„Pillantásom gyöngyház szárnyai / mind sivárabb táj fölött lebegnek.”

(Kassák Lajos)

„Nem könnyű lemondani arról, amiből eddig éltünk, amit ettünk, ittunk, ami elaltatott s ami felébresztett bennünket. Nehéz elhitetni magunkkal, ha eddig úgy volt jó, ezentúl így is jó lesz. És bizonyos, hogy leghelyesebb egyenes úton járni, de sajnos, néha fordulóhoz érünk vagy éppen árok elé, és ezzel az új helyzettel is meg kell birkóznia az embernek.”

(Kassák Lajos)

„Esténként lehajtjuk zászlóinkat, egyedül vagyunk, a sötétség betakar bennünket.

Ó, kiszakadtság és kirekesztettség!

Fekete vaspántokon forognak a csillagok, látni a horizonton átlép uta-

kat és az összeterelt nyájakat, amint levetik fénygyapjukat.

Amiről beszélek az a valóság egyszínűsége a szívben.

Akárha mondom: Nem, akárha mondom: Igen, a dolgok rendületlenül

újjászületnek benne.

[…]

egy a mi kezdetünk és kiteljesedésünk,

átlépünk a tehetetlenség sövénykerítésén, érezzük, hogy élünk,

éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk.

(Kassák Lajos.)¹

Kassák Lajos az 1930-as évek második felében végleg kiábrándult a munkásmozgalomból és megbékélt a polgársággal. Átértékelte viszonyát a szociáldemokrata és a kommunista párt(ok)hoz, támadta a forradalmiságban tetszelgő jobb- és baloldali diktatórikus politikai erőket – ez utóbbi saját múltja, vágyálmai miatt nehézkesebben ment. A tömegek és vezéreik rosszirányú radikalizálódását látva forradalmi illúziói szertefoszlottak. Ekkortól fokozatosan megváltoztatta véleményét a munkásművelődésről, a művészetek szerepéről, a nemzetközi és a magyar munkásmozgalom lehetőségeiről, a polgárságról. Az új jelenségekről – mindenekelőtt a faluszociográfiáról – is markáns egyéni véleményt alakított ki. Függetlenségigénye, szuverenitása, megingathatatlan szabadságszeretete, pacifizmusa és szigorú erkölcsisége nem változott.²

„Az új Kassák nem áll szöges ellentétben a régivel, és nem tagadja meg a múltját, hanem sokkal inkább annak egyenes folytatása, magától értetődő kiteljesedése” – állítja 1937-ben egyik híve, ami csak fenntartásokkal fogadható el, és némileg tanítványi mentegetésnek tűnik.³

Kassák Lajos 1930-as évekbeli változása a Munkában megjelent írásai,⁴ másutt publikált cikkei és szépirodalmi alkotásai alapján vizsgálható.⁵ A Munka fennállásának bő egy évtizedében (1928–1939) gyökeres átalakuláson ment keresztül mintegy tükreként a Kassák világértelmezésében, életfelfogásában végbement változásoknak.

Kassák politikai publicisztikája egyre inkább elvesztette elméleti(eskedő), ideologikus jellegét: az író az 1930-as évek második felétől a műfaj határait a vallomásos próza felé tágította ki.⁶ Műfajváltása, a munkásmozgalomra vonatkozó nézeteinek megváltozása, vagyis „fordulat[a] egybeesett azokat a mindent átformáló változásokkal, amelyek a társadalom életében, a szellem területén és különösen a szocializmus frontján végbementek.” ⁷ 1928-ban így indítja a Munkát:

A marxista szocialista arccal a jövő felé benne él a jelenben, tudja, hogy mi volt tegnapi vereségeinek vagy győzelmeinek a meghatározója, s tudni véli, melyek azok a felületek, ahonnan tovább léphet jövőre vonatkozó terveivel. […] Valamennyien csak útban vagyunk szocialista önmagunk felé.⁸

Tíz évvel későbbi, folyóiratának egy évtizedét összegző cikkében – a hitleri nemzeti szocializmus és a sztálini bolsevizmus uralma idején – már elő sem fordul a szocializmus szó.⁹ A jóra fogékony ember, az értékeket teremtő és megbecsülő egyén – önmaga – lesz az egyetlen biztos pont az újabb háború felé sodródó Magyarországon, ahol az emberek egy része a területgyarapodás hatására és életkörülményei javulásának következtében a korábbiaknál elégedettebb, más részük – a fenyegetett kisebbség – csalódott és a jövőtől szorong.

A munkásság szerepének átértékelése

Az 1920-as évek végétől Kassák nagy reményeket fűzött a munkások képzéséhez. Ezért (is) alapította meg a Munkát, és szervezte meg a Munka-kört. „Nekünk […] nem a szocializmussal szimpatizáló polgári rétegekre van szükségünk, hanem a meglévő szocialista tömegek aktívvá tételére. […] a Magyarországon lehetséges legközelebbi politikai változásokban a polgárság progresszív rétegei jutnak majd előtérbe, de az előtérbe jutást a munkásság mozgalmai fogják lehetővé tenni. […] tanító és agitációs munka kell” – indítja a Munkát 1928 januárjában.¹⁰

A munkásmozgalom közeli egységesülése azoknak a „fiatal dolgozóknak és diákoknak” érdeme lesz, akik megtalálják az utat a tömegekhez – írja a Munka programcikkében.¹¹

Az a Kassák, aki mindig figyelt a fiatalokra, a jóra fogékony diákokban a jövőt építő, társadalmi elkötelezettségű értelmiségit látta, 1937-ben kiábrándultan állapította meg, hogy az „ifjú intellektueleket hatalmába kerítette a politikai szédület”, „a társadalomnak éppen ez a fiatal intellektuális rétege tévelyeg legtájékozatlanabbul a napi politika dzsungelében, és megadással, olykor vak lelkesedéssel vontatja felelőtlen vezérek diadalszekerét.”¹²

A munkásokat társadalomalakító szerepben szerette volna látni, ezért is fektetett nagy energiákat képzésükbe. Csalódnia kellett: a munkásmozgalom társadalmi és politikai befolyása évről évre csökkent, és az ő erőfeszítéseit sem koronázta siker. 1934-ben rosszallóan jegyezte meg, hogy a „munkásság külsőségeiben, ártatlanak látszó társadalmi szokásokban” a polgársághoz hasonul, amiért a „helytelenül nevelő” vezetőket tette felelőssé.¹³

A munkások félreneveltségéért vezetőiket hibáztatta, akik napi agitációval tömték tele a munkások fejét, az osztályellenség gyűlöletét sulykolták beléjük, ahelyett, hogy alapos elméleti képzéssel osztályöntudatra, egymás iránti szolidaritásra nevelték volna őket. E mulasztások miatt a munkások könnyű prédái lettek a szélsőjobb ideológiáknak.

A népesség átlaga még mélyebbre süllyedt, mint ahol azelőtt volt, a perifériákon elnémultak és kiürültek a gyárak, és az egész környéken elburjánzott a szegénység, elkeseredettség és tehetetlenség. Hogyan lehetne várni ezektől az emberektől győzelmes harcot és a fajta megnemesítését? Tétlenségre kárhozottan, örökös fáradságban és örökös rettegésben élnek.¹⁴

A munkanélküliség demoralizáló hatása számos írásának témája.

Végzetesen tévednek azok a reformerek, tudósok és forradalmárok, akik úgy vélik, hogy a nyomorúság forradalmasítja az embereket. A nyomorgó tömegek még sohasem indították el és nem szabták meg a társadalmi fejlődés irányvonalát. Aki egyszer belehevert a nyomorúságba, azt, akármilyen furcsán hangozzék is, éppen olyan nehéz onnan kicsalni, mint a disznót a pocsolyából – írta.¹⁵

Az 1930-as évek közepére már azt is kénytelen volt beismerni, hogy a munkások – szemben a parasztokkal –, képtelenek a művészi önkifejezésre. Az okot nem iskolázatlanságukban látta.

A komoly elméleti tudás jóformán megközelíthetetlen a parasztság számára, ezzel szemben viszont sokkal gazdagabbak közvetlen élettapasztalatokban, mint a proletáriátus, a környezetismeret, a föld szeretete, az ég iránti tisztelet és az állatokkal való állandó bensőséges érintkezés gazdag érzelemforrások számára. A mai ipari munkás egy óriási mechanizmus kereke. Munkája közben elveszítette alakító szerepét. […] A munkásnak a részvénytársasági alapon organizált gyárhoz, mint gazdasági tényezőhöz „semmi köze” számára nincs megadva többé az alakítás gyönyörűsége, ereje kimerült a részletmunka végzésében, s a tevékenysége ritmusát hasznavehetetlenné tette a gép tempója.¹⁶

A munkásság szerepének átértékelésével párhuzamosan egyre kritikusabb lett Kassák véleménye a tömegről. A tömegek – vélte Kassák –, mindig kiszolgáltatottak valamilyen politikai irányzatnak, s az entellektüelek pedig a politika elvtelen szolgálóivá lesznek, ha lelkesednek a tömegért, „ájuldozva könnyeznek felette, vagy hódoló alázattal maguk fölé akarják emelni.”

De amíg, szerencsére, a „baloldal” környékén egyre kevesbedik ezeknek a politikai agitátoroknak a száma, a fasisztáknál annál fenyegetőbben szaporodik – a társadalmi szabadság híveinek vesztére és az államtotalitás érdekében. […] A szellem emberei ne a tömeggel akarjanak azonosulni, hanem önmagukkal – a gőg nélküli önérzetes, képességeikkel morálisan is tisztában lévő emberrel. […] Ne a tömeghez való lecsatlakozást propagálják, hanem kulturáltságukkal, öntudatos magatartásukkal szolgáljanak mintaképül az egy akolba és egy pásztor önkénye alá szorított emberek előtt.¹⁷

Művészetfelfogásának változása, véleménye az alkotói hivatásról

Kassák a forradalmak idején és a bécsi emigrációban még azt gondolta, hogy a korszerű művészet átalakítja az embert: a kiválasztottak, a szocialista eszméknek elkötelezett avantgárd művészek, „a kollektív individuumok”¹⁸ kijelölik a többiek számára az irányt, amely az igazságos, osztálynélküli társadalomba vezet. Messianizmusa az orosz forradalomból és korának európai művészetéből táplálkozott, amelynek ő maga is egyik formálója volt.

Az emigrációból való hazatérése után fel kellett adnia az avantgárd átmentésére vonatkozó reményeit. Az avantgárd apálya idején a technikától, a technikával összefüggő művészettől remélt emberátalakító hatást. A harmincas években a realizmus felé közeledett.

Kassák szemérmes – már-már prűd – és még igazságtalan is volt, amikor 1931-ben erőteljesen bírálta a Korunk baloldali íróit. Az előzmények: az erdélyi folyóirat többször élesen bírálta a Munkát, a két folyóirat személyeskedésig menő vitákba bonyolódott egymással. A Korunk szerkesztőjére, Gaál Gáborra Kassák különösen haragudott: „a folyóirat szerkesztője jezsuita neveltetésű, a legutóbbi időkig vallásfilozófiába bódult s hirtelenében baloldali szocialistává vedlett vagy praktizálódott tanárember” – írta.¹⁹ Emberi méltóságot sértő megfogalmazásokat talált a lapban, amit felháborítónak – tisztátalannak érzett – érzett.²⁰ Indulatát kiterjesztette a baloldali polgári írókra és művészekre, mindenekelőtt Bertolt Brechtre és Georg Groszra, akik szerinte a kapitalizmus hanyatlásától megzavarodott, dekadens alkotók, akik „a polgárgúnyolásból átcsaptak a proletárdicséretbe”. Ellenpéldaként a szovjet írókra hivatkozott: idealizálásukkor óhatatlanul saját előítéletességét leplezte le.²¹

A szovjet irodalmi élet 1934-es szervezeti átalakításában, „egységesülésében” ekkor még nem látott veszélyt: az osztályalapon szerveződő proletár írói csoportosulások felszámolását pedig hasznosnak ítélte. Idealizálta Gorkijt, és nem vette észre a szocialista írók példaképének tekintett író megalkuvásait, hatalomszolgáló gesztusait.²²

A művészetben eszményképe az 1930-as évek második felében is a „tartalmi mélység és a formai tisztaság” maradt. A múlt iránt megértőbbé vált,²³ ugyanakkor mind a klasszicizálóktól, mind a paraszti hagyományok túlértékelőitől elhatárolta magát. „Azok a művészek, akik akár a népiesség, akár a neoklasszicizmus jelszavával a múlt értékeit akarják variálni, nem alkotó szellemek, csak az időt töltik ki a múltból ránk maradt és a jövőben megszületendő művek között.”²⁴ Az első kategóriába tartozók a hatalom uszályába kerülnek, a világtól elhúzódó alkotók pedig megtagadják a közösséget szenvedő embertársaikkal. Az író ne legyen se pártpolitikus, se az elefántcsonttorony passzív lakója, véli Kassák.²⁵

A munkásmozgalom végletes ellehetetlenülésének felismerése az esendő – ösztöneinek és körülményeinek kiszolgáltatott – ember felé fordították Kassák figyelmét.²⁶ Az évek múlásával csökkent regényeiben az idealizált, ezért hiteltelen munkásfigurák száma. A realista író egyre inkább felülkerekedett a vágyképeitől vezérelt szocialista teoretikuson. Kassák 1930-as évekbeli regényei gyakran szólnak a munkásöntudat elhomályosodásáról, a lumpenizálódásról,²⁷ publicisztikája pedig azokról a jobb- és baloldali alkotókról, akiket felelősség terhel mindezekért.

Az ösztöneikben bizakodó tömegek csakúgy, mint a szűklátókörű, sematikusan gondolkozó egyedek szörnyű megpróbáltatásokon estek át a világháború után következő esztendőkben. Ami jóravaló törekvés volt bennük, az lefáradt és elkótyavetyélődött a hazardírozó vezérek kezén, vágyaik belefulladtak a csalódottság dühébe, szemeik előtt összekuszálódtak az utak és célok, s milliókkal történt meg, hogy tegnap a szabadság felé indultak el a baloldalon, s ma a jobboldalon az önkényuralom igáját viselik a nyakukban.²⁸

Kassák szerint az értelmiségi elit nagy része – köztük az írók – a politika sodrába kerültek, mások pedig áldozataivá váltak.²⁹

Politikaellenessége nem jelentette az író társadalomalakító szerepének feladását:

Az az alkotó, aki elfordul a politikától: félreértésből leszűkíti maga előtt a horizontokat, s az, aki a hatalom szekere elé hagyja magát fogni: saját szolgaságát, értékeinek megsemmisítését készíti elő. Nem elfordulni kell tehát a politikától, de szembefordulni elvakult uralmi törekvésével, és minden egyebet letipró kísérleteivel! A hatalmi politika ellen s az alkotó tevékenység szabadsága érdekében.³⁰

A szembenállás mikéntjére azonban nehéz volt receptet adni. Kassák „a szabadság és az emberi igazságosság” nevében tiltakozott 1938 tavaszán a készülő sajtótörvény és az első zsidótörvény ellen, felróva írótársainak passzivitásukat. Elégedetlen volt azokkal a kevesekkel is, akik felemelték szavukat a zsidókat ért diszkriminációk miatt:

Milyen különös jelensége napjainknak, hogy a manifesztum aláírói, mikor szót emeltek a zsidók magyarságát kétségbevonó és ezen az alapon szerzett jogaikat megnyirbáló javaslat ellen – ugyanakkor nem felejtik el őskeresztény származásukat, faji hovatartozásukat nagyon is feltűnően kihangsúlyozni. Nem gondoltak rá az irat szerkesztői, hogy a vallásukkal és fajukkal ilyetén való hivalkodás a védőknek a védenceiktől bizonyos elkülönülését is jelenti? […] azok a kultúremberek, akik túljutottak a merev doktrínákon, akik előtt nem bűn zsidónak lenni – azok nem is hivatkozhatnak keresztény erényeiket a zsidókérdés vitájában. S ha maguk nem találták meg a kellő formát, de tiltakozásukat komolyan gondolták, miért nem vették át a jól bevált parlamenti módszert?”³¹

Az olykor még önmagában, helyzetmegítélésében bizonytalan, állító Kassákot az 1930-as évek végére a kiegyensúlyozott kérdező Kassák váltotta fel: kinyilatkoztatások helyett egyre inkább az árnyalt megközelítések olvashatók a Munkában megjelent cikkeiben.

A munkásmozgalom lehetőségeinek beszűkülése

Kassák – Szabó Ervin követőjeként – a munkáspártok politikájával szemben a munkásmozgalom – a marxista elméleti alapokon nyugvó, harcos szakszervezeti tevékenység, a munkás önművelés – jelentőségét hangoztatta, ami a polgári demokráciákra jellemző pártviszonyok magyarországi meghonosodásával éppen korszakunkban vált egyre anakronisztikusabbá. Emellett radikális etikai szocializmusa valóságidegenné vált, hiszen a forradalmi hullám már az 1920-as években elült.

Mozgalmi különállását hazatérése után is megőrizte.³² A horthysta politikai rendőrség találóan ideális kommunistaként tartotta számon, aki nem jelent a fennálló rendre komoly veszélyt. Az 1930-as évek közepéig a forradalmi, radikális kommunizmus: a bolsevizmus – amelynek megvalósulásáról nemigen voltak pontos ismeretei – jobban foglalkoztatta, mint a gyűlölt polgári rendbe beilleszkedő, ezért számára érdektelen reformista szociáldemokrácia.

A munkásmozgalmak jelentőségének csökkenéséért a szociáldemokrata és a kommunista pártok politikáját okolta, de Hitler hatalomátvételéig még bízott abban, hogy a szervezett munkástömegek korrigálják vezetőik hibáit. Ezzel magyarázható elsősorban, hogy a fasizmus németországi előretörését 1932-ben még megállíthatónak vélte, bár nemigen bízott az egymás ellen acsarkodó német szociáldemokrata és kommunista pártvezetőkben. Tollát inkább vágyképei vezették, s nem a valóság:

A munkásság nemcsak szenvedő tömeg, hanem alakító ereje is a történelemnek. S ezek szerint a népesség sorsa nem Németország, hanem az egységfrontba szervezett proletáriátus kezébe van letéve.³³

1933-ban már a szociáldemokraták és a kommunisták közötti ellentét áthidalhatatlanságát konstatálta.³⁴

A Nádass Józseffel együtt jegyzett, két részletben publikált, 13 tételből álló Vitaanyagban egymást váltogatják gondolkodásának régi és új elemei. A szerzők célja: helyzetértékelés és kiútmutatás. Független szocialista mivoltukból adódóan elemzésük pártok fölötti: mind a kommunistákra, mind a szociáldemokratákra egyaránt vonatkozik. Valójában azonban a kritikai megjegyzések zöme a kommunista pártot érinti: Kassák minden kétkedése ellenére még mindig a forradalminak vélt munkásmozgalom baloldalától remélte a megújulást, s nem az elkorhadtnak tartott, reformista szociáldemokrata párttól.

A Vitaanyag végleg leszámol a világforradalmi ábrándokkal, a tömegek mozgósíthatóságával. Fő tételei: a polgári és a fasiszta pártok eltanulták a munkáspártoktól a tömeg szervezésének módját; náluk a tömeget mozgósítani képes vezetők vannak, és nem pártbürokraták, mint a munkáspártokban (pozitív példája még mindig Lenin!); a sztrájknak nincs értelme, mert a munkanélküliek szembeállíthatók alkalmazásban álló társaikkal; az internacionalizmus megszűnt, a sovinizmus viszont „megtalálta a nemzetköziség útját”; Oroszország a saját útját járja, s amely párt a III. Internacionálé tagjaként alárendeli magát neki, lemond saját tagsága érdekeinek képviseletéről.³⁵

Kassákot az MSZDP befolyásának csökkenése, a párt összezsugorodása,³⁶ a jobboldali ideológiák vonzereje a munkások között, a munkanélküliek és a foglalkoztatottak érdekkülönbségei vezették el ahhoz a felismeréshez, hogy az a munkásmozgalom, amely a 19. század végén és a 20. század első másfél évtizedében őt öntudatra ébresztette, nem létezik többé. A kapitalizmus minden doktriner jóslat ellenére megújította önmagát, a szervezett munkások tömegeiből atomizált fogyasztók lettek, akik maguk is polgári életnívóra vágynak, a polgárság kultúráját csodálják és utánozzák. Credójuk: „Nem az eszméért meghalni, hanem boldogulásunkban élni akarunk.”³⁷

A Munkában megjelent politikai publicisztikája elméleti bevezetővel kiegészítve 1934 őszén látott napvilágot.³⁸ A Napjaink átértékelése az (ön)átértékelő Kassák gondolkodásának ellentmondásokkal, bizonytalanságokkal terhes dokumentuma, amelyben kirajzolódik a forradalmi illúzióival végképp leszámoló, a világ ellentmondásait rezignáltan szemlélő író portréja, azé a Kassáké, aki az 1930-as évek végétől egészen az 1967-ben bekövetkezett haláláig a társadalmi igazságtalanságok ellen szót emelő ember és a tökéletességért küzdő alkotó kívánt lenni, nem pedig „szocialista író” és politikai közszereplő.³⁹

A lapjában ugyancsak Napjaink átértékelése címmel megjelent fejtegetéseit könyvében marxista elméleti keretbe illesztette, ami kritikus elemzéseihez képest visszalépésnek minősíthető: mintha a cikkekből leszűrhető pesszimista végkövetkeztetéseket kívánta volna a bevezetővel optimista irányba billenteni. A Napjaink átértékelése első fejezetében Kassák lényegében Szabó Ervin radikális etikai szocializmus-felfogását variálta, a marxizmus megújítását sürgette „vissza Marxhoz” alapon. „Az én marxizmusom: számotvetés a tényekkel és a lehetőségek felismerése, hogy időszerű szocialista munkát végezhessünk” – írja. A számvetés sokoldalú és árnyalt, a kiútmutatás bizonytalan. Új Marx – Lenint már nem említi! – kellene ahhoz, véli, hogy az elmélet megtisztuljon a dogmáktól és a „gyakorlati szervek” újjáalakuljanak. „Az eszme nem vesztett életerejéből” – győzködi önmagát, majd rezignáltan hozzáteszi: „Magunkra vagyunk hagyatva, s akik ma elméletet magyaráznak és mozgalmat vezetnek, bár ne csinálnának semmit.”

A Napjaink átértékelése elnéző volt a Szovjetunió iránt. Nem Moszkvát, hanem az európai kommunista vezetőket hibáztatta a sorozatos kudarcokért, akik ahelyett, hogy saját térségük problémáival foglalkoznának, alárendelik magukat a teljesen eltérő fejlődési vonalú Oroszország érdekeinek. „Moszkva az orosz forradalom érdekében jól dolgozott […] a Szovjethatalom megerősödött, de ugyanakkor az európai mozgalom áldozatul esett ennek a mozgalomnak” – írja.

A francia antifasiszta egységfront megszületését gyanakodva fogadta: csak veszélyes taktikai manővert látott benne s nem a mozgalom belső megújulását. Ugyanakkor ő sem látott más kiutat, mint a demokratikus erők összefogását, vagyis a harcban a polgárságra is számított, amelyről továbbra is lekicsinylően írt:

Félre az ultimatív politikával és éretlen demagógiával. Ne hódoljunk be az üres szavaknak, és ne féljünk a valóság talaján maradni. Ha a burzsoá forradalmak során a polgárság, mint faltörő kos, a proletáriátust tolta maga előtt a harcvonalban, most fordul a sorrend, és a proletáriátusnak kell maga előtt tolnia a szabadszellemű polgárságot.

[A francia népfront] nem mozgalmi eredmény, hanem kommunista pártérdek. Ezt a politikát ugyanúgy Moszkva játssza meg, mint ahogyan a „szakítás” politikáját is ő játszotta végig.⁴⁰

A válaszút-állapotot az igenek és a nemek, a tagadások és az állítások egyidejűsége jelzi. Az utópikus és a realista megállapítások egymást váltják a Napjaink átértékelésében.⁴¹ Kassák „saját korábban kialakított vagy éppen formálódó álláspontjára támaszkodik, és annak igazolását is keresi. […] a Napjaink átértékelése saját híveinek is szólt, sőt, talán a nem tudatos önkritika eleme is megtalálható benne. Mintha csak saját korábbi korszakával is vitatkozna” – írja találóan Szabolcsi Miklós.⁴²

Kassák változásának lényegét a kortársak közül leginkább Molnár Erik és Németh László⁴³ látta meg. Mindketten szocialista elkötelezettségűek voltak: Molnár kommunista értelmiségi, Németh a nemzeti problémákra figyelő intellektuel. Mindketten érzékelték Kassák elmozdulását a polgári, értelmiségi lét irányába, ami Molnárból az árulónak járó dühös bírálatot, Némethből pedig kíváncsisággal vegyes együttérzést váltott ki. Kassák ez utóbbi írására reagált: visszautasított, védekezett – nem túl meggyőzően.

„Mindig megrendít – idézi Kassák Némethet –, ha egy erős meggyőződés (ezt rám vonatkoztatva) ingadozni látja az ügyet, amelyre életét feltette.” Ön úgy szól, mintha említett cikksorozatomból arra lehetne következtetni, hogy én ingadozni látom a szocializmus ügyét, vagy mintha arra is lehetne következtetni, hogy hitem megingott a szocializmus alapvető igazságában. Uram, eddigi írásaimban ennek a feltételezésnek az ellenkezőjét bizonyítottam, vagyis azt mondtam, hogy „a szocializmus mai krízise” nem a szocializmusnak, mint társadalom-ideálnak és nem a marxi dialektikus társadalom-szemléletnek, hanem a munkáspártok gyakorlati mozgalmának a csődje.⁴⁴

A Napjaik átértékelése kiváltotta reakciókból rá kellet döbbennie: óhatatlanul egy táborba került a munkásmozgalmat kívülről bírálókkal, akiktől gőgös öntudattal elhatárolta magát, saját privilégiumának tekintve a munkáspártok tevékenysége fölötti szigorú bírálatot. Egyik írásának utolsó mondata – „Felfedezéseinkkel és alkotásainkkal igazoljuk szociális elhivatottságunkat”⁴⁵ –, amelyben a szocialista szó helyett a „szociális” szó szerepelt, mintha azt igazolná, hogy a változását konstatálóknak nem volt rossz szemük.

1935-ben már kénytelen volt megállapítani: „A szocialista mozgalom még soha nem volt olyan közel a gyökeres összeroppanáshoz, mint az utóbbi esztendőkben.”⁴⁶

Az 1930-as évek közepén keletkezett cikkeiben szinte érződik az erőfeszítés, hogy megmaradjon a hite az európai fejlődési iránytól egyre inkább elkanyarodó Szovjetunióban. Az események azonban fokozatosan aláásták jóhiszeműségét.

Az első nagy csalódást a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa jelentette számára. Álságosságot, őszintétlenséget, ellentmondásosságot látott a kommunista politika pálfordulásában. Szerinte a kommunisták hibát követtek el akkor is, amikor halálos ellenségüknek kiáltották ki a szociáldemokratákat, de nem kisebb hiba az opportunista összefogás, a népfront meghirdetése sem, ami a kommunista és a szociáldemokrata pártok lényegi különbözősége miatt csak taktikai fogás lehet: lemondás a munkásmozgalom lényegi megújításáról.

Alulértékelte a kommunistákat, amikor önfeladásukat vizionálta. Ennek az lehetett az oka, hogy a kommunista mozgalomhoz még mindig nagyobb reményeket fűzött, mint a szociáldemokratához, valamint demokratikus politikai játékteret feltételezett, ahol a játékszabályok nem a munkáspártoknak, hanem a többi pártnak kedveznek.

Azt elgondolni is nevetséges – írja –, hogy a pozíciójukat és presztízsüket vesztett kommunista pártok a népfronton – bárha arra számítanak – vezető, tempódiktáló szerephez juthatnak. Ahol az ilyen egységek kialakulnak, a vezető szerepet ott a polgári intelligencia, vagy a nyugodalmát kereső parasztság kapja, nem a proletárdiktatúra, hanem a demokrácia jelszavaival és azok valóra váltása érdekében. És csak természetes, hogy a szociáldemokraták sem állnak félre az útból.⁴⁷

Nem bízott az együttműködés tartós fennmaradásában. A népfront hatalomátvételével az összetákolt egység megbomlana:

Elképzelhetetlen, hogy a mai népfront pártjai között úgy lehetne megosztani a miniszteri tárcákat, hogy különböző pártok továbbra is egy cél érdekében és azonos módszerrel együtt dolgozhatnának. Kommunista belügyminiszter és polgári radikális külügyminiszter, hogyan is lehetne együtt elképzelhető – írta.⁴⁸

A következő nagy csalódást a bolsevik vezetők elleni moszkvai per okozta, amely Európa számos intellektueljéhez hasonlóan Kassákot is a Szovjetunió iránti még meglévő illúziói átgondolására késztették. Az 1936-os szovjet monstre politikai per – írja Kassák – csak nyitánya egy jobbratolódási folyamatnak, amelyet egy „osztályklikk”, a sztálini bürokrácia irányít önkényuralmi, jogtipró módszerekkel.⁴⁹

1937 februárjában viszont félreértette az újabb szovjet koncepciós per, a Radek-per hátterét: arra a következtetésre jutott, hogy a belső lázadások sorozata a szovjet tömegek eszmélésének, a terrorral való szembeszegülésének a jele. Mintha a bíróság elé állítottak valóban szembeszegültek volna Sztálinnal! Kassák nem ismerte be a szocialista forradalom teljes kudarcát: abban reménykedett, hogy a Szovjetunióban egyre többen ismerik majd fel a gyökeres fordulat szükségességét: „átértékelik elméletüket”, „a gyakorlat sok lényegesnek látszó pontját” feladják, és „államrendjük legfontosabb tényezőjére”, az emberre figyelnek.⁵⁰ Ezek a gondolatok emlékeztetnek azokra a csaknem húsz évvel későbbi – 1953 és 1956 közötti – antisztálinista reformelképzelésekre, amelyeknek legharcosabb képviselője Magyarországon Kassák egykori munkatársa, Déry Tibor lett.⁵¹

A baloldali és a jobboldali totalitárius rendszereket egyaránt elítélő, a munkásság pártjaiban és a munkásmozgalomban egyaránt csalódott Kassák egyre inkább csak az Emberben bízott: az egyénben és nem a tömegben, amelyet szerinte a diktatúrák vezetői és az őket kiszolgáló értelmiségiek eszközként használnak saját önző céljaik érdekében. Újra igazolni látta régi elvét: csak a következetesen etikus magatartás, az egyéni példamutatás előrevivő.

A jobb- és baloldali szélsőségek mai törekvései, ha különböző kiindulási pontból és különböző vágyálmok szédületében is, hasonló eredményre kell, hogy vezessenek. Az emberiség jólétéért és politikai szabadságáért küzdenek – mondják –, és az emberből iparkodnak kiölni az embert, aki alaptermészeténél fogva tiltakozik mindenféle erőszakos dresszúra és kegyelmes gyámkodás ellen. A gazdasági, politikai és szellemi szabadságnak egyaránt előfeltétele az egyén szabadsága. A diktatórikus és totális államformák értéktelennek, sőt veszedelmesnek minősítik az egyén szabadságát, s így az embert.⁵²

A munkásmozgalom apályát és a jobb- és baloldali diktatórikus rezsimek megerősödését érzékelve átértékelte az 1918–1919-es forradalmakat is, amelyeknek aktív résztvevője volt, mintegy azt sugallva, hogy a bajok forrása innen ered:

Ma már senki gondolkodó előtt nem lehet kétséges, hogy a tizennyolcas–tizenkilences forradalmak nem a felgyülemlett egészséges erők alkotó vágyából születettek meg, hanem a háború okozta demoralizálódásnak és dezorganizálódásnak voltak elkerülhetetlen következményei. Alapjában véve a hatalmas nemzetközi megmozdulás nem is érett meg a forradalomig, csírájában, mint lázadást, sikerült levernie az ellenforradalomnak.⁵³

Az 1930-as évek végén a marxista munkásmozgalom eljelentéktelenedését és a fasizmus növekvő népszerűségét érzékelve Kassák többször is készített az önátértékelési folyamat lezárásaként értelmezhető számvetést.

Művész produktumainkat épp úgy, mint társadalmi kritikánkat őszinte kiélési formánknak érezzük, s azért végezzük, mert magunknak örömet szerezni, embertársainknak használni szeretnénk vele. Ha pillanatra sem álltunk be a jobboldali vagy baloldali politikai pártok szekértolói közé, ez távolról sem jelenti, hogy elfordultunk az élő, folyton alakuló világtól. […] hiszünk a jóért való harc szükségességében, különben illő lenne, hogy fejet hajtsunk a lelketlen demagógok, vakmerő törtetők, az erkölcstelenség papjai és a butaság vámszedői előtt. Semmivel sem különböznénk tőlük, ha feladnónk az igazságba vetett hitünket, azt az erkölcsi attitűdöt, mellyel emberi mivoltunkat dokumentáljuk – olvassuk a Munkában.⁵⁴

Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen előre törekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak. Semmi közöm a baloldali nyelvöltögetőkhöz és a jobboldali szemforgatókhoz. […] Sem egy új inkvizíció, sem egy új bizantinizmus eszköze nem akarok lenni, és az eszmének sem torreádora, sem áldozati barma – írja fiktív leveleinek egyikében.⁵⁵

Miközben az ország lakosságának nagy része élete jobbrafordulásában, vágyai beteljesülésében reménykedett, Kassákon egyre inkább erőt vett a csüggedés:

Ma már nem csak az a baj, hogy hazugok vesznek körül bennünket, de sokkal végzetesebb baj, hogy mi magunkban kiszikkadt a hitnek és bizalomnak érzése. Mintha egy toppant malomban őrölnének bennünket, világ népeit. Vagy huszonöt esztendő óta összerázták az agyunkat, eltörték a gerincünket, semmibe vették őszinte felháborodásunkat, és megnyirbálták vágyainkat. […] amióta gondolkodóba estünk életünk zűrzavara, nyomorúságos vegetálása és áldozatokkal teli reménytelensége felett, meggyalázottaknak és becsapottaknak érezzük magunkat mi egyszerű emberek világszerte, s mindaz, ami értéknek, nemes szándéknak és építő képességnek számított – elfakult, eliszaposodott bennünk. Akarat helyett a lemondás s a bizalom helyett a gyanakvás magvai fogamzottak meg bennünk.⁵⁶

Kassák népisége

Kassák élénk figyelemmel követte a nacionalizmus harmincas évekbeli térhódítását. A félig szlovák származású munkás, az egykori világcsavargó, a 19. század végén öntudatosodó szocialista, az európai avantgárd egyik megteremtője számára mélységesen idegen volt minden nemzeti elfogultság. Változásról, átértelmezésről e téren nem beszélhetünk, korértelmezésről viszont annál inkább.

Maga is anyai ágon paraszti származású volt, jól ismerte a falut, a vidéki világot. Mind verseiben, regényeiben, mind önéletrajzi regényében, az Egy ember életében gyakran ír parasztokról. A Marika, énekelj! főhőse falusi cselédlány.⁵⁷ A szlovákiai demokratikus megújulásért küzdő sarlósoknak szánt útmutatásként e regényéből olvasott fel részleteket pozsonyi szerzői estjén.⁵⁸

Parasztok című költeménye a paraszti lét sűrített ábrázolása. Egy részlet belőle:

A világ változik, és mi változik a te életedben?

Isten háta mögött láttad meg a napot és azóta sem kerültél közelebb a világhoz.

Mit tudsz te az amerikai börzéről, az indiai gyapotfarmokról

és az épülő Oroszországról?

Paraszt vagy, dolgozol a földeken, gabonát zsákolsz és angolkóros

gyerekeiddel teletömöd a falvakat.

Megsüvegeled az uraságot

és jókarban tartod az állataid.

Valamikor a vándorok tőled kapták a kenyeret, most magadnak sincs

egy betevő falatod.

Öntözéshez nincsenek csatornáid, a föld megdolgozásához nincsenek

szerszámaid.

Egyhelyben állsz és várod, hogy valaki megváltson terheidtől.

Boldogságos ünnepe lelkednek, hogy vasárnap délelőtt

összecsődülhettek a jegyző háza előtt,

leborultok a szabad ég alatt és hallgatjátok a misét,

amit a rádión küld felétek a város.⁵⁹

Gyanakodva fogadta a Nyugat 1933. október 1-jei számának beszámolóját a fogyó magyarságról rendezett ankétról. Ellentmondást látott a lap bezárkózó esztétizmusa és a külvilág felé nyitás között. Ez utóbbitól a faji megközelítés miatt idegenkedett.⁶⁰

Egy évvel később éppen a Nyugatban tette közzé a maga parasztság-képét. Az ő parasztjai kiszolgáltatottak koruknak és a városi kultúrának, művészetük nem a hagyományos népművészet többé, formanyelvük a modern művészettel rokon.

Megváltoztak a parasztság életkörülményei, és így tevékenykedő kedvük, alkotó ösztönük is megváltozott. A kocsmákban ma a cigány városi slágereket játszik, a legények térdnadrágot viselnek, a lányok rövidre vágatják a hajukat, s a földmívelők kézi szerszámait napról-napra jobban kiszorítja a géptechnika. A feudalizmus nyugodt szellemi légköre föloldódott, a „szabad paraszt” kétségek között él, marják és holtra fárasztják a napi gondok. […] A legkulturálatlanabb paraszt-festőben is megvannak a modern kultúra csírái, fejlődésük útja világosan a város felé mutat, és képeik, mint alkotások, közelebb állnak a modern festőművészethez, mint ősapáik népművészetéhez.⁶¹

Az író veszélyes kordivatnak tartotta a felületes faluszociográfiát, amely tényfeltárás ürügyén idealizálja a parasztokat, és a nacionalista, faji ideológiáknak szállít muníciót. Hiányolta a lényegi problémák tudományos igényű feldolgozását:

A fiatal intellektuálisok bizonyos köreiben valósággal sporttá, hogy ne mondjam, ragályos betegséggé lett a falu iránti érdeklődés, ami némely esetben szerény együttérzésnek, máskor hiábavaló romantikus hevületnek tűnik, de végül is káros meggondolatlanságnak vagy jobboldali politikai agitációnak bizonyul. A sokat hangoztatott elsvábosodás, eltótosodás és nem kevésbé hangosan tárgyalt és ügyesen elleplezett egyke-kérdés elegendő példaanyaggal szolgálnak.⁶²

Rosszallotta, hogy a fiatal szociográfusok között egyre nő a száma azoknak, akik „a szépirodalmat dilettáns szociológiává, a szociológiát pedig dilettáns szépirodalommá nyomorítják. Alkotás közben nem a mű tökéletesítésére, hanem a politikai tömegek kiszolgálására gondolnak. Érthetően, mert hiszen maguk is a politika áldozatai lettek, szociológiai felkészültség és a gyakorlati mozgalom iránti érzék nélkül.”⁶³

Az osztálygőg oldódása

Kassák univerzumának önmaga volt a központja: mindent magából kiindulva vizsgált; prófétai attitűddel ítélkezett a világ és önmaga felett. Az 1930-as évekig identitása a munkás eredet és mivolt, illetve az osztályából kiemelkedni képes alkotó kettősségén alapult. Az 1929-ben megjelent regényének, a Napok, a mi napjaink egyik alakja, az író alter egoja, így fogalmaz:

…azért tanultam és tanulok még ma is, hogy a fennálló szokások és törvények helyébe új, általam emberségesebbnek érzett és tudott szokások és törvények alapját segítsem megvetni. […] Nem a rombolás ösztöne, hanem az építés vágya a velem született tisztább rend iránt az, ami szocialistává tett. […] a szocializmus az egoizmusból született meg, s csak ennek a jegyében teljesedhet be. […] Én mondhatom ezt, mert megválthatatlanul egynek érzem magam osztályommal, az ő közösségtörvényeit hordom magamban […] a dolgozók és az általános emberi jobblétért küzdő csoportok engem soha ki nem tagadhatnak maguk közül, mert hiszen én nem a fára szállott madár, hanem egy organikus része vagyok magának a fának.⁶⁴

1929-ben azt fejtegette, hogy „a polgári osztály szociális érzéssel telített” intellektueljeinek nincs helyük a szocialista pártokban, amelyek az osztályöntudatra ébredt munkások szervezetei. Szocialistává válásuk legfőbb akadályozója „az ideológiai elneveltség, vagyis a polgári iskolákban magukba szívott világfelfogás”. Szinte emberfeletti feladat várna rájuk: szét kellene törniük osztályuk kereteit, meg kellene tagadniuk családjukat és barátaikat a vak szolidaritás helyett „egy magasabb, egy általánosabb szolidaritás érdekében”. „A polgárság osztályhelyzete, társadalmi pozíciója nem kívánja a társadalmi szocializmus megvalósulását, és így nem értem, miért nem lenne igaz az a marxi megállapítás, hogy a szocializmus megvalósítása elsősorban a munkásosztály feladata.”⁶⁵

Ebben a már idézett regényében Ulrich, a szegénysorból autodidakta módon kiemelkedő szerkesztő a következőket mondja a neofita szocialistává lett polgárnak, Zilcer államügyésznek:

Ön egy azok közül a deklasszálódott emberek közül, akik kiszakadtak a saját osztályukból, a talajból, amelyben megszülettek, s ezek legtöbbje elkallódik az élet további harcaiban. […] Ön azonban és az önhöz hasonlók nem mernek a kritika álláspontjára helyezkedni […] Az önök szocializmusa vagy merev teória, vagy bibliai humanizmus. Az önök soraiból kerülnek ki a legmegcsontosodottabb pártemberek, állandóan ki vannak téve a belső meghasonlásoknak. […] Minden, amit [a polgárból szocialistává lett intellektuel] cselekszik, tudatosan vagy tudat alatt, arra való törekvés, hogy ezáltal jóvátegye az emberiség tendenciájával ellentétes múltját, s a jövőben új apát, Istent találjon szociális ideáljában. Az ilyen emberek humanista vagy terrorista cselekedetei nem egyebek vezeklésnél.⁶⁶

Polgárellenességét, az értelmiségiek iránti ellenszenvét nem egyszer igazolták a napi történések, ami gátolta abban, hogy revízió alá vegye ezt a (talán legmakacsabb) elfogultságát.

Mélységesen felháborodott, amikor elolvasta Ilja Ehrenburg írását az 1934-es ausztriai munkásfelkelésről, amelyet Ehrenburg a (szovjet) kommunista pártérdeknek megfelelően interpretált. Kassák a szocialista író emberi felelősségtudatának és szakmai becsületességének nevében tiltakozott a történtek tendenciózus megjelenítése ellen: „Ez a hamis hangú írás azt bizonyítja, hogy Ön az elesettek tragédiájának irodalmi kiszínezésével pénz ügyeskedik elő a proletárok zsebeiből.”⁶⁷

1936 elején rokonszenvvel fogadta az európai értelmiségiek kiállását a barbarizmus ellen, az emberi méltóság védelmében:

Az angol és francia írók és művészek, tudósok, akik ma a szellem megújhodását, humánus emelkedettségét, etikai tisztaságát követelik, majdnem kivétel nélkül a polgári osztályból származnak, hátat fordítottak őseiknek, de ez nem szellemi deklasszálódást és nem is elproletarizálódást, hanem a szociális öntudat kifejlődését, az alkotó szellem társadalmi szolidaritását jelenti. Ők a hivatott hídépítők múlt és jövő között, a tegnap javainak megőrzői és a holnap eredményeinek előkészítői. […] nem vakítja el őket gazdasági és politikai fölényük, nem falazzák el magukat pártok dogmái közé, nem új határok építésére, hanem az emberiség életének megjavítására készülődnek, nemzetre, fajra és színre való tekintet nélkül. Nem hunynak szemet a társadalom materiális harcai előtt, és nem tagadják le vonatkozásaikat a metafizikai ismeretlenhez, amely mindnyájunkban él, és szörnyű jelentősége a legprimitívebb embert is gondolkodóba ejti, ha máskor nem – a születés és a halál örök problémájával kapcsolatban.⁶⁸

Mintha az 1935 utáni Kassák ars poeticáját olvasnánk!

Ez év végén véleménye a francia baloldali írókról gyökeresen megváltozott. Az ok: Romain Rolland és Andre Gide nem tiltakozott az 1936-os moszkvai terrorper ellen, Louis Aragon pedig odáig ment az írói hivatás feladásában, hogy az ítélethozók mellé állt.

Kétségtelen, hogy a Népfronthoz való odaállásukkal szellemi irányzatuk korszerűségét demonstrálták, de vajon nem követtek-e el jóvátehetetlen hibát, hogy fenntartás nélkül pártszolgálatra jelentkeztek? […] Aragon a legszűkebb látókörű pártmamelukhoz illőn a felizgatott és tájékozatlan tömeg előtt árulóknak, akasztófáravalóknak minősíti tegnapi vezéreit, azokat az elvtársait, akik az ő mai Oroszországáttűzön és véren át a szörnyű romhalmazból megmentették? Ó, örök Mitlauferek, miért jöttetek át onnan a túlsó oldalról, ha itt sem tudjátok megtalálni méltó helyeteket?⁶⁹

Újra igazolva látta régi elméletét: a polgárságból jött értelmiségiek képtelenek a munkásság osztályérdekeinek képviseletére, becsaphatók, félrevezethetők, a pártbürokraták szolgái. „Az írás harc a számunkra, de a harc nem az érdekek által kormányzott elvek, hanem a szenvedő ember érdekében folyik. Ne politizáljuk el irodalmunkat, és ne akarjuk a politikát irodalmasítani” – deklarálta (nem először és nem utoljára) Kassák.⁷⁰

Déry Tibor 1937-ben az ötvenéves Kassákhoz írott nyílt levelében irigyelte Kassákot proletárszármazásáért: az osztályöntudatért neki nem kellett megküzdenie, szokásaival, mentalitásával, családjával szakítania, mint azoknak a szocialistává lett íróknak, akik a polgárságból származtak. Kassák maga is hajlamos volt szerencsés adottságnak tekinteni származását, amivel nem egyszer vissza is élt, főként olyan esetekben, amikor a munkásmozgalomban polgárságból jött neofita akarnokokkal, vagy a vele vitázni merő (fiatal) értelmiségiekkel került szembe.⁷¹ Ilyenkor kiütközött belőle az osztálygőg, amelyet csak az 1930-as évek végére sikerült leküzdenie.⁷²

Déry levelében megismételte, amire Németh László két évvel korábban már felfigyelt: Kassák egyre messzebb kerül a munkásmozgalomtól. Az internacionalista kommunizmussal rokonszenvező Déry Tibor másként fogalmazott persze, mint a szocializmus nemzeti változatát propagáló Németh. Déry szerint Kassák „oly lelki átalakulás kezdeteit éli, amely […] előkészíti a világgal való kibékülésre”. „Önt, a proletárból lett írót ma az a veszély fenyegeti, hogy jobbfelé hajlik el” – írja.”⁷³ Mindketten éles szemmel figyeltek fel Kassák változására, amit a szocialista forradalmi hullám elülte,⁷⁴ lassú megszűnése, valamint az írónak a jobboldali társadalomátalakító buzgalom iránti idegenkedése, már-már undora idézett elő. Kassák Déry levelére csaknem két évtizeddel később válaszolt.⁷⁵ Hallgatásának több oka is lehetett. Talán a legfontosabb: Kassák 1937-ben már nem érezte szükségességét a heves védekezésnek, s ezzel mintegy elismerte a levélíró igazát. Kassák osztályharcos szocializmusa ekkorra a lelkiismeret szocializmusává lényegült.

A kiegyensúlyozó magány

A Munka szerzői gárdájának megcsappanását, hívei elpártolását Kassák elmagányosodásaként szokás értelmezni. A magára maradt Kassák kiábrándult, már-már boldogtalan emberként jelenik meg értelmezőinél.⁷⁶ Írásainak azonban lehetséges egy másik olvasata is: Kassák Lajos korábban soha nem volt annyira kiegyensúlyozott, önmagával és a világgal harmonikus viszonyban lévő, mint éppen a harmincas években.⁷⁷ Van folyóirata, „megy az írás”, évente jelenik meg regénye, olykor több is. Megbecsült szerző: minden munkája napvilágot lát, verseinek zöme kétszer is az olvasók elé kerül: először lapokban, majd kötetbe gyűjtve. A közélet, a kulturális élet ismert alakja, nyilvános viták résztvevője, hangversenyek, kiállítások látogatója. Értékel másokat, és tisztelettel értékelik őt is – kivéve a kommunistákat. Sajtó útján elkövetett izgatás miatt olykor bírósági eljárást indítottak ellene, olykor el is ítélték. Mintha élvezte volna a harcot, a meghurcolásával járó népszerűséget: az ügyekből erkölcsileg mindig ő került ki győztesen. Elemében van. Beérkezett.⁷⁸

A telepnek a regényből kikacsintó betétjében az alkotói öröm plasztikus leírását kapjuk:

Minden megjelenési formájában, és így a táncban is szeretem a művészetet, az orosz pszichét nagyon is rokonomnak érzem, s ma mégis csak illendőségből megyek el a színházba. Nagyon is elfoglalnak a magam bajai és kielégítenek pillanatnyi örömeim. Olyan vagyok, mint a kincskereső, és olyan területre akadtam, ami kiaknázhatatlannak látszik. Írni, írni, dolgozni olyan keményen, mint ahogyan a kincskereső belevágja csákányát a talajba. És hiába tettem le a tollat. Az agy működését nem lehet abbahagyni, az érzelmek izgalmát nem lehet lecsendesíteni. Regényem figurái köldökzsinórjukkal, mintha hozzám lennének kötve, annyira egyek velem. Jönnek-mennek a fejemben.⁷⁹

És az újabb boldogság: az esztétikai kielégülést hozó táncest, amelyről szintén a regény kitekintőjéből értesülünk. Majd annak örül, hogy sikeresen haladta meg saját múltját: „én már kigyógyultam az izmusokból, mint kór- és kortünetből […] Hol van már az izmusok zenebonája? A lelkesülők egy része azóta mint parfümkereskedő, lokáltitkár és autóügynök is meghasonlott a világgal.”⁸⁰

Egyedül volt, igaz, mert jóformán nem talált senkit, akit szellemi, művészi rokonának érzett volna.⁸¹ Igazának tudata azonban mintegy felmagasztosította ezt az egyedüliség-állapotot. „Olyan a világ körülöttem, mint valami álló tó. Emberfeletti erőfeszítés kell ahhoz, hogy előre jussak benne. Merre kiáltsak társak után?” – írja Gorkijnak, akit a legközelebb érzett magához.⁸²

Az önképek, amelyek ebben az alkotói periódusában is szép számmal születtek, harmonikus, kiegyensúlyozott embernek mutatják. „Kicsiny és veszendő vagyok, de olykor, a költészet nyelvén megszólal bennem a mindenség, s mint Isten kiválasztottja, felelni tudok a kérdezőknek.”⁸³

Ki vagyok én? Nagyon jól tudom, hogy senki és semmi vagyok. Egy egyszerű ember vagyok, de tudjátok meg, hogy nem is akartam soha más lenni. Meg vagyok én elégedve magammal, hogy a kezeim tiszták, s ha tudom, hogy az ellenségeim vádaskodása nem egyéb gyalázatos rágalomnál. Egyedül vagyok mindig, de ugyanakkor egy vagyok az egész világgal.⁸⁴

Egyedül. A februári vak ég alatt állok egyedül.

Hideg van és nem fázom, sötét van és ne félek.

Miért is félnék, otthon vagyok magamnál […]

Jó tehát így egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem.

(A jó hétköznap)⁸⁵

A Munka utolsó számainak egyikében a magára maradottság megjelenítése az önmagába és a jövőbe vetett hit miatt józan hangú, keserűség nélküli:

…rettenetesen egyedül maradtunk ezen a tájon. A baloldali mozgalmakat mai összetételükben komolyabb munkafeladatok elvégzésére képtelennek tartjuk, s a másik oldalról diktatórikus veszedelmeket látunk fölénk tornyosulni. És a művészet területén? Nagyon kevés jó szót válthatunk arról, ami annyi rosszra való hajlandóságot mutat. […] nincs okunk az eleve megbénító rémületre. A világtörténelem folyamán hasonló körülmények között nem egyszer vergődött már a szellem embere, hányszor ásták már meg a sírját, és soha nem tudták úgy istenigazában elföldelni.⁸⁶

Csak remélni lehet, hogy ez a 21. századra is érvényes.

A Munka utolsó számában Kassák Walt Whitman versét közölte: a 19 századi amerikai költőt legközelebbi szellemi rokonának tartotta. A költemény a lap szerkesztőjének szívéből szólt. Íme az állandóság a változásban.

Mi halljuk a kiáltozást és zűrös zajt – elér bennünket a minden oldalról

felénk törő pártosság, féltékenység, panasz.

Szorosan beboltoz, körülzár, bajtársam.

De mi feltartóztathatatlanul, szabadon járunk végig a föld végtelenjén,

vonulva fel és alá, amíg letörülhetetlen bélyegünket nem ütjük időre

és különböző korokra.

Amíg az időket és korokat meg nem telítjük, hogy fajok és korok jövendő

férfiai és asszonyai olyan testvérek és szeretők legyenek, mint

amilyenek mi vagyunk.

(Hozzá, akit keresztre feszítettek)⁸⁷