OTT, HOL ÖRÖK TITOK FÖLDJE
Ott, hol örök titok földje,
túlvilági tér a rét,
vagyok vendég, vendég, röpke,
hegyeiden, földi lét.
Tágasak a vizek, erdők,
roppant szárny a légbe tör,
századokban mért esztendőd
árnnyá szűrte égi kör.
Nem ég bennem csókod üszke,
sorsom nem hozzád repít,
kész az új út, átfeszülve
napnyugattól keletig.
Zuhanni a néma éjbe:
nékem így rendeltetett,
semmit végül örökségbe
nem hagyni, ó, senkinek.
Világáért, csillag-boltnak,
hol fészkén vihar pihen,
örvény felett iker-holdat:
gyújtom, oltatlan szemem.
1916
FÖLDEM, SZOMORÚ, CSUPA SÍK TÁJ
Földem szomorú, csupa sík táj!
Az esős ősz ónja pereg,
pocsolyán lámpás tüze himbál
száj nélküli szörnyű fejet.
Jobb nem néznem a világra,
csak még szörnyűbb ne legyen,
im e rozsdás nagy rohadásra
hunyorítom majd a szemem.
Kicsikét csitul így, ami sajgott,
s bár ház csontváza borong,
viszi molnárként a harangot:
nagy bronz-zsákját a torony.
Koplalsz? Lesz majd eleséged.
Élted tán örömet ád.
De szemed nyíltan sose nézhet,
te nem ismert, földi barát.
Mit gondoltam cselekedtem,
de sikert sohasem aratott,
túl jól megszokta a testem
e hideg remegést, e fagyot.
De minek panaszolkodom én ma?
Hiszen itt más is nyomorog.
S a lámpa kacag hunyorogva,
száj nélküli arca vihog.
Rossz gúnya alatt, ime árva
szivem int: Lásd föld rögeit!
Pajtás, a halál keze zárja
le csupán látó szemeid.
1921
HAJNAL FELEL HAJNAL SZAVÁRA
Hajnal felel hajnal szavára,
füst leng a zab tükör-taván,
eszembe jutottál, te drága
aggódó, agg édesanyám.
Ha kiballagsz arra a dombra,
mankót szorít gyönge kezed,
föltekintesz a hold-korongra,
mely az álmos folyón lebeg.
Tudom, tépelődsz keserűen,
szíved is meghasad belé,
hogy fiad honához ma hűtlen.
s nem is gondol hazafelé.
Aztán elmégy a sírkeresztig,
sírkővé változik szemed,
sóhajod reggeltől napestig
bátyák s húgok után ered.
Szülessünk bár fenegyereknek,
s húgunk legyen május-virág,
szomorún szemed ne emeljed,
ne hordozgassa bú-baját.
Elég volt már! Elég a bánat!
És ideje, hogy már kilesd:
éppúgy fájhat az almafának,
ha leveleket sorra veszt.
Oly gyér az öröm a világon,
mint csengés tavasz hajnalán,
minek rohadnom fenn az ágon
jobb elégnem szél taraján.
1925
RÁD NÉZNI KÍNZÓ FÁJDALOM
Rád nézni kínzó fájdalom,
gyötör a szánalom s a részvét!
Mit hagyott ránk a fűzfalomb?
Csupán hulló, maroknyi rézpénzt.
Sok ajak szívta ridegen
testmeleged és remegésed.
Esőt szitál jéghidegen
e béna, kissé meghalt lélek.
Ugyan! Nem riaszt félelem.
Szemem már más örömre réved.
Hisz nem maradt már semmi sem,
csak a nyirkos, sárga enyészet.
Nem tartott meg önégetés,
számodra, boldog, csöndes élet.
Megtett utunk olyan kevés,
a tévedésünk oly temérdek.
Buta élet, buta zavar.
Mindig így volt és így lesz egyre.
Mint temető, a hullt avar
lemart nyírfacsonttal bevetve.
Mi is lehullunk hirtelen,
múló vendégei e kertnek
Ha télen virág nem terem,
minek miatta keseregned?
1923
FORDÍTOTTA ERDŐDI GÁBOR