Márai Sándor regényének keletkezéstörténete

1.) “Tudták, hogy néha a lehetetlen az egyetlen, amiben érdemes hinni.”
(Márai Sándor: Ítélet Canudosban)

2.) “Soyez réalistes, demandez l’impossible.”¹
(Párizsi falfirka, 1968.)

3.) “Légy realista! Követelj lehetetlent!”
(Budapesti falfirka, 2006.)

Ezerkilencszázhetvenben jelent meg Torontóban, a Vörösváry-Weller kiadó gondozásában Márai Sándor Ítélet Canudosban című regénye. A mű megjelenése pillanatától kezdve megosztotta a közvéleményt – írhatnánk, ha nem olyan alkotásról lenne szó, amely 2002-es magyarországi kiadásáig csupán egy viszonylag zárt kör számára volt ismert. Ez alatt a “zárt kör” alatt Márai emigrációs olvasótáborát, valamint azon magyarországi “bennfenteseket” kell érteni, akik hozzá tudtak férni az írónak ehhez a kevésbé népszerű könyvéhez. A népszerűség tehát ebben az esetben nem elsősorban a mű sikerének a fokmérője, hanem bizonyos adottságok és körülmények eredménye. Nem kívánunk részletesen belemenni ezeknek a körülményeknek az elemzésébe, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy az emigrációs (ennek megfelelően politikai tilalomlistás) megjelenésen túl, ami több mint húsz éven keresztül kihatott a könyv sorsára, a 2002-es kiadás ellenére máig is tartó, és más Márai-regényekhez képest letagadhatatlan “hátrányos helyzet” kitűnően jelzi a Márai-reneszánsz bizonyos szemléletbeli korlátait. A széles közönség egyértelműen az író közismertebb, a közélet (akár kulturális, akár politikai közéletről legyen szó) által is előtérbe helyezett, tehát “aktuálisabb”, és ezáltal könnyebben befogadható, úgynevezett “polgári” vonatkozású műveit preferálja; és valószínűleg nem tett jót a regény népszerűségének a három másik alkotással (Erősítő, Rómában történt valami, Harminc ezüstpénz) Történelmi regények² cím alatt egybeömlesztett kiadása sem. (Hozzátehetjük, hogy más emigrációs regényekkel ellentétben ebben a műben sem a személyes vonatkozások – mint a San Gennaro vérében –, sem a politikai áthallások – mint az Erősítő vagy a Rómában történt valami esetében – nem könnyítették, illetve nem könnyítik ma sem az értelmezést.)

Joggal nevezhette tehát “(el)ismeretlen remekműnek” tanulmányában³ Lőrinczy Huba, amely megfogalmazással azonban rögtön visszatérhetünk az első sorokban említett megosztottság kérdéséhez. Mint látható, Lőrinczy Huba 2004-ben megjelent írásában nagyon határozottan foglal állást a mű értékei mellett, és ugyanezt teszi Szegedy-Maszák Mihály is 1991-es monográfiájában, ahol a szerző “legjobb művei”⁴ közé sorolja, sőt azt állítja róla, hogy “az olvasók többsége talán regényei közül is […] Ítélet Canudosbancímű, már-már a szűkszavúságig gazdaságosan megszerkesztett kései remekét fogja legtöbbre értékelni”⁵. Úgy vélhetnénk tehát, hogy a kritikai megítélés kifejezetten pozitív a regénnyel kapcsolatban, és ez tulajdonképpen igaz is, hogyha az író életművének legismertebb mai kutatóit vesszük figyelembe (bár Rónay László monográfiáiban nem foglal egyértelműen állást ebben a kérdésben). Ám nem szabad elfeledkeznünk Rónay Györgynek a regény megjelenésére azon frissiben reagáló ismertetéséről, amelyben értetlenségének és ellenérzésének ad hangot (“Nyilvánvaló, hogy Márai nem a canudosi történetet akarta megírni; hanem meg akart írni valamit a canudosi történetben. Mit? […] Ez nem derül ki.”⁶), s főként Krasznahorkai László tanulmányáról, amelyben egyenesen “a nevetségesség határát súroló írói kudarc”⁷-ról beszél. Mindez egyrészt kiválóan mutatja, hogy mennyire nem létezik objektív értékítélet a műalkotásokkal kapcsolatban, másrészt pedig még érdekesebbé teszi számunkra ezt a regényt, melynek ráadásul – miként a mottóbéli idézet is bizonyítja – különös aktualitása van a mai magyar valóságban (bár “aktualitás” helyett szerencsésebb lenne az “örökérvényűség” kifejezést használni, mivel ez sokkal hívebben tükrözné a mű valódi gondolatiságát).

Az Ítélet Canudosban – miként a regény végén található jegyzet is utal rá – Euclides da Cunha, brazil író Os Sertoes (magyarul “A vadon” [Világirodalmi Lexikon]⁸, illetve “A bozótpuszta” [Latorre Ágnes]⁹ címen találhatunk róla említést) című műve alapján készült. Mivel da Cunha könyvének nincs magyar fordítása (Márai angolul olvasta), ezért most a francia kiadásra¹⁰ hivatkozva fogjuk ismertetni. Előtte azonban ejtsünk néhány szót a szerzőjéről.

Euclides da Cunha (1866–1909), brazil író, újságíró (aki Márai regényében is föltűnik néhány mondat erejéig) élete olyan, mintha egy latin-amerikai mágikus realista regény hőse lenne (mondjuk Mario Vargas Llosa egy regényéé, aki 1981-ben, La guerra del fin del mundo¹¹ címmel írta meg a maga verzióját a canudosi lázadásról). 1897. augusztus 7. és október 1. között a São Paulo-i Estado tudósítójaként személyesen vesz részt a canudosi hadjáratban, ahonnan betegen tér haza, de azonnal hozzáfog jegyzeteinek könyvvé formálásához. Az Os Sertoes (a magyarra csak áttételesen lefordítható cím Brazília észak- keleti részének gyéren lakott, félsivatagos belső vidékére utal, ahol Canudos is található) 1902- ben jelenik meg, és azonnal hatalmas sikert arat. Ennek is köszönhetően da Cunhát 1904-ben egy hivatalos amazóniai expedíció vezetőjének nevezik ki, ahonnan csak 1906. év elején érkezik vissza a családjához. Távolléte alatt azonban magára hagyott felesége egy másik férfinél keresett vigasztalást, amely kapcsolatból hamarosan gyermeke is születik. Euclides da Cunha azonban úgy tesz, mintha mit sem sejtene, sajátjaként ismeri el az újszülöttet (aki hamarosan meghal), és békésen asszisztál a felesége legjobb barátnője fiaként bemutatott fiatal szerető rendszeres látogatásaihoz. Amikor azonban nemcsak a pletykák válnak egyre hangosabbá, de a felesége újabb gyermeknek ad életet, aki ráadásul kiköpött mása valódi édesapjának, akkor – bár első tehetetlenségében ezt a csecsemőt is saját nevére veszi – végül elszakad a cérna. 1909. augusztus 15-én Euclides da Cunha háromszor is rálő felesége csábítójára, akinek azonban (lévén katonatiszt) sikerül viszonoznia a tüzet, és halálosan megsebesíti támadóját. Így ér véget hősünk földi pályafutása, de a szappanoperába illő történetnek ezzel még nincs vége. Két évvel később Euclides da Cunha hasonnevű, vérszerinti fia pisztollyal próbál bosszút állni apja haláláért, kétszer is eltalálja mostohaapját, akinek van annyi ereje, hogy visszalőjön, és az apa után a fiút is megölje. Ily módon teljesedik be a görög sorstragédiák modern brazil változata.

Mielőtt rátérnénk da Cunha művére, vessünk néhány pillantást a canudosi lázadás történetére. 1896. októberében Juazeiro város polgármestere Bahia állam kormányzójához fordul segítségért, hogy megvédjék a helyi lakosságot Antonio Conselheiro jagunçoinak támadásaitól. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzunk néhány fogalmat. Antonio Conselheiro, vagyis Antonio, a Tanácsadó (miként Márai regényében szerepel), vagy a Prédikátor (ahogy Vargas Llosa művének magyar fordításában emlegetik), a canudosi lázadás vezetője, egy elmeháborodott vallási fanatikus, aki személyes családi szerencsétlenségétől űzve (a felesége elhagyta egy rendőrért) veszi be magát Bahia állam vadonjaiba, és válik “vállig érő hajú, hosszú, torzonborz szakállú, beesett arcú és villámló tekintetű sötét remetévé”, aki “kék zsávolyruhát visel, és hagyományos zarándokbottal támogatja lassú lépteit”¹². Ez a vándorpróféta maga köré gyűjti a vidékek nincstelenjeit, bűnözőit, a közeli végítéletről prédikál nekik, valamint az Antikrisztus eljöveteléről – és az Antikrisztust egyértelműen azonosítja a fiatal (1889-ben kikiáltott) brazil köztársasággal. Ez váltja ki követőiből, a jagunçokból (a szó eredeti jelentése “bérenc”, de a canudosi lázadókat is ezzel az elnevezéssel illették) a köztársaság gyűlöletét, és eredményezi azt, hogy Canudosban letelepedvén (vagyis amikor a saját céljaikra kisajátítják az egykori nagybirtokot), összeütközésbe kerülnek a törvénnyel.

A canudosi háború 1896 novemberében kezdődött, és 1897 októberéig tartott. Ez alatt a tizenegy hónap alatt a brazil hadsereg négy hadjáratot vezetett a felkelők ellen, melyek során összesen közel nyolcezer embert mozgósítottak, nyolcezer állig felfegyverzett, ágyúkkal támogatott katonát, akik közül mintegy kétezer-ötszáz fő esett el, illetve sebesült meg súlyosan. Hogy velük szemben hány jagunço vette fel a harcot, nem lehet pontosan tudni, de annyi bizonyos, hogy Canudosban szinte mindenki részt vett a küzdelemben (hadi sikereiknek egyik fontos tényezője volt az az elszántság, amellyel az egész lakosság – a gyermekeket, a nőket és az öregeket is beleértve – a támadókat fogadta), és hogyha abból indulunk ki, hogy a háború döntő fázisában a település valamivel több mint ötezer kunyhóból állt, akkor kunyhónként két-három főt véve átlagul (márpedig így nem gondolkodunk nagyobb létszámú családokban) kiszámíthatjuk, hogy legalább tíz- tizenötezer fanatikus alkotta Antonio Conselheiro gyülekezetét (regényében Márai vélhetően némileg alulbecsülte ezt a számot, amikor “nyolcezer éhező, szomjúhozó, csontváz külzetű, állatian elvadult élőlényt”¹³ említ, Vargas Llosa viszont ennél három-négyszer nagyobb, huszonöt- harmincezres tömeget feltételez,¹⁴ az igazság talán a kettő közt lehetett valahol, de ezt már sohasem tudhatjuk meg pontosan). Ennek a rengeteg embernek a legnagyobb része elpusztult a harcokban. Tényleg csak néhány száz főre tehető az elmenekült, illetve a fogságba esett lázadók száma, viszont ezrek (sőt talán tízezrek) haltak éhen és szomjan, illetve estek el az ágyúzások és az ostrom (pontosabban a több ostrom) során. Megdöbbentő, hogy Canudos egészen a legvégső pillanatig nem adta meg magát: 1897. október 5-én a négy utolsó jagunçot (két férfit, egy gyermeket és egy öregembert) is a lövészárokban koncolta föl a több százszoros túlerőben lévő katonaság.

Ezt a történetet dolgozta föl művében Euclides da Cunha. Hogy milyen ez a könyv? Ahogy Márai fogalmaz: “olyan, mint a dzsungel: egyszerre bőség és szárazság.”¹⁵ Ez a hasonlat nagyon költőien és egyben pontosan fejezi ki azt, amit tudományos nyelven úgy közelíthetnénk meg, hogy da Cunha alkotása a pozitivista gondolkodásmód és világlátás egyik kiváló példája. Vagyis egyaránt jellemzik a pozitivizmus erényei és fogyatékosságai. A legapróbb részletekig hatoló pontossággal járja körül a témát; a bevezető fejezetekben megismerteti olvasóját a környezettel és az ott élő emberfajtákkal, majd Ant<$[idegen>ő<$]idegen>nio Conselheiro alakját veszi gondosan szemügyre; hogy aztán szinte percről percre haladva előre bemutassa a hadjáratok minden egyes mozzanatát (“bőség”). Mindezt azonban olyan aprólékossággal, körülményességgel, és a minden egyes részletnek jelentőséget tulajdonítás olyan naiv mámorával teszi, amivel igencsak megnehezíti az olvasó dolgát (“szárazság”). Az Os Sertoes elolvasása egyszerre élmény és türelempróba. Nem véletlenül írta róla Márai, hogy csak “harmadszori nekigyürkőzésre” tudta “úgy, ahogy – végigolvasni”¹⁶. De hozzá kell tenni, hogy – akárcsak Márai – mi is csupán az idegen olvasó fordításon alapuló nézőpontjából ítélkezhetünk.

Most pedig térjünk rá dolgozatunk legfőbb témájára, Márai regényének keletkezéstörténetére. Ezzel kapcsolatban a szakirodalom mindeddig jelentős hiányokkal küszködött. Lőrinczy Huba már említett tanulmányában még kénytelen volt úgy fogalmazni, hogy nem tudjuk “mikor és hogyan talált rá az Ítélet Canudosban megírását inspiráló könyvre a szerző”¹⁷. Ez a helyzet azonban mára megváltozott, mivel a Petőfi Irodalmi Múzeumban immár kutathatók a Márai-hagyaték kéziratai. A “hogyan”-t valószínűleg sohasem fogjuk megválaszolhatni (de talán nincs is igazán jelentősége), viszont a “mikor”-ra ismerjük a választ. A naplók teljes kéziratából kiolvasható, hogy 1958. május 15-éről való az első bejegyzés, ami da Cunha könyvével kapcsolatos:

Olvasmány: Euklides [sic!] da Cunha, “The backward land”. Egy brazíliai lázadás története: primitív törzsek, a brazil őserdőben, fellázadtak a brazil köztársasági rendszer demokratái ellen (Don Pedro, a császár akkor bukott meg, a brazil köztársaság egészen új volt, nyers, kegyetlen, embertelen) és 6000 ágyúkkal felszerelt reguláris kormánycsapat féléven át nem tudott legyilkolni néhány fanatikus vadembert, akik nem bírtak belenyugodni a fehér demokrácia áldásaiba… Tanulságos könyv.¹⁸

A könyvet tehát még New York-i tartózkodása idején (1952–1967) olvasta először (erre egyébként a regény végi jegyzet is utal), és ez a tény mindenképpen nagyon tanulságos a mű keletkezéstörténetében, hiszen fölhívja figyelmünket az első olvasás és az olvasmányélmény hatására született alkotás megjelenése között eltelt tizenkét évre (bár természetesen a megjelenés önmagában nem mértékadó, de hamarosan látni fogjuk, hogy az írás megkezdéséig, s különösen annak befejezéséig milyen hosszú időnek kellett eltelnie). Ezenkívül érdemes ebben a legelső feljegyzésben az ironikus szemléletmódra is felfigyelnünk, amelylyel szerzője az úgynevezett “fehér demokrácia” felé fordul, és ami már az Ítélet Canudosban nézőpontját előlegezi számunkra.

A naplóból pontosan kiderül, hogy Márai valamivel több mint két hónapon keresztül olvasta da Cunha művét, és bár az irodalmi értékeivel nem mindig volt kibékülve (június 9-én még “kitűnő, megrázó” műnek tartja, június 26-án viszont már “zavaros, dadogó könyv”-nek nevezi), de egyértelműen a hatása alá került (“amit elmond, félelmes”). Július 18-án fejezte be az olvasást, és élményét ekként foglalta össze:

Végül mind elpusztultak a lázadó canudosiak, […] de inkább meghaltak, mintsem, hogy ők, a vadak, tehát az arisztokraták engedelmeskedjenek a gőgös demokratáknak. Van ebben valami.¹⁹

Ez a végkövetkeztetés, azon túl, hogy fejet hajt a canudosiak emberi tartása előtt, egy talányos metaforát is tartalmaz (ami ráadásul egyben paradoxonnak is tűnik). Vajon miért nevezi “arisztokraták”-nak a “vadak”-nak minősített lázadókat? Ahhoz, hogy ezt megértsük, segítségünkre van egy későbbi naplójegyzet ²⁰, amelyben Márai közös nevezőre hozza a két egymástól látszólag távol eső embertípust:

Az arisztokrata és a vadember nem ismeri az erkölcsöt. Erkölcs az, mikor valaki hasznosat cselekszik akkor is, ha ebből nincs személyes haszna. Erkölcstelen, amikor valaki haszontalant cselekszik, hogy abból személyes haszna legyen. A természet nem ismeri az erkölcsöt.²¹

Az idézet kulcsfogalma (az “erkölcs” mellett) a “haszon” (illetve a “hasznosság”). Ennek pontosabb megvilágításához pedig utaljunk egy 1959-es feljegyzésre, amelyben az egyesült államokbeli és a mexikói társadalom összehasonlítását találhatjuk:

A mexikói indiánban van valami előkelő, arisztokratikus. Ez a tömeg ernyedt; nem akar “hasznot”, sem “sikert”. Jobban akar élni, de nincs társadalmi becsvágya. Az emberi előkelőség nyugalma sugárzik az őgyelgő indián népség szeméből. Ezt a nyugodt pillantást odaát, a sikeroldalon, ritkán látni.²²

Egyértelműen a sikerorientált, modern társadalmi berendezkedés kritikáját olvashatjuk ki ezekből a sorokból. Márai kalapot emel az észak-amerikai civilizáció vívmányai előtt (“az életnívó […] az Egyesült Államokban úgy emelkedett, mint eddig soha sehol a világon.”²³), de látja ennek negatív következményeit is, amelyeket a “nyugodt pillantás” hiányával jelképez. Szemében a mexikói indiánok a canudosi lázadók modern megfelelői, vagyis azok a “vademberek”, akik alacsonyabb színvonalon élnek ugyan, de még képviselik azt az “emberi előkelőséget”, amit ő “arisztokratizmusnak” nevez, és ami a fejlett társadalom tagjaiból már kiveszett. Makacs történelmi paradoxon ez, és ennek a paradoxonnak a példázatszerű lehetősége fogta meg talán legjobban a canudosi történetben.

A naplófeljegyzések tanúsága szerint gyorsan megérlelődött benne a téma formába öntésének gondolata, bár ez a forma eleinte még nem regényként körvonalazódott a szemei előtt. Egy hónappal az olvasás befejezése után ²⁴ már a tennivalók közt jegyzi föl magának az egyfelvonásosként [!] elképzelt “Canudos”-t. A később megszületett regény ismeretében meglepő lehet számunkra ez a műfajválasztás, de jobban megértjük, ha tudjuk, hogy az ötvenes évek vége felé a mind emberi, mind művészi szempontból nehéz időket élő író menthetetlenül anakronisztikusnak vélte az elbeszélő prózát: “A regényt, az »elbeszélő műfajt« úgy sodorta el az idő, mint a középkor a hexameteres eposzt, mint a regény az alexandrines drámát.”²⁵ Ez az egyértelműen alkotói válságra utaló gondolat a Canudos-téma megírásának dilemmáján túl sok mindent megmagyaráz Márainak az ötvenes-hatvanas évekbeli terméketlenségével kapcsolatban. A harmincas- negyvenes években regényt regényre halmozó író az emigráció első húsz esztendejében mindössze két befejezett regényt (Béke Ithakában, San Gennaro vére) alkotott. Közben ugyan dolgozott a Rómában történt valami első változatán, valamint a Canudoson is, de az ennyire lassú alkotói folyamatok korábban szinte példátlanok voltak nála. Persze az előbb említett regényelméleti probléma nyilvánvalóan csak “ürügy” volt számára, amivel egy sokkal mélyebb, az emigrációs élethelyzet sokkjából fakadó alkotói válsághelyzetet kendőzött el maga elől, de makacs elméletként egészen az Ítélet Canudosban (immár regényként való) befejezéséig tartotta magát. A kézirat letisztázásával kapcsolatos naplójegyzetekben egyértelműen utolsó regényeként emlegeti a művet, amit aztán – ennek a “fogadkozásnak” elsöprő cáfolataként – az elkövetkező években több másik követ. Igaz, hogy ezek közül az 1971-ben lezárt Rómában történt valamiszintén hosszú, közel tízéves munka eredménye, az 1983-ban véglegesített Harminc ezüstpénz első változatát pedig még a negyvenes évek második felében Budapesten kezdte írni, de közben, 1974-ben elkészült az Erősítő, 1980-ban pedig a Judit… és az utóhang, hogy végül életművét a régóta tervezett, de csak 1985-ben megvalósított “krimivel”, aSzívszerelemmel zárja (és akkor még nem említettük az 1988-ban ciklussá rendezett A Garrenek művét). A Canudos-regény keletkezéstörténete tehát híven tanúskodik az emigrációs élethelyzetet bámulatos lelkierővel viselő, ám alkotói szempontból igencsak megszenvedő, és ennek hatására naplójegyzeteiben olykor elhamarkodott kijelentéseket is elhullajtó író gondolkodásmódjáról.

De egyelőre még térjünk vissza az egyfelvonásos tervéhez. Ez a koncepció is hosszú időn keresztül tartotta magát. 1959. márciusában még a televíziós játék ötlete is megkísértette az írót, majd 1960-tól kezdve (immár nem egyfelvonásosként emlegetett) színdarabban gondolkodott. Mindenesetre ezek a dilemmák is jelzik, hogy Márai ebben az időben a regénynél “időszerűbb”, de mindenesetre közvetlenebb nyilvánosságot megcélzó műfajt akart választani magának.

A drámakoncepció évekig tartotta magát, de közben már a végső kidolgozást konkrétan előlegező gondolatok, sőt mondatok is megfogalmazódtak Márai fejében. 1961. január 27-én vetette papírra a tervezett canudosi történet “leitmotívumát”, a későbbi regény záróakkordjának egyik leghatásosabb részletét, az ekkor még meszticként elképzelt (azÍtélet…-ben majdan négerként ábrázolt) szereplő “udvarias és csendes bejelentésé”-t a hadbírósági főtárgyaláson: “Én szarok az egyenlőségre.”[24. Napló, kézirat.] Ez a naplójegyzet is jól mutatja, hogy egy irodalmi mű keletkezéstörténetében mennyire nagy szerepük van a szerző agyában felötlő mondatoknak. Gyakran egy-egy ilyen mondat előbbre viszi a készülő mű koncepcióját minden elméleti elképzelésnél. A jelen esetben Márai a feljegyzés idején még későbbi alkotása műfajával sem volt tisztában, de azt már pontosan tudta (és évekkel később a regényben tényleg így valósította meg), hogy minek kell a mű zárójelenetében elhangoznia.

1962. szeptember 27-éről való az a jegyzet, amelyben Márai első alkalommal említi elbeszélő prózai műként a Canudos-élmény feldolgozását, bár még mindig nem regényként, hanem elbeszélésként akarja megírni. Külön érdekessé teszi akkori tervét, hogy a braziliai helyszínt két másikkal (Siena és New York), “Nászéjszaka” cím alatt kívánta egybefűzni. Hogy pontosan mit takart ez az ötlet, valószínűleg már sosem tudjuk meg, mert csak ennyi derül ki róla, illetve még annyi, hogy egészen 1963-ig foglalkozik a gondolatával (március 20-án immár “Ítélet” címmel jegyezte fel a három helyszínt összekapcsoló elbeszélés-koncepciót). De a műfaj kérdése még sokáig nem tisztázódott számára. 1963. folyamán újfent drámaként (augusztus 1.), majd dilemmaként (szeptember 16.: “Talán elbeszélés, talán dráma, ezt nem tudom most.”²⁶), végül pedig novellaként (december 14.) említi.

A naplójegyzetek alapján 1966-ra (talán már 1965-re, de ebből az évből nincs ezzel kapcsolatos feljegyzés) vált véglegessé Márai számára, hogy mégiscsak regényként kell megírnia művét. Január 6-án még bizonytalan benne, hogy képes lesz-e rá (“Ha lehet, megírom”), de a születésnapján (április 11.) már főnévi igeneves imperatívuszt használ (“Megírni”), és augusztus 22-én rászánja magát a könyv újraolvasására. Ez a feladat ismét nehézséget jelent neki (“Kásahegy, erőfeszítéssel lehet csak átrágni magam az etnografiai, minearologiai, topografiai leírásokon.”²⁷), ám hajtja előre a benne rejlő lehetőség (“a könyvben és a canudosi számadásban van számomra valami rejtett, mint egy sivatagi sziklában az elásott kincs.”²⁸). Az újraolvasás folyamán pedig kezdenek a képzeletében arcot kapni a tervbe vett regény alakjai. Augusztus 12-én portugálként látja maga előtt a nőt (az elkészült mű olvasóiként mi már tudjuk, hogy ez a kulcsfigura – bár nem hajlandó a marsallnak elárulni nemzetiségét – egy olyan világból jött, amely kísértetiesen emlékeztet Márai egykori hazájára), ellenfelét pedig ekkor még tábornoknak nevezi. Kettejük szembeállítása faji szempontból is szimbolikusan fogalmazódik meg számára, hiszen a köztársaság mesztic képviselőjét helyezi szembe a “vérbeli portugál” lázadóval.

1966. szeptember-októberére rágja át magát másodszorra da Cunha könyvén, és közben a helyükre kerülnek a saját művével kapcsolatos elképzelései is. Erre vonatkozóan Márai alkotói lélektanáról az augusztus 22-i jegyzet árulja el a legtöbbet:

Canudos. Egyszerre minden és mindenki a “helyén”. Ezek a folyamatok titokzatosak, csaknem mérnökien pontosak. Most már csak meg kell írni.²⁹

Hogyha elemezzük ezt a megjegyzést, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy egy adott mű előkészületeinek idején Márai majd’ minden gondolata tervbe vett alkotása körül forgott (“Minden éjjel Canudos.”³⁰), és a folyamatos megfeszített gondolkodás eredményeként, szinte “maguktól” álltak össze benne a regény részletei, amelyeket aztán “csak” meg kellett írni. Hogy ez a “csak” persze mennyire viszonylagos, arról pontosan árulkodik az utolsó 1966-os jegyzet (október 31.):

A Canudos-regényt most már el tudom kezdeni. Talán be is tudom fejezni. Más kérdés, meg tudom-e írni?³¹

A “megírásnak” ez a jelentése már természetesen a művészi minőségre vonatkozik.

Az 1967-es év nagy változást hozott Máraiék életében, ugyanis májusban visszaköltöztek Európába, Salernóba. Addigra már kész volt a regény első harminc-negyven oldala (hogy pontosan mennyi, azt nem tudhatjuk, mert a naplójegyzetek június 7-én még harminc-, június 8-án pedig negyvenoldalnyi kézirat Salernóba érkezéséről számolnak be). Ez a regénykezdet azonban gyakorlatilag egy éven keresztül nem folytatódott, mivel szerzője – miként maga állítja az elkészült mű jegyzetében – elbizonytalanodott. Saját bevallása szerint ennek az volt az oka, hogy “a történetben volt valami kóresetszerű, és a patologikus a szépirodalomban mindig egyhangú.”³² Ekkor “sietett segítségére” a világpolitikai aktualitás (más vonatkozásban már korábban is voltak “áthallásai” a regénynek, hiszen egy 1966-os feljegyzés [szeptember 3.] a canudosi harc bizonyos jellegzetességeit a vietnami háborúhoz hasonlítja): 1968. májusában tört ki Párizsban a diáklázadás, és ennek híre, valamint egyes részletei (augusztus 4-i naplójegyzetében utal a híres graffitire, amit akkor még mottóként kíván fölhasználni, ám végül parafrázisként helyez el művében: “Soyez réalistes, demandez l’impossible.”³³) annyira ihletően hatottak rá, hogy folytatni tudta regényét. Azonban ez sem ment zökkenőmentesen, mivel ekkor meg más alkotáslélektani problémák kezdték zavarni, konkrétan az öregség bizonyos tünetei. 1968. május 28-án arról panaszkodik a naplóban, hogy “szégyell szépen írni”, mert nincs kedve “elárulni” magát, és majd ha túljut az adott részen (a fürdőjelenetről van szó), és elkövetkezik a párbeszéd (a marsall és a nő között), akkor megint könnyen le tudja írni, amit mondani akar. Mert “a párbeszéd: cselekmény. A többi csak önmutogatás.”³⁴ Ez a különös “szemérmesség” talán azzal az 1961-es felismeréssel is kapcsolatban van, mely szerint “a szavak ebben a drámaian cselekményes időben elvesztették »elbeszélő« jellegüket. A szó, amely csak előad és elbeszél, nem hat többé. […] Ma a szó csak akkor hatóerő – a diplomáciában, mint a regényben –, ha cselekedet.”³⁵ (Ezzel a gondolattal voltaképpen ismét Márai regényelméleti kételyeinél találjuk magunkat.) De aztán sikerült túljutnia a fürdőjeleneten, és attól kezdve könnyebben ment minden. “Most már nem az író beszél, hanem az alakok; az író csak figyel és leírja, amit hall.”(május 30.)³⁶ A befejezésig azonban még mindig egy év volt hátra. Az erről az időszakról beszámoló naplójegyzetekből ismét tanúi lehetünk a korábban már említett titokzatos alkotáslélektani folyamatok egyikének. Augusztus 15-én jegyzi föl:

Hajnalban, alvás közben, világosan, élesen, félreérthetetlenül megértem, mi a “megoldás” a Canudos-regényben, hogyan kell megírni?³⁷

Ám ennek a megoldásnak a kidolgozására 1969. február 2-ig kell várnunk. Ekkor írta le naplójában azt a régóta várt mondatot: “Befejeztem az »Ítélet Canudosban« című írást.”³⁸, de rögtön el is gondolkodik azon, vajon mi az oka, hogy ezt “a néhány oldalt” “több mint két éven át” írta. Magyarázatként az öregség következményeit említi: egyrészt “az alkotókedv elfáradását”, másrészt a már említett “szégyenkezés”-t. De a legfontosabb talán a tapasztalással járó nagyobb gondosság: “Öregen az ember megtanulja, hogy nem elég »írni«, hanem újra-írni, ez a feladat.”³⁹ Ennek megfelelően nekilátott és “tisztába írta” a regényt, hogy 1969. június 21-én (de igazán véglegesen csak szeptember 12-én) papírra vethesse: “Befejeztem”, és rögtön hozzátegye: “Nem írok többé regényt.”⁴⁰

Szerencsénkre ez utóbbi kijelentése elhamarkodottnak bizonyult, de az Ítélet Canudosban-t mindenképpen Márai egy nagyon fontos időszakának (mondhatni válság-időszakának) kulcsműveként tarthatjuk számon. Szimbolikusan úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az időben az író maga is “elment Canudosba”, és nemcsak azért, mert a sors különös szeszélye folytán egy évvel a regény befejezése után súlyos betegséggel kórházba került (ekkor jegyezte fel naplójában: “»Egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba…« Ez igaz, most megtörtént.”⁴¹). Hozzátehetnénk: az emberi társadalmak is folyamatosan “eljárnak Canudosba”, mintha ez lenne a világ rendje, miként erre dolgozatunk harmadik számú mottója is utal. De ne zárjuk gondolatmenetünket Márai regényének átlátszó aktualizálásával – fogalmazzunk inkább úgy, hogy az Ítélet Canudosban hitelesen ábrázolja rend és rendszer kettősségének örökérvényű paradoxonát.