Dalba gazda az ünnepnapon korán reggel kelt, szépen megborotválkozott, s most készült a templomba. Úgy érezte, megfiatalodott, és valamilyen homályos vágy fogta el, hogy megreformálja egész életét, hogy megváltoztassa az egész korábbi rendet a gazdaságban. Jól emlékezett, hogy még nemrég is itt mindent sűrű erdő vett körül, s a kicsit is távolabb lakókkal még összejönni is nehéz volt. Most pedig köröskörül irtások és széles utak, tűzifát pedig még gyújtósnak is alig találni… A folyó partján, ahol azelőtt a falu volt a meggyeskertekkel, alig néhány ház maradt. Köztük az ő, agyagos homokra újonnan épített háza is. A régi falusi épületeket eltüntették, a kéményeket berogyasztották. Mennyi energiába került, amíg azokat a kéményeket kiszántották, a meggyfákat gyökerestül kiirtották!

– Én majd a magam módján csinálom, és soha nem adom fel – jelentette ki Dalba mint valami pionír.

Eddig a népek ősszel az ő udvarán keresztül ereszkedtek le a domboldalról, és mindent elképesztően összetapostak. Alaszka-szerű kép: a kocsmák városát keresztül-kasul átszelő szikkadt utak. Sok volt az energiája, nem tudta, mit kezdjen vele.

– Fogom és eltorlaszolom az utat. Próbálják csak meg! – csillapítgatta magát a gazda.

Ahogy a weekendre készülő bankár kiválogatja a végképp lejárt váltókat, hogy megsemmisítse őket, most Dalba is talált magának egy megsemmisítendő valamit. A szukát. A kivénhedt, erejét vesztett, többnyire a házak között lődörgő kutyát.

– Fogom és kiirtom!

A vasárnapi reggeli – zsírban kisütött túrós palacsinta – jóízű elfogyasztása után szólt a gyerekeknek, hogy hozzák elő a kutyát, s indult a városkába.

– Papa, ne tégy semmit az állattal ünnepnap – bajt hozhat rád – kísérte ki az aggodalmaskodó Dalbáné templomba igyekvő férjét.

A gazda a folyó jegén lépkedett, amit betakart a frissen hullott, pillekönnyű hó. Nyomában az öreg szuka, bamba lomhasággal. “Mint egy borjú“ -gondolta Dalba. A téli ég borús volt, komor, mintha egy szétfolyó tintarajzot máshonnan ismerős vonások tarkítanának: a bokrok ágai és az égen szálldosó szarkák. A nyomott téli színeket néha-néha élénkebb – narancssárga vagy kékes – árnyalatok tették melegebbé – a távoli nap felmosolygása. Miután a nap eltűnt az összezáródó felhők mögött, minden újra szürke és nyugalmas lett. A folyó jegén gyerekek zsivajoztak, alig tudva féken tartani újonnan készített szánkóik feletti örömüket. Körülöttük vidám farkcsóválással kutyák ugrándoztak.

– Hát ilyesmi is megeshet? Kegyed, aki társadalmunk megbecsült tagjának számított…

– Bizony, bizony. Eljött a vég!

A kutyák körbeszaglászták egymást.

– Ne add fel, szánd el magad és bátran fejtsd ki a véleményedet – szólt az egyik kutya egy orvos komoly arckifejezésével.

– A kegyed bundája még jó néhány idényt megérhet – mondta egy vékony, a koplalástól vagy az úrhatnámságtól lefogyott szuka.

– Nem dézsmálod meg időnként a gyertyafaggyút? – vakkantotta cinikusan egy kampós orrú kutya, akinek csak a carpe diem járt az eszében.

Majd mind elporzott, egyes-egyedül hagyva az öreg kutyát. Kutyául elbántak vele. Az öreg kutya, fejét lehajtva, úgy vitte bozontját, mint egy élet terhét. Fent a dombon, a sima, egyenes országúton nagykabátos emberek lépkedtek a szánok mellett, kezükben ostor. Oldalukon feketébe öltözött asszonyok, tarka “magyar” kendőkkel vállukon. A domb legtetején vidáman bólogatott egy kékes hálóval letakart deres ló, ahogy húzta a könnyű lakkozott szánt. Egy fiatal, szkunkbundába burkolózó hölgy ült benne.

Ott, ahol nyáron gázló volt, most egy kis sziget alakult ki a folyóban. A pásztorok nyáron ideterelték csordáikat, hogy védve legyenek a muslicáktól, az erre járó gazdák pedig itt állították meg lovaikat itatásra. Most a szigetet jég bilincselte körbe, fagyott homokos part. A szélfútta nád és a füzek a tél egykedvű dalát fütyülték. Közvetlenül a part szélén lék tátongott, mosáshoz vágták.

A gazda soha nem szeretett kutyával járkálni. Legkevésbé templomba. Úgy döntött, bevégzi kigondolt tettét, s megszabadul terhétől. Édeskés, cukros hangon magához hívta a kutyát. Kinyújtva eres kezét, mutatta a kutyának a léket, mintha az tele lenne mindenféle finomsággal, amire egy kutya csak áhítozhat. A gazda széltől elkékült és néhány helyen borotvával összevagdalt arca széthúzódott, mint egy jó színész maszkja egy kedélyes ember mosolyára. A kutya, amelyik megszokta, hogy gazdája csak komoly esetben hívja, mindjárt odament hozzá. A gazda úgy téve, mintha meg akarná simogatni, elkapta a hátsó lábainál fogva. Csak most érzékelte, milyen hatalmas és nehéz az állat.

Miután körülnézett, nehogy észrevegye valaki, megpróbálta betaszítani a kutyát a lékbe. De a szuka vadul beleharapott a kezébe. Teljes súlyával nekifeküdve és feldühödve, a gazda belelökte a kutyát a lékbe. Miután beletoccsant, az állat nyomban újra felbukott a víz színére, karmaival a jég szélébe akaszkodott. A kutya fuldoklott. Ott meredeztek mellső lábai a feszülő, jégre támasztott erekkel és karmokkal. A jeget is vércseppek pöttyözték be.

– Dalba vízbe akarja fojtani a kutyáját!

– Inkább a templomba mennél…

Azok a suhancok kiabáltak, akik a temetőnél épp most kapaszkodtak fel a dombra.

– Anyámasszony katonái!

Majd megmutatná ő ezeknek, csak ne lenne itt a kutya. A kölykök gyorsan eltűntek a temető mögött.

A gazda nekifutva meg akarta lökni azokat a ronda lábakat. Felidegesítette a sikertelenség és a “rendetlenség“. Felindultságában nem vette észre, hogy ahogy a kutya belecsobbant a vízbe, a jég vizes lett. Egyensúlyát vesztve, kis patkókkal kivert cipőjén egyenesen a lékbe korcsolyázott. Mintha még a nehéz bunda és saját konoksága is húzná lefelé.

A kutya nemcsak hogy nem fulladt meg, de támasztékot találva az ember nagy gombolyagában, kiugrott a vízből, miközben nedves, éles mancsával végigkarmolt a férfi arcán, majd kezdte lerázni magáról a vizet. A hideg cseppek összefröcskölték az embert.

Ha hívná a pásztorokat, azok kimentenék, de ezt nem akarta. És a negyvenhektáros gazda kezdett fuldokolni. Amúgy is nehéz bundája lassan átnedvesedett és húzta lefelé; cipőjébe vékony sugárban szivárgott a hideg víz. Nem érezve földet a lába alatt, halálfélelmében Dalba belekapaszkodott a jégbe, lábaival kalimpált és hangosan segítségért kiáltozott. De senki nem hallotta. “Ha szerencsém lenne és valaki megmentene, semmit sem sajnálnék az illetőtől” – imádkozott. Fuldoklás közben egy templomot látott, tele fényes angyalokkal.

– Kutyuska…

A kutya, amelyik egész idő alatt körülötte szaladgált, dühösen belemélyesztette szemfogát a gazdája bundájának ujjába, és inas lábait megvetve a jég szélén olyan vadul kezdte húzni gazdáját a bundája ujjánál fogva, hogy a durva házi gyapjúfonalak kezdtek recsegve szétszakadni. A gazdának sikerült megragadnia egy lengedező fűzfát, és kievickélt. A jégre letelepedve sírva fakadt, s a verejtéket törölgette sápadt homlokáról. A közeli halál látása megrémítette, nagyon ideges lett.

– Kutyuska! – szeretné megcsókolni a kutyát.

Bármit megadna, csakhogy jobb emberré váljon. Bár most sem volt olyan rossz ember.

– Böjtölni fogok! Három napig nem eszem… – választotta a bűnbánat maximumát.

Az elgyötört ember felkelt a jégről. Hogy ne találkozzon emberekkel és ne kelljen magyarázkodnia, hogy mitől lett csurom víz, nem haza ment, hanem egyenesen a sekrestyébe vonszolta magát, ahol, miután hazudott valamit a történtekről, kapott egy új nemezcsizmát és kabátot. A pap prédikációja megindította, mintha délutáni szunyókálás közben meleg szél csiklandozná és felhajtaná az inggallérját. Vagy mintha valami kalász birizgálná. A sekrestyésnél, akitől tisztességesen el akart búcsúzni, ott találta azokat a nyavalyás kölyköket.

– Na, gazda, vízbe fojtottad a kutyát? – szegezte neki rögtön a kérdést az egyik csibész.

Megtanítaná őket, hogyan kell ember módjára viselkedni, de a kutya, mintha szándékosan csinálta volna, a pad alól felvakkantott: vau – itt vagyok! A gazdát kellemetlen érzés fogta el. Még így is móresre tanította volna őket, de a srácok mintha szándékosan tették volna, dohányszelencéket válogattak maguknak, és ügyet sem vetettek rá.

– Vigyed ezt a poroszt. Pont olyan, mint az apámé. – És a fiú a hagyománytól vezérelve egy feketére lakkozott dohányszelencét választott, a tetején szép rózsákkal.

Hazafelé a gazda egyedül lépkedett. Hogy jobb emberré válik, az magától értődik. Az olyan biztos, mintha szerződés készült volna róla. A gazdaságot rendbe hozza. Az utat eltorlaszolja.

Egyedül lépkedett hazafelé, ma nem időzött egy kicsit sem a faluban. A temető melletti dombon ereszkedett le. Lassan besötétedett, az út szürkébe váltott. A folyóparton az égerfákról szarkák szálltak föl, levervén a havat az ágakról. “Nincs jobb a meleg szobánál!”

Arra gondolt, hogy mihelyt hazaér, megkérdi a pásztorokat, megitatták-e a teheneket, adtak-e a lovaknak abrakot. Ő maga háza népével együtt asztalhoz telepedik, és kanalazza a forró káposztalevest, aminek a tetején borostyánhoz hasonlatos olvadt csepleszdarabok úszkálnak.

Lehet, hogy este átugrik a pap is…

“A fenébe!” Ilyen sötétben botorkálva bele is eshet az ember… Előtte fekete lyuk tátongott. Dalbának eszébe jutott, hogy mintha valami fontos dolog nem lenne bevégezve. Mintha valami el lett volna kezdve, aztán felibe hagyva. A kutya ugyanott, a lábánál állt, fejét lehajtva, mintha gondolkozna valamin, akárcsak gazdája. Dalba a fejénél megragadva húzni kezdte a kutyát, mint valami kost, s belelökte a lékbe, miközben nagyon ügyelt arra, nehogy megcsússzon és ő is beleessen.

A víz felbugyborékolt, mint mikor gyerekek szappanbuborékot eregetnek. A gazda várta, hogy a kutya felbukjon a víz színére, de a kutya ólmosan lesüllyedt, úgy látszik, rögtön vizet nyelt. Csak a nedves farka kandikált ki.

“Mint az újszülött borjú farka”? – gondolta Dalba.

Csend volt. Nem messze a sötét országúton emberek beszélgettek. Egy pipa most visszaadná a lelki egyensúlyát. De nem gyújtott rá, hanem sietett haza. Későre járt. Az istállónál csicsergő gyerekei fogadták.

– Megjött apa, nekünk meg a plébános úr kis szentképeket adott…

A gazda be akart nézni az istállókhoz, hogy mint rendesen, hangosan összeszidja a pásztorokat a helyére nem tett zablákért, meg hogy kiöntse a vályúból a vizet, hogy az ne fagyjon oda. De most némán bement a házba.

A gazdasszony gömböcöt főzött, most kapta ki a gőzölgő lábosból. Az előtérben sötét volt. Csak a tűz lángnyelvei nyaldosták a sötétséget. Körben árnyékok ugráltak. A tetőrésen keresztül az ég úgy ragyogott, mint egy csillag.

– Hogy maga mi időt el tud tölteni abban a városban! Nálunk meg itt ül a plébános – alig győzi kivárni magát.

De Dalbát most más valami foglalkoztatta. Ünneplő, majdhogynem esküvői bundájának ujja teljesen szét volt szakadva. A fehér vatta nagy csomókban türemkedett ki. Lelki szemei előtt felvillant a részeg erdész, zöld szolgálati sapkában, amint egy festetlen szánon részegen furikázik a városban. Bundája beleakadt a szánba és elszakadt. De a feleségének csak annyit mondott:

– Amikor lesz időd, foltozd meg! A piszok… elszakadt!

A tisztaszobában ott ült a plébános a díványon, és éppen elnyomta papírszipkába erősített szivarját. Dalba lehajolt, hogy megcsókolja a pap kezét, de mivel az elhúzódott, válloncsókolták egymást.

– Na, te jómadár, végre, mindjárt vecsernye…

Milyen világos van itt, milyen kellemes! Az asztalon nagy fényes lámpa égett. A pap előtt az asztalon egy érintetlen pohár tea állt, s egy fatányérkán szeder. A pap reverendás mellén óralánc függött, mellette egy kis arany kereszt. Meleg van.

– Tudod, milyen a város! Az ember alig győzi meghallagtni a sok új hírt…

Dalba szeretett a nagypolitikáról beszélgetni.

Dalbáné magasra emelt tányéron hozta a gőzölgő gömböcöt.

FORDÍTOTTA TÖLGYESI BEATRIX