[1]

Kerekasztal-beszélgetés Balogh András történész, Frank Tibor Amerika-szakértõ, Inotai András közgazdász, Kiss Endre filozófus, Kiss László egykori kazánfûtõ, Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértõ, Szunomár Ágnes Kína-szakértõ, Völgyi Katalin Japán-szakértõ részvételével

„Az Evangélium azt mondja, hogy az egyik korszakból a másikba való átmenet idején a válság egész sereg jele mutatkozik meg.”

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

 

A globalizáció formálódó újdonságai: az új erőviszonyok, az új szerkezet és a belőlük fakadó óriási feszültség.

Kiss Endre

 

Kiss László: Egyik előző beszélgetésünk során Frank Tibor mondta a következőt: mai világunk keresi önmagát. Nézzük meg, mit jelent ez közelebbről.

 

Inotai András: Két igen különböző, de egymással összefüggő korszakváltásról beszélhetünk. Az egyik a tradicionális, amit negyedik ipari forradalomként lehet leírni: a gőzgép, az elektromosság, a komputer után jött-jön a digitalizáció. A másik – hivatkozva Bojár Gáborra – az emberiség „harmadik forradalma”, a közösen érthető nyelv, majd a tapasztalatokat átörökítő írás után a kommunikációs forradalom. Mindhárom meghatározó szakaszhatár (volt) az emberi faj több évezredes történelmében, és alapvető gazdasági, társadalmi, tudati viselkedési változásokkal járt – hatalmas nyereséget termelve az ember fennmaradásához és fejlődéséhez, ugyanakkor nem kevés áldozatot is hátrahagyva.

A digitális világrend egyelőre felmérhetetlen következményekkel járó folyamatokat indít(ott) el, a biztonságtól a politikai és gazdasági-értéktermelő rendszerek átalakulásán át az emberek közötti kapcsolatokig, a „stabil és kiszámítható” jogi-intézményi háttérig és mindenekelőtt az emberek alkalmazkodóképességéig. A korábbiakhoz képest két hatalmas különbséggel: elképesztő a változás sebessége, és közvetlenül vagy közvetve 8 milliárdnyi népességet érint. Életveszélyes kihívások sora jelentkezik, és egyelőre fogalmunk sincs arról, ezek hogyan kezelhetők békés-együttműködő környezetben.

 

Frank Tibor: Körülbelül két és fél milliárd ember használja a Facebookot. Az emberiség jelentős része viszont kimarad ebből a fajta kommuniká­cióból. Ez az új kommunikációs forradalom az embereket teljesen új oktatási forma elé állítja. A komputerek és az internet világában vagyunk, ma már ebből kell építkeznünk, s hozzá interaktív és fokozott részvételre igényt tartó módon.

A lapok, könyvkiadók egymás után meg fognak szűnni. Nem lehet utolérni azt a sebességet, amit az internet kínál a fiataloknak. Nekik teljesen természetesen nyúlik ki a kezük okos telefonjuk után, reggeltől estig. A Gutenberg-korszak néhány évtizeden belül végképp véget ér, és jön egy egészen más információhoz jutási lehetőség. Az új technika jött, látott – és győzött. A kommunikációs forradalom az embereket tejesen új oktatási formák elé állítja. Az egyetemi oktatás bevett módszerei nem tartanak örökké – ahogyan bizonyos tárgyakat ma tanítunk, annak szinte már nincs is értelme. Az internet, a komputerek, az okos telefonok világában a tanári munkát ehhez is kell igazítanunk, az új technikai eszközökre is építve meg kell újítanunk. A könyvek és a könyvtárak oldaláról nézve ugyanez a helyzet: a legtöbb esetben elavultnak mondható hazai rendszerük, hozzáférésük, használatuk. Az ismerethordozók radikális átalakulása visszahat, befolyásolja magát az ismeretanyagot is: amit régen tanítani kellett, az ma kattintásra készen ott lapul idestova minden diák zsebében. Az ismeretanyaghoz való hozzájutás eszköze és használatának mikéntje már-már fontosabb tudnivaló magánál az „ismeretnél”.

 

Kiss Endre: Nyilván visszatérünk majd ezekre a problémákra. Én most azt szeretném elmondani az informatika kapcsán, hogy a társadalomnak mindig volt valamiféle kvázi-ontológiai alkalmazkodása mindenhez – így az informatikához is ki fog valami új alakulni. És akkor helyre fog állni egy új egyensúly. A társadalom mindig újra reprodukálja magát. Egyelőre valószínűtlen, amit mondok – de lehet, hogy mégis így lesz.

 

Balogh András: Ha kis szerencsénk van.

 

Kiss Endre: A társadalom-ontológia komoly dolog – erősebb, mint sok más aktor. Egyáltalán nem szeretném tehát leértékelni az informatika szédületes fejlődését, azt sem szeretném emlegetni, hogy magában ebben a fejlődésben hány apró hiba, a körültekintés hiányának hány esete jelentkezik. Ami valóban fontos, az a piac által is paternalista gondoskodással terjesztett meggyőződés, hogy a kommunikációs eszközök használatának képessége maga az a tudás, amiről őseink álmodtak, az, hogy a monitor azonos a könyvvel, vagy az, hogy ami benne van a Wikipédiában, az maga az igazi tudás. Ez nagyon veszélyes, és ennek áldozatai nem mi leszünk, hanem azok a fiatalok, akik most fölényesen mosolyognak rajtunk.

Visszatérnék az eredeti feszültségekhez. Az első az, hogy létezik egy alapvető feszültség a mai globális világban, ami akár triviálisnak is tűnhet: a kétpólusú világ a nyolcvanas évek végén igen előzékenyen, sőt, mindenkit meglepő módon is, átment egypólusú formációba. Az egypólusú világ azonban az újabb történelmi korszakban már egyáltalán nem akar átfordulni többpólusúba. Ez klasszikus csapda-helyzet. Az újabb fejlődés újabb viszonyokat szeretne kialakítani magának, amíg más erők ezt a szó szoros értelmében nem akarják megengedni nekik.

A másik alapfeszültség a gazdaságban jelentkezik, s szinte definiálhatatlan. Élünk egy neoliberális világgazdaságban, ahol az iparfejlesztést, az új munkahelyeket, amit néhány éve még állami beavatkozásoktól vártak el, immár a neoliberális rendszeren belül kezdik el követelni. A világ vezető hatalma ma azt a politikát hirdeti, amit egy egész történelmi korszakon keresztül ő tiltott a globális világnak.

 

Sz. Bíró Zoltán: Néhány mondat erejéig visszatérnék ahhoz a problémához, amit Frank Tibor említett. Azt gondolom, hogy a hihetetlen információbőség, és az az egyszerűség, ahogyan az információkhoz hozzá lehet jutni, két problémát is fölvet: a verifikálhatóság és az autoritás problémáját. Ahhoz hogy eligazodjunk ebben a hatalmas információs áradatban, kapaszkodók kellenek. Számos dologhoz nem értünk, ezért szükségképpen kénytelenek vagyunk tekintélyekre hagyatkozni, olyanok véleményére, akik korábban különböző módokon már igazolták, hogy álláspontjukat körültekintően, érvekkel alátámasztva fogalmazzák meg, ezért bízunk bennük. Az információáradatot valahogy strukturálni kell, mert ellenkező esetben elveszünk abban. E folyamatban a tekintélynek – a szó abszolút nemes értelmében vett tekintélynek – eligazító szerepe van. Mert olyan ügyekben, amelyekhez nem értünk, más eszközt nem látok, ami segítségünkre lehetne.

Visszatérve az alaptémánkhoz, azt látom, hogy az oroszok nagyon érzékenyen viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, hogy a világ vajon több- vagy egypólusú. Hiszen azt, ami a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján történt, hogy tudniillik a világ kétpólusúból átmenetileg egypólusúvá vált, vereségként élik meg. És ez érthető is, hiszen a Szovjetunió felbomlásáig a szovjet szövetségi állam – az amerikainál jóval kisebb gazdasági teljesítménye ellenére is – szuperhatalomnak számított, míg a felbomlással ezt a státuszukat elveszítették. Az orosz gazdaság ma sem nagyobb, mint egy középhatalom gazdasága. Ugyanakkor ez a korábbiaknál jóval gyengébb Oroszország – egyfelől hadászati nukleáris ereje miatt, másfelől, mert az ENSZ BT-beli állandó tagsága miatt nemzetközi jogilag szankcionálhatatlan – ma is több mint egy egyszerű középhatalom. És mindez annak ellenére is így van, hogy Oroszország – amely a Szovjetunió gazdasági erejének valamivel több, mint a felét örökölte meg – a jelcini évtizedben elvesztette GDP-jének 40 százalékát. Ez Európában, békeidőben példátlan. (Legfeljebb néhány posztszovjet államban volt nagyobb a visszaesés.) Ám azok után, hogy 1999-től számukra kedvezően változik a globális energiakonjunktúra és ennek következtében csaknem egy évtizeden át évi 7-8 százalékkal nő az orosz bruttó hazai termék, Oroszország magára talál és az orosz politikai osztály kezdi újra azt gondolni, hogy országa teljes értékű nagyhatalom. Ugyanakkor előbb a 2008–2009-es globális válság nyomán elszenvedett drámai visszaesés, majd 2012 elejétől a gazdasági növekedés lassulása, majd az ukrajnai válság nyomán elrendelt szankciók és az olajár 2014 nyárvégi beszakadása mégiscsak azt bizonyította, hogy az orosz gazdaság továbbra is felettébb sebezhető, és nemzetközi összehasonlításban gyenge. Bruttó hazai termékének nagysága még vásárlóerő paritáson számolva se éri el a globális GDP 3 százalékát. Az ország technológiai lemaradását mi sem bizonyítja jobban, minthogy részesedése a fejlett technológiák globális piacából kevesebb, mint 1 százalék. Beszédes, hogy miközben Oroszország 2015-ben 108 milliárd dollárért exportált kőolajat, addig Kínának csak a mobiltelefonok kiviteléből 116 milliárd dolláros bevétele volt.

 

Völgyi Katalin: Az egyetemi oktatás átalakulása, meg annak kapcsán, hogy mekkora információ-mennyiség áll a diákok rendelkezésére, azt gondolom, nem lehet lecserélni az oktatók segítségét az eligazodásban: mi az, amit a hatalmas információ-halmazból érdemes elsajátítani, mi az, amire valóban szükségük van a hallgatóknak. És ez nem megy másképp, csak úgy, hogy valamennyire személyes kapcsolat is kialakul a tanár és a diák között.

S ami még fontos, hogy milyen is a tanár személyisége, hogyan tudja megtanítani a diákokat gondolkodni, a stratégiai gondolkodásra rávezetni. Mert sok mindent el lehet olvasni, de a gondolkodás fejlődéséhez, hogy valaki lássa az összefüggéseket, ahhoz a tanárok közreműködése is szükséges, akiknek szélesebb ívű a tudásanyaguk, s jobban átlátják az összefüggéseket. Ezt nem lehet helyettesíteni.

 

Szunomár Ágnes: Ami Kína szerepét illeti a világban – kapcsolódva az orosz példához – náluk sok szempontból az oroszokhoz képest ellentétes folyamatok zajlanak. Kína esetében mindenképpen adott a potenciál, hogy pólusként létezzen az új világban. Vannak olyan erők, amelyek ezt nem vagy legalábbis kevéssé tudják elfogadni, ugyanakkor előbb-utóbb mégis kénytelenek lesznek. Az, hogy fenyegetésként értékelik Kína erősödő szerepvállalását, helytelen felfogás, főként azért, mert Kína esetében nem a destruktív, hanem sokkal inkább a konstruktív hozzáállás a jellemző. De azt is tudnunk kell, hogy Kína keveset tud még a nyugati világ működéséről. Sok esetben, akár itt Kelet-Közép-Európában is, olyan gesztusokkal jelenik meg, amelyeket ugyan jóhiszeműen és pozitív irányultsággal tesz, de ezeket mégis támadásként, veszélyforrásként értékelik az európai országok vagy az Egyesült Államok. Az, hogy ez megváltozzék, csak hosszú tanulási folyamat eredménye lehet. Másrészről viszont Kínának bőven megvannak az adottságai ahhoz, hogy jogosan követeljen helyet magának ebben az „akárhány” pólusú világban.

 

Kiss László: Egy 2013-as adatot találtam, ha jól emlékszem, a Magyar Tudományban, hogy évente hatvanezer kínai diák tanul egyetemen az Egyesült Államokban.

 

Szunomár Ágnes: Ma már ennél sokkal jelentősebb ez a szám, s az Európában tanuló kínai hallgatók száma is nagyon jelentős, de nálunk, Magyarországon is sok kínai master és PhD-hallgató van, mióta a Stipendium Hungaricum ösztöndíj létezik. Nekem van egy angol nyelvű PhD-csoportom a Corvinus Egyetemen, amely kifejezetten Kelet-Ázsiára koncentrál: a hallgatók közel harmada kínai. Ez a folyamat valójában az új, növekvő kínai középosztálynak a helykeresése. Vannak a tehetősebbek, akik megengedhetik maguknak, hogy az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában taníttassák gyermekeiket, míg a még mindig tehetős, de kevésbé gazdag családok az EU más országaiban támogatják gyermekeik (európai) diplomához jutását. Ezek a hallgatók a későbbiekben jellemzően Kínában szeretnék kamatoztatni a tudásukat, azaz akár hazánk jó hírét is magukkal vihetik. Ami megdöbbentő: annak ellenére, hogy e hallgatók Európa-szerte megtapasztalják a nyugati demokráciát, az övékétől eltérő látásmódot, továbbra is hisznek a kínai rendszerben. Az eddigi pályafutásom során egyetlen olyan kínai hallgatóm volt, aki kritikus hangot ütött meg a saját rendszerével szemben, ennek ellenére ő is Kínában képzeli el az életét a későbbiekben, odahaza szeretne tanítani és kutatni.

 

Balogh András: Én a hagyományos nemzetközi politikai szisztéma keretein belül próbálom ezeket az új változásokat értelmezni. A tradíció szerinti konzervatív szereplők lényegében mindenütt megvannak még az Egyesült Államokban, Ausztráliá­ban, Európában, főleg Nyugat-Európában. De teljesen megváltozik a szerepük és egyértelműen teret vesztenek úgy, hogy közben utánpótlásuk sincs. A második nagy erőt a szocialisták-szociáldemokraták képezik, akiknek azonban olyan mélyrepülése következett be, amelyből gyakorlatilag nincs kiút. Pedig igazán elsőrangú szellemi műhelyek dolgoznak azon, hogy jussanak valamire. Nézzük a harmadik erőt, a liberalizmust. Mindenki úgy gondolja, hogy van itt egy érdekes paradoxon. A liberális pártok gyakorlatilag semmivé váltak, de maguk a liberális eszmék, gondolatok, a projektek viszont erősödtek. Ideillik a következő probléma. Az emberek tulajdonképpen soha nem foglalkoztak eszmék létrehozásával – és koherens eszme ma nincs is. Ebből az adódik, hogy egy iszlám forradalmi eszmerendszer manapság a világban hatékonyabbnak tűnik, mint mindaz, amit mi itt eszmék ügyében Európában vagy Észak-Amerikában kitalálunk.

Ha ezek után az USA-ban való történésekre tekintünk – egyetértek azzal, hogy itt a bipoláris rendszer után egy erősen egypólusú világ van kialakulóban. Ez a folyamat azonban nem ment még végbe, sőt sok tekintetben léket kapott. Vagyis az USA ugyan az egyetlen szuperhatalom, de nem tudja a glóbuszt úgy irányítani, mint régebben a két nagy együtt.

Az előbb a kollegina jól vázolta a kínai fejleményeket, de annyit hozzátennék: nem hiszem, hogy Kínából belátható időn belül globális szuperhatalom lesz. Mert ugyan egy óriási hatalomról van szó, amely sok mutatójával eléri vagy túlszárnyalja az USA-t, de azért ez még mindig csak regionális hatalom, hiszen Kelet-Ázsiában, a szomszédságában sem tud rendet teremteni.

Visszatérve az Egyesült Államokra: lenyűgözőek a gazdasági és katonai teljesítményei. Épp ezért a világnak sok területen van szüksége az USA-ra, beleértve még a katonai vonatkozást is. A kérdés az, hogy Európa mit tud kezdeni ezzel a szituációval. Nyugat-Európában a gazdasági stagnálásnak vagy lassulásnak bizonyos jelei egyértelműek, a lakosság csökkenése is tetten érhető; tehát semmiféle kakaskodásnak az USA-val nem lehet értelme. Európának nincs az Egyesült Államokhoz mérhető gazdasági vagy katonai ereje, nem is lesz. És butaság annak fölvetése, hogy egykor saját, önálló katonai bázisa lesz Európának. Az USA nélkül Európa mozdulni sem tud. Kacérkodik majd a kínaiakkal, s előbb-utóbb Oroszországgal is barátkozni fog – hányszor volt már erre példa. Ráadásul Európa soha nem lesz Európai Egyesült Államok, amely külön identitással, hagyományokkal, célokkal rendelkeznék.

Ami pedig a Közel-Keletet illeti, annak a tüske ott van a lábában. Kihúzni nem lehet, és eltaposni sem. S nem könnyíti a helyzetet, hogy a világ tudományos potenciáljának a fél százalékát sem adja az egész Közel-Kelet. És például a szaúdiak az olaj-bevételeik tekintélyes részét fegyvervásárlásra fordítják – fenyegetve ezzel a szomszéd államokat. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy az ottaninál szerencsétlenebb politikát a Nyugat sehol nem folytatott. Amikor annak idején fölvetődött Iraknak, Afganisztánnak és Líbiának a lerohanása, akkor én egy nagyon jelentős amerikai külügyi szakértővel tárgyaltam kormány-tisztviselőként arról, hogy hova fog ez vezetni. És azt mondtam neki, hogy lenne egy jó példánk: Németországban és Japánban erővel hozták létre a demokráciát, és nem törődtek azzal, ha valakinek nem tetszett. És igenis meg lehetett csinálni – gazdaságilag prosperáló, pluralista demokráciák jöttek létre ezekben az országokban.

Világosan kell azonban látnunk, hogy óriási hibát követ el az, aki nem ismeri fel a minőségi különbségeket a Közel-Kelet illetve Németország és Japán között. A német-japán típusú modernizáció és demokratizálás a Közel-Keleten az elmúlt 75 évben kevés eredményt ért el és minden bizonnyal a jövő évtizedekben sem várható áttörés. Ez az oka az Egyesült Államok és a nyugati államok sorozatos kudarcainak a térségben. (Egyedül Izrael különbözik a közel-keleti modelltől. Ennek okairól és sajátosságairól most nem szólunk.)

Befejezésül még fölvetném, hogy vannak olyan globális problémák, amelyek egészen újszerűen jelennek meg, és amelyeket a tudomány már jól föltérképezett: az éghajlati változások, a környezetszennyezés, a ki- és bevándorlás, a demográfiai ügyek. Ezeket valószínűleg azért tudjuk kezelni, mert jobban ismerjük őket vagy legalábbis képesek vagyunk őket megismerni. Végül is az, hogy kitűnő elmék jelentős társadalmi támogatottsággal foglalkoznak ezekkel az ügyekkel – ez e téren optimizmussal tölthet el bennünket.

 

Frank Tibor: Eszméket előállítani íróasztal mellett a gyakorlati megvalósulás puszta reményében nem nagyon lehet – aki ezt megpróbálja, általában csődöt mond vele. Ilyen volt például Karl Marx és a marxizmus esete is. Egyetlen ember nagyon okos dolgokat gondolt ki, ám azok nem voltak reálisak.

Több mint 70 évvel a II. világháború után szerte a világon megszűnt vagy megszűnőben van az akkor felépített világrend. Nincs már korlátozó ereje a háború szörnyű emlékének. Azok az intézmények, amelyeket a háború utáni helyzet hozott létre: az ENSZ, azon belül a Biztonsági Tanács és a szakosított szervek, illetve a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, nagyrészt elveszítették egykori befolyásukat. Nem életképes ma már az, amit a háború utáni helyzet hagyományozott ránk.

A világ újra sodródik a konfliktusképződés irányába. Ezt látjuk a német helyzet kiélesedésénél is. Az olasz miniszterelnök-helyettes tulajdonképpen fasiszta, Marine Le Pen egy másik fasiszta. Az osztrák alkancellár szélsőjobboldali politikus. Nevezzük nevén: ezek neonácik. Előjöttek sötét lyukaikból, és ma civilizált viselkedést igyekeznek mutatni. Mint ahogy Hitler is ezt próbált mutatni az elején. A kínai pártfőtitkár önmagát örökös vezérré nyilvánította. Körbe lehet nézni a világban, Amerikával az élen, ahol Donald Trump elnök a legjobb példa rá, hogy miként erősödik meg a nárcisztikus, olykor nevetségesen énközpontú vezetői magatartás.

Ha mindezt sorra vesszük és megpróbáljuk elrendezni, akkor ijesztő világ képe alakul ki előttünk – félelmet keltő világé. Bármikor összeállhat akár egy Európai Uniós árnyék-bizottság is. Az is hamarosan kiderül, hogy az amerikaiakban van-e még annyi kurázsi, hogy elegendő számú demokratát juttassanak be a törvényhozásba – hiszen csak akkor változna meg a politikai egyensúly. Ettől sem lehet csodákat remélni, de annyit igen, hogy meggyengülne Trump személyi befolyása és az általa képviselt republikánus fölény.

 

Inotai András: Először a tömegkommunikációs kihívásról beszélnék. Amikor még nem volt internet, kaptunk naponta néhány tucat információt, amelyek túlnyomó része az aznapi teendőkkel volt kapcsolatos, néhányat pedig egy-két hétre vagy hónapra kellett elraktározni. Volt idő szelektálni, és több éves információhalmazban megtalálni azt a két-három „gyöngyszemet”, amely világnézetünk szerves részévé vált. Ma milliónyi információ zúdul ránk naponta. Hogyan lehet ezeket szelektíven feldolgozni, és hogyan lehet a drámai módon lerövidült időkeretben stabil egyéni-társadalmi világnézetet kialakítani és képviselni?

Másodszor: a mai világ megértési képletét egyfajta „triáddal” jellemezném: komplexitás, interdependencia és interdiszciplinaritás. Nem ismerek sem olyan szakembert, még kevésbé pedig „politikust”, aki ezt a hármas követelményt ismerné vagy figyelembe tudná venni, amikor hatástanulmányokat készít, döntéseket megalapoz vagy éppenséggel keresztülvisz. Lehet a függőség kiegyensúlyozatlan, de minden esetben – még az USA számára is – kölcsönös. Arról nem is beszélve, hogy a politikai döntéseknek gazdasági, társadalmi, jogi, intézményi, tudati-viselkedési következményei is vannak, ami fordítva is igaz, egy gazdasági vagy társadalmi döntés szerteágazó hatásait illetően.

Harmadszor: a fenti összefüggésbe kell beleágyazni a populisták által ismét felkapott „nemzeti szuverenitás” fogalmát. Még mielőtt katasztrófák sorozata indulna el, világossá kell tenni mindenki számára, hogy a 21. században ennek a fogalomnak semmi létalapja nincs, hiszen a kölcsönös függőség – minden szinten – meghatározó. Ha emocionálisan akar valaki érvelni, hivatkozhat a „nemzeti identitásra”, ám ez alapvetően különbözik a „nemzeti szuverenitás” fogalomkörétől.

Negyedszer: ahhoz, hogy felgyorsult és egyre gyorsuló világunkban az emberek (társadalmak) megértsék, miről is van szó, sürgős és elengedhetetlen a nemzetközileg is összehangolt beruházás az „innovatív társadalomba”. Az innováció nem technológiai, és nem is gazdasági, hanem mélyen társadalmi kategória. Csak innovatív társadalmak fognak sikerrel alkalmazkodni a globális és regionális, vagy éppenséggel helyi kihívásokhoz. Az innovatív társadalom nyitott és nem zárt (vagy bezárkózó), együttműködő és nem gyűlöletkeltő-kirekesztő, befogadó és kohézióra épít, nem pedig mesterségesen megosztó és diszkrimináló. Továbbá jövőorientált és nem múltba menekülő, rugalmasságot és alkalmazkodóképességet fejleszt, nem pedig félelmet az amúgy elkerülhetetlen kihívásokkal, esélyekkel és veszélyekkel kapcsolatban.

Ötödször: a felgyorsult világban egyre nagyobb a szakadék a demokráciában általános négy éves politikai racionalitás és a 8-15 éves programokat igénylő gazdasági-társadalmi stratégiák között. A politikai racionalitás négy évre korlátozódik (ki marad vagy ki kerül hatalomra). Ennyi idő alatt azonban átfogó gazdasági-társadalmi programok nem valósíthatók meg. Ehhez hosszabbtávú társadalmi konszenzusra van szükség. Hangsúlyozom: ez csak demokratikus keretek között valósítható meg, autoriter rendszerek erre tökéletesen alkalmatlanok. Ezért ki kellene találnunk a demokrácia 21. századi változatát, ami elképzelhetetlen az innovatív társadalomba történő beruházás nélkül. S mivel a felgyorsult idő nyomása alatt áll az intézményi és jogrendszer is, kritikus kérdés az is, hogy a változások dinamikáját hogyan tudjuk úgy követni, hogy a rendszer egyrészt állandóan alkalmazkodjék, ugyanakkor a kritikus tömegű (dinamikus) stabilitást is meg tudja őrizni.

Hatodszor: a gazdasági globalizá­ciónak ugyancsak különböző méretei vannak. A világkereskedelem 60 százaléka, a szolgáltatásokénak mintegy fele liberalizált. A technológia liberalizáltsági fokát döntően a technológia tulajdonosai határozzák meg, miközben világszerte terjed a szellemi tulajdon illegális eszközökkel történő megszerzése. A legnagyobb ellentmondás a tőke és a munkaerő szabad áramlása között figyelhető meg. A tőke gyakorlatilag teljes egészében liberalizált (ennek minden előnyével és válságteremtő veszélyeivel együtt). Ezzel szemben jelenleg a világ 8 milliárdos népességének alig 3 százaléka él szülőhazájától tartósan távol. Ez a szakadék biztosan nem tartható fenn egy egyre inkább kölcsönös függőségekre épülő világrendben. Szerény számítások szerint is 20 év múlva – mindenféle háborút vagy természeti katasztrófát kizárva – ez az arány 6 százalék lesz, ami a tovább növekvő népesség mellett 500 millió főt jelent. Vagyis a tartósan más országban élők száma megduplázódik. Mennyire vagyunk erre felkészülve?

Hetedszer: az emberiség egyre inkább globális kihívásokkal néz szembe, a környezetvédelemtől a migráción át a digitalizáció társadalmi és tudati hatásaiig. Ezért – a regionális és összeurópai megoldási kísérletek fontosságát nem tagadva – számos kérdésre csak globális keretekben kínálkozik megoldás. Ahhoz, hogy egy vagy több 21. századi katasztrófát elkerüljünk, mindannyiunk egyéni felelőssége is a nemzetközi együttműködés különböző formáiban való intenzív együttműködés és a megoldásokat, konszenzust kereső magatartás.

 

Kiss Endre: Három olyan dolgot szeretnék érinteni, amelyek még nemigen kerültek szóba. Az első az, hogy az államok eladósodása és általában a központi pénzek minden fajtájának elapadása, valamint a privát pénzek ezzel arányos megnövekedése miatt az általunk tárgyalt harminc évben a probléma-megoldásnak az egyik legerősebb fegyvere kihullott a politika kezéből. Mégpedig az, hogy meg lehetett vásárolni pénzzel számos konfliktus megoldását, például az Európai Unió bővítését; s számos legitim érdekellentétet, az egyes államokon belüli belső konfliktusokat pénzzel lehetett áthidalni. Jóléti államot, harmóniát teremtettek, és – nem pejoratívan értve – lehetőséget teremtettek az értelmiség számára is, mozgásteret alkotásaik számára. Tehát tulajdonképpen pénzzel oldottak meg igazi konfliktusokat, s így ki is tudták kerülni az összeütközéseket. Mármost ez a nagyszerű dolog addig működik, amíg van erre szolgáló pénz. Ámde amikor jöttek a drámai eladósodási problémák, majd nem is egyszerűen a szigorúbb gazdálkodás, hanem a pénz útjának szigorúbb ellenőrzése is, akkor ez már egyre kevésbé volt lehetséges. (Szívesen kérdezném meg, vajon mit éreztek a görögök akkor, amikor a tárgyalásokon már a szigeteiket akarták megvenni?) Mára kiesett egy eddig sikeresnek bizonyuló alapvető feltétel, ami nem korrupció volt, hanem a konfliktusoknak anyagi eszközökkel való kiegyenlítése, és ezáltal a holtponton való átlendülés lehetősége.

Másodszor említeném az egypólusú világ kérdését, azért is, ahogy már hallottuk, mert bizonyos fontos intézmények nem jöttek létre vagy nem működnek. Miért dülöngél például az UNESCO? Voltam egy konferencián, ahol a konferencia rendezője saját kezűleg nyitotta ki, majd zárta be az UNESCO-palota ajtaját, s csoda, hogy nem zuhant ránk az épület, olyan állapotban volt. Ha igaz az, hogy a világtörténelmileg az egypólusú világnak a többpólusú világba való átmenetéről van szó, akkor felmerül a kérdés: hogyan haladhat előre ez a folyamat ilyen keretek között? Nem kellene-e megfogalmazni egy olyan erkölcsi tartalmú alapelvet, amely a világ összes államait kötelezné az összemberi, ökumenikus érdekek valamelyes figyelembevételére.

A harmadik problémám: nem születnek új gondolatok. A hatvanas évek hullámán ülve a hetvenes-nyolcvanas évekre kialakult egy különös, talán öntudatlan spontán közmegegyezés (amelynek részleteit persze még tovább is kutatni kell). A Nyugat, elsősorban a nyugat-európai szellemi elit, de még a társadalom többsége is kezdte végképp elhinni, kezdte belsővé is tenni, hogy megszületett a nem utópikus értelemben vett lehető legjobb létező társadalom. Úgy érezték (helyesen vagy nem, most ne firtassuk), hogy általános a jólét, az életszínvonalat az egész világ irigyli. Működik a demokrácia, él a politikai demokrácia, integráltak számos szociális, sőt szocialista elemet, odafigyelnek az esélyegyenlőségre és a kisebbségek támogatására. Úgy érezték (már jóval Fukuyama előtt!), hogy érdemileg vége van a történelemnek. Én nagyon határozottan erre a közmeggyőződésre vezetném vissza az új gondolatok hiányát. A létező szocializmus egyenesen dermedt pánikba esve figyelte e legjobb világ felemelkedését, összes történelmi vívmánya gyorsan erodálódott ebben az összevetésben. A létező szocializmus attól félt, hogy kimarad ebből a jövőből. A probléma ma persze az, hogy ez a legjobb világ aztán csak nem akart létrejönni.

 

Szunomár Ágnes: A pólusokra térnék vissza én is, hiszen Kína is pólus lenne egy többpólusú világban. Amikor két pólus volt, akkor ezek egymásnak feszültek. A kérdés az, hogy egy többpólusú világrendben is: egymásnak feszülnének-e a pólusok, vagy egymással komplementer módon működnének? Az utóbbi felelne meg leginkább a hivatalos „kínai álom” koncepciónak, ugyanakkor ez inkább csak a retorika szintjén van jelen. Ezzel szemben a valóság az, hogy Kína ugyan hivatalosan még nem pólus – bár egyre inkább azzá válik – ámde így is rengeteg feszültséget és konfliktust generál. Ez pedig azt vetíti előre, hogy ha valaha pólus lesz, abból megint egy egymásnak feszülő világ jön létre. Azt, hogy ez mennyire lesz éles konfliktusokkal teli világ, ma még nehéz megmondani. Alapvetően úgy gondolom – nem csak azért, mert egy kicsit elfogult vagyok Kína tekintetében –, hogy Kína teljes joggal követel magának helyet ebben az új típusú világban, ugyanakkor nem biztos, hogy birtokában van/lesz annak az eszközrendszernek, annak a (nyugati) típusú gondolkodásnak, amivel az eddigi pólusok működtek. A kínai pólus minden bizonnyal más típusú lesz.

 

Völgyi Katalin: Ha csak az elmúlt húsz évet nézzük, Kína és Japán politikai kapcsolatai hullámoztak. Konfliktusaik történelmi előzményekre vezethető vissza. Az üzleti téren azt látjuk, hogy Kína Japán legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, Kelet-Ázsia (és azon belül Kína) egyre nagyobb arányt képvisel Japán közvetlen külföldi befektetéseiből, bár továbbra is az USA a legjelentősebb célország. Az 1990-es évek elejétől a japán gazdaság stagnál vagy nagyon alacsony növekedést mutat. Nem tudják dinamizálni a belső keresletüket, nagymértékben támaszkodnak a külső keresletre. A gazdasági világválságot megelőző időszakban, 2001 és 2007 között is az export hajtotta Japán gazdasági növekedését. A világgazdasági válság után az USA és az EU importjának növekedése veszített a lendületéből, s ez negatívan érintette Japánt, illetve egész Kelet-Ázsiát. Japán számára ezért rendkívül fontossá váltak az ún. mega-szabadkereskedelmi megállapodások (TPP, RCEP, EU-Japán FTA). Japán azt reméli, hogy az USA esetleg meggondolja magát egyes megállapodások újragondolását illetően, de közben aláírta a szabadkereskedelmi megállapodást is az EU-val és a teljes Kelet-Ázsiát lefedő tárgyalások is már a végső szakaszban járnak.

 

Sz. Bíró Zoltán: Inotai András említette a szuverenitás kérdését. A szuverenitás ügye a kormányok legitimitása felől nézve is roppant érdekes. Mert van a világban jó néhány olyan kormányzat, amely ugyan demokratikus legitimitást tulajdonít magának, miközben a választások során sokféle módon és eszközzel durván manipulálja a választás végeredményét. Úgy látom, a nemzetközi jog egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Legfeljebb csak akkor, ha az adott ország valamilyen nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségét szegi meg. Ebben a tekintetben is különbözik Oroszország Kínától. Moszkva ugyanis azokban az években, amikor még közeledni próbált Európához, számos olyan megállapodást írt alá, amelyekkel bizonyos értékek és eljárásrendek mellett elköteleződött. Egy ideje persze azt lehet látni, hogy ezekhez a normákhoz Moszkva egyre kevésbé tartja magát. Szerintem joggal merül fel a kérdés, hogy legitimnek tekinthető-e az a kormányzat, amelyik a 2011-es dumaválasztások, majd a 2012-es elnökválasztás idején mélyen „belenyúlt” a választási végeredménybe? A hatalom legitimitása a globalizáció kiteljesedésével egyre komolyabb kérdéssé válik. És ez nemcsak valami elvont problémaként merül fel, de egyre gyakrabban nagyon is praktikus kérdésként.

 

Frank Tibor: Néhány pozitív dolgot is szeretnék megemlíteni erről a korszakról, mert ezek eddig elmaradtak, és közös életérzésünk miatt maradtak el. Negatívan látjuk a világot, miközben sok érdemleges dolog is történik. Ezek közül néhányról szeretnék szólni.

Az egyik: az emberek közötti érintkezésnek arra a három fajtájára hivatkoznék, amivel kezdtük a beszélgetést – és közülük a nyelvet említeném, nevezetesen az angol nyelvet, amely világsikert aratott a második világháború után. Itt elsősorban az amerikai angolról van szó. Azt lehet mondani, hogy nagyon durván számolva közel egymilliárdan vannak az angolul beszélők – anyanyelvként vagy második nyelvként használva ezt a nyelvet. Hogy ki milyen szinten beszéli az angolt, az egy másik kérdés. Például amit én „repülőtéri angolnak” nevezek, az annyit jelent, hogy vannak, akik csak odáig jutottak, hogy ki tudják fejezni magukat egy-egy adott, praktikus szituációban, de ott legalább elboldogulnak.

A másik dolog az, hogy soha még ennyi ember nem tanult egyetemen. Az Egyesült Államokban jelenleg is mintegy húszmillió egyetemista tanul több mint négyezer-hétszáz egyetemen és főiskolán. És az ott tanuló külföldiek között nemcsak kínaiak vannak, hanem mindenféle más náció. Ahogy nálunk is ilyen a helyzet – én az Eötvös Loránd Tudományegyetem Trefort-kertjében némi túlzással alig hallok már mást, mint idegen nyelvű beszélgetéseket. Az MA- és PhD-tanítványaim kisebbik fele nem magyar. Ez szerintem nagyon jó dolog, mert a tanulási folyamat révén a diákok elkerülnek más országokba, megismerkednek más kultúrákkal. Az európai Erasmus-program vagy az amerikai Fulbright-csereprogram a legjobb példák erre a nemzetközi tanulási formára. Ehhez kapcsolódik, hogy az utazás valóságos lázzá vált világszerte, az emberek hatalmas, sokmilliós tömegei kerekednek fel olcsó repülőutakkal és más járművekkel. Kialakult egy eddig sosem volt világforgalom.

Megemlíteném még a sportnak és a művészeteknek – a zeneművészetnek és a képzőművészetnek – világszerte hódító hatását. A sport hihetetlen nagyságú tömegeket mozgat meg – a világon mindenütt állandóan hatalmas sportrendezvények vannak. Lebecsüljük a mi stadion-építkezéseinket, merthogy túlzásba estek, és más fontos dolgoktól veszik el a pénzt. De közben a stadion jelképe lett annak is, hogy a sportolás milyen jó dolog. Én is túlzásnak tartom azt, ahogy ez nálunk történik. Ám magát a sportot nem érzem túlzásnak – mert az nagyon egészséges és kiváló kapcsolatteremtő erő.

Összefoglalóul: nagyon fontos a kapcsolat a világgal, az egymással való kommunikáció az interneten keresztül, az utazáson, a nyelven keresztül. Nem véletlen, hogy az angol nyelvnek ilyen sikere lett, mert a latin betűt könnyebb alkalmazni más írásmódoknál – a kínainál vagy az arabnál. Angolul és latin betűkkel sokkal könnyebb ez, valamint a legegyszerűbb nyelvtannal könnyű boldogulni – nyolcszáz szóval is egész messzire el lehet jutni. A kínai, arab vagy más írásmódú és szerkezetű nyelvekkel ez nem lenne lehetséges.

Tehát úgy gondolom, hogy a világban nagyon sok jó is történt a nagy háborúk óta. Az emberek közelebb kerültek egymáshoz. Sokkal többet tudnak meg ma már a televízióból, mint ami a világról valaha is megtudható volt. A legkülönbözőbb technikai eszközök állnak rendelkezésre: a rádiózás, a videó, az internet – okosan használva – akkora kulturális éhséget elégít ki, amilyenre eddig az emberiség történetében még nem volt példa. Ezeket azért szerettem volna elmondani, mert az a benyomásom támadt, hogy mindent rettenetesnek, szörnyűnek látunk, s hogy minden hanyatlik. Ez részben igaz, de ugyanakkor az is igaz, hogy sok olyan dolog történt, történik, ami végső soron előrevisz.

 

Inotai András: Egy dolgot én is megemlítenék még a globalizáció pozitív vonatkozásában. Közel egymilliárd embert sikerült az elmúlt húsz évben az abszolút szegénységből kiemelni, ez pedig a nemzetközi kereskedelemnek, a multinacionális hálózatoknak, a helyi tőkének köszönhető. Ilyenre még soha nem volt példa. Igaz, ettől még igen nagy a polarizáltság a világban – de hát csak Kínában kétszázmillió, Brazíliában harmincmillió, Indonéziától Mexikóig több tízmillió embert emeltek ki a mélyszegénységből. Ebből alakult ki az az új középosztály, az alsó középosztály, akik elkezdtek fogyasztani. Enélkül nem működne a világkereskedelem dinamikája. S ennek nemcsak kereskedelmi, hanem rengeteg kulturális, oktatási, nyelvi, világnézeti hatása van. Nem is tudjuk ma még felmérni, hogy ez mekkora, mennyire pozitív, s egyáltalán nem elválasztó szerepet fog játszani.

 

Sz. Bíró Zoltán: Egy konkrét példát mondok, ami azt mutatja, hogy a sportnak milyen komoly szerepe lehet. Rendszeresen mérik Oroszországban az Egyesült Államok, az Európai Unió, Grúzia és Ukrajna oroszok általi megítélését. Az erre vonatkozó egyik utolsó mérése a Levada-központnak egy hónappal a labdarúgó világbajnokság előtt volt, majd az esemény után újra mérték ezt. A két eredmény közti különbség megdöbbentő volt. Kiderült, hogy az Egyesült Államoknak és az Európai Unió országainak a megítélése húsz-húsz százalékkal javult, merthogy a világbajnokságra érkező turistákról kiderült, hogy nem patás ördögök, épp olyanok, mint mi vagyunk. A közvetlen tapasztalat felülírta mindazt, amit a propagandistává züllött televíziók az ukrajnai válság belobbanásától kezdve aljas módon állítanak.

Egyetértek azzal is, hogy a konfliktusok mind inkább kiéleződnek. És bár ezek jó része egyelőre inkább csak retorikai jellegű, de a jövőben könnyen átfordulhatnak valóságossá. Az ukrajnai válság kezdetétől lehet azt tapasztalni, hogy az orosz vezetés – élén Putyinnal – egyre gyakrabban fenyegetőzik a nukleáris háború rémével. Ezt én roppant felelőtlennek tartom, már csak azért is, mert efféle fenyegetőzésre nem volt példa sem a Brezsnyev-korszakban, sem az őt követő „rövid futamidejű” főtitkárok idején. Nem beszélve Gorbacsovról és Jelcinről. Bennük, ahogy még Brezsnyevben is, volt annyi bölcsesség és felelősségtudat, hogy ilyenre ne vetemedjenek. Ezzel szemben, Putyin az ukrajnai válság kezdetétől számtalan alkalommal emlékeztette a világot arra, hogy Oroszországé még mindig a világ nukleáris arzenáljának közel fele. Igen, ezt tudjuk, de minek ezzel fenyegetőzni?

 

Kiss Endre: Én nem félek a jövőtől. Óriási küzdelmet hoz majd a jövő, s persze kevesebben fognak jól járni, mint rosszul. Aki rosszul jár, az pedig sokféleképpen járhat rosszul. Nagyon sok fokozat van. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a kilencvenes években a pesti kettes metrón azt nézegettem, hogy kin milyen cipő van: nyolc emberből hatnak kínai cipője volt. Legyenek a kínai tornacipők szimbólumai a rosszul jártak és a rosszul járás végtelen sorozatainak és fokozatainak, adott esetben egy olyan társadalomban, ahol mindenki nyertesnek, vagy legalábbis elégedettnek mutatja magát.

 

Frank Tibor: Szigeti József, a magyar származású nagy hegedűművész a húszas évek elejétől többször járt a Szovjetunióban, tulajdonképpen jótékonysági célból adott hangversenyeket. És eltelt körülbelül tíz év a hangversenyei között, amikor a második koncertkörút után hazai barátai megkérdezték tőle, hogy mi változott a Szovjetunióban a két hangversenykörút között. Ő erre azt mondta nagyon röviden, hogy mindenkinek lett cipője. Nagyon jellemzőnek tartom, hogy neki feltűnt, hogy ez így volt – másrészt persze valószínűleg nem vizsgálta meg az összes ember lábát. De az biztos, hogy a szovjeteknél nagyon gyors ütemben történt egy nagy változás, miközben, tudjuk, a sztálini elnyomás, a totalitárius rendszer működött. A jövőt illetően is ilyen kettősségekre számíthatunk majd.

[1] Elhangzott 2018. november 5-én az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén.