I. fejezet

A szárazföldön tétlenkedő tengerészek szokásához híven mi is víz közelben ténferegtünk (az egyik nagy keleti kikötőben, a Kikötői Hivatal előtti téren), amikor az „üzletházak” felől egy férfi tűnt fel, tétován megcélozva a mólókhoz vezető lépcsősort. Figyelmemet azért keltette föl, mert ruházata elütött a fehér vászonöltönyös járókelőkétől: világosszürke flanelinget és nadrágot viselt.

Volt időm alaposan megfigyelni. Testes volt, de nem ormótlan. Az arca kerek és sima, a bőre pedig szokatlanul fehér. Amint közelebb ért, észrevettem bajuszkáját is, amibe szép számban vegyültek már ősz szálak, s emiatt még szőkébbnek tűnt. És egy vaskos férfihez képest meglehetősen formás álla volt. Amint elhaladt mellettünk, elmosolyodott és biccentett a barátomnak, aki viszonozta.

A barátom, Hollis az a fajta fickó volt, aki fiatalon számtalan kalandot élt meg, és számtalan fura szerzetet ismert a (többé-kevésbé) varázslatos Keletnek ezen a táján.

– Na, ez egy igazán jó ember – mondta Hollis. – Nem abban az értelemben, hogy ügyes, vagy hogy jól ért a mesterségéhez, hanem, hogy is mondjam, egy igazán jó ember.

Megfordultam, hogy újra szemügyre vegyem a ritka fenomént. Az „igazán jó embernek” igen széles válla volt. Aztán láttam, hogy intett az egyik szampánnak,¹ hogy evezzen a mólóhoz, beszállt, majd eltűntek a part közelében horgonyzó helyi gőzősök irányában.

– Tengerész? – kérdeztem.

– Igen. Annak a nagyobbacska, sötétzöld gőzösnek, a Sissie Glasgow-nak a kapitánya. Soha életében nem is volt más hajója, csak a Sissie Glasgow; persze a Sissie nem volt mindig olyan, mint ez itt. Az első jó, ha fele olyan hosszú volt, mint a mostani, és szegény Davidsont mindig azzal ugrattuk, hogy a hajója egy számmal kisebb a kelleténél. Davidson már akkoriban is meglehetősen nagydarab volt. Mondtuk neki, hogy még lehorzsolja a bőrt a könyökéről meg a válláról, mert túl szűk rá a hajó. De Davidson megengedhette magának, hogy ugratásainkat egy mosollyal intézze el; igen sok pénzt keresett vele. A Sissie tulajdonosa egy potrohos kínai volt, akiről mintha a képeskönyvek mandarinjait mintázták volna: dülledt szem, vékony, lefelé csüngő hosszú bajusz, olyan méltóságteljes küllem, ami csak a Mennyei Birodalom alattvalóinak adatik meg.

A kínai munkaadókban az a legjobb, hogy valahogy ösztönösen megérzik, ki a gentleman. Ha egyszer meggyőződtek róla, hogy becsületes ember vagy, attól fogva fenntartás nélkül bíznak benned, s evvel a bizalommal aztán egyszerűen képtelenség visszaélni. Ráadásul nagyon gyorsan kiismerik az ember jellemét. A kínai volt, aki elsőként a kapitányt is valódi értékén becsülte, mégpedig valamiféle elvi alapon. Egy szép napon az irodájában néhány fehér ember jelenlétében azt találta mondani, hogy Davidson kapitány jó ember. És ez a vélemény megrögzült. Ezután már lehetetlen volt eldönteni, hogy Davidson a kínai alkalmazottja vagy a kínai Davidsoné. A kínai volt az is, aki nem sokkal a halála előtt az új Sissie-t megrendelte Davidson számára Glasgow-ban.

A Kikötői Hivatal árnyékába húzódva a parti mellvédre könyököltünk.

– A hajóval akarta szegény Davidsont megvigasztalni – folytatta Hollis. – El tudsz képzelni a maga naivitásában meghatóbbat, mint egy vén mandarint, aki több ezer fontot költ arra, hogy vigaszt nyújtson az ő fehér emberének? Igen, ez az a hajó. Amit aztán az öreg mandarin fiai megörököltek,
s vele együtt Davidsont is, aki megmaradt kapitánynak; s a jól bejáratott üzleti kapcsolatainak és persze a jókora fizetésének köszönhetően továbbra is szép summát keres; és minden megy a régi kerékvágásban; Davidson még mosolyogni is újra megtanult – láthattad a saját szemeddel. Na persze ez a mosoly már nem a régi.

Mondd csak, Hollis – vágtam közbe – hogy érted azt, hogy jó?

– Tudod, vannak emberek, akik jónak születnek, ahogy mások okosnak. A természetére értem. Egyszerűbb, skrupulózusan kényesebb lélek soha nem lakozott egy ilyen – hogy is mondjam – tekintélyes méretű porhüvelyben. Mennyit nevettünk a skrupulusain! Röviden szólva, a fickó minden ízében emberi, s másfajta jóságot elképzelni sem tudok ezen a földön. És ehhez járul
a különleges tapintatnak egy árnyalata; szóval talán nem túlzás, ha igazán jó embernek nevezem.

Már régóta tudtam, hogy Hollis szilárdan hisz abban, hogy végső soron az árnyalatok számítanak. Ezért is vágtam rá, hogy „értem”, mert a leírás, amit Davidsonról adott, nagyon is ráillett arra a szimpatikus, testes férfira, aki az imént haladt el mellettünk. De az is felrémlett, hogy abban a pillanatban, amikor elmosolyodott, a szelíd arcot valamiféle melankólia fátyolozta be – valamiféle spirituális árnyék.

– De ki a fene volt az, aki a jóságáért avval fizetett, hogy még a mosolyt is lehervasztotta az arcáról?

– Na ez kacifántos történet, elmesélhetem, ha akarod. Rohadt egy ügy! És meghökkentő. Meghökkentő minden tekintetben, de főként abban, hogy mennyire megviselte szegény Davidsont – és csak látszólag azért, mert olyan jó ember. Alig pár napja, hogy az egészet elmesélte nekem. Azt mondta, hogy neki már az sem tetszett, ahogy az a négy ember az asztal fölött összedugta a fejét. Nagyon nem tetszett! Ne gondold, hogy Davidson afféle jámbor balek. Ezek az emberek…

De kezdjük inkább az elejéről. Addig a pillanatig kell visszamennünk, amikor a kormány bevonta a régi dollárokat, hogy újakat bocsásson ki helyettük. Ez épp akkortájt történt, amikor én egy hosszabb látogatásra hazaindultam innen. A szigetek minden kereskedője azon volt, hogy még időben beküldje a régi dollárjait, s ezért hihetetlen kereslet támadt az üres francia boros rekeszek iránt – ismered azokat a rekeszeket, amikbe tizenkét palack vermut vagy bordói fér. Az volt ugyanis a szokás, hogy a régi pénzérméket százasával kis tasakokba csomagolták, majd a tasakokat ezekbe a rekeszekbe préselték. Nem tudom pontosan, hány tasak fért egy-egy rekeszbe, de fért beléjük bőven. Úgyhogy elég szép summák ringatóztak akkoriban a tenger hullámain. De ne álldogáljunk már itt a napon… Hová a fenébe…Tudom már! Nézzünk be abba a szemközti vendéglőbe.

Úgy is tettünk. Feltűnésünk a hosszú, üres teremben ebben a korai időpontban szemmel látható riadalmat okozott a kínai pincérfiúk között. De Hollis feltartóztathatatlanul nyomult a rattannád zsalugáterrel elsötétített ablakok között álló egyik asztalhoz. A mennyezeten és a fehérre meszelt falakon szikrázó fénysugarak táncoltak, s különös, sejtelmes ragyogással vonták be az üres székeket, asztalokat.

– Semmi baj, majd akkor eszünk, ha elkészül valami – küldte el egy kézmozdulattal a buzgólkodó kínai pincért. Őszülő halántékát a tenyerébe támasztva az asztal fölé hajolt, hogy arca és sötét, éles szemei közelebb legyenek hozzám.

Davidson akkor is a Sissie kapitánya volt – a kis gőzösé, ami miatt annyit ugrattuk. Egymaga irányította a hajót, csupán egy maláj szerangot² tartott fedélzeti tisztnek. Ezen kívül csak egy valaki volt a hajón, aki fehér emberre emlékeztetett: egy portugál félvér, a gépész, egy deszka vékony, tejfelesszájú ifjonc. Gyakorlatilag tehát Davidson egyedül kormányozta a hajót, és ezt persze tudta mindenki a kikötőben. Ezt csak azért jegyzem meg, mert amint mindjárt hallani fogod, jelentősége lesz a későbbi fejlemények szempontjából.

Kis méreteinek köszönhetően a gőzös képes volt ellavírozgatni a kis part menti beszögellésekben,
a sekély öblökben, kis folyókban, morotvákban, képes volt korallzátonyok és homokpadok felett átjutni és begyűjteni onnan is a szállítmányt, ahová rajta kívül csupán a helybéliek merészkedtek
a csónakjaikon. Ez pedig gyakran kifizetődő üzletnek bizonyult. Davidsonról köztudott volt, hogy hajójával olyan helyeket is felkeresett, amelyeket más nem talált vagy amelyekről talán nem is hallott.

Amikor a régi dollárokat bevonták, Davidson kínaija úgy gondolta, hogy a Sissie épp megfelel arra a célra, hogy begyűjtse a pénzt a kiskereskedőktől, akik a szigetvilág akár legeldugottabb zugaiban is ügyködtek. Ragyogó üzlet volt. A dollárokkal tömött rekeszeket besuvasztották a hajóraktárba, s ez jó rakomány volt: kevés helyet foglalt el és szinte semmi vesződség nem volt vele.

Davidson is jó ötletnek vélte, és a kínaival együtt összeírtak egy listát arról, hogy a következő kiránduláson mely helyeket ejtse útba. Davidson (akinek persze az egész útvonal a fejében volt) megjegyezte, hogy hazafelé tartva beugorhatna egy kis öbölben lévő tanyára, ahol egy fehér ember tengeti nyomorúságos életét egy bennszülött faluban. Davidson arra is célzott, hogy a fickónak egészen biztosan van némi elszállításra váró rattanja.

„Talán még annyi is akad, hogy megtöltsük vele a hajó elejét” – mondta Davidson. – „És jobb, ha megrakodva jövünk vissza, mint ha üresen. Egy nap ide vagy oda nem számít.”

Ez ésszerűen hangzott, és a kínai tulajdonos nem is emelt kifogást. Persze akkor sem emelt volna, ha Davidson valami kevésbé okos dologgal áll elő. Davidson azt csinált, amit akart. Az a fajta ember volt, aki képtelen hibázni. Ezúttal azonban nem csak üzleti szempontok vezérelték. Volt benne egy adag (Davidsonra jellemző) szívjóság is. Ehhez azonban tudni kell, hogy az az öbölbéli fickó nem éldegélhetett volna olyan békésen, ha Davidson időről időre meg nem látogatja. Evvel persze Davidson kínaija is tökéletesen tisztában volt. Úgyhogy csupán kifejezéstelen, méltóságteljes mosolyra húzta a száját és annyit mondott: „Rendben, kapitány. Azt csinálsz, amit jónak látsz.”

Most pedig elmesélem, hogyan ismerkedett össze Davidson és az a fickó. Ehhez azonban a történet bizonyos részleteiről – jobban mondva előzményeiről – is be kell számolnom.
Te is tudod, hogy ez a vendéglő, ahol most is üldögélünk, évek óta megvan. Nos, másnap, dél körül Davidson is ide ugrott be, hogy harapjon valamit.

És most következik a történet egyetlen olyan pontja, ahol a véletlen, a puszta véletlen szerepet kap. Ha aznap Davidson úgy dönt, hogy otthon ebédel, akkor most, tizenkét vagy még több évvel
a történtek után is változatlan lenne az ő szelíd, barátságos mosolya.

De beugrott ide és talán pontosan ennél az asztalnál mesélte el az egyik barátomnak, hogy a következő útja dollárbegyűjtő körút lesz. Nevetve még azt is hozzátette, hogy az asszony emiatt nagy patáliát csapott, azon rimánkodva, hogy maradjon odahaza, s küldjön másvalakit maga helyett. Attól félt, hogy a dollárok miatt még valami baja eshet az urának. Mire Davidson azt felelte, hogy
a Jávai-tenger környékén manapság legfeljebb az ifjúsági kalandregényekben léteznek kalózok. Kinevette az asszony aggodalmaskodását, ugyanakkor el is szomorodott, mert ha az asszony valamit
a fejébe vett, akkor azt nem lehetett onnan kiverni. Halálra fogja aggódni magát, amíg ő odalesz.
De nem volt mit tennie, a kikötőben nem volt senki, aki a helyére állhatna.

Az említett barátommal ugyanazon a postahajón tartottunk hazafelé, s egy este a Vörös-tengeren, mikor több-kevesebb nosztalgiával felemlegettük azokat a dolgokat és embereket, akiket hátra- hagytunk, szóba került Davidson és a felesége beszélgetése is. Nem állíthatnám, hogy Davidsonra sok szót vesztegettünk volna. Az erkölcsi feddhetetlenség ritkán beszédtéma. Akik jól ismerték a kapitányt, azok is inkább csak némán nyugtázták érdemeit; de volt neki egy szembeötlő tulaj- donsága: az, hogy nős volt. Biztos emlékszel még, hogy a magunkfajta bandát agglegények alkották, ha nem is ténylegesen, kivétel nélkül, de szellemében mindenképp. Egyikünknek-másikunknak volt talán felesége, de ők láthatatlan maradtak, valahol a távolban, és senki nem hozta szóba őket. Mi értelme is lett volna? Davidson volt az egyetlen, aki szemmel láthatóan nős volt.

És a házasság jól állt neki, illett hozzá. Olyannyira, hogy közülünk még a legfanatikusabb agglegény sem illette szemrehányással, mikor kitudódott. Amint úgy érezte, hogy egy kicsit megvetette a lábát itt, Davidson rögtön a feleségéért küldetett. Az asszony (Nyugat-Ausztráliából)
a Somerseten érkezett, Ritchie kapitány védőszárnyai alatt – tudod, a Majomképű Ritchie –, aki nem győzött áradozni róla, hogy milyen édes, kedves, bájos. Úgy tűnt, hogy a nőt Isten is Davidson élete párjának teremtette. Mire megérkezett, őt is meg a kislányukat is már várta egy csinos házikó
a domboldalon. Davidson hamarosan szerzett neki egy kétkerekű homokfutót és egy burmai pónit is, s attól kezdve az asszony azzal hajtott le esténként a mólóhoz, hogy hazavigye a férjét. Amikor Davidson sugárzó arccal beszállt a homokfutóba, az apró jármű szinte összeroskadt alatta.

Mi csupán távolról csodáltuk Mrs. Davidsont. Lányos arca mintha egy emlékkönyvből rajzolódott volna ki. Távolról. Közelebbről nem igen nyílt alkalmunk szemügyre venni, mert ilyen alkalom kevés adódott. Pedig mi örömmel beugrottunk volna Davidsonékhoz, de valahogy mindig az volt az érzésünk, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Nem mintha a nő valaha is akár egyetlen sértő megjegyzést tett volna. Általában is keveset beszélt. Mindannyiunk közül talán én voltam náluk a legtöbbször. S én az édes máz felszíne alatt észrevettem makacsságról árulkodó előre- domborodó homlokát és keskeny, szép, éles vonalú piros száját is. Persze én eleve előítélettel szemlélek mindent. A legtöbbünket azonban elbájolta a fehér hattyúnyak és a melankolikus, ártatlan arc. Elég az hozzá, hogy Davidson feleségének sok titkos hódolója volt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt a hódolatot az asszony a hozzánk hasonló férfiaknak kijáró mélységes gyanakvással fogadta, amiből azt hiszem, időnként a férjének is kijutott. Az is megfordult a fejemben, hogy ez valamiféle féltékenység az asszony részéről, noha a környéken nem akadt egy nő sem, akire féltékeny lehetett volna. Nőtársasága nem volt. A kapitányfeleségek élete, hacsak nincsenek más kapitányfeleségek a láthatáron, nehéz, itt pedig nem voltak. Azt tudom, hogy a dokkfelügyelő neje néhanap meglátogatta, de ez minden. Az itteni férfiak úgy gondolták, hogy Davidson hitvese egy félénk, törékeny teremtés. S el kell ismernem, annak látszott. Ez a vélemény annyira általános volt, hogy a szóban forgó barátom is csak a feleségére tett megjegyzés miatt emlékezett a Davidsonnal folytatott beszélgetésre. Még csodálkozott is: „Furcsa volt, hogy Mrs. Davidson ekkora patáliát csapott. Nem hittem, hogy egyáltalán bármi miatt is képes patáliát csapni.”

Jómagam is csodálkoztam, de közel sem annyira. Az az előredudorodó homlok, ugye! Mindig is gyanakodtam, hogy nem sok ész szorult a nőbe. És közbevetettem, hogy Davidsont nyilván bosszantotta a házastársi aggodalom efféle megnyilvánulása.

„Egyáltalán nem” – felelte a barátom. „Inkább feldúltnak és elkeseredettnek látszott. Tényleg nem volt senki, aki a helyére léphetett volna, s főként azért nem, mert fel akart hajózni valamilyen eldugott folyócskán, hogy megkeressen egy bizonyos Bamtz nevű fickót, aki állítólag ott telepedett meg.”

„De az Isten szerelmére, árulja már el nekem” – kérdezte csodálkozva a barátom –, „miféle kapcsolat lehet Davidson és egy olyasfajta alak, mint Bamtz között?”

Most már nem emlékszem, mit feleltem. De két szó is elég lett volna: „Davidson jósága.” Ami soha nem riadt vissza az érdemtelenségtől sem, ha akár a legcsekélyebb indok akadt a részvétre.
Ne hidd, hogy Davidson mindenkit egyformán becsült. Bamtz sem tudta volna megtéveszteni. Róla egyébként is mindenki tudta, miféle alak. Egy szakállas szélhámos. Ha Bamtz kerül szóba, először mindig a fekete szakálla és a szeme sarkában gyülekező, apró, jó szándékot sugárzó ráncok jelennek meg előttem. Innentől egészen Polinéziáig nem találni ehhez fogható szakállt, pedig errefelé a szakáll már önmagában is ritka kincs. De hisz magad is tudod, hogy a keletieket mennyire lenyűgözi a gondosan nyírt szőrzet. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt a nagytekintélyű Abdullah, Sambir leghatalmasabb kereskedője is képtelen volt leplezni meghökkenését és csodálatát, amikor először pillantotta meg ezt a pompás szakállt. És az is köztudott, hogy Bamtz Abdullah nyakán élősködött, éveken át. Különleges volt ez a szakáll, akár a gazdája. Különleges szélhámos. A szélhámoskodást művészi szinten, vagy inkább iparszerűen űzte, mint egy szertartást. Azt még csak megérti az ember, ha valaki egy városban, egy nagyobb közösségben ügyeskedik, kis svindliket követ el; de Bamtznak
ez a mutatvány a vadon közepén sikerült, ő az érintetlen erdők szélén fekvő, Isten háta mögötti helyeken szélhámoskodott.

Értett hozzá, hogyan lopja be magát a bennszülöttek kegyeibe. Megérkezett valamelyik folyóparti településre, aztán a helyi rádzsának, az ottani hatalmasságnak vagy a leggazdagabb kereskedőnek ajándékozott egy olcsó karabélyt vagy egy ütött-kopott távcsövet; az ajándék fejében egy kunyhót kért magának, miközben valamiféle rejtélyes, nagyon különleges kereskedőnek állította be magát. Aztán amíg csak tehette, mindent kifacsart belőlük, felzabálta a vidék készleteit, nem riadva vissza a kisebb-nagyobb szélhámosságoktól sem – egészen addig, amíg a népeknek elege nem lett belőle, és megkérték, hogy álljon odébb. Ilyenkor aztán arcán a sértett ártatlanság kifejezésével szépen szedte a sátorfáját. Furcsa élet. Baja azonban soha nem esett. Hallottam, hogy Dongala rádzsája 50 dollár értékű áruval ajándékozta meg, és még egy maláj praura³ is felültette, csak hogy megszabaduljon tőle. Bizony. Pedig az öregfiút semmi sem gátolta volna, hogy átvágja Bamtz torkát, holttestét meg a korallzátony túloldalán a mély vízbe dobja; ki a fene vakkantotta volna el magát Bamtz után!

Tudták róla, hogy az egész vidéket végigszélhámoskodta, északon egészen a Tonkin-öbölig eljutott. De időről időre nem vetett meg egy kis civilizációt sem. Egy ilyen alkalommal, mikor tekintélyes szakállával épp Saigonban szélhámoskodott (ahol könyvelőnek adta ki magát) akadt össze Nevetős Anne-nel.

Minél kevésbé ismeri az ember Anne előéletét, annál jobb neki. Pár dolgot azonban
el kell mondani. Az nagy biztonsággal állítható, hogy amikor Bamtz leszólította egy gyanús kávé- házban, már nem igazán szívből jött a híres nevetése. Nagyon kevés pénze volt, amikor Saigonban ragadt, s mindennek tetejébe ott volt a gyereke is, egy öt-hat éves forma fiúcska.

Ha jól emlékszem, Anne-t egy Harry nevű fickó hozta ide, Gyöngyhalász Harry – Ausztráliából, azt hiszem. Idehozta, aztán itt is hagyta, ő pedig egyik helyről a másikra vetődött; a legtöbbünk ismerte, legalább látásból. Hallani a szigetvilágban mindenki hallott Nevetős Anne-ről. A valóban kellemes ezüstös nevetését hogy úgy mondjam mindig kamatoztatni tudta, de szemmel láthatóan nem annyira, hogy meggazdagodjon. Szegény feje bármilyen, csak kicsit is rendes férfival hajlandó volt összeállni, már ha az hagyta, de végül, amint várható volt, mindig dobták.

Saigonban egy német hajó kapitánya felejtette ott, akivel előzőleg közel két évig hajókázott le
s föl a Kínai-tengeren, egészen Vlagyivosztokig. „A románcnak vége, mein Taubchen”, közölte vele egy nap a német. „Hazamegyek, s elveszem a lányt, akit még otthon eljegyeztem.” „Rendben, semmi baj. Lelépek”, válaszolt Anne. „De azért ugye barátok maradunk?”

Anne mindig is igyekezett barátságban elválni a férfiaktól. Persze, persze, barátok maradnak, bólogatott a német, aki a búcsúzáskor letörtnek látszott. Anne viszont csak nevetett és a partra vitette magát.

Pedig sok oka nem volt a vidámságra. Valami homályos előérzet azt súgta neki, hogy ez lehetett volna élete utolsó esélye. Leginkább a gyermeke jövője aggasztotta. Mielőtt a némettel utazgatni kezdett volna, a fiút egy idősebb francia házaspár gondjaira bízta Saigonban. A férfi valamilyen kormányhivatalban volt portás, de már nyugdíj előtt állt, s a pár azt tervezte, hogy hazatér Franciaországba. A fiút tehát Anne-nek magához kellett vennie; és ha már nála volt, nem is igen akaródzott újból megválni tőle.

Ez volt a helyzet, amikor véletlenül megismerkedett Bamtzcal. Túl sok illúziót nem táplálhatott
a férfival kapcsolatban. Aki Bamtzcal adja össze magát, az elég mélyre süllyed, anyagi szempontból is. Anne a maga módján mindig adott magára, finom nő volt; Bamtz pedig, ne kerteljünk, undorító alak . Másfelől viszont ez a szakállas szélhámos, aki inkább hasonlított kalózra, mint könyvelőre, nem volt erőszakos típus. Gyengéd volt – még olyankor is, mikor felöntött a garatra. És a kétségbe- esés, a sok sorscsapás fura szerzetekkel hozza össze az embert az ágyban. Márpedig Anne-nek minden oka megvolt a kétségbeesésre: az ifjúsága, ugye, odavolt.

Talán a férfi részéről nehezebb magyarázatot találni erre a kapcsolatra. Egy dolgot azonban tudni kell Bamztról: mindig távol tartotta magát a bennszülött nőktől. Mivel az ő esetében erkölcsi fenntartások fel sem merülhetnek, azt gyanítom, hogy inkább óvatosságból. És ő sem volt már fiatal. Becses fekete szakállába akkora már sok fehér szál vegyült. Meg talán egyszerűen valami társra vágyott, aki megosztja vele a maga haszontalanul elfecsérelt életét. De bármi is volt az indítékuk, együtt tűntek el Saigonból. Persze senkit nem érdekelt, mi lett velük.

Hat hónappal később Davidson felkeresett egy Mirrah nevű települést. Első ízben hajózott fel azon a morotván, ahol európai vizijárművet még soha nem láttak. Egy jávai utasa volt,
az ajánlott neki ötven dollárt, ha ott partra teszi – valami nagyon különleges üzleti ügye lehetett –, Davidson pedig ráállt: megpróbálja. Ötven dollár nem oszt, nem szoroz, mesélte nekem, de kíváncsi volt, miféle hely az, s a kis Sissie mindenhová eljutott, ahol elég víz volt ahhoz, hogy egy leveses- tányér lebegni tudjon rajta.

Davidson kirakta a jávai plutokratát, s mivel a dagályig néhány órát várnia kellett, ő is partra szállt, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábait.

A telep nem volt túl nagy. Talán hatvan ház, a legtöbb a folyócskában álló cölöpökre építve, míg a többi a magas fűben bújt meg; hátul a szokásos ösvény. A tisztást övező erdő eltorlaszolt minden szélrezdülést, s élettelen, forró fülledtséget árasztott magából.

A telep teljes lakossága kicsődült a partra, s maláj szokás szerint némán bámulták, ahogy a Sissie horgonyt vet. Számukra ez ugyanolyan csoda volt, mintha egy angyal szállt volna le közéjük. Az öregebbek közül akadt, aki csak hallotta a gőzhajók hírét, de a fiatalabbak közül sem sokan láttak még ilyet a saját szemükkel. A hátsó ösvényen Davidson teljes magányban sétálgatott. De aztán valami bűz csapta meg az orrát és úgy döntött, nem megy tovább.

Miközben a homlokát törölgetve megállt, hirtelen kiáltást hallott: „Istenem! Hiszen ez Davy!”

Davidsonnak, ahogy később maga mesélte, leesett az álla, amikor meghallotta ezt az izgatott hangot. Utoljára fiatalkorában szólították Davynek az ismerősei, s akkor már sok éve nem hívta őt így senki. Tátott szájjal bámult a hang irányába; a magas fűből egy fehér női alakot látott elő- bukkanni, amint egy kunyhóból sietett felé, amelyet szinte a tetőig elrejtett a magas növényzet. Képzelheted a megdöbbenését: egy isten háta mögötti helyen, ami nincs semmiféle térképen sem, egy, a kelleténél is nyomorúságosabb maláj falucskában egy európai nő ront elő a magas fűből, valamiféle harsány rózsaszín selyemből készült, kirojtosodott csipkével szegett uszályos és kopott estélyi ruhaféleségben, krétafehér arcából parázslik a két fekete szeme. Davidson azt hitte, álmodik vagy hogy valami hagymázas láz kapta el. A pocsolyából (ennek bűze csapta meg az imént Davidson orrát) hangos horkanásokkal két sáros bivaly tápászkodott fel és a jelenéstől páni félelembe esve
a bozóton átgázolva odébb csörtetett.

A nő két karját előrenyújtva Davidsonhoz szaladt, a férfi vállára tette a kezét és azt kiáltotta: „Nézzenek oda! Hiszen te alig változtál! A jó öreg Davy!” és egy kicsit túl hangosan felnevetett.

Ez a hang úgy érte Davidsont, mint galvánáram egy halott testet. Minden izma megremegett,
s döbbenten csak annyit tudott kinyögni: „Nevetős Anne!”

„Már ami maradt belőle, Davy. Már ami maradt.”

Davidson az égre pillantott, mintha csak a léghajót keresné, amiből az asszony ide pottyant. Amikor zavart tekintete megint a földre tévedt, egy aprócska gyermeken állapodott meg, aki kicsiny barna kezeivel a rózsaszín selyembe kapaszkodott. A fiú, anyja után szaladva, a fűből bukkant elő. Davidson szemei akkor sem kerekedtek volna jobban el, ha egy igazi manót pillant meg, s nem ezt a koszos fehér ingben és rongyos nadrágban álldogáló kisfiút. A kerekképű, szeplős fiúcskának göndör gesztenyebarna fürtjei voltak, lába napbarnított, szemei vidáman csillogtak. Anyja noszogatására egy „bonjourral” letudta a köszönést.

A még mindig döbbenten álló férfi némán végigmérte az asszonyt. A nő visszaterelte a fiúcskát
a kunyhóba, és amikor az eltűnt a fűben, Davidson felé fordult, s próbált megszólalni, de mindössze annyit tudott kipréselni magából: „Ez az én Tonym”, s utána olyan vad zokogás fogta el, hogy kénytelen volt Davidson vállára borulni. A férfi, akinek jóságos szíve megrendült, földbe gyökerezett lábbal állt.

Ugye micsoda találkozás? A nőt Bamtz küldte ki, hogy nézze már meg, miféle fehér ember vetődött oda. Anne pedig felismerte a férfit, akivel még akkor ismerkedett össze, amikor Davidson, aki fiatal korában maga is űzte a gyöngyhalász mesterséget, összeállt Gyöngyhalász Harryvel és azokkal a társaival, akik e kalandor banda viszonylag normális tagjai voltak.

Még mielőtt visszaszállt volna a gőzösre, Davidson végighallgathatta Nevetős Anne történetét, sőt, az ösvényen magával Bamtzcal is válthatott néhány szót. A nő ugyanis visszarohant a kunyhóba, hogy kihívja a férfit, aki kezeit hanyagul a nadrágzsebébe dugva, s alázatos kérését közönnyel leplezve elő is bújt. E-eee-gen. Azon gondolkodik, hogy végleg letelepszik itt – vele együtt. És Nevetős Anne felé bökött, aki – egy elgyötört, tragédiáktól sújtott alak, vállára omló fekete hajjal – egy kicsit félrehúzódott tőlük.

„Nem kell többé kiöltöznöm, nem kell többé kipingálni magam, Davy” – vágott közbe –, „ha megteszed, amit kér. Tudod, hogy én mindig ragaszkodom az élettársaimhoz – már ha hagyják.”

Davidson nem kételkedett a nő szavahihetőségében. Bamtz jó szándékában azonban már közel sem volt ilyen biztos. Bamtz azt akarta, hogy Davidson többé-kevésbé szabályos időközönként felkeresse őket Mirrahban. Úgy vélte, üzletelhetne a rattannal, amennyiben akad egy megbízható hajó, amely idehozná az árut és elszállítaná az ő készleteit.

„Az induláshoz van néhány dollárom. Az itteniek rendes emberek.”

Amikor egy bennszülött prauban ideérkezett, nem ismert senkit. De behízelgő modorával és rábeszélőképességével belopta magát a bennszülöttek kegyeibe, és sikerült a törzsfőnököt is a maga oldalára állítania.

„Az Orang Kaya adott egy üres kunyhót, ahol meghúzhatom magam, amíg itt vagyok” – tette hozzá Bamtz.

„Tedd meg, Davy” – kiáltott közbe hirtelen a nő. – „Gondolj arra a szegény gyerekre.”

„Látta? Aranyos pofa” – mondta a jó útra tért szélhámos olyan érdeklődéssel a hangjában, hogy Davidsonban egyszeriben rokonszenv támadt iránta.

„Semmi akadálya” – mondta végül. Először arra gondolt, hogy feltételként azt szabja, hogy Bamtz bánjon rendesen az asszonnyal, de túlzott tapintatossága és az a meggyőződése, hogy a férfi szava egy fabatkát sem ér, visszatartotta. Anne elkísérte Davidsont egy darabig az ösvényen, s közben idegesen magyarázott.

„A gyerek miatt, az ő kedvéért. Korábban hogyan is vehettem volna magamhoz, mikor a városban kellett strabancolnom. Itt legalább soha nem fogja megtudni, hogy az anyja milyen egy feslett nőszemély volt. És ez a Bamtz szereti. Tényleg öröme telik benne. Azt hiszem, ezért hálát adhatok Istennek.”

Davidson beleborzongott a gondolatba: milyen mélyre süllyedhet egy emberi lény, akinek egy Bamtz ragaszkodása vagy szeretete miatt kell Istennek hálálkodnia.

„S gondolod, hogy kibírod itt?” – kérdezte gyengéden a nőtől.

„Miért is ne? Te is tudod, hogy én tűzön-vízen át kitartottam az embereim mellett, amíg kibírtak. S nézd meg, mi lett belőlem! De belül az vagyok, aki régen. Mindegyikkel szemben becsületes voltam, mindegyikkel. A végén azonban valahogy mindegyik belefáradt. Ó, Davy! Harrynek nem kellett volna ott hagynia. Ő vitt engem rossz útra.”

Davidson közbevetette, hogy Gyöngyhalász Harry már évek óta halott. Tudta?

Anne jelezte, hogy hallott a dologról; némán lépdelt Davidson mellett, majdnem egészen a partig, ahol közölte, hogy találkozásuk a régi időket jutatta eszébe. Már évek óta nem sírt. Amúgy sem az a sírós fajta. Csak akkor kezdett el bőgni, mint egy hülye, amikor meghallotta, hogy valaki Nevetős Anne-nek szólítja. Harry volt az egyetlen férfi, akit szeretett. A többi…

Megrántotta a vállát. De arra azért büszke, hogy rosszul sikerült kalandjai során is mindvégig kitartott az egymást követő férfiak mellett. Életében nem járatta a bolondját senkivel. Olyan társ volt, akinél jobbat kívánni sem lehetett volna. A férfiak azonban végül mindig belefáradtak. Nem értenek a nőkhöz. Mással nem magyarázható.

Davidson próbálta finoman óva inteni Bamtztól, de a nő félbeszakította. Pontosan tudja, hogy milyenek a férfiak. És azt is, hogy ez a férfi milyen. A gyerekkel azonban csodálatosan törődik. Davidson nem erősködött tovább, azzal nyugtatgatva magát, hogy szegény Nevetős Anne-nek végképp nem maradhattak illúziói. Búcsúzáskor a nő keményen megszorította a kezét.

„A gyerek miatt, Davy, csakis a gyerek miatt! Hát nem tüneményes kis kölyök?”

A II. fejezetet következő, júliusi számunkban közöljük.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A novella The Laughing Anne és Because of the Dollars címen is megjelent.