Karácsonyi történet

…karácsonyfadíszek minden színes nagyszerűsége…
Borisz Paszternak (Sulyok Vince fordítása.)

Mindaz, amit biztosan tudunk, kizárólag Plutarkhosz éles elméjének és termékeny tollának köszönhetően ismeretes. A jósdák hallgatásáról című dialógus egyik paragrafusában (egészen pontosan a tizenhetedikben) a következő olvasható: „Egy triréma tartott Piloszból Rómába, és megállt Paxi szigetének sziklás partjainál.”

December igen veszélyes hónap a tengeri utazások szempontjából: télen jobb békén hagyni Neptunuszt. Az uralkodó parancsai azonban nem törődnek az évszakokkal; és íme, itt is a birodalom fővárosa felé tartó triréma, csupa különlegességgel megrakva: akad itt mindenféle, amit eddig még nem hordtak el az elszegényedett, félig barbár tartományból az elkényelmesedett, jóllakott, büszkén menetelő fővárosba. Kövek. Márványdarabok. Karok, combok, elfeledett istenek fejei. Lepattogzott festék, kiütött szemek, alabástromfurulyát szorító törött kőujjak… Összetörve, széttaposva, megalázva – meg sem lehet különböztetni Apollót egy szatírtól. Egész Hellászon vállalkozó kedvű kupecek túrták a szentélyek romjait, melyek talán még a perzsa háborúk idején dőltek össze. A leletekért az isteni Augustus bőkezűen fizetett az államkasszából. Az uralkodónak a rossz nyelvek (egyelőre még szabadlábon…) a „vázás” nevet adták: ő, a Bona Dea szentélye körül szerveződő önmegtartóztatás társaságának büszke patrónusa, megmagyarázhatatlan vonzódást érzett a régi amforák iránt, így ezek ára megkétszereződött. Az Olümposz közönyös maradt, és ha még időnként borús fellegekbe is burkolódzott, a nép csak ennyit mondott: légköri jelenség, a régiségekkel folyó üzletelés pedig zavartalanul folyt tovább.

A mai napon Fortuna láthatóan hátat fordított a sírrablóknak. Az általános, egész birodalomra kiterjedő népszámlálás miatt a hajó indulása késett, az egész legénység kénytelen volt végigállni a helyi nyilvántartó iroda előtt kígyózó hatalmas sort. A késedelmes indulás – rossz jel, azonban egész első nap fürgén, dagadó vitorlákkal siklott a hajó. Csak másnap, dél előtt egy kicsivel, rándult egyet Nótusz (a déli szél), aztán elnémult, a víz besűrűsödött az evezők alatt, akár a méz, és a felügyelő képtelen volt rákényszeríteni a gályarabokat, hogy elmozdítsák helyéről a trirémát. Sem az imák, sem az áldozatok nem segítettek.

A hajó megrekedt a tengerszorosban, körötte sűrű erdőkkel borított partok. A dermesztő levegőben láthatatlan, kelet felé repülő angyalok szárnyai verdestek. A szürkés-sápadt ég alatt csend honolt. Egyre csak sűrűsödött, akár a víz, magába gyűjtötte a zajt és a hangokat, és amikor a világ már remegett a feszültségtől, kiáltás törte meg:

– Meghalt a nagy Pán!

Ezek a hiteles tények.

Nem tudjuk biztosan, de jogunk van feltételezni, hogy ugyanazon a napon reggel, a fentebb leírt események előtt pár órával, Róma utcáin egy lény bandukolt, akit távolról leginkább gyermeknek lehetett nézni. Egy arra tévedt járókelő, aki az istenek jóindulatának köszönhetően láthatná őt, nem is annyira a gyermek meztelenségén lepődne meg (bár, ismerjük el, eléggé furcsa teljesen pucéron járni egy dermesztő decemberi napon), mint inkább azon, hogy lábait sűrű szőr borítja és kis patákban végződnek, szénaboglya-hajából pedig helyes kis szarvacskák meredeznek. Mindezt figyelembe véve az arra tévedt járókelő arra a következtetésre jutna, hogy egy fiatal faunt lát – és igaza is lenne.

„Semmit sem látnak ezek az emberek, – gondolta már sokadszorra a faunkölyök. – Mint a kisgyerekek. De hát mit is várhatsz tőlük – földiek… Kövek – ők maguk is kövek”. Megállt, és hunyorítva felnézett a sápadt égre. Az égi szekér kihajtott a felhők mögül, a hajtó magabiztosan irányította a zenit felé.

– Még ettől is meg vannak fosztva! – mondta hangosan, és megvetően hümmentett. – Még hogy
a nap egy tüzes golyó… micsoda hülyeség.

Az utcákon a rombolás rothadó szaga terjengett. Szél támadt, és a fagyott koszon végigdobálta egy sűrűn teleírt papirusz néhány foszlányát – csak az istenek tudják, melyik lerombolt könyvtárból kerültek ide.

Szandálklaffogás hallatszott. A kis faun szemtelen mozdulattal felrántotta egy arra járó, tiszteletre méltó matróna széles palláját, aztán, nem törődve sikoltozásával, továbbment. „Aki nem lát engem, magára vessen… bizony… de mivel üssem el az időt ma?” – töprengett, miközben kirúgta a padot egy szunyókáló őr alól. „Hergeljem az oroszlánokat a gladiátorok ellen? Látogassak el pár bordélyba? Szép, faun létemre sem tudok semmi okosabbat kieszelni…” Hirtelen szélesen, teljességgel gyermekien elmosolyodott, mert megértette, hova fog azonnal menni. A legjobb barátjához; az egyetlen emberhez, aki látja őt; ahhoz, akivel már két egész napja nem találkozott: a nagyorrú költőhöz.

Sarkon fordult és futva elindult a város északi határa felé – e város a félhalott házak, a lepergett freskók és a birodalmi szobrok végtelen galériáinak városa volt; olyan város, melynek egyik részéből a másikba lehetetlen volt eljutni külön meghatalmazás nélkül; ahol csak a súlytalan faunok tudtak átugrani a demarkációs vonalakon. Időnként a még Romulus idejében épült falakról kövek váltak le és hullottak a borostyán puha ölelésébe. A nemrég kiásott munkagödröket lassanként nőtte be a gyom. Augustus egy tégla-Rómát kapott, amit márvány-Rómaként szándékozott elhagyni, de egyelőre még csak rombolt, és nem épített. A halhatatlanok kerülték a várost, melyet hiún Öröknek neveztek el, de a rothadás szaga még az Olümposzra is elért.

A távolban feltűnt a Tiberis mocsaras kanyarulata és a vakítóan fehér villák lapos tetői.

A faun első találkozása Nagyorrúval több mint botrányos körülmények közt történt. A fiúcska, félholtan a nyári sürgés-forgástól, bevette magát az északi kertek párás árnyai közé, átmászott a nem túl magas kerítésen, és egy ugrással fenn termett egy fán, ahol befészkelte magát a lombok közé, hogy pihenjen egy kicsit. Nem messze tőle valami mocorgott a fűben, ezért felkönyökölt, kidugta a fejét a lombkoronából, és egy enyelgő párocskát pillantott meg, akik Nagyorrú elégiáinak összes szerelmi bölcsességét a gyakorlatban is megvalósították. A kis faun szemei jéghidegen villantak. Már tudta, mivel lepi meg őket, és, akcióját egy saját térdén levert dobpergéssel bevezetve, dologhoz látott. Hirtelen azonban a férfi a kerítés irányába nézett, és összehúzott szemöldökkel a következőt kiáltotta:

– Hé, fiú, na tűnj csak el innen!

A kis faun körbenézett, és alig hogy végigszaladt benne a gondolat – „ki kíváncsiskodik itt még rajtam kívül? – egy nehéz saru vágta tarkón. A fiúcska felvisított és fejjel lefelé lerepült
a fáról, egyenesen a szúrós bozótba. Fájdalmat nem érzett – esett ő már le magasabbról is; felháborodással vegyes meglepetés futott rajta végig, amihez talán még egy kis szégyen is vegyült. Ki hallott már ilyet, hogy egy ember meglátja a faunt, és nem elég hogy meglátja, de még rá is támad…!

Az ember pedig – hatalmas, meztelen! – már felette állt, a szemei veszetten villogtak, az orrlyukai kitágultak a dühtől – Pán, óvj minket, mekkora orr! Kezében tartotta a másik sarut, és jól láthatóan arra készült, hogy ellássa vele kis átokfajzat baját.

– Na még mit nem – sziszegte a faun, harci pózba vágta magát (alig ért Nagyorrú mellkasáig) és kimeresztette a szarvát.

Az idő megfagyott. Mozdulatlanul álltak mindketten, és Nagyorrú arca lassanként kővé dermedt. A meglepetéstől elfelejtette becsukni a száját. Ciripelt egyet a tücsök, és a fiú eltűnt, mintha ott se lett volna, az ember meg csak ott állt, és nem válaszolt Corinna hívására sem.

A faun átfurakodott a törött kerítésen, kikerülte a sűrű csalánost, és a kitaposott ösvényen felsétált a házhoz. Végigment a veranda kopott, mozaikkal kirakott padlóján, benézett egy szobába, köszönt a háziszolgáknak, benézett egy másik szobába, aztán egy harmadikba, és végül megtalálta a házigazdát.

Nagyorrú az íróasztalnál ülve írt valamit, gyorsan és lendületesen. Még az olyan jelentéktelen kis akadályok is láthatóan idegesítették, mint a sorok közötti váltás. A faunnak először úgy tűnt, hogy egyedül vannak a szobában, és csak miután jobban megnézte a sarokban derengő homályos látomást, vette észre, hogy az egy fiatal nő, régimódi görög ruhában. A fiú nem értette meg egyből, ki az, de amikor rájött, üdvözlésképpen biccentett felé egyet.

Odament Nagyorrúhoz és megrángatta a tógáját.

– Ááá, te vagy az… – mondta az ember, miközben továbbra is az írásra figyelt. – Szervusz… Ne zavarj most, jó?

A faun lábujjhegyre állt és belelesett a papiruszba. A lap úgy tele volt írva, hogy csak néhány szó látszott ki a javítások erdejéből. A fiú hangosan fújt egyet és odament az ablakhoz.

„Ez van mindig – gondolta duzzogva. – Mindent félbeszakítva elmegy az ember a barátjához, ő meg, tetszik érteni, nagyon elfoglalt, éppen ír.”

A polcokon pergamentekercsek és tartóik vonták magukra a figyelmet. Az egyik félig ki volt tekerve, és a faun, tüntetően ásítva egyet, rápillantott.

Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre*
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

– Micsoda badarság! – háborodott fel a faun – Beköszönt az aranykor… Milyen Szűz? Milyen születő gyermek…? Jaj, ne haragudj, érzékeny pontra tapintottam? A te műved? – intett fejével
a polc felé.

Nagyorrú láthatóan kedvtelenül szakadt el az írástól és elmosolyodott.

– Nem szereted a misztikát?

– Nem szeretem, – közölte a faun és büszkén felemelte a fejét – Nekünk, olümposziaknak…

– Hóó!

– Jól van… nekünk, parnasszusiaknak, nincs szükségünk misztikára. Mi magunk vagyunk a misztika… de a lényeg: te írtad a versikét vagy nem?

– Te hízelegsz nekem, – mondta Nagyorrú. – Ez Vergilius.

– Kicsoda?

– Vergilius. Õ már meghalt, ezt az eklogát negyven éve írta.

– Aha – mondta a faun szarkasztikusan. – ahogy látom, jó próféta volt. Minden valóra vált. Miután uralomra került…

– Miután uralomra került az isteni Augustus – fejezte be szárazan Nagyorrú. – Hagyjuk ezt. Tudod, hogy én…

– Lojális római polgár vagy – szakította félbe a fiú. – Jól van. A te dolgod. Csak írj, írj. Úgy látom, éppen megszállt az ihlet.

– Igen, valahogy úgy… – Nagyorrú ismét szégyenlősen elmosolyodott. – Ahogy mondani szokás, meglátogatott a múzsa.

A költő kimondottan gyengén fejezte ki magát, valahányszor az ő saját művészetére terelődött
a szó.

– Mi az hogy „ahogy mondani szokás”? – csodálkozott a faun. – De hát itt áll!

– Hol? – kérdezte halkan Nagyorrú, és lassan, nehogy elijessze, megfordult a széken.

Kalliopét persze nem látta. A múzsa megvonta a vállát és ruhájával suhogva kiment a falon keresztül.

– Ez valami vicc? – kérdezte csalódottan Nagyorrú.

– Ezzel nem szokás viccelni – felelte a fiú. – Csak dolgozz, nem zavarlak.

– Bárcsak így lenne – sóhajtott Nagyorrú és közelebb húzta székét az asztalhoz. A faun érdeklődéssel nézte. A költő tövig rágta nádtollát, aztán saját körmeire tért át, összegyűrte a papírt és a földre dobta.

– Na jó – mondta. – Ma úgysem bírok dolgozni, este még a barátok is jönnek… Csak egyetlen dolgot nem értek. Minden alkalommal mindenféle… államellenes dologgal traktálsz. Mi nem tetszik neked tulajdonképpen? Mi a bajod Rómával?

– Neeem – a faun letelepedett, törökülésbe ült és vakarózni kezdett –, ti, emberek, mind olyan vakok vagytok. Ti még minket sem láttok, de mi mindent látunk. A város esik szét, rothadásszag terjeng, nem lehet rendesen végigmenni az utcán, akárhova nézel – ennek a ti vezéreteknek a mellszobra…

– Fiú, ha… – kezdett bele Nagyorrú fenyegetően.

– Jó, jó, ahogy akarod, – vonta meg vállát a fiú. – Csendben maradok. De szerintem inkább az isteneknek kellene áldozni, nem pedig…

– Ne, ne, ne is mondd, – szakította félbe az ember. – Te nem tudod, milyen idők jártak, mielőtt rendet csináltak volna. Káosz, lázadások, polgárháborúk! És a rabszolgafelkelés? És Catilina? És…

– Miért ne tudnám? – tárta szét karját a faun. – Remek idők voltak. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna! A város pedig… össze sem lehet hasonlítani a maival.

– Hát igen, valahogy mindig elfelejtem…

– Hogy félezer évvel idősebb vagyok nálad. Hát persze! Ki vagyok én, hogy ilyesmikre emlékezzek…! – megbicsaklott a hangja, köhögni kezdett, és rekedten azt mormolta: – Ka-kamaszkor. Ne is törődj vele.

– Jól van, ne haragudj, – csitította Nagyorrú. – Te jóval többet láttál, mint én.

– Nem is gondolnád, hogy mi mindent.

A kis faun kezdett elszemtelenedni.

– …nem igaz, hogy nem érted: a vaskornak vége, közeleg az aranykor… és előbb vagy utóbb…

A vendég nyílt tekintettel a költőre nézett, és halkan azt mondta:

– Beszéljünk valami másról.

– Nem, ne térj ki! – Nagyorrú felugrott, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Rendben, nálunk még minden… de egészében véve…

– Ezerkétszáz éve – mondta hirtelen a faun –, az emberek úgy elszaporodtak, hogy Gaia már nem tudta tartani a súlyukat. Tudod jól, mivel végződött a dolog.

– Mivel?

– Mivel, mivel… Hát azzal. Az istenek elpusztították őket a Trójai háborúban. Úgy bizony.

– Állj csak meg. – Nagyorrú leguggolt, és figyelmesen a faunra nézett. – Azt akarod mondani, hogy…

– Semmit nem akarok mondani. Mondom: váltsunk témát.

Nagyorrú megingatta a fejét – hát mit lehet vele csinálni! – és tisztelettudóan azt mondta:

– De makacs vagy… váltsunk. Miről beszélgessünk?

– Rólad – javasolta a faun. – Mert másképp mindent elhallgatsz, jössz itt nekem valami Vergiliusszal. Miről írsz, mármint a csajokon kívül?

A költő köhintett, kinyújtózott, az asztalhoz lépett, és elkezdett a papiruszok közt turkálni.

– Hát hogy is mondjam neked… – nyögte ki végre, nagyon lassan, mintha minden szót erővel húzna ki magából. – Az életről. Az emberekről. Az istenekről. A világról.

– A-ha – mondta a faun csücsörítve. – Megirigyelted Homérosz babérkoszorúját, mi? Nézem is, még Kalliopé is méltóztatott benézni hozzád!

Nagyorrú a szoba sötét sarka felé pillantott.

– De hát ez természetes – mondta szégyenlősen. Az arcát valamiért elfordította, ezért a faun kénytelen volt felállni és közelebb menni a költőhöz – Az életünk, egészében véve, nem is olyan túl hosszú…

– A tiétek nem túl hosszú – javította ki a fiú, és felmászott az asztalra.

– Igen. És szeretném elmondani… nem, nem is. Megmutatni az embereknek mindent, amit nem látnak, vagy nem is fognak meglátni soha. Talán emlékeztetni őket valamire. Hisz az emberek annyi mindent nem vesznek észre, és ha már egyszer én képes vagyok…

A föld megremegett; az egyik tartógerendától, lassan kígyózva, egy repedés indult el lefelé a falon. Nagyorrú elhallgatott.

– Azt sem látod, hogy a házad mindjárt összeomlik. – A faun úgy viselkedett, mintha ő sem látná a jelet. – És, őszintén szólva, az életben sem láttál túl sok mindent. Ha nem mesélnék neked, mi minden történik a világban… Legalább jegyzetelsz, vagy mintha a Tartaroszba üvöltenék??

– De hát most miért? – háborodott fel a költő. – Te folyamatosan inspirálsz engem. Már a puszta jelenléteddel is. Kész bukolikus ecloga, ami még házhoz is jön. Ül és vakaródzik. Nagyon édes.

– Ha-ha-ha, milyen elmések vagyunk ma! – mondta a kis faun, miközben próbált közömbösséget színlelni. De azért a vakaródzást abbahagyta. – Miről szól a poémád, elmondod? Csak, Jupiterre kérlek, filozófia nélkül!

– A változásokról, – felelte Nagyorrú, kicsit elgondolkodva. – Olyan téma, ahol filozófia nélkül nem megy, de azért próbálok minél egyszerűbben írni.

– Na, akkor magyarázd el minél egyszerűbben. Egy faragatlan faunnak.

Időközben az eget alacsonyan szálló, sűrű és fenyegető fellegek borították be. „Csak nem ered el a hó…?”, – gondolta a faun, és hirtelen összeszorult a szíve, ami a faunokkal szinte sohasem esik meg. A kert ijedten lelapult, a folyó elsötétült.

– Te is látod – beszélt tovább Nagyorrú –, hogy semmi sem állandó. Ha csak a szilárd és változatlan dolgokról beszélünk, abból semmi sem jön ki. Elszivárog az élet, mint a víz a homokban. Hisz Daphné – ő nem folyami nimfa, és nem is babérfa! Daphné – ő maga az átváltozás pillanata, és ez a lényeg!

– Először is – fordult el a faun az ablaktól –, az istenek nem változnak. Bár ezt nélkülem is tudhatnád…

– És Jupiter? – kérdezte egyből az ember. – Bika, arany eső…

– De hisz a lényeg egy: isteni!

– Hisz én is erről beszélek – helyeselt Nagyorrú. – Épp azért lehetséges az élet, mert létezik… hogy is mondjam… Az egyetlen. Az, ami mindent összefog. Aminek köszönhetően minden a helyén marad.

A fiú érdeklődve nézte.

– Csak nem tudom, hogyan nevezzem meg – mondta a költő elhaló hangon.

– De hisz megnevezted! – kiáltott fel a faun és leugrott a padlóra. – Nem értem, hogyan, de megértetted és megnevezted!

– Mit értettem meg? – csodálkozott Nagyorrú.

A faun elmosolyodott és megingatta a fejét.

– Géniusz vagy, géniusz, de milyen lassú a felfogásod… „Minden” görögül – és mielőtt még kimondta volna a nevet, az ember maga is megértette.

Pán.

Hogyan lehet leírni? Milyen szavakkal?

Az ujjai – egyáltalán nem öregesek, bár cserzettek, szinte feketék a naptól, körmei is hasonlóan kékes-feketék. Hangja a pásztorsípé, lélegzése egy Szürinxével – ő az egyetlen, feledhetetlen szerelme.

A szőrébe szalmaszálak tapadtak, és amikor a Pelion lejtőjén ülve a fénylő Szelénét nézi – akinek ugyanúgy szarva van, mint neki – olyan jó, olyan otthonos nekidőlni az Õ szőrös oldalához, becsukni a szemünket és csak hallgatni, hogyan dúdol egy réges-régi pásztordalt. És minden, ami a világon van – benned is ott van, és benne is, és mindenkiben.

Emlékszel, hogyan vágtál le egyszer a tudta nélkül egy nádszálat – és félelem, melyet nem hiába neveznek páninak, szaladt végig hullámokban a füvön, egészen a földig nyomta a ciprusokat, a hideg égbe emelte a felriadt madarak rajait és elzavart – mindenkit – elzavart mindenkit dühödt, ősi szemei elől, a kezdetektől fogva létező harag elől.

A legöregebb. Nem Hermész fia, senkinek sem a fia. Az örök Atya.

– Érdekes – mormolta Nagyorrú –, eszembe sem jutott volna… Szürinx… igen, róla írtam, de Róla…

Az ember hirtelen szúró irigységet érzett: hisz ő is sokáig – nem csak lelkével, hanem főleg eszével – kutatta, próbált rájönni… ez a koszos, lompos, tudatlan kölyök meg többet tud és világosabban érez nála; olyan dolgokat látott, melyeket Nagyorrú sohasem pillant meg.

– Mesélj még – kérte. – Mesélj.

A faun némán ült. A szemeit becsukta, nem e világon lebarnult arca elsápadt, és úgy tűnt, mintha a szőre is kifakult volna.

Az ember azonnal elfeledkezett saját gondolatairól, óvatosan megfogta a fiú kezét, és halkan megkérdezte:

– Mi van veled, fiú?

Az nem válaszolt. Csak foltokat látott, lent pedig…

– Fiú!

… remeg föld, összevissza forog, maga felé húz.

Kiesett Nagyorrú kezei közül, egyenesen bele a szakadékba.

A hegy lejtőjén, kezében pásztorsíppal, egy kecskelábú öregember ült.

Haldoklott, és vele együtt omlott össze a világmindenség. Tudta ezt jól és beletörődött, mint ahogy minden halandó beletörődik abba, hogy a világegyetem vele együtt elpusztul – örökre. Az égbolt darabokra szakadt, forró darabjai az Óceánba hulltak; a csillagok közti hézagokban, ott, ahol eddig harmonikusan keringtek a szférák, csak űrt látott. Nem vagyok Atlasz, nem tudom örökké tartani az eget, gondolta, miközben már csúszott a nemlét felé, és megint meglátta őt, Szürinxet, az egyetlent, és megint, ugyanúgy, mint azon a napon, futott.

Futott, kifulladva, és nem látott semmit maga körül, csak őt, mindig maga előtt, pár lépésre csak, már-már utoléri, már kinyújtotta érte a kezét, de mint egy rossz álomban, egyre messzebb került tőle, örökké elérhetetlenül, futott és nem állt meg, és már világos volt, hogy mivel végződik a hajsza, és mivel ezt tudta, egyre lassabban futott, hogy legalább így, álmában, elodázza a pillanatot, amikor utoljára látja… Szétesnek az összefüggések, eltűnik az értelem, lehetetlen, hogy nem tudtam megőrizni, lehetetlen, hogy senki sem tudta megőrizni… Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe, a világba, ahol már nem maradt semmi szilárd, ahol már csak a káosz és a szétesés maradt. Az Olümposz esett szét, morzsolódott, mint a száraz kenyér, és a paloták sorra tűntek el a délibábok között.Megérdemeltük, értette meg, megérdemeltük, önimádatunkért és isteni esztelenségünkért. Minden lommá és rothadássá vált, minden, amit csak megtermeltünk és eldobtunk, létrehoztunk és elhagytunk. Apolló és egy szatír, Prométheusz és Zeusz – ki tesz még különbséget? Legendák töredékei, korsók cserepei, legjobb esetben – egy dal.

A szél lecsendesedett, a víz besűrűsödött, akár a méz, és ő megint ott találta magát, a furcsa nevű folyó – Léthé – partján. Az idő lelassult, de ő nem hagyta abba a futást, mert még abban reménykedett, hogy elkerüli az elkerülhetetlent, magába gyűjtötte a nimfa minden mozdulatát, minden vonalát, hiszen semmi mást nem tarthatunk meg, csak az emlékezetünket – csak egy nádszálat, csak egy elhaló hangot. Az isteneknek nincsen választásuk. Még fel sem tettük a kérdést, de tudjuk, hogy a válasz nem lesz.

Megint a Pelionon volt. Egy mohos kőnek dőlve ült, és a sötétségbe meredt – semmi más nem volt a szeme előtt. Milyen régen, mondta. Milyen fiatal volt a világ. De már késő, késő van, mi értelme hát emlékezni?

Lenézett, a földre. A halandók mintha nem is vennének észre semmit, a szokásos sürgés-forgás foglalta le őket. Emberek, mondta halkan. Búcsúzok tőletek, emberek. Legalább most – emeljétek fel a fejetek, nézzetek rám, hisz nincs már olyan sok időm hátra!

Nem látnak.

Semmi sem menti meg őket. Senki.

Mint Szürinxet. Amikor Pán kifutott az agyagos, meredek partra, ő már lent volt, majdnem belezuhant a sekély vízbe, így közel tudott kerülni hozzá, és már közel volt, nagyon közel, látta az arcán az undorral keveredő félelmet, ezért lassított, megállt egy pillanatra – aztán már késő volt.

Senki sem menekül meg. Senkinek sem adatik meg.

A szíve erősen dobbant egyet, aztán megállt. Keleten felvillant egy felkelő csillag, és az utolsó pillanatban megértette, miért mehet el és ki hatalmazta fel erre.

Ott volt, utolérte és átölelte, még mielőtt nádszállá vált volna. Odaért.

A föld megremegett és lerázta magáról, mint egy porszemet.

Khaire, Hádész!

Landolás a fagyott földön és éles fájdalom a lábban. A faun még Periklész idején megtanulta, hogyan győzze le a tér korlátait, de még sohasem repült ilyen messzire.Összegömbölyödve, görcsbe merevedve feküdt, amíg a foltok el nem tűntek a szemei elől, de nem jelent meg a helyükön más, csak sötétség. Akkor felállt, és sántikálva elindult felfelé a lejtőn. Hányingere volt.

Égbolt nem volt felette; a feje körül mélyen szálló, szürke köd gomolygott, ami sem felhőkre, sem másra nem hasonlított. A köd egyenletesen lélegzett, és időnként ragadós párát fröcskölt. A sötétség egyre sűrűbb lett, és ha a faun nem ismerte volna a Peliont, akár a saját patáit, akkor bizonyára megbotlott volna a tölgyek göcsörtös gyökereiben; e tölgyek valaha hatalmasok és kövérek voltak, most szárazak és élettelenek; az összeset rothadó lombkorona borította.

Egy sziklaszirtre ért ki. A lábai dideregtek a földet egészen a széléig beborító sűrű ködben – de néhány lépésnél távolabb amúgy sem lehetett ellátni. A fiú csak néhány homályos alakot tudott kivenni, melyek jelentés nélkül kavarogtak a ködben, de nem sikerült megértenie, kik ezek: driádok, akik a hegy lejtőjén sütkéreztek egykor, vagy szatírok (a faun unokatestvérei), esetleg maga Dionüszosz, az utolsó az istenek közül.

A ködön egy pillanatra átfénylett egy arany villanás. Az égi szekér roncsa a tengerbe zuhant, és Héliosz követte fiát – a semmibe. Senki sem vette észre; még a csobbanás sem hallatszott.

A köd annyira leereszkedett, hogy a faun tapogatódzva haladt, kinyújtva maga elé a kezét. „Én vagyok az utolsó, – ismételgette magának, – a saját szememmel kell látnom, erősnek kell lennem…” Az ösvény meredeken felfelé vette az irányt, a fiú megbotlott és kis híján a szakadékba zuhant, de végül visszanyerte egyensúlyát, rákényszerítette térdeit, hogy ne remegjenek, és továbbment.

Egy hideg kő érintése megállította. A faun lassan, kezével követve a zuzmóval benőtt sziklát, elindult körbe. Itt, a hegycsúcson, a köd ritkább volt, és a fiú ki tudta venni a közeli bokrok homályos körvonalait. Hirtelen az ujjai valami puha, szőrrel borított dologba ütköztek. Elrántotta
a kezét és elfordult.

A kő körül gyülekeztek a túlélők. Valaki belekezdett egy ősi temetési énekbe, de elhalt a hangja. A nedves hideg a csontokig hatolt. A faun reszketett, a lába egyre jobban fájt. Jobbra tőle egy driád állt. A haja összetapadt, egész teste remegett, de nem tudott elszakadni a halott Pán látványától. Egy apró kis szatírkölyök bújt oda hozzá; hangosan hüppögött, és anyját hívta.

A domb túloldaláról Priaposz jött oda hozzájuk. A faun egész fiatalkorától ismerte őt,
és ki nem állhatta. Szomorú látványt nyújtott: Priaposz korábban sem volt túl magas, de most még jobban összement. A maradék haját keresztülfésülte kopasz feje búbján, nyakát behúzta, és alig-alig vonszolta magát.

– Á-á… – mondta rekedten, mikor meglátta a faunt. – A fiatal nemzedék… – köhögőroham tört rá, a fűre köpött. – Ez a nedvesség… Na, hogy érzed magadat a vég előtt? Pocsék, mi?

– Ez volna tehát a vég? – kérdezte hangosan a fiú. A driád ránézett, és ijedten megsimogatta a szatírkölyök fejét.

– No-no – mondta halkan –, ilyen nagy vagy már, és sírsz. Na gyere ide a karomra, gyere…

– Ez a vég! – nyilatkoztatta ki Priaposz. – Mit álldogáltok itt? Mire számítotok? Az isteni gépezetre? Nem lesz itt semmiféle isten! Mind meghalt, csak mi maradtunk!

– Ne kiabálj! – mondta a faun. – Nem látod, hogy alszik a gyerek?

A driád erősen magához szorította a kis szatírt, betakarta a hajával és halkan dúdolni kezdett.
Az őket körülvevőkkel nem törődtek.

Priaposz halkabban kezdett beszélni.

– Hallod, fiú, miben reménykedhetünk mi még? Ha? Mit gondolsz? Éltünk, vígan, mint a madár,
a holnappal nem törődtünk, aztán hopp, mégis eljött az a bizonyos holnap. És mit lehet itt tenni? Kövessük Õt a pokolba? Na nem, ott most nélkülem is nagyobb a létszám a kelleténél. Az Elíziumi mezők is tele vannak, még a végén átküldenek onnan a Tartaroszba, örök időkre… Maradjunk itt? Ebben a latyakban?

– Vannak más helyek is, nem csak a Pelion… – mondta a faun nem túl nagy meggyőződéssel. – De alapjában véve igazad van, nincs hová mennünk. Leéldegélni az életünket valami isten háta mögötti helyen, ahol még nem felejtettek el áldozni az isteneknek, aztán meg a Pokolba… Fázom. Miért nem hord nálunk senki ruhát, talán az Olümposzon…

– Nincs semmiféle Olümposz – mondta komoran az öregember. – Lehet, hogy soha nem is volt… Legalább tudod, hol keresd a magad isten háta mögötti helyét?

A fiú megvonta a vállát.

– Meglátjuk.

– Nekem még könnyebb – hörögte Priaposz és összegörnyedt egy újabb rátörő köhögésrohamtól.
– Velem már történt mindenféle. Valahol Milétosz környékén találok magamnak néhány fiatal kis pásztort, és örökre ott maradok… – Priaposz eltakarta az arcát. Nehezen lélegzett és a mellkasában valami sípolt. – Micsoda badarság… – mondta hosszú hallgatás után. – Terveket szövögetünk, reménykedünk. Csak hát fölösleges. Nincs értelme a jövőre gondolni. Nincs semmink. Vége. Ezen túl már csak fel-alá fogunk járkálni a ködben, amíg le nem zuhanunk a szakadékba. Ez itt a mi végünk.

– Menj el – kérte a faun. – Keresd a te… pásztoraidat. Én meg… nem tudom. – A driádhoz fordult és keményen azt mondta: – Ne maradjunk itt. Menjünk. Hallod, menjünk!

– Fiú – mondta nem túl hangosan, és, úgy tűnik, bánatosan. – Hova menjek? Minek? Talán hagyjam itt a kis szatírt? Ne beszélj butaságokat… – A driád lehajtotta fejét és azt suttogta: – Most alszunk egy kicsit, aztán keresünk valamit enni, és minden jó lesz…

„Bolond – gondolta a faun dühösen, és elindult lefelé a lejtőn. – Õrült. Jó kis szórakozást talált magának”. Eszébe jutott, hogy el kellene temetni Pánt, a régi szokásokat követve. Megállt, aztán csak legyintett egyet és tovább lépkedett. Haszontalan. Nincs értelme. Úgysem éljük túl ezt az éjszakát.

Ovidius az ablaknál ült, amin túl csak mozdulatlan, áthatolhatatlan köd volt. Éjfél- tájban a felhők feloszlottak, és a folyón csillogni kezdtek a visszaverődő fények. Körös-körül szét- terült a kihalt világ, és az egész Város láthatóvá vált, a legközelebbi kapuktól a túlsó végén álló Ismeretlen Isten görög stílusú oltáráig. A dolgok, a fák, a házak a költő szeme láttára folyamatosan változtak, az ég pedig reszketett.

A világ mindig is törékeny volt, írta Ovidius. Nem tudta, mennyi idő van hátra a Végig, és sietett feljegyezni mindazt, amit látott. A beszéd kényszere – mindegy, kivel, akár saját magával is – mindig megvolt benne. Most, hogy megértette: papírjait senki sem fogja olvasni, és ha még olvasnák is, senki sem értené meg, – most, magányosan és kétségbeesetten, – csökönyösen azzal foglalkozott, amire teremtve volt: írt. Még mindig… félek kimondani…végtére is, nem tudom biztosan… Hagyd már a kifogásokat, Nagyorrú, hisz mindent értesz és látsz: a világot szétverték, darabokra tört, mint egy régi korsó. Az utolsó átváltozás – az utolsó, ami még ránk vár. Mint a divatos új festők képei, írta Ovidius. A nádtoll eltörött, eldobta és egy másikat vett elő: a világmindenség síkokra esett szét, mértani alakzatokra. A világ csupa éles szöggé borzolódott. A föld közepén egy hatalmas kelés meredezik az ég felé – a Capitolium dombja. Nézem a dolgokat és nem értem a jelentésüket. Nem őrültem meg. Még itt vagyok, még gondolkodom. A legfontosabbat ismételgetem: itt, ebben a félelmetes új világban nem szabad elfelejtenem, milyen volt a régi. Mi marad nekem? Csak az, hogy sorra megnevezzem a dolgokat. Ismételgetni a neveket. Hát akkor… hisz írtál az átváltozásokról, beszéltél mindarról, amit csak láttál a világban. Kezdjed! Ablak. Éjszaka. Ház. Ne hagyd abba. Rakd össze a darabokat. Írj, amíg van mivel írni. Nádszál. Asztal. Papirusz.

Fejét az asztalra hajtotta. Összeszorította a halántékát. Valamit mormolt, de egyre lassabban. Valaki szólította, de nem felelt.

Felesleges, gondolta. Felesleges. Mindent elfelejtettem. Semmire sem emlékszem.

A fal repedésein át a szobába behatolt a szél; suhogva végigszaladt a papiruszokon, széthányta őket az egész szobában, aztán sarkon fordult a küszöbön és becsapva maga mögött az ajtót elindult, hogy bejárja az egész házat. Ovidiust már reggel óta rázta a hideg, ami mostanra már végképp elviselhe- tetlenné vált. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, arrébb csúszott a székkel és kezét a tűzhely felé nyújtotta. A tűz nem melegítette; és ő nem is látta tüzet: csak fakó, sárgásvörös sávok remegtek előtte.

Akkor végre elhatározta magát. Lehajolt, felkapott egy stóc lapot és a tűzre tette.

Talán ez még változtathat valamin, mondta, és csak egy pillanat múlva értette meg, hogy ez egy ima volt.

Ovidiusnak elég munkája akadt az éjszaka. A szobán keresztül-kasul repkedett a pernye, és minden résbe bevette magát. A papiruszok szürke porrá váltak, meleget azonban nem adtak. A gunyoros láng, miközben körbenyaldosta az utolsó lapot, a következő néhány szót világította meg:

Íme, a művem kész, mit sem Jupiter dühödése
sem tűz, vas, se falánk nagy idő soha nem töröl el már.
(Devecseri Gábor fordítása)

Az ajtó kinyílt – a faun lépett be. Némán odalépett Ovidiushoz és leült a lábánál.

– Itt is ez az átkozott köd, – mondta rezignáltan a fiú, aztán hirtelen megkérdezte:

– Te mikor értetted meg?

– Mikor… – ismételte meg a kérdést Ovidius, és vonakodva felelte: – Hát amikor eltűntél. Egyszerre csak elsötétült előttem a világ, és megláttam. Nem tudom, mit, de iszonyatos volt… Te ott voltál?

– Talán nem látszik rajtam? – mordult fel a faun.

– És tudod, a legfurcsább az… – folytatta Ovidius, nem is figyelve a faunra. – Vagy inkább a legfélelmetesebb… hogy senki közülünk, az emberek közül, nem vette észre, még csak nem is érezte. Hallod? – A kintről hallatszó részeg gajdolás felé intett a fejével. – Mulatnak. És senki sem… még Corinna sem. „Mi van veled, drágám? Pihenj egy kicsit, drágám! Túl sokat dolgoztál, drágám! Holnap audenciára megyünk…” Mondd meg, hisz te többet tudsz nálam: mivel érdemeltem ki? Miért csak egyedül én látom ezt a káoszt?

– Te költő vagy, végtére is… – felelt a faun, kis hallgatás után. – Inkább azt mondd meg: mi mivel érdemeltük ki?

– Kifürkészhetetlenek… – kezdett bele Ovidius, furcsán mosolyogva.

– Hagyd abba! – kiáltotta a fiú. – Elegem van az örökös idézeteidből! Nincs semmiféle Jupiter! Nincsenek neki semmiféle kifürkészhetetlen útjai! És nincs ebben az egészben semmiféle értelem! Érted? – Egyszerre csak arccal Ovidius ölébe borult és elbőgte magát. Soha nem engedte meg ezt magának, sem olümposziak, hát még halandók társaságában, de most csak sírt, és sehogy sem bírta abbahagyni. Hüppögött, akár egy kis szatírkölyök. Az ember átölelte, akart valamit mondani, de nem tudott.

– Égett szag van – mondta a faun.

Megint az ablaknál ültek, ugyanúgy, mint reggel.

– Ja… – legyintett Ovidius. – Én csak… – Hirtelen megértette, hogy nehéz lesz bevallani. Nem, nem sajnálatot érzett, inkább valami alaptalan és megmagyarázhatatlan szégyenféleséget.

– Igen?

– Elégettem a könyvemet – mondta gyorsan az ember.

A fiú értetlenkedve ránézett, aztán a tűzhelyre, aztán megint rá.

– De hát hogyan…

– Hogyan voltam képes? – A költő bedühödött és felugrott. – Hisz te magad mondtad: nincsen semmiféle értelem. Hol van az a világ, amelyikről írtam? Miért írtam? Annyi éven át! – remegett a hangja. Egy nap alatt minden összeomlott. Mi maradt a könyvemből? Néhány kedves kis történet? Mesék, amelyekben senki sem hisz? Akkor mi szükség van rá? Válaszolj!

A faun felugrott a székre, hogy egyforma magas legyen Nagyorrúval, és kiabálni kezdett:

– Nem volt jogod megsemmisíteni, tudd meg! Hisz csak a Könyv az, ami megmarad… – Nyelt egyet. – Mi maradt a régi világból? Hisz azok… – legyintett egyet – …egy pillanat alatt elfelejtik. Egyedül te láttad és értetted, hogyan és miként volt. Áá, kár is erről beszélni… Másolatok nem maradtak? – kérdezte nem túl sok reménnyel.

Ovidius megrázta a fejét.

– Talán csak a barátoknál pár részlet.

A faun felsóhajtott és lemászott a székről.

Közeledett a hajnal. A sötétség még sűrűbb lett. A hold eltűnt a horizonton, és feltűntek a csillagok. Mintha csak a semmiből bukkantak volna elő: itt egy, ott egy; egyik a másik után jelent meg, már egész csillagképekben, fürtökben, csomókban – változatlanul, saját égi ösvényeiken, pontosan úgy, ahogy annak lennie kell.

– Tudod – mondta a faun lassan –, bár úgy tűnik, hogy mindennek vége, de mégis úgy érzem… nem is tudom, hogy mondjam. De azért érted?

– Igen – bólintott Ovidius. „Itt belül valamiért nyugodt vagyok – gondolta. – És ez nem az elkerülhetetlenbe való belenyugvás, hanem valami teljesen más. És én, aki már húsz éve szavakat keresgélek, nem tudom megnevezni ezt az érzést. Talán – remény…”

És akkor az ég keleti alján feltűnt egy csillag. Olyan erősen fénylett, hogy először az ember és a faun is az első hajnali napsugárnak hitték. De csillag volt, és ahogy egyre magasabbra emelkedett,
a fénye is erősebb lett; most már egy lángokkal teli üveggömbre hasonlított. Egyenletesen és maga- biztosan haladt, amíg csak el nem ért a zenitig, ahol megrekedt, az összes többi csillagot és sugarat magához vonzva; a nap ezután még sokáig nem merészkedett ki az égre.

Az ember és a faun a csillagot nézték. Többet láttak másoknál, de még ők sem tudták, hogy a népszámlálás elérte a birodalom keleti határát; nem tudták – és soha nem is tudták meg – hogy egy betlehemi fogadóban nem akadt hely két vándornak.

Ott, keleten, Giotto könnyű szárnyú angyalai egy barlang körül tolongtak, amely felett a csillag ragyogott – annyira izgultak, hogy még a Hozsánna énekléséről is megfeledkeztek.

Kis szójegyzék

And all stars shrivel in single sun,

The words are many, but the Word is one.

G. K. Chesterton

Faun – Nem tudjuk, vajon Ovidius valóban ismert e faunokat, viszont Horatius biztosan ismerte őket, egynek közülük ódát is szentelt (III, 18).

Hádész – hibásan van említve; csak azokat szállította ugyanis, akiket eltemettek, így Pán nem találkozhatott vele.

Kalliopé – az epikus költészet múzsája, Orfeusz anyja. Gyakran jelent meg költőknek, némelyek még látták is (l. A. Ahmatova sorait: „Danténak te diktáltad a Pokol verseit?” A válasz: „Én.”). Halasi Zoltán fordítása.

Khaire („örvendezz”) – ógörög köszönés.

Ovidius Naso, Publius (i. e. 43 – i. sz. 17/18) – költő. Élete fő művét, az Átváltozásokat elégette; barátai másolatok alapján rekonstruálták a művet, de a végleges szerzői változat nem ismert.
O. kísértetével többször is találkozik A. Sz. Puskin déli száműzetése idején (l. Baratinszkijnek Besszarábiából című versét).

Palla – hosszú szoknya.

Pán – a csordák, erdők és mezők istene. Neve az indoeurópai p(a)us – „megtermékenyíteni” szóból ered; mivel ez az alak megegyezett a görög pan – „minden” szóval, kezdetben „mindenkinek tetsző”-ként, majd „mindent tartó”-ként magyarázták, ami alapján P.-t megfeleltették Jupiternek.

Paxi – a ión szigetcsoport egyik szigete. Itakától északra, Korfutól délre található.

Plutarkhosz (Khairóneiai) (kb. 46 – kb. 126) – enciklopédista. Amennyire a szerző számára ismeretes, A jósdák hallgatásáról c. dialógus nincs lefordítva oroszra; a tartalma R. Grejsznél és A.Terznél olvasható. Terz összeveti P. beszámolóját Dál egyik néprajzi feljegyzésével: „Egyszer a gyerekek a malomnál fürödtek; amikor már öltözködtek, valaki kidugta fejét a vízből és így kiáltott: mondjátok meg otthon, hogy Kuzka meghalt – és újra lemerült. A gyerekek hazamentek és megismételték eme szavakat apjuknak a házban; akkor valaki nagy jajgatás közepette: jaj, jaj, jaj – leugrott a kemencéről és kiszaladt a házból”. Egy bázeli professzor, Ovidius halála után majd’ húsz évszázaddal, a tóparton sétálgatva egy hangot hallott: „Isten halott”. P. szerint, Pán nem Augustus, hanem Tiberius uralkodása idején halt meg.

Triréma – hajótípus. A szerzőnek tetszik ez a szó, bár egyáltalán nem biztos abban, hogy T.-kat használtak teherszállítása is.

Vergilius Maro, Publius (i. e. 70 – i. e. 90) – költő, a római birodalom klasszikusa. A szöveg a Bucolica IV. eclogáját idézi, amelynek köszönhetően a középkorban Vergiliust mágusként és prófétaként tisztelték.

FORDÍTOTTA TEMPFLI PÉTER OSZIPOVICS

Megjelent orosz nyelven: Ar’ergard. Al’manah iskusstv, nauki i literatury 1 (2010) Kijev. Szöveg online olvasható pl. http://www.litru.ru/br/?b=63730&p=1