nézem bambán az enyhén mocskolódó falat agyamban szúrágás
és lebegés érveim a józanság gyepûin majdnem ellentmondanak
leküzdve a gyomor rohamát nagy ködös buborékokban derengeni
kezd az üveg sziluettje ahogy cseréptõl fától számtani középen
megeresztve csöppen a nedû üzenve az ortegai mûanyag felé
a lumpennek is adasson némi menedék miként a gondolatokba
belefáradt recsegve összeroppant rózsaszínbe burkolt sleppnek
kik a mozgásmûvészet hajmeresztõ borotvaélein ingással üzennek
magas kultúrát önroncsolást szemoá módra olykor elhitetve máskor
megtorolva az állati süllyedés fenségét mind jobban locsolva
a korhadozó gégét a szürke napok szennyét és megannyi derékba
tört szárnyas magánromantikát kelletlenül riszálódva a folyton
szûkülõ téren át delíriumos asszonyokhoz kikben pudingként
keveredik a züllésbe kandikáló jóság és a darabosan fölbúgó
szemérem melynek tenyérnyi csapásán már sem a durva tiltás
sem a negédes adakozás nem érdem csak az oldódás kemény
szögleteket lazító tétova lázadása a fészekrakás melegébe zúgó
köbgyökös mindhiába az idegi lágy remegés finom sátora alatt
hogyan fogjunk hát sikamlós halat cikázó madarat lassacskán
elomló vigyorokba dûlve ha a mindennapok piszkát néhány
maligánnal lehegedülve hanyatt ülve figurális morze-jeleket
fogunk a szemközt hajladozó fáról nyöszörögve hogy leszokunk
e bûnrõl akár az imáról és serényen fellapozunk majd valami ép
egészségokító könyvet melyben álságos testépítõk a jó öreg noé
megfeneklett bárkájából felhörögnek tapogatják pulzusodat mérik
a lázad futnak borogatás után s ha lázadozni merne utolsó motyogás
jogán a szerencsétlen pára úgy vágják kupán hogy elfeledé rögtön
a klasszicizált hamleti kérdést: inni vagy nem inni míg az eszmélet
hátulsó kijáratához önszánt képzetek alapos gyanújával lapos
pillantásokat vetve odaér s az álom iszapjába végre megérkezik