A szöveg, amelynek értelmezésével itt megpróbálkozom, egy Budáról származó híres XVII. századi rabbi, R. Cvi Hirsch ben Jaakov Askenázi / a Hákhám Cvi (1660–1718) responsum-gyűjteményében¹ maradt fenn. Első felét, a kérdést, mint már 1881-ben Kohn Sámuel (1841–1920), néhány évvel ezelőtt Shlomo J. Spitzer és jómagam is közöltük a Héber kútforrások-ban,² nagy elődünkhöz képest mi valamivel bővebben és a héber szöveggel együtt. Behatóbb elemzéséről nincs tudomásom.

Hogy ki az a „Reuvén”, aki a rabbinikus döntésre váró kérdést a Hákhám Cvinek feltette, a responsum-gyűjteményben nem derül ki. Mindenekelőtt ezt akarom tisztázni, hogy az eredményből bontsam ki a responsum értelmezését. Először a szöveget közlöm, magyarul, majd megjegyzéseim következnek.

Budun, amelyet Ovennek hívnak,³ a 446. esztendő, a kis időszámítás szerint.⁴
Kérdés.
Reuvén⁵ feleségül vett egy nőt Budunban, ahol nem követik sem az öröklés askenázi előírását (takkanat SUM),⁶ sem a szefárdit (takkanat Tolitola),⁷ hanem egy szerződést írnak a visszaadásról,⁸ amelyet semmisségi iratnak (setar iddur)⁹ neveznek, és ennek a szövege ez.

„Előttünk, alulírott tanúk előtt megjelent ez és ez, és azt mondta nekünk, legyetek hiteles tanúim stb., és írjatok jogcím-levelet és felhatalmazást, mégpedig a legelőnyösebb módon, írjátok alá, és adjátok át házastársamnak, ennek és ennek az úrnőnek, hogy legyen a kezében és meghatalmazottja kezében mint jogcím, és tanúsítvány, és igazolás, hogy ez az akaratom, minden erőszak és kényszer nélkül, teljes szívvel és lélekkel, józan fejjel. Nos, a mai napon elismerem előttetek, hogy igaz, és megáll az, hogy ha – Isten ne adja – meghalnék, vagy említett házastársam meghalna, és nem marad utánunk élő utód, akkor én és meghatalmazottam kötelesek leszünk visszaadni említett házastársamnak és örököseinek mindazt, amit hozományként kapott, azaz ezt és ezt az összeget. És ha – Isten ne adja – meghalnék vagy házastársam meghalna, és marad utánunk élő utód, akkor a Szinaj-hegyi törvény¹⁰ szerint az asszony örököse a férj legyen stb., és mindaz, ami a jelen rendelkezésben (aszmakta) nincs rendezve stb., és az (itt) leírtak és kifejtettek a mástól kapott szerzeményre is vonatkoznak.”

És Budunban azt az egyszerű szokást követik, hogy még azok is, akik ilyen szerződést kötnek, nem adják vissza a feleség vagyontárgyait, hogyha az nem szerepel a szerződésben. Az említett Reuvénnek pedig tisztes ajándékot adtak azért, hogy az asszonynak ezekre a vagyontárgyaira is kiterjessze az említett szerződést, és ő így is tett.

Az említett Reuvén mintegy hét éve kelt egybe a feleségével, és volt egy két és fél éves leánygyermekük. Tisztázatlan eset történt velük, amikor a város ostrom alatt volt, és a szorongató egy kumbara-t¹¹ vetett a városra, ezt Askenáz nyelvén¹²bomba-nak hívják,¹³ és az asszonyt is, és a leányát is (eltalálta), és mindketten meghaltak, és nem tudni, hogy melyikük halt meg előbb. És Reuvén húsz vagy harminc nappal az asszony halála előtt két vagy három férfira bízta mindenét, amije volt, ezüstöt és aranyat, ingóságait, a saját ruháit és a felesége ruháit, hogy rejtsék el sziklabarlangokban. És az említett nagy öldöklés után az árva gyámjai, az elhunyt asszony bátyjai rátették a kezüket a letétre, amellyel Reuvén a semmisségi irat (setar iddur) alapján a hozományból nekik tartozik, mielőtt ezt Reuvéntől bíróság előtt követelték volna.

És amikor Reuvén ezt megtudta, megkérdezte őket: „Miért gátoltatok a tulajdonomban, mielőtt a bíróság elé álltam (volna)?” Az ő szavaik szerint tanúk jöttek, mivel az a szokás náluk, hogy ha a gyermek az anyja halála után nem ér meg huszonnégy órát, úgy mindent vissza kell adni. És ezt a tanúvallomást az említettek halála után vették fel, Reuvén nem volt jelen, és nem is tudott erről, annak ellenére, hogy ugyanabban a városban tartózkodott. Reuvén pedig utánajárt az említett tanúvallomásnak, és megtudta, hogy ez a tanúvallomás egy körülbelül húsz vagy harminc évvel ezelőtt, a járvány¹⁴ idején elhunyt asszonnyal volt kapcsolatos. Két vagy három órával őutána meghalt a gyermeke is, és vita támadt az asszony apja és a férje között, és megegyeztek egymás között, hogy a férj száz aranyat visszaad az asszony apjának.

És most Reuvén torkaszakadtából kiáltozik¹⁵ a távollétében felvett tanúvallomás miatt, továbbá Reuvén követeli még azt is, hogy ha történetesen a tanúvallomás érvényes, akkor menjenek a törvény elé, hogy vajon ez a tanúvallomás elégséges-e ahhoz, hogy általa akadályozzák a sajátjában, mert lehet, hogy ilyen szokás egyáltalán nem volt soha, hanem annak idején¹⁶ csak megszánták az asszonyt, tekintettel az apjára, aki nem volt tehetős ember, és megegyeztek, hogy a férj egy bizonyos összeget ad neki, vagy pedig azért, hogy elejét vegyék a pereskedésnek. De ez az árva igen tehetős, gazdagabb Reuvénnál, és Reuvén nem akar semmiféle megegyezést. És ha ennek a szokásnak alapja volna, tudna róla a városban mindenki, és főként az idősebbek, és fel kellett volna jegyezni a község pinkasz-ában¹⁷ is, ide bejegyeznek minden megállapodást. És mint ahogyan a szerződésben feltüntetik a legfőbb feltételét a visszaadásnak, miért nem írták bele, és (miért) fejtették ki, hogy ha (az asszony) élő utódot hagy maga után, aki az anyjánál (legalább) 24 órával tovább él – de ezt itt csak általánosságban írták. Talán bizony egyvalaki miatt, aki visszaadta, már nevezhetjük ezt szokásnak, amelynek alapján meg lehet fosztani a férjet a Tóra szerinti örökségétől?¹⁸

Tanítónk adjon számunkra tanítást, hogy ki mellett van a törvény.

(…)

A cikknek adhattam volna ezt a címet is: „Menekülés Budáról”; a szövegnek, amelyről beszélek, az eseménytörténet síkján két mozzanata van: R. Cvi Askenázi megmenekülése az ostromlott Budáról, és harca sógoraival az ostrom során meghalt felesége vagyonának – hozományának – megszerzéséért.

Mi az eset maga? Mint ismeretes, 1686-ban a Liga Sacra – az Oszmán birodalom ellen XI. Ince pápa által létrehozott, Ausztria, Lengyelország, Velence és Máltából álló szövetség – ostrom alá vette a törökök által 1541 óta tartott Budát. Az ostrom 77 napon át folyt, és szeptember 2-án ért véget. Ezen a napon erős tüzérségi előkészítés után a mai Bécsi-kapu felől a brandenburgiak csapatai behatoltak az ostromlott városba. A Zsidó utca (ma: Táncsics Mihály utca) házait a lövedékek lerombolták, a menedéket kereső zsidók közül sokan a zsinagógába menekültek, és a beomló épület alatt lelték halálukat, másokat a keresztény fegyveresek az utcákon mészároltak le, a maradékot összefogdosták, foglyul ejtették. Szintén ismeretes, hogy a véres nap tragikus eseményeit, a győztes keresztény csapatok kegyetlenkedéseit részletekbe menően leírta R. Jichak ben Zalman Moscheles Schulhof ha-Lévi / Jichak ben Selomo ben Mose / Schulhof Izsák (1645/1648–1733) Megillat Ofen című emlékiratában.¹⁹ A magyar történeti irodalom az ostrom kerek évfordulói alkalmából, 1886-ban, 1936-ban és két évtizeddel ezelőtt, 1986-ban sokoldalúan tárgyalta – Károlyi Árpád, Szakály Ferenc, Péter Katalin és mások munkáiban – a kiterjedt latin, német és egyéb forrásanyagot; legutóbb, hála Jólesz László Schulhof-fordításának²⁰ és néhány kiigazítás erejéig Haraszti Györgynek,²¹ a korábbinál figyelmesebben a zsidó forrásokat is.²² A Hákhám Cvi fentebb idézett responsuma, mely eseménytörténeti szempontból elsőrendű forrásnak semmiképpen nem nevezhető, az ostrom történetével összefüggésben mindeddig figyelmen kívül maradt.

Személyes történelem, de hát Schulhofé is az. Mindamellett, egy-két árnyalat élesebb megrajzolásával a Hákhám Cvi is hozzájárulhat a történeti képhez. Az ő személyes történetéhez pedig ez az egyetlen forrás; s ezt a rabbi életrajzírói sem régen, sem most nem vették vizsgálat alá, szemérmesen elnéztek fölötte.

Mi történt tehát a responsum horizontján? „Reuvén” – a szokásos helyettesítő név – mintegy hét évvel az ostrom előtt, azaz valamikor 1679/80 táján feleségül vett egy budai nőt, egy gyermekük volt, egy két és fél éves kisleány. A város elfoglalása előtt 20 vagy 30 nappal, tehát 30–40 nappal Buda körülzárása és az ostrom kezdete után, azaz valamikor 1686 július végén vagy augusztus elején vagyonát („mindenét, amije volt, ezüstöt és aranyat, ingóságait, a saját ruháit és felesége ruháit”) két vagy három férfira bízta, hogy rejtsék el sziklabarlangokban. Az ostrom folyamán azon a helyen, ahol az asszony és a gyermek tartózkodtak, egy kumbara, robbanó lövedék / akna, askenázi nyelven bomba – más héber szövegekben:bombi – csapódott be; mindketten meghaltak. Ezután az elhunyt nő fivérei birtokukba vették a férj által korábban elrejtett vagyontárgyakat, közelebbről, az asszony hozományát (ez a zsidó jog szerint a nő különvagyona), anélkül, hogy előzetesen bíróság előtt tisztázták volna, ki a jogosult az örökségre. „Reuvén” követelte, hogy ő kapja meg elhunyt feleségének vagyonát. Állítja: a kisleány – „az árva igen tehetős (volt)”, tehetősebb, mint „Reuvén” – vagyona az apját illeti. Ennyi a történet. A responsum érvelése mögött, mint látni fogjuk, mellékkörülmények is feltárulkoznak.

A halálesetet követő eljárás, amely a responsumból kiolvasható, viszonylag normálisnak látszik. A fivérek elő tudták szedni a rejtekhelyről a vagyontárgyakat. Előállítottak tanúkat is, azok nyilván nem csupán a halál tényéről tettek vallomást, ez nyilvánvaló volt, de beszéltek az időpontról is. Mikor halt meg az asszony és a gyermek? És melyikük előbb, az anya-e vagy leánya? Nem tudni pontosan. Holott a zsidó jogrendben a két áldozat halálának időpontja határozza meg, ki örökölheti az asszony különvagyonát. A szövegösszefüggés azt sugallja, hogy a leány talán kevéssel túlélte anyját; kevéssel, de nem 24 órával, ami ahhoz kell, hogy anyjának jogi értelemben ő legyen az örököse, tőle pedig az apja. Maga „Reuvén” azonban utólag törvényt, bírósági eljárást, magától értetődik: rabbinikus bíróságot, bét din-t követelt.

A vitában a fivérek hivatkozási alapja egy korábbi budai eset: egy asszony esetében, aki járvány idején halt meg, a hagyatékról az apa és a megözvegyült férj egyezsége döntött. „Reuvén” utána tudott érdeklődni ennek a 20 vagy 30 évvel korábbi esetnek; időpontját mi külső adatok alapján azonosíthatjuk: valószínűleg az 1656/57. évi járvány lehetett. Hákhám Cvi a budai szokásjog alapján érvelhetett, egybevetve ezt az askenázi és szefárdi előírásokkal.

A sziklabarlangokat, ahová „Reuvén” vagyonát elrejtették, szintén nem nehéz azonosítani: bizonyára a Várhegy járószint alatti barlangjai voltak. R. Efraim ha-Kohén (1616–1678) egyik responsuma²³ szerint a budai zsidók ezekben a pincékben tárolták – a török tilalmi előírások miatt: rejtették el – borukat, amelyet szertartásaikhoz használtak, de amelyből, ha úgy adódott, eladtak a törököknek is. Egy barlangjáratról – a mai lutheránus templom nyugati szomszédságában – néhány évvel ezelőtt ásatás²⁴ igazolta, hogy a Zsidó utca északi szélső házai alól indult, és a falán talált héber betűs feliratok, bekarcolt személynevek mutatják, hogy zsidók használták.

Ha Schulhof leírását az ostromról legalább főbb részleteiben hitelesnek tekinthetjük, a jogi vitára legkésőbb a város elestét (szeptember 2.) követő két-három napon belül kerülhetett sor. Ágyúzás azonban, kisebb-nagyobb erővel, az ostrom alatt mindvégig folyt. A Zsidó utca, a Várhegy vízivárosi oldalán, közvetlenül a városfalnál, könnyű célpontnak számított, van városkép,²⁵ amely éppen ebből az irányból mutatja Budát, látszik rajta, a várfal mögött, még a Mátyás korabeli, majd 1541- vagy 1551-ben újjáépített és 1686-ban elpusztult zsinagóga teteje is.²⁶ Azt a helyzetet, amelyben aknákat lőnek a városra, de egyébként a business – majdnem – as usual, nyugodtan tehetjük 1686 augusztusára, a döntő rohamot megelőző hetekre vagy napokra. Maga a responsum nem említi, hogy a haláleset idején már elfoglalták volna a várost.

Ki ez a „Reuvén”? Ebben az esetben „Reuvén”-ünk története feltűnő módon egybevág R. Cvi Askenázi / a Hákhám Cvi életrajzának a budai ostrom napjaira eső mozzanataival. Maga írta responsum-gyűjteménye előszavában:

Amikor a 446. esztendőben a várost, Budunt, amelyet Ovennek hívnak, felforgatták, összes könyvem és legkedvesebb szeretteim is odalettek. Ezüstöm és aranyam is elveszett vagy elvették. De (Isten) még a város elfoglalása előtt kihozott engem, és elküldött Szaraj szent község szent nyájának legeltetésére, Bosznia országának fővárosába, Turkijába…²⁷

Szaraj nem más, mint Szarajevo, amely akkor török kézen volt. A két életrajzban közös az ostrom alatt elhunyt család („Reuvén”: feleség és kisleány, R. Cvi Askenázi: „legkedvesebb szerettei”) és a vagyon elvesztése, amely vagyont „elvették” „Reuvén”-től, illetve R. Cvi Askenázitól.

Elég ennyi ahhoz a következtetéshez, hogy a responsum „Reuvén”-je maga Hákhám Cvi volt? Valóban, azt gondolom, hogy „ön-responsum”- ról van szó. Azt gondolom, hogy a kérdést, névtelenül, R. Cvi Askenázi tette fel, ő maga volt „Reuvén”, akiről a kérdés szól, és ő adta meg mint „a budai Cvi” a választ is. A válasz, természetesen, „Reuvén” javára szólt: az volt, hogy „Reuvén”, a férj követelése jogos, a hozomány nem feleségének fivéreit illeti, hanem „Reuvén”-t, azaz R. Cvi Askenázit. A Hákhám Cvi hivatkozik R. Mose Iszerlesz (a Rema) (1525/30 k.–1572) krakkói rabbira, „akinek szavát egész Askenáz, Polonia (Lengyelország) és Buda követi”; értsd: ha a budai joghagyomány eltérő volna is, a Rema döntése mindenképpen felülírja.

A responsum azt mondja, hogy amikor az asszony haláláról a tanúvallomást felvették, „Reuvén” nem volt jelen, és nem is tudott erről (ti. az eljárásról), holott „ugyanabban a városban tartózkodott”. A Hákhám Cvia responsum-gyűjtemény előszavából imént idézett szakasz szerint „még a város elfoglalása előtt” elhagyta az ostromlott Budát, és eljutott Szaraj / Szarajevóba. Kétségtelen, hogy ez az állítás ellentmondásban van feltevésemmel, amely szerint „Reuvén” és a Hákhám Cvi azonos személy. Nos, egy ostromlott városban, ahol kétezernyi zsidó él, és ahol aknák becsapódása, robbanása után nyilván igyekeznek eltakarítani a halottakat, rendezni a közállapotokat stb.: könnyen elképzelhető, hogy az első teendők idején nem kerül elő azonnal, nincs jelen minden érdekelt. Az ostrom német leírásaiból tudjuk, hogy jó néhány napig eltartott, mire a brandenburgiak a zsidó foglyokat elszállították. Talán nem feszítem túl az értelmezés lehetőségét, ha R. Cvi Askenázi – ahogyan írja – „kimentés”-ét a szeptember 2-át követő napokra teszem. A budai zsidók, akiket a városból kihajtottak, bizonyára mind igyekeztek magukkal vinni vagyonukból, amit csak lehetett: életük függött attól, ki tudják-e váltani magukat. Hónapokkal, netán évekkel Buda eleste után „Reuvén” már nem tudott volna a vagyona miatt pereskedni feleségének bátyjaival. A budai zsidók szétszóródtak Németországban, Európában, pénzük, ha volt, elment a váltságdíjra, elporladt.

Mikor jutott ki R. Cvi Askenázi Budáról? Egy prágai zsidó ifjú, Szender Tauszk / Alexander Taussig, akit Bécsben, az ostrom napjaiban, Samuel „Heidelberger” / Oppenheimer (1630–1703), a gazdag és befolyásos udvari zsidó, hadiszállító, az 1686. évi ostrom legfőbb finanszírozója bízott meg azzal, hogy segítsen a budai zsidókon: az ifjú Szender hajón ment Budára, szeptember 2-án az ostromlókkal együtt jutott be a városba, nem tudta, hol van a Zsidó utca, három zsidó gyermek vezette oda, ellenőrizte, zsidók-e, akik segítségért fordulnak hozzá: tudják-e a Semá Jiszraél-t, akik tudták, azokat betuszkolta a zsinagógába. Majd egy idő után elérte, hogy az egyik vezér őrséget állított a zsinagóga elé, császári zászló alatt. Károly herceg (1643–1690), a lotharingiai csapatok főparancsnoka ígéretet tett, hogy a foglyul ejtett zsidók életét meghagyják, Szender Tauszk – az 1686. évi ostrom Raoul Wallenbergje – minden menetből, amelyben a katonák a foglyaikat elvezették, kiszedte a zsidókat. Levitte őket a Dunához, összesen 274 zsidót sikerült elmenekítenie. Utóbb, pénzt gyűjtendő a foglyok kiváltása (pidjon sevujjim) végett, egy jiddis verselményben leírta, amit látott, és amit ő maga tett. Az „Ayn shayn nay lid fun Ojven” („Szép új dal Budáról”) megemlíti, hogy Szender egy Cvi nevű rabbit is megmentett a keresztény katonák kezéből, akik fegyverrel üldözték. Ez az R. Cvi, még ha a Cvi / Hirsch nem ritka név is, esetleg éppen R. Cvi Askenázi lehetett. A responsum-gyűjtemény előszavában a Hákhám Cvi talán úgy érti, hogy a város „elfoglalása” nem szeptember 2-án ért véget. Amikor Szarajevóba eljutott, már ősz lehetett.

Ki volt R. Cvi Hirsch ben Jaakov Askenázi, a rabbinikus világban híressé vált nevén a Hákhám Cvi? A neves budai rabbi, a vilnai származású R. Efraim ha-Kohén unokája, a rabbi idősebb leányának, Nehámának és R. Jaakov ben Binjámin Zeév Askenázinak (Jaakov Szak) a fia. Neháma még Vilnában ment férjhez, a kozákok elől apjával együtt menekült el Lengyelország– Litvániából (1656), férje csak utóbb, kalandos úton talált rájuk. Fiuk Morvaországban született. A család a továbbiakban is együtt maradt; fiait és leányait R. Efraim ha-Kohén különös gondossággal segítette életük elrendezésében, vele tartottak mind akkor is, amikor meghívásra Budára költözött (1665). A prágai eredetű Schulhof Izsák, aki a budai ostromot megörökítette, kisebbik leányának férje volt. Hadd említsem meg itt, hogy az 1670-es évek Budáját – benne R. Efraim budai zsidó világát – nemrégiben Darvasi László nagyszerű regénye, aKönnymutatványosok legendája (1999) idézte meg, életszerűen. R. Cvi Hirsch (Zwi Hirsch) ben Jaakov Askenázi (1660–1718), akit később – responsum-gyűjteménye (Amsterdam, 1712) címéről – Hákhám Cvinek („Cvi rabbi”)²⁸ neveztek, Budáról, nagyapja házából, ahol rabbinikus tudásának alapjait már gyermekkorában megszerezte, fiatalon Szalonikibe ment (1675/76), hogy R. Élija Covo (?–1689) híres jesivájában tanuljon tovább. Itt elsajátította a szefárdi szokásokat is. Azután Belgrádban töltött egy évet. Askenázi létére elfogadták szefárdi rabbinak (hákhám). Fia később azt írta róla, hogy egyformán tudott héber, német, magyar, olasz, spanyol, török nyelven. Már igen fiatalon nagy tekintélyt élvezett; első responsuma az 1676-os dátumot viseli. Alig 17/18 éves volt, amikor R. Slomo Amarillo (1645–1720) szaloniki rabbi – aki közelebbről ismerhette – Atteret Cvi-nek („díszes fej-ék / korona”) nevezte, és azt írta róla: „nagy tudós, a bölcsesség atyja, bár éveit tekintve zsenge, olyan, mintha az öcsém volna”. Nagyapja halála után, 1680-ban visszatért Budára. Itt megnősült, gazdag leányt vett el, méltán mondja a responsum „Reuvén” feleségének családjáról: „igen tehetős, gazdagabb Reuvénnál”, Budán az ostrom előtt nem volt nehéz gazdag zsidó feleséget találni, a budai zsidó kereskedők bejárták az egész török világot. Már R. Efraim ha-Kohén értette a módját, hogy mindkét fiának módos feleséget szerezzen, egyiknek a város legvagyonosabb családjából való leányt, másiknak egy gazdag árvát, akinek ő maga volt a vagyonkezelője. R. Cvi Askenázi felesége, a responsum alapján számolva, 1683/84-ben szülte első és egyetlen gyermekét, azt a leánykát, aki anyjával együtt az ostrom alatt elpusztult.

R. Cvi Askenázinak Budáról, mint már tudjuk, sikerült eljutnia Szaraj / Szarajevóba. Ott a szefárdi zsidó község megválasztotta rabbijának (hákhám). Csak évek múltával hallotta meg a hírt, hogy apja, R. Jaakov Askenázi és anyja, Neháma életben vannak, ekkor (1689) Velencén és Prágán át Berlinbe utazott, szüleit az ottani zsidók segítségével kiváltotta a brandenburgiak fogságából. Apja, R. Jaakov Erec Jiszraélbe ment, és ott élte le további életét. R. Cvi Askenázi Németországban maradt, és ismét megnősült. Második feleségének apja (Mesullam Zalman Neumark- Mirels / Mireles) Altona–Hamburg–Wandsbeck, a „három város” (wha / AHU városok) főrabbija volt, kezdeményezésére a vőt meghívták Altonába a klojz / Klaus – az askenázi zsinagóga – rabbijának, majd apósa halála után elfoglalhatta Hamburg–Wandsbeck rabbi-székét (1707), továbbra is megtartva altonai jesiváját. 1710-ben az askenázi szent község rabbija lett Amsterdamban. Mindenütt erélyesen fellépett a sabbatiánus mozgalom – a hitehagyott, de a zsidó világban ennek ellenére és évtizedekkel halála után is messiásnak tartott Sabbetaj Cvi (1626–1676) – kései hívei ellen.²⁹ Mint askenázi származású, de a szefárdi szokásokban is otthonos rabbinak éppen az utó-sabbatiánus vitákban különösen sokat számított a szava. Helyzete azonban válságosra fordult, amikor Amsterdamba érkezett R. Nehemja Hijja ben Mose Hajjon / Hajjun (ca. 1655–1730), aki egész életében Sabbetaj Cvi titkos híve maradt. A sabbatiánus messiás-hit még mindig parázslott a mozgalom kudarcainak hamuja alatt. Az amsterdami portugál-szefárdi község mások mellett R. Cvi Askenázit is felkérte állásfoglalásra Nehemja Hajjon ügyében. Õ, persze, elutasító volt, mint ahogyan kiátkozta a kabbalistát Gabriél ben Júda Loew Eskeles (?–1718) morvaországi főrabbi is (1712).

R. Nehemja Hajjon a maga mentségére igen súlyos vádat támasztott Hákhám Cvivel szemben: elhíresztelte, hogy apja, R. Jaakov Askenázi Budán 1666-ban halálra adott egy zsidót, mert az nem volt hajlandó áldást mondani Sabbetaj Cvire mint messiásra.³⁰ Mégsem ez a híresztelés ártott R. Cvi Askenázi tekintélyének, inkább az, hogy az amsterdami portugál rabbi (hákhám), Solomon ben Jacob Ayllon (c. 1655–1728), aki fiatal korában maga is sabbatiánus és a Sabbetaj Cvi eszméihez haláláig ragaszkodó gázai Nátán (1643/44–1680) barátja volt: az amsterdami hákhám féltékenységből presztizs-kérdéssé tette, lehet-e igaza Amsterdamban, a portugál zsidók városában, a szefárdi Nehemja Hajjon ellenében egy askenázi rabbinak. Még mielőtt az amsterdami szefárdi zsidók megfellebbezhetetlen rabbinikus tanácsa (aMahamad) döntést hozott volna ellene, R. Cvi Askenázi kénytelen volt tisztségétől megválni (1714), Londonba ment, onnan Emdenbe (Alsó-Szászország), mindkét helyen portugál-szefárdi zsidók éltek, de nem fogadták be, mit sem ért már hákhám-múltja, hákhám-hírneve. Emdenből szinte menekült a lengyelországi Opatówba, onnan pedig Lembergbe (1718), s új helyén néhány hónap múlva elhunyt.

Ha nem ismerjük is a kívánatos alapossággal Hákhám Cvi responsum-gyűjteményét, mint én sem, maga a külső életrajz is elegendő annak belátásához, hogy a rabbi kiváló felkészültséggel bírt mind az askenázi, mind a szefárdi hagyományban. Nem eshetett nehezére, hogy a szóban forgó responsum kérdését – saját érdekét leplezve – szakszerűen megírja.

A szakszerűség egyébként szembeszökő. A responsum mindjárt a kezdő mondatokban hivatkozik arra, hogy Budán az öröklés szabályozásában nem követik sem a takkanat SUM, azaz askenázi, sem atakkanat Tolitola / Toledo, azaz szefárdi joghagyományt. Pontosan idézi a budai lemondólevél / semmisségi irat / setar iddur formuláit. Tud a Mappa-ról („Terítő”), Mose Iszerlesz krakkói rabbi kommentárjáról a Sulhan arukh-hoz („Terített asztal”),³¹ amelyet, mondja, mindenütt a világon (tefucot), értsd: az askenázi diaszporában, egyaránt elfogadnak, Budán is. Megjegyzendő, hogy a Rema művéről úgy beszél, mint amely „most, a mi időnkben” jelent meg; nyilván nem a szerző életében megjelent első krakkói kiadás (1569– 1571), hanem az újabb krakkói (1640) vagy berlini (1642–1643) volt a kezében.

A budai zsidó község öröklési rendje szerint házastársak esetén, ha egyikük meghal, az életben maradó fél örökli a teljes vagyont, beleértve a feleség hozományát is, de csak abban az esetben, ha élő gyermekük van. Ha nincs, a feleség hozománya visszaszáll eredeti családjára. Minderről iratot is szokás kiállítani, ezt hívják semmisségi iratnak (setar iddur) vagy lemondólevélnek. Ezzel a szabállyal szemben a responsum azzal érvel, hogy a gyakorlatban a lemondólevél ellenére sem szokás visszaadni a hozományt. „Reuvén” – R. Cvi Askenázi – ellenfeleinek hivatkozási alapja, utánajárt, egyetlen eset: 20–30 évvel korábban, a járvány idején, meghalt egy asszony, két vagy három órával később meghalt a gyermeke is, és a férj, vita után, a közös vagyonból 100 aranyat visszaadott elhunyt felesége apjának. De, teszi hozzá nyomatékkal, lehet, hogy csak szánalomból, mert az apa nem volt tehetős ember, és a férj el akarta kerülni a pereskedést.

Büchler Sándor máig nem nélkülözhető Budapest-könyve³² függelékében responsumokból, innen-onnan, annyi budai rendelkezést szedett össze, hogy az már valósággal takkanot-nak látszik, ő az idézet-fűzért valóban Alapszabályzatnak állította be. Nem hiszem, hogy igaza volt; lám, a Hákhám Cvi is általában a takkanat SUM-ra, különösen pedig egy attól eltérő rendelkezésre hivatkozik. Amit a budai szabályokról tudunk, esetjog: egy-egy tényleges eset váltotta ki a szabályozást, amely azonban érvényben maradt, még ha sokára fordult is elő hasonló eset. A leghíresebb budai rendelkezés, a XVII. század közepén, a Bécsből Budán át Jeruzsálembe utazó R. Or / Uri Sraga Fejbus döntése, hogy Budán csak az lehet rabbi, akinek a községben nincs rokona, amely rendelkezéssel egy évtizeddel később R. Efraim ha-Kohén is ütközött: ez az előírás paragrafussá csak a XIX. század utolsó harmadában vált, akkor is enyhített formában.

Nincs okunk kételkedni abban, hogy Budán 1686-ban érvényesnek tekintették a néhány évtizeddel korábbi esetben fogant örökösödési rendelkezést. R. Cvi Askenázi szembement vele, minden tudását összeszedve bizonyítani próbálta, hogy nem érvényes.

Mert mi történt valójában? Egy kumbara megölte R. Cvi Askenázi feleségét és kisleányát. Már korábban elrejtett vagyonát, vagy annak egy részét, sógorai – az esetjog és az érvényes lemondólevél alapján – magukhoz vették. Nincs kimondva a responsumban, de feltehető, hogy R. Cvi Askenázi az ostrom alatt családi egyetértéssel rejtette el az értékeket, sógorai innen tudhattak a sziklabarlangokról. Minthogy a halálesetkor R. Cvi Askenázi nem volt a helyszínen, hogy tárgyaljanak, az ostrom körülményei között észszerű volt, hogy ezt tegyék. „Reuvén” / R. Cvi Askenázi azonban a haláleset napjaiban – a responsum szerint is – a városban tartózkodott. Felháborodásában követelni kezdte vagyonát, jogos („tórai”) örökségnek nevezte. Vitatta, jogos-e az a megszorítás, hogy a férj csak akkor örökli felesége hozományát, ha élő gyermekük van; abba kötött bele, hogy „tisztázatlan eset történt”, hogy a községi pinkasz-ban nincs meghatározva, mit jelent a túlélés, legalább egy napot-e; arra építette érvelését, hogy nem tudni, ki halt meg előbb, az anya-e vagy a kisleány, mert ha az anya, az ő követelése jogos; de ha a kisleány, vagy akár mindketten egyszerre (egy bomba becsapódásakor ez nem lehetetlen), akkor is „Reuvén”-nek / neki van igaza, mert az egyszeri budai döntés nem szabályzat érvényű, és a Mappa egyébként is felülírja a helyi szokásokat.

Végül is, mikor történhetett mindez? Bizonyosnak látszik, hogy az ostrom után néhány nappal Budán már nem volt lehetőség rabbinikus bírósági eljárásra, nem lett volna kik előtt perelni az örökséget. Az is nehezen képzelhető el, hogy R. Cvi Askenázi valamikor augusztusban – Buda eleste előtt – kijutott volna a városból, eljutott Szarajba, majd onnan szeptember 2 után visszatért Budára, hogy az elrejtett családi vagyont előhozza, illetve sógorait kérdőre vonja. Logikailag csak az a következtetés képzelhető el, hogy az eset még az ostrom napjaiban, a végső napokban történt, Buda elfoglalása előtt. R. Cvi Askenázi, ha a Szender Tauszk által megmentett Cvi esetleg nem ő volt is, biztosan csak Buda eleste után jutott el régi-új városába.

R. Cvi Askenázi, a Hákhám Cvi – „Reuvén” fedőnévvel – maga tette fel a kérdést, saját ügyében, és saját érdekében írt rabbinikus szakvéleményt, hogy megszerezze elhunyt felesége hozományát, amely a budai jogrend szerint nem járt neki. Nem tudjuk, hogy megkapta-e a vagyont.

Nem kizárt, hogy a responsum-forma csupán irodalmi fikció volt a Hákhám Cvi számára. Elismerem széles körű rabbinikus tudását, méltányolom kifinomult érvelését, örömmel nyugtázom, hogy néhány adalékkal gyarapította ismereteinket a budai jogszokásokról és az 1686. évi ostromról. De bevallhatom, hogy miután responsumát megpróbáltam a fonákjáról olvasni, a benne leírt esetet valóságnak venni: személye nem nyerte el rokonszenvemet.