Illyés Gyula és a hatalom az 1960-as években

Illyés Gyula megítélése – Németh Lászlóéhoz hasonlóan – ma is vita tárgya. „A lázadó Illyés […] mindig, de különösen 1945 után a hatalom embere volt, nem kompromisszumot kötött a hatalommal, hanem maga (is) volt a hatalom” – olvassuk az egyik évfordulós cikkben.1

Elveit soha nem adta fel, csak nem hangoztatta olyanok előtt, akik megtorolhatták őszinteségét. Elfogadta – élvezte-rühellte – a „prófétaságot”, ami a hatalom partnerévé – olykor támogatójává, olykor ellenfelévé – tette. Úgy viselkedett, mint egy egyszemélyes parlament, amely a tényleges hatalommal ellentétben a nép valódi érdekeit képviseli.

Harmadikutas szocializmusa ugyanakkor számos vonatkozásban nem állt távol a létező szocializmustól. Különösen méltányolta – s ebben a népi írók többsége egyetértett vele – a parasztság helyzetének javulását, az általános műveltségi szint emelése érdekében tett (párt)állami erőfeszítéseket. Leginkább a kisebbségi magyarok sorsa iránti hivatalos közömbösség fordította szembe Kádárékkal, és ösztönözte cselekvésre a nép érdekében.

Évtizedek óta kommunizmusban élek. Akként értve: úgy élek, mintha kommunizmusban élnék. Kikerültem az anyagi haszonkeresés uralma alól. Nem az én érdememből. Sőt egyéni – az a vigaszom, hogy örökölt – rossz hajlamaim ellenére. […] életéveim második felét már a magántulajdoni kényelmetlenségek csaknem teljes túllépésével tölthettem, mintegy a jövendőben esedékes korok embereként

– jegyzi naplójába 1962-ben.2

Nyugaton élő honfitársai előtt kevésbé kellett önmaga és a „nép” védelmében óvatoskodnia. Amikor 1956 után másodszor külföldre ment (1961 után 1962-ben), baráti, ismerősi körben „a magyarság jövőjét illetően derülátónak mutatkozott […] Magyarországon a jó és a néppel azonosuló írókat tisztelik és becsülik” – írja Borbándi Gyula, aki idézi is Illyést:

Nem merek már az olvasók közé menni, mert alig lehet az embereket visszatartani, hogy ne adjanak rokonszenvüknek és ellenzéki érzelmüknek hangot, amiből könnyen bajok támadhatnak.3

A nép jobban hallgat íróira, mint a politikusokra, akik valójában újdonságnak számítanak. Ne feledjük el, hogy a népnek egészen a legújabb időkig nem voltak képviselői. De helyettük ott voltak az írók, a lantosok, a bárdok

– nyilatkozta Párizsban.4

Örült az „emigrációs tisztelgésnek” – az Új Látóhatár hatvanadik születésnapjára különszámot tervezett –, de óvatosságra intett. Félthette magát és a magyarságot: utazási lehetőségektől megfosztva, szellemi karanténba zárva le kellett volna mondania szerepéről.5

1962-es külföldi tartózkodása alatt egy nyugati újságíró politikailag kétkulacsosnak, körmönfont, ravaszdi fickónak nevezte. A megbántott Illyés keserűen reagált:

Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket, és csak fogom a fejem.6

Ez azért nem egészen igaz. Nem csupán uradalmi gépész apját és lelkészlány anyját helyezi Illyés a társadalmi ranglétra alsóbb fokára, hanem saját „ezoterikus mondandójáról” (Bán Zoltán András) is elfeledkezik.

Illyés az 1960-as években óvatosan élt a magyar szellemi életben betöltött nagyhatalmi helyzetével. Nem akarta magára haragítani azokat, akik engedték érvényesülni mind itthon, mind külföldön, ugyanakkor segíteni kívánt azoknak a honi és az ország határain túl élő magyaroknak, akik sorsuk javulását remélhették közbenjárásától. Ahogy a kultúra legfőbb pártirányítója, Aczél György, úgy Illyés is egyensúlyozott a különféle hatalmi és kulturális szereplők között, bár időnként maga billentette ki a mérleg nyelvét, mintegy tesztelve a hatalom tűrőképességét. 1964-ben egy párizsi lapnak adott interjújában a maga megfontolt, kiegyenlítő módján tabut sértett: szóvá tette a romániai magyar egyetem bezárását,7 ami riadalmat keltett a legfelsőbb pártkörökben, hiszen Moszkvára tartozó ügybe szólt bele. Illyés kijelentésének ugyanakkor üzenetértéke volt: a „nép” véleményét közvetítette – és éppen ez volt a párt számára az író legfőbb funkciója –, létező problémára hívta fel az MSZMP vezetőinek figyelmét, amellyel ekkor még csak belügyi szinten kívántak foglalkozni.

Egy évvel később már jóval óvatosabb volt: a PEN Club szlovéniai tanácskozásán Franciaországban élő barátja, a műfordító Gara László beszélt az erdélyi értelmiség nehéz helyzetéről, Illyés a maga elővigyázatos módján optimista húrokat pengetett:

Ha felületesen vizsgáljuk az írónak korunkban betöltött szerepét, úgy tűnhetik, hogy a szerep csökken […] az író hivatása az, hogy mindig a hajó orrán és sohasem a hátsó fedélzeten álljon, mindig előre nézzen, és ne maradjon hátra. […] De a tömegek mindent érteni akarnak, éberen figyelnek. Rendkívüli lehetőségeink vannak, és meggyőződésem, hogy az idő nekünk dolgozik. […] Ha valamely nép olyan államban él, amelyben az intézmények normálisan működnek, az író a maga sajátos, kizárólag irodalmi területére korlátozódik, de igazán jó nemzeti irodalmuk a rossz helyzetben élő népeknek van, Ez tragikus, de elkerülhetetlen. Azokban az országokban, ahol a nép nem adhat hangot akaratának, a költőknek kell azt kifejezésre juttatniuk – gondolok itt a többi között [Kiemelés – S. É.] az afrikai, az algériai költőkre, az elnyomott fajok és népek poétáira.8

Kortárs 1965. szeptemberi számában megjelent két verse – a Somfi úr és a fák, illetve a Számadó – felső pártberkekben óriási botrányt kavart. Az első költemény illyési homályossággal gúnyolja ki a „Schneider Elemér úrból” „Somfi elvtárs”-sá „öregedett”, kispolgári allűrökkel kérkedő pártbürokratát, aki az 1950-es évek szolgalelkű, pártkatona „Kucseráitól”9 eltérően „ránk- nem-tartozó világ”-ban élő pártarisztokrata.

Somfi úr és a fákkal párba állított Számadó „a legmesszebblátó magyar” hitvallása:

Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.

Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj. […]

templomtalanul, palásttalanul

(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)

kell osztanom úrvacsorát s ígét!10

Illyés megtervezte és karban is tartotta a róla kialakított képet. 1966-ban nem engedte, hogy magyarországi gyűjteményes kötetébe felvegyék az 1950-ben írott és a forradalom alatt publikált költeményét, az Egy mondat a zsarnokságrólt. Ha a vers a forradalmat megtagadó, megtorló Kádár államában jelenik meg, „nem tudta volna Illyést felmenteni a bezupálás, a lefekvés vádja alól […] a kiadatlanul maradt, titkon, gépiratokban terjesztett szöveg fenntartotta azt a képzetet, hogy Illyés a pártállami kitüntetések, az ízletes Aczél- vacsorák ellenére híven őrzi a forradalom lángját”.11

Bár a remélt Nobel-díjat, ami a pártvezetésnek sem lett volna ellenére, nem kapta meg, rangos nemzetközi elismerésben többször részesült. 1966-ban Belgiumban átvette a költészet nemzetközi díját. A költők mindig a jót akarják címmel megjelent köszönőbeszédében a magyar irodalom nemzeti hivatásáról a következőt mondotta:

Maga a történelem tragikus. Magyarország azonban túl sokat kapott ebből a tragédiából, ezért időről időre megérdemel némi vigasztalást. Egy egész nemzet nevében mondok hát köszönetet […]. Az az irodalom, amelyet itt úgy képviselek, mint egy jó szél hajtotta falevél a fát, már kezdeteitől fogva e tragikus valóság felismerésében élt. […] nem csekély a felelősség, ami a modern történelemben a költőkre hárul. Ők adják az aranykeretet a nemzeti irodalmaknak – írja.12

1968-ban a népi ideológiának elkötelezettek nemigen nehezményezték, hogy Magyarország is részese volt a szuverenitást semmibe vevő katonai akciónak. Voltak, akik kárörvendve figyelték a csehszlovákiai demokráciakísérlet elfojtását: nem bánták, hogy a Trianon-haszonélvező, magyarfaló cseheket és szlovákokat végre móresre tanítják. Illyés Gyula tartózkodásáról, önigazolási késztetéséről naplójából szerezhetünk tudomást:

1968. augusztus 21. Valami mazochista megkönnyebbülés […] 1956-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjászervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal. […] Augusztus 25.: […] milyen lesz ezek után a magyar kisebbségek helyzete Csehszlovákiában, Erdélyben? […] Augusztus 30.: A nyugati vezércikkek és díszszónoklatok után 1956 óta mindmáig kerékbe tört, keresztre feszített mártírnak, magatehetetlen – minden akaratától megfosztott – áldozatnak ábrázolták Magyarországot. S ugyanezek a vezércikkek s díszszónoklatok hirtelen most azért mennydörögnek, hogy a csontjatört mártír, a fára szegezett áldozat miért nem ugrik talpra, miért nem vívja meg helyettük és értük ezúttal is a harcot.13

A független alkotói és félellenzéki, közéleti szereplői énje között őrlődő, az együttműködés és az ellenszegülés problémájával küszködő Illyést14 annyira lefoglalta saját maga, hogy nem vette észre, mint vált egyre inkább korszerűtlenné. Még 1971-ben is úgy gondolta, hogy azért nem élhet hajlamai szerint (úgy akart írni, mint T. S. Eliot, és úgy viselkedni, mintha Londonban élne), mert „meg kell felelnie a nép várakozásának.15

Megejtően őszinte naplófeljegyzéséből növekvő elszigetelődésének lélektani háttere tárul az olvasó elé:

Vendégeket várok (este 7-re), jelenésemre várok; szerepet fogok játszani, mutatok valamit magamból, amit eddig magam sem ismerek. Kellemes-kellemetlen feszültség van bennem, azaz enyhe lámpaláz, amely az aggastyán színészeket is mindannyiszor meglepi, amikor fölragasztják az álszakállt.

 Ki fogok lépni önmagamból azáltal, hogy másokat közelembe bocsátok – lakásunkba, meghitt otthonunkba, meghitt gondolataimba. Nézeteket fogok kifejteni, olyanokat, amelyekről e pillanatban fogalmam sincs. Érzéseket árulok el, amelyeket e pillanatban – ha mások tanúsítják – elutasítok. Belépek a társadalomba. Föllépek a társadalomban. Megfelelek a szerepnek, melynek szövegét nem ismerem, de melyet rég, nagyon rég megírt valaki.

 Udvariasan, sőt szeretettel meghívott vendégeimnek sem szellemi képességeiről, sem jellembeli adottságairól nincs nagy véleményem. Újdonságot sem gondolat, sem magatartás dolgában nem várok tőlük. Pusztán a mivoltuk közömbös számomra; csaknem unalmas. Mit várok tehát mégis érdeklődéssel? Az érintkezésünket. Azt, amit kicsiholnak belőlem. Aki számukra pusztán önmagamban nyilván éppily közömbös vagyok. Végszavaikkal lesznek számomra érdekesek, fontosak, elevenek. Kicsiholnak valamit belőlem. A „lényegem”-et. A lényegemből valamit. Olyat, amit én is szinte tárgyként nézhetek.16

Az MSZMP Illyés Gyuláról

A legnagyobb figyelmet az MSZMP központjában Illyés Gyulának szentelték. Az 1960-as évek első felében még azok voltak többségben, akik mindenekelőtt a nacionalista ellenséget látták benne. Bizalmatlanságukat, fenntartásaikat jelzi, hogy az MSZMP Titkársága 1962 októberében határozatot hozott, hogy a költő hatvanadik születésnapja alkalmából nem kap kormánykitüntetést, csupán a művelődésügyi miniszter köszönti levélben, de erről a sajtó nem tudósít.17 Versei, egyes prózai művei megjelenhettek, de új drámáit nem engedték színre vinni. Az APB számára készült előterjesztés szerint Illyés „a tömeg és az egyén szerepét idealista nézőpontból ábrázolja”, a Kegyenc, a KülöncA malom a Séden „azt bizonyítják, hogy írójuk túllépett a klasszikus értelemben vett polgári eszmeiségű dráma keretein, de még nem jutott el a szocialista drámai szemlélethez”, színművei úgy szólnak a közösség küzdelmeiről, hogy maga a közösség hiányzik belőlük. Különösen A malom a Séden sikerületlen:

Illyés mellőzte a felszabadulás korának történelmi valóságát. Ehelyett a maga harmadikutas koncepciójának, a harmadikutas politika akkori képviselőinek önigazolását próbálta drámába sűríteni. Ez a koncepció vállalja a nagy emberi törekvéseket – akár a szocializmust is –, de a marxista–leninista politikai gyakorlat nélkül. A főhős alakjában tovább él a nacionalizmus, az akkori magyar társadalom apologizálása.

Ennek ellenére az előterjesztés nem a tiltást, hanem a bemutatók elhúzását javasolta: „A drámák bemutatásának megakadályozása nemcsak rossz visszhangot váltana ki, hanem ellentétes lenne művelődéspolitikánkkal is.” A grémium mégis úgy döntött, hogy a drámák bemutatása „nem időszerű”, ami határozatlan idejű tiltást jelentett.18

Olaj volt a tűzre Illyés tabutémát felvető – a kisebbségi magyarok sorsát szóvá tevő – párizsi szereplése. A Titkárság megbízására az APB önkritikus állásfoglalást készített:

kultúrpolitikánk Illyés Gyula irodalmi munkásságával kapcsolatosan nem volt következetes és határozott. Szemet hunyt afelett, hogy irodalmi lapjaink a szükséges politikai szűrést negligálva Illyés valamennyi írását közlésre elfogadta [sic!], s nem lépett fel határozottan a kialakuló elvtelen Illyés-kultusz ellen.

A retorziók:

Köpeczi elvtárs [a kiadói főigazgató] közölje az irodalmi lapok vezetőivel, hogy Illyés Gyula írásait is [Kiemelés – S. É.] a legszigorúbb szűrésnek vessék alá, s csak pozitív hangú írásait közöljék. A könyvkiadásban csökkenteni kell az Illyés-kiadványok számát. (1964-ben 10 Illyés-kötetet terveztek kiadni).”19

Drámái előadásának korábbi tilalmát megerősítették, de mivel az a hír járta, hogy Illyés a Nobel-díj várományosa, ez visszafogta a hatalom képviselőit. A költő nyilvános megrovásától eltekintettek, négyszemközti dorgálásával Aczél Györgyöt bízták meg, akinek pontosan megszabták, mit mondjon a költőnek. A jegyzőkönyvi javítások enyhítő célzatúak, a düh csökkenéséről, pontosabban az átszövegező diplomáciai érzékéről tanúskodnak. Az utasítás szerint Aczél György mondja meg Illyésnek, hogy

az utóbbi időben megjelent írásai, s különösen a franciaországi magatartása azt mutatja, hogy egyre inkább távolodik tőlünk (magatartása egyre ellenségesebbé válik, pl. a párt és a munkásosztály vezető szerepének tagadása, az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata stb.).20 A tények azt bizonyítják, hogy politikai vezérszerepet kíván játszani (de ez rendkívül veszedelmessé válhat számára). Közölje vele, hogy az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata (val nem fogunk nyilvánosan vitatkozni. Ez a tette sem) nem vall bátorságra (mint ahogy a nehéz időkben Illyés mindig az egyike volt a leggyávábbaknak), hanem (velejéig) felelőtlen volt, alkalmas arra, hogy felkavarja a nacionalizmus hullámait itthon, s ellentétet szítson két baráti, szocialista ország között. (Ugyanakkor mondja meg Aczél elvtárs azt is, hogy továbbra is hajlandók vagyunk erőfeszítéseket tenni, hogy részt vegyen a közéletben, de ehhez az ő erőfeszítése is szükséges.) Közölje vele, hogy az esetleges Nobel-díj ellen nem teszünk semmit, de úgy gondoljuk, jobb és méltóbb lett volna az ő számára is, ha az előterjesztést magyar részről nyújtották volna be. (Ha módunk lesz rá, s ő is megkönnyíti állásfoglalásunk helyességét, támogatni fogjuk jelölését.)

Nem tudjuk, hogy mikor és hogyan zajlott le a beszélgetés Illyés és Aczél között, az azonban dokumentálható, hogy az ügy nem maradt meg az alsóbb szinteken.

Illyés L’Expressben megjelent, Erdéllyel is foglalkozó interjújával az MSZMP legfőbb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság is foglalkozott. A Politikai Bizottság megerősítette az Agitációs és Propagandabizottság javaslatát: Aczél György beszéljen az íróval, és az elhangzottakról referáljon a testületnek.21 A kommunista mozgalmon belüli ellentétek – a Szovjetunió és Kína közötti viszony megromlása, Románia önállósulási törekvései – aggodalommal töltötték el a Szovjetunióhoz (és Hruscsovhoz) feltétlenül hű Kádár Jánost, ami a románellenes hangok megítélését is befolyásolta.

Különböző dolgok – mondotta Kádár a Központi Bizottság 1963. augusztus 2-i ülésén – nagyon kedveznek a nacionalista nézetek újjáéledésének […] pl. ez a román kérdés. A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezéseket hoznak világra az emberek fejében [sic], s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki mindig, hogy Erdélyt visszakapjuk, vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a nacionalista hangulatokat.22

Az interjúnak végül is nem lettek az íróra nézve különösen káros következményei. Pár hónappal később, 1964 nyarán a Politikai Bizottság engedélyezte (!), hogy az író Oslóba utazzon a nemzetközi írószervezet, a PEN Club kongresszusára, s arra is áldását adta, hogy Illyés párizsi kiadója kiadhassa a Kegyencet.23

Az 1960-as évek közepén megindultak a gazdasági reformmunkálatok, s a militáns kádárizmus az ideológiában, a kultúrában is átadta a helyét a békülékenyebb, engedékenyebb fogyasztói kádárizmusnak. A vezetés úgy ítélte meg, hogy a nacionalizmus is visszaszorulóban van, s az MSZMP ügyesen egyensúlyozó, „kétfrontos” politikával kordában tudja tartani egyre gyengülő ellenfeleit. Ez a hatalmi biztonságérzetből fakadó optimizmus az 1965-ben hozott „ideológiai párthatározatból” is kiolvasható, annak ellenére, hogy ennek éppen az volt a célja, hogy az MSZMP töretlen elviségét, alkotó marxizmus– leninizmusát bizonyítsa.

A hazánkban végbement szocialista átalakulás lényegében megszüntette a nacionalizmus társadalmi alapját. A burzsoáziát felszámoltuk, a kispolgárság zöme a szocialista útra lépett. De ezzel még korántsem szűnt meg a nacionalista ideológia hatása: időnként föl-fölélénkül, változó formákban újra meg újra jelentkezik. […] A nacionalizmussal gyakran együtt járnak a „harmadikutasság” különféle változatai. Ezeket az jellemzi, hogy elutasítják az osztályharcot, semlegességet követelnek a két világrendszer – a szocializmus és a kapitalizmus – küzdelmében, e kettőt megpróbálják valamiféle kispolgári demokráciában összevegyíteni, és a békés egymás mellett élés elvét kiterjesztik az ideológiák területére. Nemegyszer szembetaláljuk magunkat a harmadikutasság „népies” és egyéb – például a kozmopolitizmusból táplálkozó „urbánus” – változataival is. […] A tapasztalat és az elméleti megfontolás egyaránt azt bizonyítja, hogy a nacionalizmus Magyarországon a szocializmus ellen, a szocialista országok összefogása ellen irányul, tehát egyértelműen reakciós, ellenséges ideológia. Mit sem változtat ezen, hogy a szocializmus őszinte hívei, a párt alapvető céljait elfogadó és értük önzetlenül dolgozó emberek körében szintén találkozunk nacionalista nézetekkel, előítéletekkel, hangulatokkal, amelyek ellentétesek saját felfogásuk és törekvéseik lényegével. A nacionalizmus a vélt vagy valóságos nemzeti érdekeket szembeállítja a társadalmi haladás nemzetközi érdekeivel, elveti a szocialista építés törvényszerűségeit, és nemzeti fölemelkedésünk alapvető feltétele, a szocialista országok internacionalista egysége ellen irányul.24

Ez utóbbi sorok Illyésnek is szólhattak, de miért vette volna magára nevének említése nékül? Ilylyés – és mások is – joggal értékelhették enyhülésnek a pártdokumentumot. Ezt támasztja alá az irodalmi élet további színesedése, a cenzúra lazulása.

Kortársnál 1965 őszén előforduló óvatlanság – a lap két, számos pártvezetőben visszatetszést keltő Illyés-verset közölt –, valamint a pártreagálás a „botrányra” e folyamat ellentmondásosságát jelzi. Az Illyés-versek megjelentetése már nem lett politikai bizottsági téma. Az Agitációs és Propagandabizottság tudományos síkra vitte, s ezzel lényegében elaltatta az ügyet:

A két Illyés-verset nem lehet önmagában megítélni, Illyés egész pályaképét át kell tekinteni, hogy megfelelő következtetéseket vonhassunk le. Az Irodalomtörténeti Intézet kapjon megbízást, hogy készítsen elemző tanulmányt, amely áttekinti Illyés Gyula felszabadulás utáni munkásságát, és felfedi annak politikai és ideológiai ellentmondásait.25

A „botrány” lecsengése idején került a Politikai Bizottság elé az a jelentés, amelyben a tavaszi ideológiai párthatározat alapszervi megvitatásának tanulságait összegezték. A testület jóváhagyta az értékelő beszámolót, amely az egyrészt-másrészt szemlélet, a problémakerülő, ugyanakkor szorongástól sem mentes langyosság tipikus megnyilvánulása.26 Az is kiderül belőle, hogy az 1960-as évek végén már a pártvezetés is kritikával szemlélte a román nacionalizmust. Indítéka viszont más volt, mint Illyésé: a szovjet–román viszony megromlásával függött össze. Néhány témánkat érintő részlet:

Voltak olyan vélemények, hogy politikai irányváltozás történt, s a párt ezzel a dokumentummal jelzi, hogy felszámolja a lemaradást a liberalizmus elleni küzdelemben. Viszonylag szűkebb körben ugyan, de van még nosztalgia a pártvezetés régi típusú módszerei iránt. Jobboldalról viszont a dokumentum mondanivalóját eltorzítva, többé-kevésbé burkoltan azt a reményt fejezik ki és élesztgetik, hogy a párt lemond irányító szerepéről, nem nyilvánítja ki véleményét nagy horderejű ideológiai, társadalompolitikai kérdésekben. […] Tapasztalható bizonyos bátortalanság a szocialista hazafiság propagálásában, mivel sokan félnek a nacionalizmus vádjától. Mások viszont hivatkozva román, kínai nézetekre annak a véleménynek adnak hangot, hogy miért éppen mi legyünk mentesek a nacionalizmustól. Főleg a Történettudományi Intézetben erőteljesen hangot kapott az a kívánság, hogy a saját nacionalizmusunk elleni harc elsődlegessége mellett „lehessen” harcolni más nacionalizmusa ellen is, mert enélkül a mi harcunk is hitelét veszti, hogy a román kérdésben a párt politikája túlságosan engedékeny.27

1966 tavaszán a pártközpontban megelégedéssel fogadták a hírt, hogy Illyést a PEN elnökének jelölték. Aczélt kérték fel, hogy beszéljen Illyéssel: „vállalja-e a felkérést?”28 Illyést 1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, ami csak a pártvezetés hozzájárulásával történhetett.29 Ő és Németh László az MSZMP ugyanebben az évben megtartott X. kongresszusán a díszvendégek között foglalt helyet.

A kiegyenlítődés, a kölcsönös egymásra találás a népiek prominensei és az MSZMP között azonban csak látszat. Mindkét fél bizalmatlan maradt a másik iránt. 1969-ben a Belügyminisztérium munkájának értékelése kapcsán a Központi Bizottság újra foglalkozott a „belső reakció” elleni harccal, amelynek tartalmára későbbi belügyes iratokból következtethetünk.30

A belügy Illyésről

A Belügyminisztérium III. főcsoportfőnökségén az értelmiségiek megfigyelésével megbízott ügynökök között az egyik legaktívabb a „Sárdi” fedőnevű ügynök volt, akit különösen a népi írók foglalkoztattak. Az ambiciózus „Sárdi” az MSZMP kultúrpolitikáját követve megpróbált a kiegyenlítő pózában tetszelegni, de a politikusoknál balosabbnak bizonyult. Felesleges engedékenységnek tartotta egyes jobboldali népiek – például Illyés – hivatalos elismerését, szerinte káros favorizálását. Az ügynök a hivatalos irodalompolitikát túl liberálisnak tartó, dogmatikus, antiszemita MSZMP- szárnyhoz tartozott, amelyet a következő években munkásellenzéknek neveztek.

Ma az a helyzet – írja „Sárdi” 1969. május 13-i elemzésében –, hogy míg az egyik oldalon Illyés a vezető ideológus, aki mindenféle szervezeti kereten kívül, pusztán írásaival adja meg a vezérszólamot, a másik oldalon a Nemes–Faragó-kettős igyekszik ideológiai vezető szerepre szert tenni. Mindkettő lényegében a polgári ideológia két hagyományos pólusát jelenti, azokat a pólusokat, amelyek között a harmincas években az úgynevezett népies-urbánus ellentét feszült. Ez ma inkább nacionalista-kozmopolita ellentétként jelentkezik. […] Egyre inkább fenyeget az az ideológiai veszély, hogy a nacionalizmussal szemben a kozmopolita nihilizmus kerül […] megkönnyítve ezzel az imperialista ideológia behatolását – visszhangozza a hivatalos álláspontot az ügynök, amit még megtold a Szovjetunió iránti hűségnyilatkozattal. „A sajátos magyar kultúrpolitika” egy a szovjettől való, elkülönült kulturális- politikai-ideológiai utat kezd jelenteni. 31

„Sárdi” egyaránt nem szenvedhette az „urbánus” kommunistákat, valamint a centrista és jobboldali népieket. Különösen Illyés óvatos jobboldalisága volt számára ellenszenves. Ügynökként eminens kívánt lenni, innen is fakad túlbuzgósága. Kodolányi János temetéséről jelenti:

A temetésen Illyés Gyula igen aktívnak mutatkozott. Fel kell hívni a figyelmet Illyés szervezkedési kedvére. Amikor a sírnál oszlott már a tömeg, összeverődtek és karéjban álltak a volt parasztpártiak […] Illyés odalépett, és így szólt: „Ne alakítsuk meg a Parasztpártot?” Egyesek azt mondták: „Hát hiszen, ha lehetne!” Mások: „Elég volt abból egyszer.”

Illyés kétkulacsosságát bizonyítandó összehasonlítja az 1918–1919-es forradalomról írt, a Népszabadságban éppen akkor megjelent Illyés-cikket az író temetői beszélgetésen tett megjegyzéseivel:

Illyés kijelentette, hogy cikkét alaposan meghúzták, illetve vele magával meghúzatták, mert ő jóval élesebben fogalmazott. Eredetileg azt írta, hogy néhány élelmes nagypolgár, nagykereskedő csinálta az egész októbert […] Illyés határozott álláspontja, hogy 1918-ban nem volt forradalom. Egyszerűen magára maradt az ország, hatalom nélkül. […] Az élelmes polgári réteg a politikai vákuumot használta ki. Mivel a Tanácsköztársaság is csupán egy klikk ügyeskedésének eredménye volt, itt voltaképpen egyetlen feladat lett volna: az ország épségének megőrzése, illetve a magyarajkú tömegek jogainak biztosítása a történelmi ország területén. Ezt a magyar polgárság elmulasztotta, és ez történelmi bűne marad. A munkásság sem ébredt elég hamar tudatára annak, hogy ez lett volna a kötelessége. Végeredményben néhány gyökértelen ügyeskedő elkártyázta az országot.32

1964 februárjában egy hónappal azután, hogy a Politikai Bizottság foglalkozott a költőnek az erdélyi magyarok ügyében tett párizsi nyilatkozatával, a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége a legfőbb politikai vezetés elé tárta az Illyés Gyuláról a megelőző négy évben gyűjtött információkat, főként az író magántársaságban tett, ügynökjelentésekből kimazsolázott kijelentéseit, amelyek között számos rendszerellenes megnyilvánulás is volt. Nem tudható, hogy milyen megfontolás alapján készült éppen akkor Illyés magánszféráját érintő összesítő, de nem kizárt, hogy az író „visszatérésével” elégedetlenkedő politikusok akartak borsot törni a népieket támogató társaik orra alá. Az irat kompromittáló szándéka nyilvánvaló: árad belőle a rosszindulat. Az állítások igazságtartalma nem ellenőrizhető, de egyéb források alapján valószínű, hogy az összehányt „kompromitkák” (Szilágyi Ákos) elhangzott kijelentések voltak.

Néhány közülük: Illyés Gyula véleménye ambivalens volt az 1956 utáni korszakról. A téeszesítést követő életszínvonal-emelkedésről elismerően nyilatkozott, de hiányolta a szabadságot és a közösségi erkölcsiséget.

A jólét megvan, de nincs íze az életnek. Őt a falusi rádió, vagy mosógép nem téveszti meg. Többről van szó: a szabadságról, ami nincs, sem városon, sem falun.

A parasztság jóléte a háztájinak köszönhető, a téesztagok, „ahogy tudják, lopják a közöst, mint a régi uraságot”.

Illyés szerint – olvassuk tovább a Politikai Bizottság tagjainak küldött belügyminisztériumi tájékoztatóban – a kommunizmus ebben az ázsiai formájában nem ideális társadalmi forma, és nem is magasabbrendű, mint a fasizmus. Talán majd kialakul valami, ami mindkettőből megtartja, ami jó. […] Illyésnek a nietzschei ember az ideálja. Szerinte ilyen emberekből kellene állnia a társadalomnak, vagy legalább a vezető rétegnek, akkor lenne szabadság, mert az ilyen ember erkölcsi beállítottságánál fogva nem tesz semmit, ami a szabadságot sértené.

Az író szerint Magyarországon „zsidó fasizmus” uralkodik, amely

mint minden igazi, vérbeli fasizmus, azonnal az erőszak fegyveréhez nyúl. Ezért össze kell zárni a sorokat – úgy, mint a parasztok teszik a téeszben, és átvészelni ezt a becstelen korszakot, míg megbukik ez a fasizmus is. Ezért nem értethette meg magát a kultúrpolitika irányítóival, akik szemére vetették irredentizmusát. A zsidók a mi nevünkben nem ágálhatnak […]. Kijelentette még [tudniillik Illyés], hogy a magyar népnek magyar vezetőkre van szüksége, amíg ez nem lesz, addig itt magyar élet sem lesz.33

Nem tudható, hogy a későbbiekben is jelentettek-e Illyésről, az azonban bizonyos, hogy az íróról külön dossziét vezettek a Belügyminisztériumban: erről a „Sárdi”-dossziéból szerezhetünk tudomást. Maga az irategyüttes még nem áll a kutatók rendelkezésére.

DOKUMENTUMOK

F e l j e g y z é s

az Agit.Prop. Bizottság 1963. október 16.-i
üléséről.

Jelen vannak: Szirmai István, Kállai Gyula, Komócsin Zoltán, Darabos Iván, Orbán László, Aczél György, Tömpe István és Garamvölgyi József elvtársak.

Napirenden:

1. Irodalmunk helyzete és feladatai. /A Politikai Bizottság részére készülő anyag megvitatása./

2. Illyés Gyula „Kegyenc”, „Különc” és „Malom a Séden” című drámáinak megvitatása és a velük kapcsolatos álláspont kialakítása.

3. Különfélék.

H a t á r o z a t o k

1. napirendi ponthoz:

A Tudományos és Kulturális Osztály a részletes, érdemi vita alapján dolgozza át az anyagot. /A vitáról gyorsírási jegyzőkönyv készült./

A határozatot kapja: Darabos Iván e.

2. napirendi ponthoz:

A Bizottság egyik Illyés dráma bemutatását sem tartja időszerűnek.

A határozatot kapják: Darabos Iván és Aczél György elvtársak

Országos Levéltár

Különfélék

a/ A Bizottság nem tartja indokoltnak, hogy a Miskolci Színház Háy Gyula: Mohács c. drámáját bemutassa.

b/ A Bizottság úgy döntött, hogy még ebben az évben megvitatja Dürenmatt: Fizikusok c. drámáját. Felkéri a Tudományos- és Kulturális Osztályt, hogy a darabról készítsen írásos előterjesztést.

A határozatot kapja: Darabos Iván e.

Budapest, 1963. október 19

MSZMP Központi Bizottság Készült 12 példányban

Tudományos és Kulturális Tu/1433/2

   Osztály

E L Ő T E R J E S Z T É S

az Agit.Prop Bizottság részére

Illyés Gyula új drámáinak bemutatásáról

A közelmúltban Illyés Gyulának három új drámája /A kegyenc, A különc és a Malom a Séden/ jelent meg nyomtatásban, Illyés által tervezett drámai ciklus részeiként.

Mindhárom történelmi dráma; A kegyenc i.u. az V. században, A különc 1861-ben, a Malom a Séden a felszabadulás évében játszódott. Az első két drámában a személyi kultusz éveinek politikai-erkölcsi problémája nyert elsősorban megfogalmazást. Ezt nemcsak a drámák egész sugallata, de még az egyes megfogalmazások, a mai szóhasználat visszavetített képei is bizonyítják. Illyés Gyula történelmi drámáinak tehát aktuális mondanivalója van, a ma ábrázolására vállalkozik de a drámákban adott válasz nem kommunista eszmeiségű. Illyés nem vállal közösséget a marxista történelmi felfogással.

Illyés drámái azt bizonyítják, hogy írójuk túllépett a klasszikus értelemben vett polgári eszmeiségű dráma keretein, de még nem jutott el a szocialista drámai szemlélethez. Amíg a polgári drámák hősei általában egyedül, a társadalom ellenében, legtöbbször személyes érdekükért, egyéni-emberi becsületükért küzdenek, addig Illyés drámáiban a közösségért vállalják a drámai küzdelmet, de a közösség nélkül. Illyés a tömeg és az egyén szerepét idealista nézőpontból ábrázolja.

Mindebből az következik, hogy a drámai hősök bukása fátumszerű. Ez a történelemszemlélet csak pesszimizmushoz vezethet. A drámák hőseinek a szocialista eszmeiség adhatna feloldást, mutathatná a kivezettő utat, de Illyés ezt a perspektívát nem képes elfogadni.

A három dráma közül A kegyenc a legművészibb. /Ebben vállalkozik Illyés nemcsak sajátosan hazai, hanem általános emberi problémák felévetésére/. A dráma kérdésfeltevése az, hogy a zsarnok Valentiniánus császárt lehet-e s ha igen, meddig lehet szolgálni egy eszme érdekében. Ebben rejlik a történelmi analógia, a személyi kultusz visszavetítése. Illyés válasza nemleges. Pedig megvan erre a kommunista válasz: a haladó, ha úgy tetszik szocialista eszme, mint a történelem is bizonyítja, erősebb a személyi kultusznál; válaszol erre a személyi kultusz évei legjobb kommunistáinak magatartása és válaszol az, hogy a „zsarnokság” ellenére is a szocializmus épült. A kegyenc hőse, Maximus szerint nem a zsarnok személy az érdekes, hanem a zsarnokság. Hamis analógia ez; a személyi kultusz valóban metvéesztett tehetséges, nagyszerű embereket, sőt tömegeket is, de Illyés hőse tudja, hogy zsarnokot szolgál. Vitatható Illyés hősének ábrázolása olyan szempontból is, hogy Maximus nem tudja „mi a fenében hisz”, amíg a személyi kultusz idejének áldozatai nagyon is tudták, miben hisznek. Vitatható a dráma cselekményének helye és ideje is. Illyés a római császárság hanyatló, halódó korszakát választotta, és figyelmen kívül hagyta a két kor adta konfliktus feloldásának lehetőségét: amíg ugyanis egy hanyatló társadalom hősének harca csak a tragikumba, a kiábrándultságba torkolhat, addig a mi korunkban a marxista-leninista eszmeiségű dráma képes a feloldásra.

„A különc” drámaiságában elmarad „A kegyenc” mögött. Oka abban is rejlik, hogy a magyar történelemben az 1861-es év nem volt történelmi sorsforduló. Ismert, hogy ez a korszak nem azonos sem 1514-gyel, sem 1848-cal. E két sorsfordulóról írt drámái következésképp erőteljesebbek is. A dráma hőse, Teleki, 1848 eszméit vállalja – ami anakronizmus – és nem vállalta kora történelmi gyakrolatát, az abban való aktív részvételt. Benne van ebben Illyés mai emberi-politikai magatarása is. Teleki különc marad, mert nem találta meg a kapcsolatot kora meglévő haladó erőivel. Ezért válik a dráma elsősorban szerelmi drámává, Teleki egyéni drámájává. A különc lírai drámának is felfogható, Illyés Telekiben önmagát akarta megírni.

A három dráma közül a „Malom a Séden” a legkevésbé sikerült. Annak ellenére így van ez, hogy Illyés Gyula érezhetően az előbbi két dráma pesszimista, fátumszerű kicsengését, hősei egyéni, a nép nélkül moralizáló magatartását az aktív cselekvésben akarta feloldani. A drámaíró Illyés célkitűzése azonban azért nem sikerülhetett, mert mellőzte a felszabadulás korának történelmi valóságát. Ehelyett a maga harmadikutas koncepciójának, a harmadikutas politika akkori képviselőinek önigazolását próbálta drámába sűríteni. Ez a koncepció vállalja a nagy emberi törekvéseket – akár a szocializmust is – de a marxista-leninista politikai gyakorlat nélkül. A főhős alakjában él a nacionalizmus, az akkori magyar társadalom apologizálása. A malomban élő család történetét, magatartását nem tudta társadalmi problémává szélesíteni, hanem hősei megmaradtak saját, sokszor kisszerű világukon belül. Hiába játszódik a dráma a felszabadulás sorsdöntő napjaiban, mégis csak egy család magánügye marad.

A három dráma lényeges politikai problémái mellett azt is figyelembe kell venni, hogy azok – különösen az első kettő – nemcsak magas művészi szinten megírt drámák, hanem az írónak sokszor megrázó erejű. szubjektív vallomása népünk történelmi problémáiról. Illyés vitathatatlan felelősségérzettel keresi a drámai választ és megoldást, elsősorban az egyes ember magatartására súlyos történelmi helyzetekeben. A közönség ezt bizonyára épp olyan jól megérzi majd, mint a fent elmondott vitatható kérdéseket is. Nagy drámai erővel ábrázolja Illyés a közösségért való felelősséget. Világnézeti buktatói ellenére, ez ad drámáinak pozitív kicsengést is. A drámák bemutatásának megakadályozása nemcsak rossz visszhangot váltana ki, henem ellentétes lenne művelődés-politikánkkal is.

A drámák egy évadban való bemutatását nem javasoljuk. Ebben az évben be lehetne mutatni „A kegyencet”. A „Malom a Séden” bemutatását nyílt harmadikutas koncepciója és művészi gyengéi miatt nem javasoljuk.

A drámák bemutatásával párhuzamosan biztosítani kell, hogy azokat a színvonalas, elvszerű kritika fogadja. A nyomtatásban megjelent drámák eszmei-politikai gyengeségeit helyesen elemezte Tóth Dezső a Kortárs szeptemberi számában; hasonló szellemben, de az esztétikai kérdések nagyobb hangsúlyozásával kíván foglalkozni velük a Kritika c. folyóirat is. A színikritika – jelenlegi állapotában – sajnos nem képes hasonlóan színvonalas elemzést adni. Ezért biztosítani kell, hogy a napilapokban és a művészeti folyóiratokban arra alkalmas elvtársakkal irassanak kritikát.

Budapest, 1963, október 9.

Darabos Iván

MOL 288/41/14

A Politikai Bizottság tagjai,
póttagjai részére!

Adatok és értesülések

Illyés Gyuláról

III/III. /5/6-164/64. febr. 6.)

Illyés Gyula 1960-ban arról beszélt, hogy járt a „Puszták népe” tanyáján, s ott valóban jólétet talált. Ezt azzal magyarázta, hogy nagy háztáji területek maradtak meg és „ahogy tudják, lopják a közöst, mint a régi uraságot”. Mint mondotta: ha őszintén, akarna írni, az anyagiak szempontjából csak jót írhatna. A jólét megvan, de nincs íze az életnek. Őt a falusi rádió, vagy mosógép nem téveszti meg. Többről van szó: a szabadságról, ami nincs sem városon, sem falun, sem az irodalomban. Ő nem lesz propagandista bohóc, – jelentette ki.

Illyés szerint az 1956 utáni állapotok semmiben sem különböznek az előbbiektől; „csöbörből-vödörbe kerültünk” – mondta. Baráti körében az a vélemény alakult ki, hogy „Elvezető a Balatonhoz” c. műve kifejezi a nemzet sorsa miatt érzett fájdalmát. A mű egyes mondatai, mint a villám, úgy világítanak bele azokba a mélységekbe, amelyekben a nemzet ma is él.

Szocialista rendszerünkről egy alkalommal azt fejtegette, hogy a kommunizmus ebben az „ázsiai formájában” nem ideális társadalmi forma és nem is magasabbrendű, mint a kapitalizmus. Talán majd kialakul valami, ami mindkettőből megtartja azt, ami jó. „Nem tudjuk mi lesz, mit hoz a holnap, sötétben tapogatózunk és csak a kis napi problémákat oldhatjuk meg. Legfontosabb ebben az egymáson való segítés”.

Illyésnek a „nietzschei” ember az ideálja. Szerinte ilyen emberekből kellene állnia a társadalomnak, vagy legalább a vezető rétegnek, akkor lenne szabadság, mert az ilyen ember erkölcsi beállítottságánál fogva nem tesz semmit, ami a szabadságot sértené.

Baráti körében esetenként szélsőséges antiszemita kijelentéseket tesz, s ezzel kapcsolatosan a saját teóriájával; „a zsidó fasizmus”-ról gyártott elméletével hozakodik elő. Ennek lényege: Magyarországon „zsidó fasizmus” uralkodik és ez ellen a harc igen nehéz, mert mint igazi, vérbeli fasizmus, azonnal az erőszak fegyveréhez nyúl. Ezért össze kell zárni a sorokat – úgy mint a parasztok teszik a tsz-ben és átvészelni ezt a becstelen korszakot, amíg megbukik ez a fasizmus is. Ezért nem értethette meg magát a kultúrpolitika irányítóival, akik szemére vetették irredentizmusát. A zsidók a mi nevünkben nem ágálhatnak és nem mondhatnak le a magyar tömegekről jelentette ki, majd így folytatta: a fasizmusnak az irodalom csak propagandaeszköz, nem az irodalom a fontos; az csak arra jó, hogy azt irassanak, ami nekik megfelel. Kijelentette még, amíg ez nem lesz, addig itt magyar élet sem lesz.

Illyés 1962-ben egy íródelegációval Olaszországban járt. Visszatérése után útjával kapcsolatosan többek között kijelentette: „Én soha nem mondtam ki azt a szót, hogy szabadság. Ezek nekem szent szavak. Firenze polgármestere egy óriási bankettet adott. Miért nem szavaltam ezen az estén a zsarnokságról? Miért nem ábrázoltam azt az utat az 1956-os barikádoktól az orosz-szovjet tankokig. Az újságírók kezdtek nekem is feltenni kérdéseket, de én kitértem. A küldöttség többi tagjainál nem tudom mi a nagyobb, az aljasságuk, vagy a butaságuk”.

A múlt év őszén – kulturális csereegyezmény keretében – magyar íródelegáció utazott Franciaországba. Ennek tagja volt Illyés Gyula is. Illyést külön ünnepelték a magyar delegáció tagjai közül a hivatalos francia körök és a Párizsban élő magyar emigráció.

Illyés tiszteletére Gara László, Párizsban élő magyar író és műfordító két szerői estet rendezett; egyiket november 11-én a párizsi Kaleidoszkóp Színházban, a másikat november 22-én a Latinamerikai Székházban. A költői est megrendezése állítólag elsősorban azt a célt szolgálta, hogy Illyést meggyőzzék: életművét valójában nem a hivatalos Magyarország, hanem az emigráció képes értékelni.

A második költői estet névlegesen Pollain /valójában Gara/ szervezte, és azon Gaiton Picon, a Kulturális Ügyek Minisztériuma irodalmi és művészeti osztályának igazgatója elnökölt. A megnyitó beszédet La Rochefoucauld hercegnő mondotta. Beszédéből világosan kitűnt, hogy az ünnepelt verseinek egy sorát sem ismeri. Üdvözlése inkább az ellenzéki, a hivatalos Magyarországgal szembenálló személynek szólt, mintsem a költőnek. Ezen az esten is számos jobboldali magyar emigráns személyiség volt jelent, köztük Auer Pál, volt párizsi magyar követ, de a hallgatóság többsége francia volt.

Az ünnepségeket megelőzően Gara László francia nyelven kiadta Illyés egyik verskötetét, amely a többi között az „Egy mondat a zsarnokságról” c. versét is tartalmazza. A kötet egyes példányait Illyés a szerzői esten tisztelői között osztogatta.

Illyés párizsi tartózkodása idején több francia lapnak politikai vonatkozásban is igen figyelemreméltó nyilatkozatot adott. Ismeretes a Hubert Juinnak adott interjúja, amelyet a „Les Letress Francoises” 1963 november 7-13. száma „Magyar sors, magyar irodalom” címmel az első oldalon közölt. Ugyanez megjelent az emigráns magyar írók által szerkesztett „Irodalmi Újság” november 13-i számában is.

Illyés nyilatkozatot adott az „Express” c. polgári lapnak. Az interjú a lap 1964 január 9-i számában „Amikor csődöt mondanak a tribunok, helytállnak a költők” címmel jelent meg. Ebben az erdélyi magyarság, az ott élő írók, értelmiségiek helyzetével foglalkozik. Az interjút az „Irodalmi Újság” is megjelentette 1964 január 15-i számában.

Az „Élet és irodalom” c. hetilapban megjelent „Öninterjú” c. cikke állítólag két részből áll, de csak az első rész jelent meg. A második rész Gara László személyével, illetve munkásságával foglalkozik, amit Illyés „bizonyos” meggondolásokból nem akart leközölni. Ehelyett a teljes terjedelmű cikket Rousselot francia költő utján kiküldte Garának Párizsba azzal az üzenettel, hogy az Expressben megjelent interjújáért – annak román vonatkozásai miatt – idehaza felelősségre vonták. Ezek után Gara úgy határozott, hogy Sartre támogatásával cikksorozatban foglalkozik majd az u.n. erdélyi kérdéssel.

Illyés Gyula személyével kapcsolatos közlemény jelent meg a torontói „Magyar Élet” c. emigráns újság 1963 november 3-i számában. E lap közleménye szerint a Washingtonban működő Occidental Press által kiadott Illyés Gyula-kötet elhárítja az utolsó akadályt is az elől, hogy a Nobel-díj Bizottság megítélje Illyés művét, ha magyar jelölt is szóba kerül a döntésnél.

Adataink szerint Illyés Gyula a párizsi útjáról való hazatérése után nyilatkozatairól tárgyalt dr. Bibó Istvánnal. Ezzel kapcsolatban Bibó István bizalmas körben elmondta, hogy Illyés közölte vele: „A nyilatkozatban foglaltak minden pontját teljes meggyőződésből mondta és egyik kijelentése mögött sem forgott olyan gondolat, hogy ezzel az itthoni vezetők tetszését megnyerje”.

Történeti Hivatal 41-9/16/64. II. 25

  1. Tamás Gáspár Miklós: Illyésről, ha lehet. Népszabadság, 2002. november 2., lásd még Bán Zoltán András: Több mondat Illyésről. Egy új kötet ürügyén. Magyar Narancs, 2002. szeptember 2.
  2. Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1961–1972. Budapest, 1989, Szépirodalmi Könyvkiadó. 83. és 84. o.
  3. Borbándi Gyula. Nem éltünk hiába. Az Új Látóhatár négy évtizede. Budapest, 2000, Európa Kiadó. 199. o.
  4. Illyés Gyula: 1919. augusztus. Népszabadság, 1963. augusztus 17.
  5. Borbándi írja: Illyést „valóban féltettük, óvtuk ismervén őt, gondolkodását és őszinte nemzetszeretetét, de ismervén a rendszert is, amelyben élt.” Illyés „nem egyezett ki, legfeljebb figyelembe vette azokat a végső határokat, amelyekig önnön szabadsága és fontosnak vélt ügyek védelmében a véleménynyilvánításban elmehetett.” Borbándi, i. m., 352. o.
  6. Az 1962-ben adott Illyés-interjúból idézi Bán. Lásd az 1. lábjegyzetet.
  7. „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. De minden bizonnyal nem az én dolgom, nem én vagyok illetékes, hogy kulturális kérdésekről, amelyek bizonyos szempontból politikai kérdéseknek tűnhetnek fel, beszéljek.” Ha a költőkön a sor. Beszélgetés a párisi L’Express szerkesztőjével. Az interjú 1964. január 9-én jelent meg. In Illyés Gyula: Szellem és erőszak. Budapest, 1979, Magvető Kiadó. 18–19. o.
  8. PEN-kongresszus Bledben. Irodalmi Újság, 1965. augusztus 1.
  9. Háy Gyula: Miért nem szeretem? Az először az Irodalmi Ujság 1956. október 6-i számában megjelent írást legutóbb a Rubicon közölte újra: 2002. 11–12. sz. 15–19. o.
  10. Illyés Gyula: Összegyűjtött versei. Budapest, 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó 2. köt., 654. o.
  11. Bán szerint – lásd 1. lábjegyzet – Pándi Pál, „a Párt egyik főirodalmára” javasolta az Illyés-vers újbóli megjelentetését.
  12. Illyés Gyula: A költők mindig a jót akarják. Irodalmi Újság, 1966. június 15.
  13. Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1961–1972. I. m. 271., 274. és 283. o.
  14. Németh László az Ember és szerepben bizonytalankodónak, engedékenynek látja Illyést, füsthöz hasonlítja, „amely kavarog, imbolyog, megkerüli az akadályt, s megtalálja az útját a legkisebb résen is.” Fülep Lajos – Fodor András naplója szerint – mindenkitől félő, ugyanakkor mindenkit kihasználó emberként festette le az írót. Mindkettőt idézi Beke Albert: Van-e határ a diktatúra kiszolgálásában? II. (Avagy Illyés Gyula rejtélye). Kapu, 1991. 4. sz., 63. o. Illyés jelleméhez még egy adalék: „Azon kell tehát lennünk, hogy alkalmazkodjunk a helyzethez: érdekesek legyünk! Szégyenletes, hogy így kell viselkednünk, de épp ez a megaláztatás teszi munkánkat még hősiesebbé” – írja Illyés a Nyugat szerkesztőjeként 1933. október 18-án kelt, magántulajdonban lévő levelében.
  15. Tábori Pál beszélgetése Illyés Gyulával. Új Látóhatár, 1971. 3. sz. Idézi Borbándi, i. m. 340. o.
  16. Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1961–1972. I. m., 359. o. A bejegyzésnek csak az évét tudjuk: 1970.
  17. Az október 15-i ülés jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár (A továbbiakban MOL) 288. f. 7/144. ő. e.
  18. Az APB 1963. október 16-i ülésének iratai. MOL 288. f. 41/14. ő. e.
  19. Az APB 1964. január 29-i ülésének jegyzőkönyve. A további idézetek is innen. MOL 288. f. 41/18. ő. e.
  20. A zárójelben lévő szöveg a továbbiakban is az eredeti változat, ezeket a részeket végül kihagyták az „utasításból”.
  21. Az MSZMP PB 1964. február 4-i ülésének jegyzőkönyve. MOL 288. f. 5/326. ő. e.
  22. MOL 288. f. 4/63. ő. e.
  23. Az MSZMP PB 1964. június 2-i ülésének jegyzőkönyve. MOL 288. f. 5/335. ő. e.
  24. A Magyar Szocialista Munkáspárt néhány időszerű ideológiai feladata. A Központi Bizottság irányelvei. (1965. március 11–13.) In A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Szerk.: Vass Henrik. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó. 145. o.
  25. Az APB 1965. szeptember 22-i ülésének jegyzőkönyve. MOL 288. f. 41/47. ő. e.
  26. Írói: Köpeczi Béla, Orbán László és Óvári Miklós.
  27. A PB 1965. november 9-i ülésének határozata az ideológiai irányelvek megtárgyalásának tapasztalatairól. MOL 288. f. 5/379. ő. e.
  28. Az MSZMP PB 1966. április 26-i ülésének jegyzőkönyve. MOL 288. f. 5/393. ő. e. 1965 nyarán az MSZMP Titkársága felvetette, hogy Illyés lehetne az Országos Béketanács alelnöke. MOL 288. f. 7/240. ő. e.
  29. A Kiadói Főigazgatóság már 1962-ben javasolta, hogy Illyés kapjon Kossuth-díjat. A költő 1948-ban és 1953-ban már részesült a legmagasabb állami kitüntetésben.
  30. A testület által megvitatott BM-jelentés éppen minket érdeklő részét az állambiztonsági szervek 1996-ban ötven évre titkosították. MOL 288. f. 4/102–103. ő. e. Az irategyüttesből kiemelt oldalak: 72–85. o.
  31. Történeti Hivatal (a továbbiakban TH) M-35 891.
  32. TH M 35 891/1. Illyés Gyula: Magyar sors, magyar irodalom. Irodalmi Újság, 1963. november 21. Az Illyés-cikk vonatkozó részei: „A hatalom ellen nem kellett egy barikádot emelni, egy puskát elsütni; abból az egyszerű okból, hogy az a hatalom, amelynek megdöntésére a magyar polgárság másfél évtizede fogadkozott, nem volt. S mert forradalmi polgárság sem volt. () A kulcspozíciók birtokbavételéért nem forradalom folyt, hanem lökdösődés; hajóról le, hajóra föl. () az első teljesítendő feladat – akár forradalmi kockázat árán – az volt, miként származásukért vagy vallásukért: anyanyelvükért se gyötörhesse meg erőszak a bennük bízó milliókat. A liberalizmusért kellett volna kiállniuk a liberalizmus magyar képviselőinek. Nem forradalom volt. Forradalom lehetősége; nyitánya. Szükségessége.”
  33. Adatok és értesülések Illyés Gyuláról. A Politikai Bizottság tagjai és póttagjai részére! 1964. február 25. TH 41-9/16/64.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.