“Az ökör a nyelvemen”
Aiszkhülosz: Agamemnón
1. Az őr háborúja
Volt, aki sírt – de örömkönnyeket,
Hogy Trója ellen a király hadra kelt,
Ám bennem, gongban konduló ütés,
Felsejlett és kivárt az élet- és
Világ-torzító ölő-rítus képe.
Álmomban élénk vér foszlott a vízbe,
Testek zuhogtak rám, húscafatok,
Az alvóra – s az őrre is, akit
A királyné jelölt ki és hagyott itt:
Előrelátásán lettem a vakfolt.
Akkor az ökör nekidőlt a gongnak,
Eltompította, a nyelvem meg mintha
Egy marhavagon előtt volna palló,
Döndülve rengő, húgyban-szarban úszó,
És reszkető, mint a tűz nyaldosása,
A vágóhídon győzedelmi fáklya…
Aztán felocsúdtam, tanácstalan,
Tisztára egy elnyúlt juhászkutya,
Előttem: amit tudtam, ám a tisztem
Okán figyelmemet odaszögeztem
Városon-falon túl, hol felszökik
a dombra a láng, ha Trója elesik.
Az őrség: végzet volt, hazajárni otthon,
A köztes-idő, amin minden évben
Áteveztem: ha a fű s az öböl felett
Oszlott a köd, s a hajnali fény betört,
Mintha a fényszemcse hasadna szét,
Naponta éledtem ott, fekve, néma
Napfürdőn, mint a síkra ért moréna,
Félkönyéken vártam a dolgok végét
A tetőn… Ám attól, amit a tíz év
Várakozás, a háború hozott,
Fagyott nézésem tükre megrepedt.
Egy igazság-isten ha odanyúl, és
A mérlegéhez gerendát keres,
Ott talált volna kifeszítve, készen.
Végzet és rettegés között kilengtem,
és láttam, mi jön még: a győztes tűzben
fürdött, vérgőzös felhőket, a hajnal
nyílt sebét, ahogy robban, kilövell,
mint forró láva, s a tömeg menekül…
Félkönyéken, a fejem is hanyatt,
ne halljam Klütaimnésztra vágy-jaját,
mert sértőbben nem ordított a sereg sem,
míg hajtotta a hajókról Agamemnon.
2. Kasszandra
Nincs olyan,
hogy ártatlan
megbámulom.
Mocskos gönce,
apró melle,
lenyírt, le-
tarolt, ótvaros,
punk feje, az
a szemgödör, az
éhínség tátogása –
alakra
tábor-kúrta
volt és naiv.
Akik
ott álltak,
élesedni láttak
egy elvétett
pontosságot,
valami hazatért
szárnyaszegett,
elszámított
rémületében.
Nincs olyan,
hogy ártatlan.
Öreg Vezér-
Kakas Király
visszatért,
Öld-Meg-
A-Gyermeket-
És-Viseld-
Ami-Jön
Király, Agamemnon
Király tökelen-
gő, vén bikalépte
visszatért.
Aztán szólt végre
görögül a lány,
bárány
ellés idején,
bégetett
a látnoki rettenet,
a felgerjedt
isten gén-döngölő
és búboló
képe. És egyből
megjött a bámész
nép sokkos
vágya: hogy ők is,
azonnal megtegyék
vele. Kis hasadék
pinája a bűnüknek:
indult is egyenest,
tűrni a kést,
az asszonyi gyilkost,
a hálót, ami rá és foglyul-
ejtőjére, a Trója-dúló
rablóra hull,
mondván: “Egy szivacs-
törlés, és
kész is.
Az árny-zsanér
szeszélyesen
kileng és a fény
kihúny.”
3. Hajnali látomása
Fűvárosok. Erődök. Megnémult palota.
Feléledtem az esti szél szagára,
Vártam, vigyáztam, mégsem volt az a
Győzelem-várás már, hiába, bennem –
Most is elszigetelt, hogy úgy utálom
A sok előtapsolót, aki mindenben
“Az igazi argoszi”. Száj-atléták,
A jóslatot, az időpontot fújják,
Folyamodnak, vádolnak és szavaznak.
A gyászos távolból nem jött ide át
Egyetlen fontos részlet. Megrekedt
A háborúnk a kimondás előtt.
Az ibolyák lehajló feje, a pókfonál
Hajnal előtt, ha csupa harmat és háló
És csillag-csipke – ebből, ha bármiből,
Megéreztem, az idő-seb hogy lüktet,
Amelyben élünk. A lelkem sírni kezdett,
Ha a kezem hozzájuk ért, zuhogott
Az egész valóm, fűvárosokat láttam,
Vágy-völgyet, sírt, a szélsöpörte tájon,
És távol, egy dombos, baljós helyen
A sokaság nézte, egy férfi mint ugorja
A döngölt falat át, és a másik mintha
Szerelmesen rohanna rá, hogy lesújtsa.
4. Az éjszakák
Beszélni, azt akartak,
mintha mindketten a
tanácsom lesnék. Aztán
bevallották, külön:
a megtartóztatás
okozta mindahányszor –
s kezdettől fogva, tényleg
(egy gyerek látta volna)
az ágy volt az életük.
Közölni kellett volna
a királlyal, s ki közölje,
ha nem én? Azt akartam,
hagyják abba, lazítsák
kettős csöndem kötését,
de folytattam, simán
mosolyogtam Aigiszthoszra,
kegyelt – magam utáltam.
A tető dobhártya volt.
Az ökör tonnás, tompa,
fej-súlyos, tehetetlen
tömbje állt, mint az oszlop.
Atlasz jutott eszembe,
az őrök pártfogója,
aki minden időben
virraszt, mint én, s a világ
végén ökörmód görnyed
felhő-igába fogva.
A padlást, ahova
istenek és istennők
a kedvesüket cipelték
a felhőpaplan alá
huppanni, nyögdécselni,
az ő válla viselte.
Gondoltam, istenülnénk
csak kőbe, Aphrodité
Pillérei lehetnénk.
Szegény és gazdag akkor
Együtt lendült fel itt.
A hősök, hogy Heléna
simítását megérzik
a ló fahorpaszán,
már-már egymásra hágtak.
De a trójai nők
végül kötélnek álltak:
vérzett ágy és kiságy.
A harctól mind megőrült,
lóban, tetőn, aganccsal,
a hencegő, a megcsalt.
Agyam volt a karám,
hol szarvas Agamemnon
aranyba verte súlyát.
De kigyúltak a dombok,
s míg jajgatott a királyné,
a királyt adtam el.
Nem rosszhiszeműségből:
rúd aranyaiért
háló járt, véres fürdő.
És eljött ránk a béke.
5. Álmodozása a vízről
Trója, Athén: amit legtisztábban
látok és szinte érzek,
az a friss víz.
Tele kád, tükre töretlen és
mocsoktalan, várja a házfalak közt,
ahol a mezőn legyilkoltak kiáltása
elhal, míg meg nem jön a hős,
becsobban, felfoghatatlan,
hogy lássák el és hagyják magára,
anyaszülten, vér-mocskosan, nyög
és ring, fröcsköl, elbódul,
és kényeztetik, mint egy idegent.
Meg aztán az athéni kút.
Vagy inkább az a régi életvonal,
az Akropoliszból a kúthoz
fel- és lemenet az a pár falépcső,
beékelve a puszta sziklafal és a
szabadon álló, kiszögellő szirt közé,
titkos lépcső, ismerték a védők,
megtalálták a támadók, hogy
ami görög, találjon görögére,
a jövő és a múlt, az ostromló
és az ostromlott létrája,
a támadás taposómalma
ha átfordul vízkerékbe, a lopakodás
és a megszokás hágcsója, és az
egyetlen kinyújtott, tapogató láb.
Aztán ez a mi létránk, ahogy
fényes nappal egy kútmélyre
vetettük, az emberek tocsogtak
lenn, homokban, sárban, mélyebben
önmagukban, hogy ott jártak,
akár leszerelt katonák, biztos talajon,
keresők, őrzők, friss-vizet-látók
vas kutak és kilövellő csapok
bő, kerek szájában.
Cynthia és Dmitri Hadzinak
FORDÍTOTTA MESTERHÁZI MÓNIKA