Koloh Gábor: Versek

Búvóisten

Hol nem kerestelek, édeskeserűm?

Te valósnak jobban remélt, mint hitt!

Szabadkoznék, hogy voltál már derűm,

de a mindig tűnő tőled mind messzebb vitt.

Oda, ahol fagyosságod nem kibírhatatlan,

ridegséged tapasztalata is emlék.

Mennyire akartalak, ó, leírhatatlan,

verseimet, Isten, bár elővennéd!

Hogy mondhatják, hogy nem felejtesz?

Mi engedett eloldódni tőlem? Ima,

rossz, felcserélt szavakkal? Hová rejtesz

szemed elől? Mutass rá, hol a hiba!

Nem hagysz időt Isten, a befejezett munkára

és szükségtelen is bármilyen engedmény.

Elég volt. Aludjunk. Gondoltunk a halálra.

Ha meggondolom, ez is nagy eredmény.

Bogorogyica

Nyúzott ikonképét heverem, pedig

a város összes templomába úgy éltük

bele magunkat, hogy csak értő szemmel

figyeljük, de nehogy bevonjon, hiszen értük

nem magunk miatt voltunk ott, mégis

micsoda ikonok ezek a múzeumok meredt falán!

Vizslattam, én lator, a sárga palástost,

a megragadható önigazolást, mert azt talán

érzékeltetnem sem kell, hogy ebben

az e- és túlvilági történetben a mérce

bár egészen magas is lehet, de éppen

csak átcsúszni sem kevésbé gyötrelmes. Mégse

és mégse és mégse hevertem ki azóta

mint fél-ázsiai madonnák fél-éber hordozója,

hogy lehet bár akármily bőséges ez a semmi-egész:

hol van, ki világlik a ténytől, de legalább tudója?

Hajnali december

A redőny mögött, amit lassan fel is húzhatnánk,

az apró, vásznat szabdaló forma lyukakon át,

egész pontosan csak a túlsó utca házai mögött,

egy fenyő ágai között szűri be és hagyja a szobát

a kinti ébredéssel finoman párhuzamba vonva,

szabad, önálló és érett megfontolásomban bízva

a hajnalból ütemesen reggellé színesedő téli nap

és ma, pont ma nem mondok ellent, bár ez ritka

újabban, hogy ilyenkor egészen kipihenve

csak hallgatom, hogy szaggatja fel ezt a gyorsan

pirosló-sárgálló-kékellő eget a varjak csapta

ütemes, karcos károgás. Ma végre úgy voltam

újra itthon, nem is tudom hány év után megint,

hogy nem kell igyekeznem sehová. Elég ha

a decemberi nap ütemét követem fekvésemben

és ébredésemben és sétáimban – még ha

épp az ehhez fogható hajnalok és reggelek

vonják ki énem mélyéről vastag kötéllel, erővel

a pillanatképeket, amiket agyam rögzített, hogy

jelentékenységében még sokáig bőven

átszője álmaimat, rossz ébredéseimet, magamat,

gyomromat emésztgessem itt rajta, tudom is meddig,

mintha eseti kézremegésem nem árulna el amúgy.

Gyanút kelt, tartózkodó légkört von körém, pedig

természetes, ha sokat akar érteni az énem

ezekből az épp elkapott reggelek apropóján

harminc év folytonos ráismerése mellett is abból,

ami úgy van, hogy nincs, de volt pár ilyen korai órán.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.