TÉLI KIALVATLANSÁG

Késõn fekszem,
Korán kelek,
A sötétség kétfelõl körbefog.

És gyûlnek, ahogy
Az éjszaka egyre fogy,
Gyûlnek, feszítve gyûlnek
Az egyre ingerültebb,
Kialvatlan napok.

Korai kelések,
Késõi fekélyek,
Csúnya jelenet lesz, amikor kifakadok.

PIÓCA

A hátamra tapadt egy pióca,
Roppant elõnyös a poziciója,
Gyûrûzve lüktet, szívja-feji vérem,
De nem látom és sehogy el nem érem,

Csak erõm fogyásán érzem, mitõl nõ
Olyan súlyossá rajtam ez a tömlõ.
Görnyedten járok, nehéz már cipelnem,
Tapadókorongja letéphetetlen.

Némán kell állnom és remegve tûrni,
Míg utolsó cseppem ki nem üríti,
S ha kielégülten lehull a földre,
Mint használt gumióvszer rogyok össze.

SZORÍT AZ IDÕ

Kõmíves Öthö képe

I.
Szétroncsolt szelvényei az üledékbe
Kövültek, amikor a zöldessárga földtörténet
Rázuhant. Romlékony húsát
Levakarhatatlan granulátummá préselte
A szilur.
Ízelt lábaival
Annyira elõreoldalazott a törzsfejlõdésben,
Hogy nem maradt ideje tisztességesen
Lebonyolítani a cserebomlást.

II.
Folyó szeli át, a vár alatt –
Ahol a szabálytalan történelem deformálta
A kikövezett utcákat és feldarabolt
Telkeket – mintha gyors hurkot
Akarna vetni.
De meggondolja
Magát, nem fog itt föl-alá tekeregni,
Egy hirtelen kanyarral végleg kitör
A peremgyûrû fojtó ölelésébõl.

III.
A jelen tízemeletes merõlegesei
Felszakítják a domborzati térkép
Hajlatait. Szilánkokra esett olló
Csukódik a metamorf kõzet
Törésvonalára.
Sebzett önérzettel összegyûri
Kérgét. De aztán mégis kisimítja,
Amennyire tudja – amit az idõ
Elvesz, visszafoglalja a föld.