Budapest addig marad nagyváros, amíg betölti szerepét a világ tudásközpontjainak versenyében, és új értéket alkotva vesz részt a globális cserefolyamatokban. A városok versenye nem tűri a megtorpanást. Romlással, dekadenciával bünteti nemcsak a fejlődés hiányát, de már azt is, ha annak üteme elmarad a versenytársakétól. Budapest fenntarthatóságának fő feltétele, hogy egyre jobb munka- és életkörülményekkel vonzza a mozgékony tőkét, és az egyre mozgékonyabb, képzett munkaerőt.

Ha elveszti vonzását, Budapest városi léte megszűnik. Nem marad egyéb, mint emlékmúzeum, turista-látványosság, az egykori város csontváza. Megtörtént ez már, a világ sok nagyvárosával. Az antik Róma, vagy Athén falai között évszázadokig kecskék legeltek, mire város-mivoltuk újjáéledt. Afrika, Ázsia, Amerika ősi civilizációinak számos nagyvárosát pedig elnyelte a dzsungel vagy a sivatagi homok.

Budapest, ha elvész a múlt apró részleteiben s emlékeiben keresi mai problémái megoldásait, Kelet-Európa bajnokából, a régió sereghajtójává válik.

Mitől város a város?

Pest, Buda, Óbuda, mint minden város, karavánutak találkozásánál jött létre. Lényege máig a kereskedelem: az áruk, szolgáltatások értékalkotó cseréje. Szerepét és jelentőségét, a poszt-indusztriális korszakban tudásalapú és kulturális ágazatainak teljesítménye határozza meg. A szociológiai és közgazdasági kutatások egyértelmű összefüggéseket állapítanak meg a városi élet minősége (az épített és természeti környezet minősége és összhangja, a tárgykultúra, a közösségi tudatot erősítő középületek és a közszolgáltatások minősége, az oktatás, a kulturális kínálat) és a város versenyképessége, gazdasági teljesítőképessége között. Azok a városok erősítették meg pozícióikat Európában és azon kívül az elmúlt évtizedekben, amelyek jelentős, a 21. század igényeire tervezett fejlesztéseket valósítottak meg, ezzel formálva belső közösségeik önképét és a régió külső megítélését.¹

A sikeres város identitását megjelenítő – azaz kulturális erőforrásainak csak rá jellemző összetételét tükröző – létesítményeket, intézményeket, a kreativitást, innovációt ösztönző inger-gazdag környezetet kínál lakóinak, látogatóinak, és a legszélesebb értelemben vett kultúrát helyezi a városi lét középpontjába. A kultúra jelenléte és megjelenítése – beleértve a mindennapok kultúráját, a lakás, a munkakörnyezet, a napi használati tárgyak, az étkezés és szórakozás minőségét – a tőke és a képzett munkaerő megőrzésének és vonzásának, azaz a fejlődés fenntarthatóságának meghatározó feltétele.

A város szellemi, kulturális tere – a városlakók kollektív tudása és egyéni ismeretei, az ezeket szervező intézményrendszer és kulturális események – a gondolatok születésének és befogadásának környezete. A város fizikai és kulturális terének minősége közvetlenül befolyásolja a városlakók és csoportjaik, műhelyeik, intézményeik, vállalkozásaik azon képességét, hogy magas hozzáadott értékkel vehessenek részt a globális cserefolyamatokban.

A várostörténet – gazdaságtörténet. Budapest minden féltett elemét, az utakat, utcákat, hidakat, épületeket, a magán- és közlét tereit a gazdaság – építésük korának gazdasága – kényszerei és lehetőségei hozták létre. Budapest eleven város, nem pedig múzeum. Ha nem restaurálható – és hogyan lehetne az – a kor, amelyben létrejöttek, csak új funkciókkal feltöltve, saját korunkra adott válaszként őrizhetőek meg az épületek, terek, hidak, a múlt tárgyi emlékei.

Kulturális tér, földrajzi tér

Amióta a jog uralma megerősödött és a – martalócoktól, hódítóktól, gyakran a városi jogokat adományozó hűbérúr katonáitól védő – városfalakat szétrobbantotta az ipari fejlődés, a “városhatár” legfeljebb közigazgatási szempontból értelmezhető. A város csak legfontosabb funkcióitól eltekintve definiálható földrajzi egységként. Nem földrajzi terület, hanem szállítási és kommunikációs vonalak csomópontjainak rendszere, az értékalkotás tere. Kulturális határát vonzása és sugárzása határozza meg: azok a legtávolabbi pontok, ahová és ahonnan árukat, szolgáltatásokat, értékeket szállít és fogad be. A globális kereskedelem mai világában ez a környezet, a kerek föld maga.

Budapest azonban fizikai térként sem definiálható, ha közigazgatási határai között vizsgáljuk. Városi funkcióit az a Székesfehérvártól Vácig, Tatabányától Kecskemétig húzódó régió szolgálja ki, amelyet napi rendszerességgel beutaznak, használnak a városlakók. Metropolisz, amelynek részelemei, azok fejlődése – vállalkozóinak, lakóinak, önkormányzatainak döntései, természeti környezetének és piacának alakulása – feltételezik egymást és közvetlenül hatnak egymásra.

Az értékalakítás és értékalkotás – az új gondolatok befogadása, feldolgozása és kisugárzása – hagyományos városi szerep. Az ipari termelés jelentőségének csökkenése, a tudásalapú szolgáltatások súlyának növekedése, ennek a hagyományos szerepnek adott abszolút elsőbbséget. A kulturális értékteremtés, az új értéket létrehozó kreativitás a városi élet, hosszabb távon a város fenntarthatóságának alapvető feltételévé vált.

Budapest versenyképessége nemcsak közvetlen agglomerációja, a “központi régió”, de tágabb környezete fejlődését is meghatározza. Ez a hatás, a tőke, áruk és emberek szabad áramlásának körülményei között, már nem értelmezhető a nemzeti határokon belül. Ahogyan más, uniós tagországok egyes, határainkon túli területei – gazdasági értelemben, de a kulturális kapcsolatok területén is – Budapesthez, vagy más magyarországi központokhoz orientálódnak, azt is tudomásul kell vennünk, hogy a nyugat-magyarországi városok, így Győr, Sopron és agglomerációjuk, a fejlődés jelenlegi szakaszában inkább Bécs, mint a magyar főváros vonzáskörzetének részei.²

Értékőrzés vagy fejlődésellenesség?

Madách eszkimója számára a fenntarthatóság egyszerű ügy. Ha kevés a fóka, agyon kell csapni az elszaporodott szomszédokat, és nyomban helyreáll a dinamikus egyensúly. Ám, a középkori birodalmak bukása óta csak néhány náci gazember merészkedett odáig, hogy a szomszédok ritkításával vélje fenntarthatónak az emberi fejlődést. A fenntarthatóság legfontosabb kritériuma a szaporodó emberiség életfeltételeinek újratermelése. A város fennmaradása a városlakók rendelkezésére álló tér és infrastruktúra bővülését követeli: jó minőségű, vonzó munka- és pihenőtereket, ellátó rendszereket, és a városi élet terei közötti hatékony, működőképes közlekedési útvonalakat, kommunikációs kapcsolatokat.

Egy-egy új út, híd, épület, metróvonal megépítése azonban egyeseknek jó, mások érdekeit viszont menthetetlenül sérti. Nem létezik, nem is létezhet olyan, a magyarországinál fejlettebb jogi környezet sem, amely minden döntési helyzetre normatív választ adna. Az építést és környezetét érintő hazai jogszabályok sűrű ellentmondásai, hiányai tovább fokozzák a zavart. A közigazgatási Budapest huszonhárom – az egységes városfejlesztési stratégiát igénylő, összefüggő budapesti régió pedig vagy ötven (!) – parciális célokat követő, autonóm önkormányzatra tagolódik. A deficites építési és tárgykultúra – az építéssel, építőművészettel, városfejlesztéssel kapcsolatos ismeretek általános, nemcsak a “laikus” közönség, de a hivatásos építészek, fejlesztők, önkormányzati vezetők, köztisztviselők, település-politikusok körében is tapasztalható hiánya következtében – nem nyújt kapaszkodókat. Bármi engedélyezhető, és bármi elutasítható, bármi támogatható, vagy ellenezhető. Az évszázadok óta ellentmondásos, gyakorta változó értékeket követő magyarországi fejlődés nem teremtett közös, általánosan elfogadott kulturális normákat. A fiatal magyar demokrácia pedig nem termelte ki új értékrendjét, de az érték- és nézetkülönbségeket kezelni képes, participációs mechanizmusokat sem.

Visszatérő élmény: a városvédő civilszervezetek tiltakozó rendezvényein, a lakossági fórumokon hiába keresnénk a gyakran valóban vitatható fejlesztési koncepciók – épületek, városrészek, új, nagykapacitású közlekedési útvonalak, hidak, metróvonalak – jobb megoldásnak vélt alternatíváit. A lakossági- és civilvélemény kimerül a “nem”-ben, és az ellenzőket nem kényszeríti törvény, hogy költséges tanulmányokban vizsgálják a fejlesztés elmaradásának hatásait. Az akadályozás, alternatívák nélküli ellenzés olyan, milliárdos iparággá vált, amelybe a belépés nem igényel tőkét, erőforrásokat, gyakran szakértelmet sem.

Csak néhány példa. A sok évtizedes késéssel elkezdett metró- és autópályakörgyűrű-szakaszok megépítését évekkel késlelteti a “lakossági tiltakozás”. A milliárdokért felépített Lágymányosi híd budai lejárója, néhány rövidlátó helybéli lakos tiltakozása miatt, a semmibe vezet. Az Óbuda és Újpest értékét egyaránt növelő, a belvárosi hidak terhelését csökkentő Árpád úti híd építését éppen a legérdekeltebbeket képviselő önkormányzatok tiltakozása halasztotta, a beláthatatlan jövőbe. A Várkert-bazár ma már sem a folyón érkező uralkodó fogadásának színtere, sem pedig “ifjúsági park”, hanem a semmibe omló rom. Újjáépítését – ezzel a Belváros-Várnegyed turistaútvonal kialakulását, a Várnegyed felélesztését – évek óta késlelteti néhány, a megszokott romláshoz ragaszkodó helyi lakos tiltakozása és a tőlük tartó, politikusi félelem. Az Andrássy út megújulása és a színházi negyed életképessége szempontjából meghatározó, Nagymező-utcai mélygarázs építése elakadt. Budapest legismertebb kulturális nagy-rendezvényének jövőjét egyetlen kerületi testület, a szakmai alapok minimumát is nélkülöző “jogszabályalkotása” veszélyezteti.

Eközben szaporodnak az “engedélyezett”, ám selejtes, az építészeti és építési kultúra hiányait tükröző, de gyakran a tételes építési jog előírásait is semmibe vevő épületek. Köztük találjuk az “értékeiket” – vagy inkább értékeik hiányát – sugárzó köz- és közösségi épületek egész tömegét. Csak egyetlen példát említenék: a Budai Központi Kerületi Bíróság minden építészeti normával és tételes építési szabállyal szemben felépült épületét, amelynek – igazságügyi palotaként – inkább a jog tiszteletét kellene sugallnia.

A várospolitikusok többsége megtanulta a leckét: legjobb semmit sem tenni. Egy-egy új létesítmény megvalósításának szándéka több ellenséget szerez, mint barátot. Ezért pedig, drágán kell fizetni a választásokon.

Félelem és konzervativizmus

Vonzó lehet persze, visszatekintve, az ifjúság ködéből felbukkanó-, vagy még távolabbi múlt, az “aranykorok” legendája. Budapest mai arcát a 19. század brutális – a középkori város szerkezetét és épületeit szétzúzó, a kapitalizmus kiteljesedése által diktált – beavatkozásai határozzák meg. A kiegyezés kora radikális, tudatos modernizációt hajtott végre. A városlakók többségének otthont adó vályogviskók, penészes pincék nagyját elsöpörte a fejlődés, de vele a város középkori emlékeit, tornyait, templomait, tereit, falait is. A századvég modern utcái, terei, házsorai mára műemlékké, “világörökséggé” nemesedtek – a saját korukban másod-harmadrendű, spekulációs produktumok is. A század gombamód szaporodó gyárainak szűretlen, maró füstje emlékét pedig elfújta a szél.

Vonzó a múlt, megőrzést érdemelnek tárgyi emlékei. De hová legyen a sok – a többi – eszkimó? Hol épüljenek az új munka-, lakó-, kereskedelmi és szórakozó terek? Hová legyen az a félmillió jármű, amely a távolság által indokolt 10–15 perc helyett, naponta egy órán keresztül pöfög Újpestről Lágymányosra, Zuglóból az óbuda-újlaki műfaluba, Kispestről Angyalföldre, a város egyik végéből a másikba? Hogyan vegyük rá a kockázatérzékeny tőkét és a jobb minőségű környezetet kereső városlakókat, hogy a történelmi negyedek újjáépítésére, fenntartására használják forrásaikat?

A nosztalgia – és az azt uralkodó irányzatnak hívő, a konzervatív reakcióktól tartó félénkség, a döntések elodázása, bizonytalansága – közvetlenül felelős az épített és a természeti környezet összhangjának megbomlásáért, a környezet pusztulásáért. Ennek legkirívóbb példája Budapesten, a 20. század többször nekilódult fejlődésétől is visszalépő, “magassági konzervativizmus”. A városlakóknak több tér kell, a geometria szabályai viszont szigorúak. Ha nem nőhet felfelé, és nem bújhat a föld alá, a város széltében terjeszkedik. Ha a történelmi városrészek megújítása nem hoz létre többlet-értéket, ha az évszázados, leromlott épületek újjáépítése többe kerül, mint amennyi a megújítás után hasznosul, végképp lepusztul a városmag. A külvárosokba szorult fejlődés pedig egyre táguló körökben emészti fel a természeti környezetet – egyben folyamatosan növelve a városlakók életviteléhez naponta megteendő kilométerek számát is.

Az átgondolatlan városépítészeti konzervativizmus szimbóluma Dél-Buda két új egyetemi épülete. Az épületek tervezését szabályozó rendezési terv mechanikusan alkalmazta, írta elő a belvárosi Duna-part eklektikus tömbjeinek megszokott arányait. Az eredmény könnyen megtekinthető, ha a kedves olvasó elfárad az elmúlt évek – sajnos – legjelentősebb új középülete, a túlméretezett újgazdag-villává sikeredett Nemzeti Színház parkjába, teraszára. Éppen a város legnagyvonalúbb, ha nem is – közel sem – hibátlan fejlesztési projektje, a Milleniumi Városközpont felől nézvést, a két böhöm egyetemi tömb takarásában észrevehetetlenné törpül a Budapest jellegét meghatározó látvány: a Gellérthegy, a Szabadság-hegy, a Budai Vár. Csak a vak nem látja, hogy itt – bármily megszokott az – nem a pesti part eklektikus házsorának arányai, párkány- és gerincmagassága, hanem egy karcsúbb, magasabb, szellősebb, a Gellért-hegyre válaszoló architektúra lett volna indokolt. Amint csak a vak nem látja azt sem, hogy a Róbert Károly körút felől közelítve az Árpád híd pesti hídfőjénél emelt, félbevágott felhőkarcolók (vö. Milyen a szovjet törpe? Óriási!) helyett a külső körút nyugati lezárása is karcsúbb, magasabb tornyokat igényelt volna.

A gazdálkodó szervezet–jogalkotó–engedélyező hatóság hármas, konfliktusos szerepébe kényszerített, pénzhiánnyal küszködő önkormányzatok – az építészet és városépítészet lehetőségeit alig ismerő, a változásoktól tartó közvélemény nyomása alatt – könnyen sodródnak a nem-cselekvés felé. A változások ellenzői mindig radikálisabbak, mint támogatói. Nemet mondani, a változások ellen demonstrálni, az ismeretlen jövő helyett a jól vagy rosszul ismert múltat őrizni, nem-cselekedni könnyű, a cselekvés elmaradását ritkán követi számonkérés. Ám a csupasz “nem” a valódi kérdésre használhatatlan válasz.

A másik hagyomány

A 19. század városfejlesztői Európa vezető építészeit, várostervezőit, Eiffelt, Clarkot meghívva, saját koruk legjobb tudását felhasználva, építészeti eredményeit alkalmazva, radikális beavatkozásokkal alakították ki azt az épített és természeti környezetet, amit ma Budapestként ismerünk. Nekik köszönhetjük, hogy a város és infrastruktúrája vagy száz évig szolgálhatta utódaikat. Szétrobbanó főnyomócsövek, reménytelen közlekedési dugók, sürgős felújításra szoruló, a forgalmat csúcsidőben átengedni képtelen hidak, omló, energiapazarló lakóépületek tömege, az elszennyeződött Duna, megtelt szeméttelepek jelzik, hogy az örökség hasznát élvező, ráérős évszázad elmúlt.

Elmúlt az a pozícióelőny is, amit a város – kelet-európai környezetéhez képest – fejlett intézményi infrastruktúrája jelentett a múlt század ’80-as–’90-es éveinek fordulóján. Budapest a kelet- európai régiót megelőző magyarországi fejlődés, és a piacgazdasági viszonyokat megalapozó jogalkotás eredményeként megtelepült nemzetközi bankokkal, társaságokkal, auditor- és ügyvédi cégekkel, működő tőzsdével, a nemzetközi közösség kiszolgálására felkészült üzleti szolgáltatókkal várta a rendszerváltást. A ’90-es évek elején okkal, megalapozottan remélhette, hogy a régió kiemelkedő, az egész ország fejlődésére kisugárzó hatású üzleti, pénzügyi és kulturális központjává váljék.

Ám a birodalmi hagyományain mindaddig békésen üldögélő, a legkeletibb európai kereskedőváros előnyeit élvező Bécs a verseny kényszerét felismerve, rohamos fejlődésnek indult. Az osztrák főváros tudatos fejlesztésének kisugárzása egyre inkább saját agglomerációjába szervezi a nyugat-magyarországi, dél-csehországi és nyugat- szlovákiai városokat. Hasonlóképp, Prága, Varsó és Pozsony az első évek bizonytalankodása után gyorsuló tempóban, mára behozták lemaradásukat. Közép-kelet-európai versenytársaink – Budapest 19. századi építőihez hasonlóan – a városi infrastruktúra tudatos túlfejlesztésével, a legkorszerűbb építészeti és városépítészeti eredmények alkalmazásával alakítják ki a régió új, 21. századi közponjait. Ennek – közel sem felszíni – megjelenése a globális építészet sztárjainak, a világ vezető építészeinek részvétele Bécs, Prága, Pozsony, Varsó új köz- és lakóépületeinek megalkotásában.

Budapest hagyományainak része az elmúlt századok várostervezőinek és a város egységes fejlesztési szervezetének, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának sok, a háborúk és rendszerváltások viharaiban elfeledett, jövőbe mutató terve is. Olyan, nagyvonalú fejlesztési koncepciók ezek, amelyek megvalósításához a stratégiai célok stabilitása és több évtizedig érvényes, következetesen fenn- és tiszteletben tartott szabályozási tervek kellenek. A Szilágyi Erzsébet fasor – Retek utca – Csalogány utcai sugárút, és az Alkotmány – Csalogány utcai közúti alagút megépítése. A Dózsa György út Városliget felőli oldalának felépítése, a Dózsa György úttal indított közbülső körút továbbépítése. A Dráva utca – Szépvölgyi úti alagút. A Madách-sugárút. Az Andrássy út – Károly körút – Rákóczi úti csomópontok rendezése, az Andrássy út forgalmának elvezetése, a József Attila utcai közúti alagút. A Rákóczi út rendezése és összekapcsolása a Népszínház utcával. A Szabadság-tér déli térfalának befejezése. Mélyben és magasban vezetett tömegközlekedési útvonalak. Az Árpád út vonalában indított külső körút és a budai körutak megépítése.

Ezek a porosodó tervek megújíthatók vagy elvethetők. Azonban, mint a 19. században, szolgáljon ismét példaként Párizs. A francia főváros nagyvonalú fejlesztésekkel állította meg belső területeinek leromlását, szlamosodását, a történelmi negyedek fenntartási költségeit viselni képes lakosság menekülését. Következetesen, negyven év alatt végrehajtott stratégiai koncepció eredménye a történelmi negyedek közvetlen határán vezetett, a belvárosi útvonalakat tehermentesítő gyorsforgalmi út, a Périphérique, a Louvre és a Les Halles parkoló-városai, és az azokból a történelmi negyedeken kívülre vezető, földalatti “menekülő utak”, kijáratok. Ezek a hatalmas létesítmények tették újra lakhatóvá, vonzóvá Párizs belvárosát.

Ha nem a jövőben, még csak nem is a múlt jövőbe mutató dinamikájában, hanem a múlt apró részleteiben, a nosztalgikus emlékekben keressük a megoldásokat, az a veszély fenyeget, hogy Budapest Kelet-Európa bajnokából a régió sereghajtójává válik.