban és ez a „zsidó” mint „nem-magyar” nemzetiségű szembeállítása a „magyar nemzetiségűekkel”.

 

 

Az ’56-os magyar emigráció egyik 1953 után Nagy Imre köréhez csatlakozott tagjának, a Rákosi-korszak és az 1956-os forradalom aktív szereplőjének, szemtanújának és krónikásának, Méray Tibornak még az emigrációban kiadott, de itthon ismertté vált korai műve, a Nagy Imre és halála, amely levéltári kutatásokra, archívumi dokumentumokra még nem támaszkodhatott, bevezető fejezetében ismerteti a Rákosi-féle vezetés kremli tetemrehívását. Ahhoz képest, hogy aligha ismerte a kremli tárgyalások 1989 után publikussá vált magyar nyelvű jegyzőkönyvét, vagyis csak a tárgyalódelegáció magyar tagjaitól, mindenekelőtt Nagy Imrétől értesülhetett az itt zajló eseményekről, meglepő tájékozottsággal eleveníti meg őket. A részleteket, különösen Rákosi személyét illetően azonban olyan anekdotikus betétekkel színesíti elbeszélését, amelyeknek a jegyzőkönyvben nincs nyoma és ebben a formában aligha hangozhattak el, bár kétségkívül sokkal hatásosabbak a prózai valóságnál. Különösképp áll ez a Rákosi-féle vezetés – a „négyesfogat” – úgymond „nem-magyar”, „zsidó” származásának kérdésére, amely a tárgyalásokon csakugyan többször is előkerült, csak nem úgy, ahogy a köztudatban – a korabeli anekdotáknak és később az ezeket tovább adó Méray-könyvnek köszönhetően – mindmáig fennmaradt. Minden alapot nélkülöz ugyanis a Rákosi kremli megaláztatásának kéjtörténetéből kiemelt szcéna, amelyben Berija „zsidó királynak” nevezi őt, és amelyet Méray könyve így örökít meg, érzületi antiszemitizmusként, „zsidózásként” értve félre a kremli vezetők kritikájának élét: „A hévben, amelyet a Prezídium tagjai mutattak, természetesen szubjektív motívumok is közrejátszhattak, a [berlini] tömegmegmozdulások miatti ijedelem és kapkodás éppúgy, mint az a személyes ellenszenv, amelyet közülük többen Rákosi irányában éreztek; ebben a magas gyülekezetben nem volt idegen vonás az antiszemitizmus, s ez különös erővel tört elő akkor, amikor a gyűlölt zsidó valóban okot is adott a haragra. – Figyeljen ide, Rákosi – fordult a magyar nép szeretett vezére és bölcs atyja felé Berija. – Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni… Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni…”²² Nos, ebből egy szó sem igaz, jóllehet Méraynak az az értesülése, hogy a kremli vezetők csakugyan komoly politikai problémát láttak az úgynevezett „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) zsidó származásában, teljes összhangban áll a jegyzőkönyvvel. Közelebb áll a jegyzőkönyvben rögzítettekhez egy másik passzus, ahol Méray a „nemzetiségi kérdés” előhozását nem a szovjet vezetők lappangó antiszemitizmusának kitörésével, hanem politikai aggodalmával magyarázza: „Súlyos hiba volt az is – írja –, hogy ez a »négyesfogat« kivétel nélkül zsidó származásúakból állott, ami olyan országban, mint Magyarország, ahol a hosszú fasiszta uralom nyomán az antiszemitizmusnak mély gyökerei vannak, teljességgel megengedhetetlen, és komolyan ártott a pártnak.”²³

 

 

Csakhogy amikor Berija és mások is „zsidót” mondanak, nem arról van szó, hogy ebben az „intim” körben – mintegy elvtársak egymást közt – megengednek maguknak egy kis kedélyes zsidózást, vagy, hogy felbátorodva Berija „zsidózásán”, előtört belőlük zsigeri antiszemitizmusuk. A szovjet vezetők számára Rákosi és vezető társai elsősorban kommunisták voltak, ugyanannak a „világpártnak” vagy „világmozgalomnak” a katonái, amelyhez magukat is sorolták, nemzetiségre való tekintet nélkül (Berija mingrél volt, Mikoján örmény, Molotov orosz, Hruscsov félig orosz, félig ukrán, vagy tán egészen az). A „zsidót” nem jelzőként, hanem népnévként használták éspedig abban az összefüggésben, hogy bár önmagában érdektelen, ki milyen nemzethez, nemzetiséghez/néphez tartozik, konkrétan akkor és ott – a szovjetizált Magyarországon – a katasztrofálisan rossz politikát folytató, tehát a világkommunizmus ügyét rosszul szolgáló, közutálatnak örvendő „négyesfogat” zsidó eredete tovább fokozza az eleve idegen szovjet rendszerrel és a háború után kulturálisan agresszívan oroszosító kurzussal szemben érzett általános társadalmi ellenszenvet. Ennek ellenszeréül ajánlja Berija – az oroszosító kulturális kurzus nemzeti kurzussal felváltása mellett – a szovjet tagköztársaságokban is alkalmazott „korenyizacijá”-t, vagyis a vezető elit „tősgyökeresítését”, ott a központból átirányított orosz kádereknek helyi, nemzeti káderekkel való, itt, Magyarországon a „zsidóknak” magyarokkal való lecserélését. Arról aligha lehetett fogalmuk, hogy Magyarországon nincsen a magyaroktól elkülönülő zsidó népcsoport vagy nemzetiség (származási alapon való elkülönítésük a még nagyon közeli náci időket, az úgynevezett „zsidótörvényeket” és a „fajvédelmi” törvényt idézte). A magyarországi zsidók túlnyomó többsége a polgári emancipáció útját járta és legfeljebb vallására nézve maradt zsidó (az elhasonulás és önálló népként való önmeghatározás cionista útja eleve kifele vezetett a magyar társadalomból és az országból is, vallási útja az ortodox, főleg haszid közösségek zárványaiban pedig befelé, egyfajta misztikus „másik néppé”, „szent néppé”, „messiási néppé” válás értelmében).

Innen nézve a kremli vezetők – jegyzőkönyvbe vett szavaik tanúsága szerint – a „zsidó” szót a cári orosz birodalomban kialakult (inorodci, inoverci) és később a Szovjetunióban is bevett (jevrejszkaja nacionalnoszty) számukra magától értetődő jelentésében használják, elkülönülő nemzetiséget, önálló etnikumot értve rajta: a zsidóság a Szovjetunióban már nem „inorogyec” (más, a többségi orosztól eltérő nemzetiségű) volt, mint a cári időkben, az antiszemitizmust pedig hivatalosan elítélték, de a sok népcsoport vagy nemzetiség egyike, saját autonóm területtel, saját nyelvvel, intézményekkel, kultúrával. Igaz, a kulturálisan asszimilálódott, orosz identitású és orosz ajkú zsidókat is zsidó nemzetiségűként vették nyilvántartásba apjuk és anyjuk nemzetisége szerint (nemzetisége mindenkinek kellett, hogy legyen). Nem értették tehát, hogy ez nem az: a zsidóság nem mindenütt alkot nemzetiséget, illetve a származás biológiai ténye nem feltétlenül jelenti, hogy valaki a zsidó nemzethez (Izrael) vagy a zsidó nemzetiséghez (Szovjetunió) tartozik. A magyar tárgyaló delegáció tagjai, köztük Rákosi számára – még ha jól ismerték is az orosz nyelvet és a szovjet gyakorlatot – zavarba ejtően és riasztóan hangozhatott ez az Oroszországban és a Szovjetunióban természetes beszédmód, amikor hirtelen őrájuk alkalmazták, őket nevezték „zsidóknak”, „nem magyaroknak”. Rákosi, Farkas, Révai, Gerő magyarok voltak, még ha sztálinista magyarok is, lévén Magyarországon a magyar mivolt, a magyar nemzethez tartozás nem etnikai, hanem nyelvi-kulturális és állampolgári azonosulás, illetve kötelék kérdése volt: zsidóknak a zsidó vallású magyarok számítottak, de a puszta leszármazás alapján éppoly kevéssé lehetett elkülöníteni a magyaroktól nem-magyarokként (idegenekként) a zsidókat, ahogy a német, szlovák, szerb, román származású magyarokat, akár megtartottak valamit elődeik nem-magyar kulturális identitásából, akár nem. Petőfi vagy Gárdonyi Géza nem-magyar származása legfeljebb életrajzi tény, de egy pillanatra sem teszi kétségessé, hogy magyarok és a magyar nemzeti tudatot formáló alapvető művek alkotói.²⁴

 

 

A kremli tárgyalásokon „zsidózó” Berija, aki mellesleg első intézkedései egyikével vetett véget a Sztálin kezdeményezte „zsidó orvosok” perének és a vele együtt egyre nagyobb lendületet nyert – hol „antikozmopolitának”, hol „anticionistának” álcázott – antiszemita kampánynak²⁵, mindent akart inkább, semmint antiszemita húrokat pengetni 1953 júniusában. Ha a „zsidó” megnevezés eltérő orosz és magyar jelentéséről nyilvánvalóan fogalma sem volt, a magyar vezetésben szovjet részről kívánatosnak tartott személycseréknek ezzel az érvvel történő alátámasztása mögött az a Berija kezdeményezte új káderpolitikai direktíva húzódott meg, amelyet „korenyizacijá”-nak neveztek, és amely a helyi politikai vezérkarok – szovjet tagköztársaságoktól a népi demokráciákig – személyi összetételének a helyi nemzetek javára történő megváltoztatását jelentette. A cél az volt, hogy a politikai kirakatban látható, tehát a rendszert reprezentáló vezetők zöme lehetőleg „tősgyökeres nemzeti” káder legyen és ne idegen, főleg orosz, ukrán vagy belorusz. A „korenyizacija” („tősgyökeresítés”, „bennszülöttesítés”) Berija rendelkezései nyomán azonnal kezdetét vette a Szovjetunióban (mindenekelőtt Ukrajnában és Litvániában hajtottak végre ilyen jellegű kádercseréket, amiket később szintén Berija bűnéül róttak fel), amit a tagköztársasági elitek részleges „orosztalanításaként” is felfoghatunk. Mivel Berija elképzelt rendőrállamszocializmusában a tényleges hatalom az állambiztonsági, hírszerzési, elhárítási és rendfenntartó funkciókat egyesítő szuperrendőrminisztérium – közelebbről: maga Berija – kezében összpontosult volna – láthatatlanul és félelmesen –, semmi szükség nem volt rá, hogy a szovjet tagköztársaságok vagy a népi demokráciák pártjaiban és kormányaiban ne a megbízhatatlan helyi („nemzeti”) káderek, hanem megbízható oroszok (vagy legalábbis ne „tősgyökeres” nemzeti káderek) képviseljék a birodalom érdekét, ellenszenvet és bizalmatlanságot keltve a rendszer iránt. A „nemzeti” káderektől a mindent pragmatikusan felfogó Berija azt várta, hogy a helyi társadalmaknak jobban tudják majd eladni a rendszert. Működésének száz napja alatt nemcsak Litvániában, Belorussziában, Nyugat-Ukrajnában, Azerbajdzsánban ültetette át a „korenyizacijá”-t több-kevesebb sikerrel a gyakorlatba, hanem a birodalmi központban is. Csak itt a „kaukázusi” elem Sztálin alatti túltengését igyekezett ellensúlyozni az orosszal: esze ágában sem volt a grúz Sztálin után sajátmagát (lévén ő is kaukázusi, közelebbről mingrél) vagy más nem-oroszt ültetni a szovjet állam reprezentatív helyére. Az államot ettől fogva az orosz Malenkov reprezentálta (a pártot az orosz Hruscsov), Berija maga pedig „beérte” a hatalom hálóját a háttérből szövő pók – a rendőrállam főnöke – láthatatlan szerepével.

Tehát a kremli vezetést a legkevésbé sem a magyarországi szovjet rendszer vezetőinek nemzetiségi hovatartozása, „származása” érdekelte, hanem a válságból katasztrófa felé sodródó rendszer sorsa. A „nemzetiségi hovatartozás” kérdése csakis ebben az összefüggésben merült fel, még ha – oroszországi mintára – tévesen „nem-magyar-nemzetiségűek­ként” azonosították is Rákosit és vezető társait. Azt azonban jól érzékelték (helyesebben: a Magyarországról készült naprakész szovjet belügyi jelentésekből pontosan tudták), hogy a magyar társadalomra ráerőszakolt idegen rendszerrel – a terrorisztikusan működtetett szovjet típusú hadi- és hiánygazdasággal – ráerőszakolt szovjet típusú szocializmussal – szemben fokozódó ellenséges közhangulatban a vezető réteg társadalmilag számon tartott zsidó származása (nem elég, hogy „moszkoviták”, még „zsidók” is: kétszeresen „nemzetidegenek”) tápot adott a régi keletű, a két világháború közötti „zsidótörvényekben” kulmináló – antiszemita előítéleteknek, ami gyúanyagul szolgálhatott az elégedetlenséghez és fokozta a rendszer elutasítottságát. Egy „exportált”, tehát „idegen rendszer” meghonosítására az efféle „idegeneknél” sokkal alkalmasabbak a „tősgyökeres nemzet” képviselői. Berija nyilvánvalóan ebbe az értelmezési keretbe helyezte Magyarországot is, úgy képzelve, hogy Rákosi lecserélése a miniszterelnöki poszton Nagy Imrére és egy új „nemzeti káderekből” álló kommunista vezetés létrehozása nem más, mint „korenyizacija” magyar módra.

 

 

Amikor tehát a Kremlben a Rákosi vezette magyar küldöttségnek Berija és Malenkov – többször is visszatérve a kérdésre, amelyet csak Rákosi nevez „zsidókérdésnek”²⁶ – azt a visszautasíthatatlan ajánlatot teszik, hogy az – úgymond – „zsidó” kádereket cseréljék le „magyar nemzeti” káderekre, akkor valójában a „korenyizacija” elvét szeretnék átültetni a magyar gyakorlatba: „Nyíltan kell beszélni arról, hogy nem eléggé vittek előre, felelős posztokra magyar nemzetiségűeket – mondja Berija a tárgyalások végén. – Nem formálisan, hanem ténylegesen. Ezen a helyzeten változtatni kell. Ennek a határozatban is benne kell lennie.”²⁷ Mármint abban a határozatban kellett volna ennek benne lennie (hogy mostantól a „magyar nemzetiségűek” nagyobb szerepet kapnak a nemzetiségi tekintetben szinte homogén módon magyar Magyarországon), amelyben az ország nyilvánossága elé tárták volna – méghozzá tényekkel, adatokkal – az elkövetett hibákat, bűnöket, kimondták volna Rákosi felelősségét és megfogalmazták volna az új politikai irányvonalat.

Az Orosz Birodalom örökébe lépett Szovjetunió – egy soknemzetiségű föderáció – vezetői nyilvánvalóan nem értették, hogy ez nem az: náluk a „zsidó mivolt” a nyilvántartott nemzetiségek (etnikumok) egyike volt (mi több, úgynevezett tituláris nemzetiség, hiszen a zsidó népnek saját autonóm területe volt a Távol-Keleten: Birobidzsán), a személyazonossági igazolványban is feltüntetett nemzeti hovatartozások egyike. Ezzel szemben a zsidók emancipációja utáni Magyarországon – a „zsidótörvényes-fajvédelmitörvényes” idők katasztrofális intermezzóját kivéve – a zsidók is magyarok voltak. Jellemző, hogy a magyar küldöttség tagjai, élükön Nagy Imrével vonakodtak belebocsátkozni ebben a „nemzeti kérdésből” „zsidókérdést” csináló diskurzusba. Egyedül Rákosi volt az, aki reagált, lévén személyében is közvetlenül érintett, de – elfogadva a szovjet-orosz terminológiát (a „zsidó” egy külön nép neve) a hülyét játssza: szociális kérdést csinál az etnikai vagy nemzetiségi „zsidókérdésből”, „kispolgári származást” a „zsidó származásból”, hogy egy másik síkra játszva át a kérdést, kifogja a szelet kremli ellenfelei vitorlájából: „A művelt zsidó kispolgárok közül sokan kerültek különböző funkcióba. Döntő sikereket ezek kicserélése terén nem értünk el – szabadkozik Rákosi Mátyás. – Vannak egyes helyek, például a sajtó, ahol döntő többségben vannak. Egyes elvtársak nehezen értik meg ennek a kérdésnek a jelentőségét. Ebből nem egyszer konfliktusok is keletkeznek. Például Hidas elvtárs, amikor a nagybudapesti pártbizottság titkára volt, nem értette meg, hogy miért ellenzem a budapesti városi tanács négy elnökhelyettesi posztja közül egynek zsidóval való betöltését. Más hasonló esetek is voltak. Döntő eredményt ezen a területen még nem értünk el.” Hihetetlen szavak, hihetetlen érvelés, mintha legalábbis Kolozsváry-Borcsa Mihály kérette volna magához Rákosit a sajtó és az államapparátus túl lassú „zsidótlanítási” ütemét kérve számon rajta.

 

 

Nem csoda természetesen, ha a vallástalan, magát legkevésbé sem zsidó, hanem magyar nemzetiségű kommunistának tekintő Rákosi (akinek kovácsmester nagyapját „Kossuth zsidójaként” emlegették) sértődötten ütközött meg a szovjet vezetés javaslatán: „Rákosi elvtárs táviratának az ügye – kezdi Malenkov. – Rákosi elvtárs a táviratban kezdett más dolgot kifejteni, mint amiről beszéltek és megállapodtak. Arról van szó, hogy ne legyen 3 zsidó a vezetésben. Rákosi elvtárs viszont a táviratban úgy állította be, mintha mi adtunk volna ilyen tanácsot, és azt válaszolta, hogy nem nagyon érti, de elfogadja.” Malenkov úgy állítja be, mintha nem ők mondtak volna ilyet, közben azonban a találkozón többször is félreérthetetlenül szóba hozzák a nemzetiségi hovatartozás, a származás kérdését, Hruscsov például így: „Nem lehet egy vezető kollektívát létrehozni magyarokból? [Értsd: jelenleg „nem-magyarokból” áll a vezető kollektíva.] Lehetetlen, hogy 9,5 milliós nép ne termeljen ki magából olyan embereket, akik megfelelő vezetők.” Berija pedig kifejezetten a „korenyizacija” szellemében utalva Nagy Imre „magyar nemzetiségére” és arra is, hogy ha egyszer távoznak az országból a szovjet csapatok, csak­is „magyarok” (értsd: a Rákosi-féle garnitúra „nem-magyar”) tarthatják fönn a rendszert: „Helyesebb volna, ha a Minisztertanács elnöke magyar volna. Sztálin elvtárs többször mondta Rákosi elvtársnak, hogy a magyarokat jobban kell előrevinni. Mondják, hogy sokan kiszolgálták Horthyt. Ha becsületes emberek, és most minket szolgálnak, akkor támogatni kell őket. Ma még ott van Magyarországon a szovjet hadsereg, de nem mindig lesz ott. Ha Nagy elvtárs lesz a Minisztertanács elnöke, Rákosi elvtárs maradjon a párt élén, mint gazdag tapasztalatokkal rendelkező és a párt ügyéhez hű elvtárs. Nagy elvtárs megfelelő lenne a Minisztertanács elnökének (párthű, magyar, ismeri a mezőgazdaságot).” Aztán így tér vissza még egyszer ugyanerre a témára: „Nyíltan kell beszélni arról, hogy nem eléggé vittek előre, felelős posztokra magyar nemzetiségűeket. Nem formálisan, hanem ténylegesen. Ezen a helyzeten változtatni kell. Ennek a határozatban is benn kell lennie.” A határozatba azonban már nem került bele: amikor június 28-án a MDP KB kétnapos plénumát megtartják, Berija már két napja letartóztatásban van és amikor július 4-én megalakul a Nagy Imre-kormány, amely a Berija-Malenkov új irányvonalat követve július 26-án amnesztiarendeletet bocsát ki, felszámolja az internálási rendszert, megszünteti az osztályhovatartozás miatti kitelepítéseket, csökkenti a parasztság adóterheit, akkor az „új szakasz” oroszországi meghirdetője már hetek óta egy ablaktalan pinceveremben ül, és egyik kétségbeesett levelet írja a másik után elvtársainak, akikkel pár héttel korábban a Kremlben még együtt teremtették le Rákosit és jelölték Nagy Imrét – Rákosi helyett – a kormányfői posztra, amelyet egészen Malenkov bukásáig sikerült meg is tartania (a Nagy Imre-kormány működése 1955. április 18-án szűnt meg).

 

 

6

 

A kremli tárgyalásokon a „magyar Berija” szerepére kijelölt Gerővel szemben Berija bizalma korántsem volt töretlen. Legalábbis erről tanúskodik – a „korenyizacija” tükrében – alig hihető ajánlata a magyar vezetésnek, hogy a magyar belügyminiszter helyettese egy szovjet belügyes legyen²⁸. Az ajánlatról csak azokból a dokumentumokból értesülhetünk, amelyek rögzítették a nem sokkal Berija letartóztatása után – 1953 augusztusában – gyógykezelésre a Szovjetunióba érkezett Rákosi szóbeli följelentését: „Rákosi Mátyás elvt. találkozott az SZKP KB Osztályának munkatársával, Mosetovval és beszámolt róla, hogy a magyarországi Államvédelmi Hatóság egykori vezetőjének, Péter Gábornak a letartóztatásával kapcsolatban a Szovjetunió Belügyminisztériumának vonalán [sic!] 1953 júniusában a SZU BM négy munkatársát vezényelték Magyarországra a Péter Gábor ügyében folyó nyomozás lefolytatására. Az egyik munkatárs, Tyiskov elvt. Gerő Ernő elvt-nak azt a kívánságot adta át, hogy Magyarország belügyminiszterének legyen egy helyettese, aki a szóban forgó szovjet munkatársak közül kerül ki. Mint Rákosi elvt. közölte, ezt a kérdést a MDP KB szűkkörű vezetése is megvitatta és a véleménycserét követően Gerő elvt.-t bízták meg azzal, kérdezze meg Tyiskovot, hogy a javaslat személy szerint tőle, vagy Moszkvától származik-e.”²⁹ A június 13-16-i kremli tárgyalások után a rákosista magyar vezetés tanácstalan hüledezése több mint érthető: azok után bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet most már velük. Ha Berija – a szovjet tanácsadókon keresztül – valóban küldött ilyen értelmű üzenetet a Rákosinak és Gerőnek, akkor azt csakis provokatív céllal tehette, hogy próbára tegye őket, jelezze – különösen a kétlelkű Gerőnek – bizalmatlanságát velük szemben, és hogy kontrolja alatt állnak. Afféle sztálini stílusú – Berijától sem idegen – gonosz csíny, beugratás lehetett ez, amelyről az abszurd felvetés címzettje – az alávetett és kiszolgáltatott vazallus – nem tudhatta, komolyan kell-e vennie, amit hallott, vagy sem, és mi a jó válasz a felvetésre, ami nyugtalansággal töltötte el és erősítette függését feljebbvalójától.

 

 

Kétségtelen, hogy Berija azonnal elkezdte átszervezni a „népi demokráciákban” működő szovjet belügyi tanácsadói apparátust, de ez arra irányult, hogy státusukat formalizálja, létszámukat szigorúan limitálja, és valóban „tanácsadói szerepet” adjon nekik, szakítva az addigi gyakorlattal, hogy az illető országok állambiztonsági szerveit informálisan maguk irányítsák. Az átszervezés célja először Berijának a németországi állambiztonsági apparátus munkájáról szóló feljegyzésében fogalmazódott meg, amelyet 1953 májusában-júniusában egész sor, a Belügyminisztérium által kiadott, Berija által aláírt parancs követett az apparátusok új személyzeti állományának kialakításáról. Elsők közt volt az 1953. május 23-i keltezésű „A Szovjetunió Belügyminisztériumának a Magyar Népköztársaságban működő tanácsadói apparátusa munkájáról” szóló 00296 számú parancs. Ebben azonban nyoma sincsen semmiféle olyan javaslatnak, amelyről – persze már Berija „népellenséggé” átváltozása után – Rákosi számol be a dokumentumot összeállító SZKP KB munkatársának, Mosetovnak. A szovjet KB apparátusa akkor már lázasan gyűjtötte a terhelő anyagot Berija ellen, úgyhogy a Beriját gyűlölő, bukását személyes diadalként megélt Rákosi szóbeli feljelentése – mint az a dokumentumokból kiderül –, nemcsak túlbuzgó helyezkedését, a Berija-ellenes irányvonalhoz történő érdemszerző fölzárkózását mutatja, hanem azt is, hogy a feljelentés igazságtartalma érdektelen volt. A „magyar ügyben” már különben is „sárosnak” találtatott Berija bűneinek lajstroma ezzel csak egy újabbal tetéződött. Berija letartóztatása után összes kezdeményezését felülvizsgálták. A Belügyminisztérium „népi demokratikus” országokban működő tanácsadói apparátusa feladatait és státusának kérdését újra tárgyalták. A Belügyminisztérium Malenkov és Hruscsov nevére a SZKP KB Elnökségének küldött 1953. július 14-i feljegyzésében már kifejezetten az áll, hogy Berija a tanácsadói apparátusok munkáját „dezorganizálta”. Beriját azzal vádolták, hogy az SZKP KB jóváhagyása nélkül cserélte le a tanácsadókat, munkájukra vonatkozólag teljesen helytelen utasításokat adott nekik, és önkényesen, a „körülményekre való tekintet nélkül” csökkentette a tanácsadói apparátusok létszámát. „Többek között – áll a feljegyzésben – Berija azt a megbízást adta M. Sz. Ivanovnak, a Belügyminisztérium magyarországi főtanácsadójának, hogy javasolja a magyar kormánynak, nevezzék ki őt Magyarország belügyminiszter-helyettesének.”³⁰ Ez a Berijának tulajdonított javaslat (legyen egy szovjet állampolgárságú belügyes, egy orosz nemzetiségű ember a magyar belügyminiszterhelyettes) összeegyeztethetlen azzal a stratégiájával, hogy az orosz kádereket még a szovjet tagköztársaságokban is helyi nemzeti káderekre cserélje (korenyizacija) és így adjon helyi szinten – a „kirakatban” – „nemzeti arculatot” a rendszernek, csillapítva az ellenszenvet és a nemzeti indulatokat vele szemben. Ráadásul éppen Magyarországon javasolt volna ilyesmit, amelynek vezetésében épp ő kezdeményezte a túltengő „nem-magyar” kádereknek „magyarokkal” való lecserélését a kremli jegyzőkönyv tanúsága szerint. Mindenesetre a javaslatot Rákosi szavain kívül nem dokumentálja semmi. Ugyanakkor nagyon is elképzelhető, hogy Berija – a már említett módon – az általa különösen kártékonynak és veszélyesnek tekintett Rákosi (és részben Gerő) beugratásának szándékával tett ilyen zavarkeltő javaslatot, éspedig a desztalinizáló reformkurzus védelmében. Mindez azonban csak találgatás. Ami viszont valóban dokumentálható, az ellentmond Berija állítólagos javaslatának. Berija a belügyi tanácsadók létszámát csökkenteni, a birodalom ráfordításait – mint minden egyéb téren – itt is minimalizálni igyekezett, és éppen hogy nem a szatellit-országok ügyeibe való beavatkozást szorgalmazta, hanem a távolságtartást, a tanácsadói szerepre szorítkozást. A fentebb idézett belügyminisztériumi jelentés így összegzi Berija kártékony szerepét a „népi demokratikus” országokban működő szovjet tanácsadói apparátus leépítésében: „A tanácsadói apparátusokhoz eljuttatott utasításaiban durván eltorzítva a párt politikáját arra ösztönözte a tanácsadókat, hogy avatkozzanak bele a népi demokratikus országok belügyeibe.” A Berija által fogalmazott és aláírt 00296 számú belügyminiszteri parancsban azonban ennek épp az ellenkezője olvasható: „Ahelyett hogy a tanácsadói apparátus tanácsokkal és javaslatokkal segítené a magyar biztonsági szervek mindennapos munkáját, beleavatkozik ezeknek a szerveknek a gyakorlati munkájába, utasítgatja őket és lényegtelen ügyekben gyámkodik fölöttük, amivel lényegében átvette a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának és külügyi felderítő szolgálatának vezetését.”³¹ Berija teljesen fölöslegesnek ítélte, hogy lényegtelen területeken is (a kormányzat védelme, tűzvédelem stb.) szovjet tanácsadók működjenek Magyarországon. Megengedhetetlennek nevezte, hogy egy tanácsadónak „önálló hivatala” legyen, a magyar biztonsági szervek épületének falain kívül, ami csak bizalmatlanságot és gyanakvást szülhet a magyarokban, akik azt hihetik, hogy a szovjet Belügyminisztérium „tanácsadójának apparátusa valamilyen másfajta, a magyaroktól titokban tartott konspiratív tevékenységet folytat”. „Végezetül pedig – írja Berija felháborodva – a Belügyminisztérium tanácsadói, jóllehet már legalább öt éve itt dolgoznak, a legkisebb erőfeszítést sem tették a magyar nyelv elsajátítására.”³²

 

 

A szovjet mintára az állambiztonságot és a belügyet egyesítő új rendőrminisztérium élére kiszemelt Gerő Ernő sorsa azért nem követte Berijáét, mert még az első lépéseket sem tehette meg új funkciójában, vagyis nem kerülhetett „Berija cinkosának” gyanújába. Ahogy a fejét (Beriját) vesztett és megint a Párt pórázára fogott egyesített Belügy vesztette el főhatalmi funkcióját a Szovjetunióban, úgy vesztette el ennek még lehetőségét is Magyarországon, hiszen az önállósulásban még odáig sem juthatott el, mint Berija száz napja alatt a szovjet Belügy. A pártállami szocializmus „hatalmi ágainak” – a Pártnak és a Kormánynak – összecsapásában a Belügy (a „csekisták”) nem vehettek részt, így a politikai potenciáját vesztett, inkább Rákositól (a Párttól), mint Nagy Imrétől (a Kormánytól) függő Gerő is, ide-oda csapódva az egymásnak feszülő hatalmi ágak (politikai csoportok) háborújában, hol a senki földjén, hol megint Rákosi mellett kötött ki. A magyar pártállam vezetésben kialakult zűrzavar, „kettős hatalom”, túl a megszállottan egyeduralomért küzdő Rákosi zsarnoki karakterén és folytonos intrikáin, döntő módon az 1953-as kremli tárgyalásokból eredt, ahol is mindazért, amit szovjet parancsra addig túlbuzgó szolgalelkűséggel hajtottak végre, Sztálin halála után dicséret helyett megsemmisítő és megalázó kritikában részesítették és megbüntették őket.

Így, Magyarországon is, akárcsak a Szovjetunióban egyfajta kettős hatalom alakult ki: a belügy mint a pártot kontrolláló és a kormányt védelmező csúcshatalmi központ Berijával együtt tűnt el a süllyesztőben, de a párt mellett megjelent a róla levált, bizonyos mértékig független kormányzat. Nagy Imre politikai sorsa ezért Malenkovéval és nem Berijáéval volt összekötve és az ő sorsát képezte le 1953-ban és 1955-ben is. Ez a kettős hatalom Malenkov 1955-ös eltávolításáig tartott, amelyet szinte azonnal követett a „magyar Malenkov” – Nagy Imre – eltávolítása³³. Itt is, ott is helyreállt a pártokrácia 1953 márciusa előtti hatalma, azzal a hatalmas különbséggel, hogy míg a Szovjetunióban a – Berija és Malenkov programjából sok mindent átvett – desztalinizáló Hruscsov állította helyre az ideológia primátusán és a nómenklatúra – mint új bürokratikus osztály – privilégiumán nyugvó pártokratikus államot, addig Magyarországon Rákosi³⁴, ami a Szovjetunióban a XX. kongresszushoz és a rendszer desztalinizálásához, Magyarországon pedig az 1956-os forradalomhoz és a rendszer megdöntéséhez vezetett. A forradalom nemzeti kormányának élére az 1953-as „új kurzus” elindítója, az 1955-ben menesztett Nagy Imre került, de most már nem a szovjetek által neki szánt „magyar Malenkov” szerepkörében, hanem a független magyar nemzeti kormány fejeként, aki – hite szerint – a szocializmust jött megmenteni, valójában azonban már csak sírba tételéhez asszisztálhatott.

 

 

7

 

Berija – Malenkovval összehangolt – intézkedéseiben, kezdeményezéseiben, felterjesztéseiben egy sajátos, soha-nem-volt és soha-nem-lett technokrata, „felvilágosultan önkorlátozó” rendőrállamiság körvonalai sejlenek fel. Malenkov született „második ember” volt. Nem volt meg benne a hatalom féktelen akarása, a hatalomért küzdés skrupulusokat nem ismerő megszállottsága, olyan karakterű politikus, akitől nem kell tartania annak, aki maga akar első ember lenni. De Berija számára Malenkov nemcsak a megbízható „második embert”, a saját politikai akarattal nem rendelkező végrehajtót, hanem a potenciálisan népszerű és megnyerő orosz embert is jelentette, aki jól mutatott a hatalom kirakatában (láttuk már, hogy a kaukázusi Berija a központi hatalom színterén is messzemenően érvényesítette a „korenyizacija” elvét).

A „desztalinizálás” lépéseit a pártapparátus kancelláriai homályában Berija – a belügy – terjesztette elő, de a nyilvánosság számára Malenkov – a kormány – kommunikálta és hajtotta végre. Berija agilitásából száz napos vágtája alatt nem sok látszott a nyilvánosságban: mindvégig a háttérben maradt, átengedte a dicsőség learatását az államot reprezentáló szövetségesének, Malenkovnak – a kormányfőnek. A hatalmi játszmában ugyanis ez is csak őt erősíthette és az új „csekista” irányítási modellnek – a „felvilágosult rendőrállamszocializmusnak” – felelt meg.

Malenkov a sorsdöntő június végi napokban a hatalmi mérleg nyelvének szerepét játszotta, de nem azért, mintha felébredt volna politikai szendergéséből és magához akarta volna ragadni a hatalmat, hanem mert őt is kezdte aggasztani Berija magabiztos nyomulása, és mert Hruscsov – mint visszaemlékezéseiből is kitűnik – mindent elkövetett, hogy elmélyítse Malenkovban ezt az aggodalmat, és a maga oldalára állítsa a Berija elleni összeesküvésben: „Hát tényleg nem látod – kérdezte tőle Hruscsov –, milyen irányba mennek a dolgok? Katasztrófa felé haladunk. Berija már előkészítette számunkra a késeket. Malenkov azt mondja erre nekem: »De hát mit tehetnénk? Én is látom, de mit lehet ez ellen tenni?«”³⁵ Malenkovot nem volt nehéz megrémíteni, mivel saját személyes – a „nagy terror” éveibe visszanyúló – tapasztalata is volt a démonikus Berijáról, ismerte agilitását, szeszélyes és hatalomvágyó természetét, kiszámíthatatlanságát, jóllehet akkor éppenséggel nem a terrorban, hanem az elszabadult terrorgépezet leállításában kellett együttműködniük.

 

 

A Berija-ellenes puccs után, 1953 végétől egy ideig úgy tűnt, hogy Malenkov lett az első ember, és csak annyi a különbség a reformkurzusban, hogy Berija nélkül, a rendőrminisztérium tényleges ellenőrzésétől megszabadulva valósíthatja meg közös programjukat, csakhogy igen hamar szembetalálta magát Hruscsovval és a pártapparátussal, amelyet Malenkov is igyekezett a kormányzati döntéshozatali folyamat centrumából kiszorítani, most már persze anélkül, hogy élvezhette volna a rémes Berija hathatós támogatását. Amíg Berija állt mögötte, ment minden, mint a karikacsapás. De attól fogva, hogy a pártokráciával szemben egyedül próbálta érvényesíteni a pragmatikus és techno-bürokratikus racionalitást, szembetalálta magát a Hruscsov vezette párttal, amely újra úr akart lenni az államban és ezt Malenkov 1955-ös eltávolításával el is érte. Berija likvidálásával és belügyi háttérbirodalma szétverésével az egyetlen erőhatalom megint a pártokrácia lett az államban és ez megpecsételte a semmiféle hatalmi háttérrel, és különösebb hatalmi ambícióval sem rendelkező reformista Malenkov politikai sorsát. Malenkov alig több mint másfél évig tartó korszaka puszta átmenetnek bizonyult Berija rövid életű rendőrállami „királyságából” – ebből az igazi pünkösdi álkirályságból – Hruscsov korszakos pártállami „királyságába”, mégis ő – Malenkov – lett és maradt minden idők legnépszerűbb szovjet politikusa. Malenkov alakját az orosz népi tudatban, különösen a parasztok körében legendák övezték. Úgy néztek rá, mint aki sok-sok éhínséges esztendő végre „jóllakatta a népet” (nakormil narod), neki tulajdonították a „gonosz Berija” elkergetésének érdemét is (Beriju prognal), sőt, sokak szemében ő volt az, aki leállította az 1937-es nagy terrort. Faluhelyen csasztuskákat énekeltek róla: „Bérija, Bérija, visel iz doverija, // a tovariscs Malenkov, nadaval jemu pinkov.” (Bérija, Bérija, lett kegyvesztett pária, // Jó tovaris Malenkov// adott neki egy nagyot!). Vagy: „Prisol Malenkov – pojeli blinkov” („Amíg megvolt Malenkov – a hasunk is tele volt!”) Nehéz elképzelni ma már ennek a – Nagy Imréével vetekedő – népszerűségnek a fokát: amikor az 1955 elején a miniszterelnöki posztról leváltott, 1957 júniusában minden vezető testületből – az SZKP KB Elnökségéből és a KB-ból – is kizárt Malenkovot a kazahsztáni Uszty-Kamenogorszkba, egy villamoserőmű igazgatói székébe száműzték, az egész város kijött eléje az állomásra, hogy tüntetőleg, zászlókat lobogtatva fogadja őt (a készülő spontán fogadtatásról időben értesülő kísérői a vonatot a sztyepp közepén megállították és innen vitték úttalan utakon autóval a városba Malenkovot egész családjával együtt).

 

 

A Sztálin halála után száz napra „pünkösdi királlyá” lett Lavrentyij Berija „csekista peresztrojkája” – a belügyből záporozó rendeletekből, törvényjavaslatokból, felterjesztésekből, tervezett és foganatosított politikai lépésekből kivehetően – arra irányult, hogy az országot újra meg újra a katasztrófa szélére sodró ideokratikus vezérlésű pártállamot és az ideológiára és terrorra alapozott szovjet társadalmat egy pragmatikus vezérlésű, ideológiai kényszerképzetektől megszabadított, „felvilágosult” rendőrállammá alakítsa át, megfordítva a Párt (pártokraták) és a Állambiztonság (csekisták) közötti függőségi viszonyt. Egyfelől le akarta fejteni az ideológia vezérelte, egyre-másra hajmeresztő „őrültségeket” művelő, tudatlan és parazita pártokráciát az államról; másfelől pedig a tényleges kormányzást a szakigazgatási bürokráciának, a szakpolitikusoknak kívánta átengedni, a kulisszák mögötti, informális végső kontrollt megtartva a csekistáknak (a biztonsági, hírszerző és felderítő szolgálatoknak), azaz saját magának, akit viszont saját józan eszén és jól felfogott hatalmi érdekén kívül nem kontrollálhatott semmi és senki. A párt ebben a modellben kiszorult volna a tényleges hatalomgyakorlásból, csak a szimbolikus hatalom (a propaganda, a hatalmi reprezentáció, a káderkérdések) maradt volna meg számára. Ahhoz hasonló szerepet töltött volna be, mint az alkotmányos monarchiákban a királyság intézménye és a királyi udvar. Berija kül- és belpolitikai felismeréseiben, villámgyors, gyakorlatias és hathatós intézkedéseiben valamilyen furcsa, dezideologizált, technokrata rendőrállamszocializmus utópiája körvonalazódik. Az általa elképzelt rendszerben az állam új hajtóműve az összevont állambiztonsági-rendőrhatósági szuperminisztérium lett volna, amely visszaszorítja és féken tartja a képzetlen, ideológiától elvakult és szakpolitikai téren inkompetens pártokráciát, és az igazi döntéseket és a végrehajtást is a techno-bürokrácia kezébe teszi le.

A sztálini típusú szovjet rendszer történetének, továbbá Berija személyes karaterének ismeretében nehezen képzelhető el, hogy még ha sikerült is volna megvalósítania nagyratörő terveit, a szovjet államszocializmusból gazdaságilag működőképes, és kevésbé zsarnoki, kevésbé embertelen rendszer jött volna létre, nem pedig a sztálini szovjet szörnyállam újabb mutációja. Ugyanakkor ma – az AI-technoló­giára épülő digitális autoritarizmus, a totális „megfigyelőállam” globális térnyerésének hátterén – látnunk kell azt is, hogy Berija gyorsan elvetélt szovjet rendőrállamszocializmusa sok tekintetben a kínai államszocialista modell előfutárának bizonyult. Ami azonban a 18-19. századi adminisztratív államok rendőrminisztériumainak kezdetleges technikai eszközeivel megvalósíthatatlan volt (a társadalmi, gazdasági folyamatok, az állampolgárok élete és gondolkodása fölötti totális állami kontroll: irányítás, megfigyelés, fegyelmezés), az mára nemcsak megvalósíthatónak látszik (gondoljunk a mindent behálózó térfigyelő kamerák rendszerére, az AI-technológián alapuló arcfelismerő szoftverekre, a központi tervezés valósággá válására a big-data eszközöknek köszönhetően, az úgynevezett „társadalmi minősítési vagy kredit-rendszerre” és az internetet cenzúrázó Nagy Tűzfalra Kínában), hanem megvalósulóban van és a 350 éve fennálló Nyugat dominálta világrend, a szabad piaccal eljegyzett liberális demokráciák számára az eddigi legnagyobb gazdasági és politikai kihívást jelenti.³⁶ Hasonló folyamatok játszódnak le a nyugati demokráciákban is, mindenekelőtt a technológiai forradalomban élenjáró Egyesült Államokban, azzal a – nem lénytelen – különbséggel, hogy itt a technológiailag totálissá fejlesztett marketinggel „ölik meg” a politikát. A mikromarketing szabályai szerint az emberi viselkedés digitális adataiból matematikai és statisztikai algoritmusok szerint felépített pszichografikus profilokra szabott üzenetekkel bombázzák szavazók tízmillióit, így írva át, üresítve ki – közömbösítve, aktivizálva, a kívánt irányba terelve – politikai szándékaikat. A politikai szabadságból itt sem marad semmi, csak a látszat világa áll még: a szabadságintézményeket az uralmi elit politikai technológiákkal vájja ki belülről, átláthatatlanul, követhetetlenül és számonkérhetetlenül. A digitális liberális demokrácia végső soron ugyanazzal a totális irányíthatósággal cseréli föl a szabad politikai választást, döntést és cselekvést, mint a digitális autokrácia, csak – egyelőre legalábbis – a piaci marketing digitalizált eszközeivel, és nem a központi tervezés digitális adminisztratív-rendőri eszközeivel. Ez a kihüvelyezett, depolitizált liberális demokrácia nem alternatívája, hanem szakasztott párja a digitális autokráciának. Mindez a politika halálát jelenti: vagy így, vagy úgy. De ha az állam politikától elhagyott, üres kagylóhéjára tapasztjuk fülünket, még hallhatjuk a liberális demokrácia egykor volt tengerének tompa morajlását.

 

 

Jegyzetek

 

1. Jegyzőkönyv az SZKP Elnöksége és az MDP PB delegációjának megbeszéléséről 1954. május 5. Hiba! A hiperhivatkozás érvénytelen. (Első megjelenés: Múltunk, évf. 4. szám, 134–141.)

2. P. Berija feljegyzése az SZKP KB Elnökségének az úgynevezett kártevő orvosok ügyében felelősségre vont személyek rehabilitálásáról. In Szilágyi Ákos: Berija-dosszié. Egy rém rendes reformer – Lavrentyij Pavlovics Berija, in 2000, 2002. 1. szám, 46–52. Az iratok orosz forrása: Lavrentyij Berija. 1953 – Sztyenogramma ijulszkovo plenuma CK KPSZSZ i drugije dokumenti. Moszkva, 1999.

3. Lásd erről bővebben: G. Bordjugov – R. Binner: Vertikal bolsova terrora. Isztorija operacii po prikazu NKVD N°00447. Moszkva, Novij Hronograf, 2008. 404–491. Lásd még ehhez a következő dokumentumgyűjteményt: Sztalin i Glavnoje Upravlenyije Goszbezopasznosztyi NKVD. 1939 – mart 1946. Moszkva, 2006.

4. A SZU belügyminiszterének, L. P. Berijának parancsa „mindennemű erőszak és fizikai kényszer alkalmazásának tilalmáról a letartóztatottakkal szemben”. In Szilágyi Ákos: Berija-dosszié. m.

5. Az 50-es évek elején a Gulagban fogva tartott 2,5 millió fogolyra mintegy 300 ezer őr, nagyságrendileg tehát nyolc-kilenc fogolyra egy őr jutott.

6. Sztyenogramma ijulszkogo plenuma CK KPSZSZ 2-7 ijulja 1953. g. In Lavrentyij Berija. 1953 – Sztyenogramma ijulszkovo plenuma CK KPSZSZ i drugije dokumenti. Moszkva, 1999. 167–168.

7. Lásd ehhez a 2000-ben megjelent fentebb idézett dokumentum-válogatást: Berija-dosszié. Egy rém rendes reformer – Lavrentyij Pavlovics Berija, in 2000, 2002. 1. szám, 46–52.

8. Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13–16.) http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva1s.htm) Első közlése: T. Varga György. Múltunk, 1992. 2–3. sz. 234–269.

9. I. m.

10. Uo.

11. Nem akkor és nem egyedül Berija értette meg ezt. 1951-ben Sz. Mamulov, a belügyminiszter egyik helyettese, Berija bizalmasa, az egész láger-rendszer radikális reformját terjesztette elő, amely így festett: a foglyok 75%-át (1, 8 millió embert) szabadon kell bocsátani, azzal a feltétellel, hogy szabadulásuk után a „különleges letelepedési körzetekhez” kötik őket és a nyersanyagkitermeléssel foglalkozó állami kombinátokban kell munkát vállalniuk. Mamulov úgy becsülte, hogy ezzel az intézkedéssel nyolcmilliárd rubellel lehetne csökkenteni a foglyok fenntartási költségeit, és az államra nézve igazán veszélyes elemek – a gyilkosságokért és politikai bűnökért elítéltek – fogva tartására többet lehetne fordítani. A Mamulov-tervet hosszadalmas viták után az akkori belügyminisztérium és a Gulag Főigazgatósága is arra hivatkozva vetette el, hogy megvalósítása számos gazdasági problémát okozna (az ingyenes lágermunkaerőt használó vállalatok egész gazdasági szervezetét át kellene alakítani), nem beszélve a szovjet büntetőtörvénykönyv drákói büntető paragrafusainak módosításáról. Berija tehát korántsem előzmények nélkül lépett sietősen egy nagyot 1953. március 27-i – a lágerekből 1,2 millió embert szabadlábra helyező – amnesztia-rendeletével. Más kérdés, hogy – mint a szovjet adminisztratív-parancsuralmi rendszerben minden nagy horderejű vállalkozás – az amnesztia megvalósítása is előkészítetlen és kapkodó volt, ami 1953 „hideg nyarán” országos zűrzavarhoz, a kiszabadult köztörvényesek (a szervezett alvilág) rémuralmához vezetett a Szovjetunió kisebb-nagyobb városaiban és településein. (Ezt a témát dolgozza fel az egyik utolsó – 1989-ben készült – szovjet film, a Magyarországon is bemutatott 1953 hideg nyara.) Lásd minderről bővebben Nicolas Werth La terreur et le desarroi. Staline et son systeme (Paris, 2007.) Oroszul: Terror i beszporjadok. Sztalinizm kak szisztyema (Moszkva, ROSZSZPEN, 2010.) című könyvének 18. fejezetét.

12. A Szovjetuniónak az 1940-es 194, 1 millióhoz képest 1950-ben 178, 5 millió lakosa maradt, az 1940-es szintet csak 1956-ban sikerült elérni, illetve 3,8 millió fővel meghaladni. A második világháborús teljes népességvesztés, benne a harctéren elesettek közel tízmilliós tömegével – a legújabb adatok szerint – 27-28 millió főre tehető, ez a veszteség azonban nagyon egyenlőtlenül oszlott meg a nemek és a korosztályok között. A halottak 76%-a (20 millió fő) férfi volt. A Szovjetunióban 1940-ben a nemek aránya így oszlott meg: 100,3 millió nőre 92,3 millió férfi jutott; 1946-ban viszont 96,2 millió nőre már csak 74,4 millió férfi. A nők számbeli fölénye a háború előtti időszakhoz képest már a 20-24 éves korcsoportban is kiugróan magas volt. 1940-ben 37,6 millió nő tartozott a 20-44 év közötti korcsoportba és 38,8 millió férfi, ezzel szemben 1946-ban ugyanebben a korcsoportban 37,7 millió nő állt szemben 25 millió férfival, tehát e vitálisan legproduktívabb korcsoportban 10 millióval csökkent a férfiak száma. Az egész akkori országra kivetített általános demográfiai adatok ennél is kedvezőtlenebbek: a falvakban nők és férfiak aránya az 1940-es 1,1:1-gyel szemben 1945-re 2,7:1,6-ra módosult. Voltak falvak, amelyekbe a világháború után egyetlen férfi sem tért vissza, máshol pedig a visszatérők zöme kezét-lábát vesztett rokkant volt. A háború utáni szovjet társadalom jelentős mértékben női arculatot öltött, ami nem maradt hatás nélkül a társadalom viselkedési és érzületi formáira, a társadalom pszichológiai állapotára sem.

13. In Lavrentyij Berija. 1953. m. 21.

14. Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13–16.) http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva1s.htm).

15. K resenyiju voprosza o Berii. In Lavrentyij Berija 1953. Sztyenogramma ijulszkovo plenuma CK KPSZSZ i drugije dokumenti. Pod red. akad. A. Ny. Jakovleva, MFD, Moszkva, 1999. 69–70.

16. Uo.

17. Szergej Zubatov (1866–1917) forradalmárból lett beépített ügynök, majd a cári titkosrendőrség vagy politikai rendőrség (Ohrannoje Otgyelenyije, Ohranka) hivatásos nyomozója, később moszkvai ügyosztályának vezetője (1896–1902), majd a Rendőrminisztérium (Departament Policii) kulcsfontosságú különleges ügyosztályának, másként: defenzív osztályának (Oszobij Otgyel) a vezetője (1902–1903), hithű monarchista, aki 1917-ben, hírét véve a cár trónról való lemondásának, végzett magával. Zubatov egy sor innovációval gazdagította az oroszországi rendőri praxist (például ő kezdett el a letartóztatottaktól ujjlenyomat venni és kartotékukhoz fényképet készíteni), de a titkosrendőrség államvédelmi szerepét – főleg a korabeli Bismarck-i német példát szem előtt tartva – nemcsak a rendszerellenes, felforgató erők, a forradalmi munkásmozgalmi szervezetek felszámolásában látta, hanem a titkosrendőrség társadalmi építőmunkájában, mindenekelőtt az ipari munkásság a Különleges Ügyosztály által létrehozott és felügyelt szakszervezetekbe tömörítésében. A titkosrendőrség ily módon – mintegy a jóságos cár, a monarchia nevében – az ipari munkásság védelmezőjének szerepében lépett fel – egyfelől a gonosz politikai csábítókkal (a forradalmárokkal), másfelől az őket a végsőkig kizsigerelő ipari vállalkozókkal (a kapitalistákkal) szemben, így próbálva „domesztikálni” a munkásosztályt és kifogni a radikális rendszerellenesség politikai szelét a munkásmozgalom vitorlájából. Zubatov rövidéletű kísérletét nevezték el később „rendőrszocializmusnak” (ő maga is használta a kifejezést) vagy pejoratív hangsúllyal „zubatovscsinának” (zubatovizmusnak). Mivel azonban a titkosrendőrség által szakszervezetekbe tömörített munkásság politikailag robbanásveszélyes helyzetekben ki-kicsúszott „védnökei” ellenőrzése alól, a tisztán gazdasági követelések könnyen átpolitizálódtak, a szervezetekbe beférkőzhettek a radikális forradalmi mozgalmak képviselői, Zubatov kísérletét politikailag egyre kockázatosabbnak ítélték, befolyására, sikereire féltékeny ellenfelei pedig kihasználva megrendült helyzetét, menesztették ő A zubatovcsinának mára komoly szakirodalma van. Zubatov tevékenységet legátfogóbban Dimitry Pospielovsky Russian Police Trade Unionism című 1971-es monográfiája tárgyalja, de behatóan foglalkozik vele Richard Pipes is Russia Under the Old Regime (1974) című, ma már klasszikusnak tekintett művének zárófejezetében, ahol a cári állam rendőrállami irányba fejlődésének legfontosabb jegyeit veszi sorra, erőteljesen kiemelve a későbbi, „totalitárius” szovjet állam és a cári állam között e tekintetben mutatkozó hasonlóságokat. De ahogy a cári monarchia sohasem vált rendőrállammá, függetlenül a titkosrendőrség rendkívüli és egyre fokozódó szerepétől a kormányzásban, úgy a szovjet pártállam sem vált rendőrállammá, hiszen a titkosrendőrség (CSEKA-GPU-NKVD) még a tömegterror legvéresebb időszakában is eszköz volt csupán a Párt, a PB, végső soron maga Sztálin kezében és a csekistákkal szemben több hullámban is ugyanazt a terrort alkalmazták, amelynek a társadalommal szemben ők maguk az eszközei voltak. Lásd erről bővebben a legújabb kutatásokat összegző tanulmánykötetet: Csekiszti na szkamje podszugyimih. Szbornyik szatyjej. (Szerk.: Marc Junge, Linne Viola, Jeffrey Rossman), Moszkva, Probel–2000, 2017.

18. Posztanovlenyije CK KPSZSZ ot 21 janvarja 1955 g. o G.M. Malenkove. [Keltezése: 1955.01.31.] In Politbjuro i gyelo Berija. Szbornyik dokumentov. Moszkva, 2010. 810–812.

19. Uo.

20. Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13–16.) http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva1s.htm).

21. Jegyzőkönyv az SZKP Elnöksége és az MDP PB delegációjának megbeszéléséről 1954. május 5. http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva2s.htm (Első megjelenés: Múltunk, 1992. évf. 4. szám, 134–141.)

22. Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. In http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/meray00002a_kv. html (Letöltés ideje: 2018.10.19.)

23. Uo.

24. Más kérdés, ha kompakt módon együtt élő kisebbségek különítik el magukat népként, nemzetiségként a többségtől, nem beolvadni, hanem megtartani igyekezve saját nyelvüket, sváb, román, szlovák, horvát kulturális identitásukat. Létezett ilyen magát külön népnek tekintő zsidó kisebbség is az észak-kelet-magyarországi falvakban élő, zömmel a 19. század végén Keletről menekült vagy bevándorolt haszid zsidóság képében, de a népként elkülönülésnek, a többi népről leválásnak itt vallási, már-már misztikus jelentése volt, nem pedig modern – cionista vagy akár szovjet – politikai jelenté

25. A letartóztatások nagyrészt még 1952 végén indultak el, de a hivatalos nyomozati eljárás kezdetéről „Letartóztatták a kártevő-orvosok csoportját” címmel a Pravda 1953. január 13-i számában megjelent TASZSZ-közlemény adott hírt. A Sztálin személyes javításaival megjelent szerkesztőségi cikk címe ugyanebben a számban már a letartóztatások tágabb értelmezési keretét is megadja: „Aljas kémek és gyilkosok az orvosprofesszorok álarcában”. Alig két hónap – és persze Sztálin halála – után, április 3-án értesülhetnek a Pravda olvasói a nyomozás megszűntetéséről, az orvosok szabadlábra helyezéséről és rehabilitálásáról. Lásd az orvosperről bővebben: Ja. L. Rapaport: Na rubezse dvuh epoh. Gyelo vracsej 1953 goda. Moszkva, Izd. Knyiga, 1988.; Sztalin i koszmopolityizm. 1945–1953. Dokumenti Agitpropa CK. Moszkva, MFD, Matyerik, 2005.; G. V. Kosztircsenko: Sztalin protyiv koszmopolitov. Vlaszty i jevrejszkaja intyelligencija v SzSzSzR. ROSZSZPEN, 2010.; Goszudarsztvennij antiszemitizm v SzSzSzR. Ot nacsala do kulminacii 1938– Moszkva, MFD, 2005.

26. „Rákosi: Még egy kérdést fel akarok vetni, amit otthon a Titkárság előtt is felvetettem, ez a zsidókérdés.” Kremli jegyzőkönyv, i. m.

27. Uo.

28. Lásd dokumentum-összeállításunkban a Mit javasolt Berija a magyar vezetésnek? című részt. A dokumentumokat közli: Nyikita Petrov: Po szcenariju Sztalina: rol organov NKVD-MGB SzSzSzR v szovjetizacii sztran Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi 1945–1953 gg. [Sztálin forgatókönyve szerint: a Szovjetunió Államvédelmi és Belügyi szerveinek szerepe Közép- és Kelet-Európa országainak szovjetizálásában 1945–1953.] ROSZSZPEN, Moszkva, 2011. 255–260.

29. A teljes szöveget lásd dokumentumösszeállításunkban. (Kiemelés – Á.)

30. Uo.

31. Uo.

32. Uo.

33. Lásd az 1953 júniusi kremli találkozókat éves rendszerességgel követő 1954-es és 1955-ös legfelső szintű vezetői tárgyalások kivonatos jegyzőkönyveit, amelyek mind Rákosi intrikáit, mind a vezetés válságát és a kettős hatalom („a pártnak kettős vonala van”) kialakulásának folyamatát pontosan dokumentálják: http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva2s.htm;http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/moskva3s.htm

34. A különbség Hruscsov Berija bukása után is offenzíven desztalinizáló és Rákosi deffenzíven resztalinizáló pártokrata gyakorlata között ég és föld volt. A Szovjetunióban Berija politikaiakat nem érintő nagy amnesztiája (1,2 millió ember szabadon bocsátása a Gulag 2,5 milliós kontingenséből) után 1954 kezdete és 1956 kezdete között a Gulagban fogvatartott „politikai foglyok” száma – az ítéletek tömeges felülvizsgálata és a rehabilitációk után – 467 ezerről 114 ezerre, azaz 75%-kal csökkent. Miután megtörtént a törvénytelenségek másik nagy áldozati csoportjának, a – főleg a kuláktalanítás során – kényszerlakhelyre deportáltaknak vagy kitelepítetteknek (szpecposzelenci) a részleges felszabadítása is (háromhavonta jelentkezve a rendőrhatóságnál, szabadon változtathatták lakhelyüket a kitelepítési körzetük határain belül), több mint egyharmaduk (mintegy két és fél millió emberből egy millió) 1954 végére egyszerűen eltűnt a nyilvántartásból: fogták magukat és odébb álltak kitelepítési körzetükbő (Az adatot Nicolas Werth idézi az Orosz Föderáció Állami Levéltárára hivatkozva: GA RF. 9414/ls/1456/10.) Ezzel szemben az 1954. május 5-i újabb szovjet-magyar vezetőségi találkozón, amelyen már bőven kijut Nagy Imrének is, Hruscsov még mindig kénytelen Rákosi szemére vetni, hogy halogatja az ártatlanul elítélték szabadlábra helyezését és rehabilitálását: „Rákosi elvtársnak nem kis hibája van abban, hogy sokakat ártatlanul elítéltek, hiszen az ítéleteket vele egyeztették. Rákosi elvtárs azonban nagyon nehezen megy rá a hibák kijavítására. Férfias bátorsággal kell hozzányúlni ezekhez a kérdésekhez és meg kell gyorsítani az ártatlanul elítéltek szabadlábra helyezését és rehabilitálását. Mert maguknál egy sor embert ártatlanul tartóztattak le és ítéltek el, igaz, hogy egyik-másikra innen kaptak ösztönzést. Maguknál azért nem döntik el gyorsabban ezeket a kérdéseket, mert Rákosi elvtárs nem foglal el határozott álláspontot. Emlékeztetem magukat arra, hogy volt idő, amikor Nagy elvtárs körül is megsűrűsödött az atmoszféra, amikor bizalmatlanság alakult ki körülötte. Tisztázni kell ezt a kérdést is. Lehet, hogy maguknál a hibák kijavításának módja nem ugyanaz kell, hogy legyen, mint nálunk, figyelembe véve, hogy az SZKP erősebb, mint a maguk pártja. A hibákat úgy kell kijavítani, hogy ne rombolják le Rákosi elvtárs tekintélyét, mert ez a párt tekintélye is. Mi bíráljuk Rákosi elvtársat, de [a bírálatot] nem visszük ki szélesebb körbe. Azonban nem helyes Rákosi elvtársnak az a nézete, hogy a letartóztatottak addig üljenek, ameddig ártatlanságukat bizonyítani nem tudják. Rákosi elvtárs azért nem nyúl bátran ezen kérdésekhez, mert az ítéletekhez neki is köze volt, Nagy elvtárs viszont azért csinálja ezt bátrabban, mert nem ő adott utasítást a letartóztatásokra.” (http://mek.oszk.hu/01900/01937/html/ szerviz/ dokument/moskva2s.htm)

35. Sz. Hruscsov: Voszpominanyija. Moszkva, Informacionno-izdatyelszkaja kompanyija „Moszkovszkije Novosztyi”, 1999. 9.

36. Nicholas Wright: The Coming Competition Between Digital Authoritarianism and Liberal Democracy. How Artificial Intelligence Will Reshape the Global Order. In Foreign Affairs, 2018. https://www.foreignaffairs.com /articles/world/2018-07-10/how-artificial-intelligence-will-reshape-global-order