“Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!”

Vajda János

Ezt a verset a szemeidről írom, – amikre nincsen írom, – és amiktől olyan szép és nagyszerű vagy, hogy melletted minden csúf és nagyszerüetlen, – hiszen a napra lehet nézni, de rád… csak UV-szűrős napszemüvegben. – Ó, azok a lábról levevésre – kevéske – szempilla verdesést bevetve máris – ideális, – és, ha összezördülünk bután mi, – veszekedés utáni, – két, ártatlanul felhúzott szemöldök – által felöltött – bűnbánó tekintet – segítségével kikényszerített – engesztelésre egyaránt remek – szemek! – És ó, azoknak a szemeknek barnasága, – amitől az ember kapható lesz minden marhaságra… – Például olyasmi felé terelnek, – hogy ugyanannak valljak kétszer is szerelmet, – másodszor pont annyira begőzölve, – mint előszörre, – mikor más szögben állt még a kanapé – mert a tévé nem került még át a másik fal elé, – és nem volt rajta még – az a sárga pléd, – hogy ne látszódjon a sok kutyahúgy, – de mindezek dacára ugyanúgy…

Ezt a verset a szemeidről írom, – lakmuszpapíron, – ami az említésedtől kékre színeződik, – őszi mezők így, – mint az a versbeli, francia rét, – annyira kék, – amin a sok szegény, – múltszázadi tehén – kikericset rágott, – ezt a kolhicin alkaloidot tartalmazó virágot, – ami, a költő valahogy elintézte, hogy késő őszig nyíljon, – bizonyos Guillaume, – aki maga is megmérgeződött ebben a valós élményt szabad asszociációkba oldó, minden központozást nélkülöző, de teljesen dalszerű versben, – semmivel sem – járt jobban, mint a sok versbeli marha, – csak őt a kedvese szeme mérgezte meg, ami kék volt, mint a rét, nem úgy mint a tied, ami barna, – ez is jó példa arra, – hogy aki túl sokat néz egy nő szemébe, annak lakolni kell, – szegény Apollinaire…

Ezt a verset a szemeidről írom, – bevetve sok manírom, – ahogy a fönt már ismertetett módon – ódon – bükkbútor barnaságú szemedet – te is beveted, – ha az alkalom itt van, – amiben nincs annyi méreg, mint a kolhicin alkaloidban, – de valami van benne, amitől az ember óhatatlanul – bódulatba hull, – és hiába tudom például, hogy nem vagy te szende, – amikor nézel rám nagy őzikeszemekkel, akkor ez nem jut eszembe, – sőt, akkor vagyok őszinte, – ha azt mondom, hogy szinte – mindent elfelejtek ilyen esetben, – például a múltkor, mikor a dühtől egészen kiveresedtem, – és nem volt az idegállapotom se kifogástalan már, hanem gyatra, – mert arról volt szó, hogy hazajössz hatra, – és dévédézünk, – vagy ha lesz valami a tévében, akkor tévét nézünk, – de még fél kilenckor nem volt se híred, se hamvad, – nem jött tőled egy nyamvadt – sms se, vagy bármi, – és én arra gondoltam, hogy bezzeg te hogy utálsz várni, – és hogy a beléd vetett bizalmamon most esett egy nagy csorba, – és a telefonod is ki volt kapcsolva, – és aztán aggódni kezdtem, hogy valami baj történt, és azért nem sikerült hazaérned, – na és az a lényeg, – hogy végül meglettél, mert sikerült felhívnom valakit, aki tudta, hogy hol vagy, mert hogy vele voltál, – és adott, és te csicsergő hangon beleszóltál, – konkrétan azt kérdezted, hogy “mi újság?” – amitől felhorgadt bennem a sértett hiúság, – és miután motyogtam valamit kínomban, – a telefont kinyomtam, – és elviharzottam a lakásból dühömben, – de nem is ezt akartam mondani különben, – hanem hogy miután hergeltem magam hosszasan, – és visszamentem végül olyan bosszusan, – mint egy robbanás előtt levő reaktor, – te akkor – ott álltál az ajtóban a lehető – legártatlanabb arccal, egy fejre tehető, – plüss szarvas- aganccsal a fejeden, – amilyet csak rosszhírű helyeken, – vagy vidám szilveszteri partikon viselnek, – és ami mindenki máson iszonyú idétlenül áll, de a te fejeden igéz és bizserget, – hogy az se tudjon rád haragudni, aki különben akarna, – és csak néztél rám azokkal a barna – plüssszarvasszemeiddel, – és hidd el, – nem az volt, hogy megenyhültem volna, vagy ilyesmi, – csak mindenestül átjárt a semmi.

Ezt a verset a fejre tehető, plüss szarvasagancsaidról írom, – amikre nincsen írom, – és amiket, mint mindent, mit szép kezed magadra feltesz, – életre keltesz, – ahogy az egyszerű dalformát keltette életre az a száz évvel ezelőtti Guillaume. – És ezt a verset a szemeidről írom, – amikbe ha az ember kissé beleréved, – elpárolog belőle a méreg.