LENGYELORSZÁG ELBITORLÁSA

“Már csak álmokban élt, de még nem volt veszve.
Ott volt a térképen darabokra esve.
Az nem lehet, hogy újra egybe ne forrjon! –
De lám, hálót szőttek, hogy nagyobbik felét
magukhoz ragadják, bitorlók, elvegyék.
Szűnjön meg a rangja, veszítse el arcát,
szívébe a tőr még mélyebbre hatoljon;
volt, nincs, ne is legyen többé Lengyelország.”

N. N.

Lengyel stratégiák

1914 augusztusát írjuk. A felosztott Lengyelország 1795 óta három impérium fennhatósága alatt nyög. A “lengyelkérdés” évek óta nincs napirenden a nemzetközi diplomáciában. A független Lengyelország léte egyik nagyhatalomnak sem érdeke. De kitör a háború, és ki tudja, nem változik-e meg az európai status quo?

Lengyel részről két nagy stratégia dominál a politikában. Egyik szerint a háborút létszámfölényük miatt az oroszok nyerik meg, ha nem is egykönnyen. Lengyelország legfőbb ellenségei a németek, legfőbb veszély a germanizáció. A cári birodalom fel fogja ismerni, hogy a lengyelek jelentik a természetes védőgátat az agresszív német terjeszkedés ellen. A lengyelek dolga az oroszok oldalán harcolva kiküzdeni az autonómiát. Ezt az “alkotmányos” irányt a Nemzeti Demokrata Párt és vezetője, Roman Dmowski jegyzi.

A másik irány szerint a cári birodalom pusztítja el, olvasztja be a lengyelséget. A német–orosz konfliktus a lengyelek egyetlen esélye. A háború legyengítheti mindkét nagyhatalmat, az esetleges patthelyzet politikai vákuumot teremthet lengyel földön. Addig vállalni kell a fegyveres harcot, saját légiókkal ott, ahol megszerveződtek, Galíciában, osztrák-magyar katonai szövetségben. Ha az orosz kolosszus megrendül, a peremnépek fellázadnak, és a lengyel “Prométheusz” a Moszkva-ellenes felszabadító harc vezetőjévé válhat. Ez az irány a Lengyel Szocialista Párt vezetője, Józef Pi³sudski nevéhez köthető.

A két nagy stratéga között kibékíthetetlen az ellentét. A germanofób Dmowski jövőképe az etnikailag homogén Lengyelország, amilyen a középkori Piastok birodalma is volt; neki a (most porosz kézen levő) nyugati területek kardinális fontosságúak. A russzofób Pi³sudski eszménye a Jagie³³ók soknemzetiségű állama, ő a keleti (litván, fehérorosz, ukrán) területekről nem mondana le semmi áron. A szélsőségesen antiszemita Dmowski, amíg lehet, a parlamentarizmus híve, a szocialista Pi³sudski, amíg nincs más, a katonai megoldásra esküszik.

Nyikolaj nagyherceg, az orosz hadak frissen kinevezett főparancsnoka területi egyesítést és nyelvi, politikai, kulturális autonómiát ígér a lengyeleknek augusztus 14-én kelt kiáltványában. Hát hogyne. Kellenek a cári lobogó alatt harcolni hajlandó lengyel katonák, kell a civil lakosság támogatása. Ám az autonómia (lengyel királyság az orosz birodalmon belül), amiért Dmowski már sok éve küzd, ezúttal is papíron marad. Elvégre a háború nem azért tör ki, mert a cár jogokat óhajt ajándékozni alattvalóinak, hanem mert a xenofób háborúpártiak kerekednek felül, a kemény russzifikáció, nem pedig a liberalizáció hívei. Arra, hogy az oroszoktól “alkotmányosan” nem várható semmi, Dmowski másfél év múlva ébred rá.

Nincs könnyebb helyzetben Pi³sudski sem. Legendás Első Brigádjának (Pierwsza Brigada) orosz területre átdobott emberei (hátukon viszik a nyerget, lovat nekik kell hozzá szerezniük) Kielcéből megverten futnak vissza galíciai (osztrák) területre; nem sikerül nemhogy csatát, még a lengyel lakosság támogatását sem elnyerniük. Ezzel átmenetileg véget ér a Lengyel Légió önálló katonai tevékenysége, amiből Pi³sudski külön politikai tőkét remélt kovácsolni; az egységek fokozatosan betagozódnak a német–osztrák erők alárendeltségébe.

Hadicélok

A háború spiritus movense Németország. Kormánya ügyes propagandával igyekszik elhitetni, hogy nem ő a támadó fél, ő csak védekezik: Oroszország és Franciaország próbálja satuba fogni és összeroppantani a Reichet, ezt megelőzendő kell Németországnak csapást mérnie – a semleges Belgiumra. A németség osztályra, pártra, nemre és korra való tekintet nélkül egy emberként sorakozik fel császára mögött, aki saját szavai szerint nem a háború kedvéért háborúzik, hanem a béke érdekében. A vezető körök egyre-másra fogalmazzák meg, mi kell ahhoz, hogy a gyarmatosításból kimaradt Németország végre világhatalom lehessen. Kell hozzá az észak-francia és a belga iparvidék, kell a Balkán mint érdekszféra, azután egy németesítendő sáv Lengyelországból (35 000 km2), és a Kelet-Poroszországgal határos balti partvidék, Kurland (Kursföld) és Litvánia, utóbbi három terület mind Oroszország rovására. Kell még a Közel-Kelet is, kikötővel a Perzsa-öbölben, azért épül a bagdadi vasút, kellhet Odessza kikötője, azután a Krím, ugyancsak tengerhajózási okokból, továbbá Grúzia, onnan jó katonákat lehetne verbuválni.

Oroszország Kelet-Galícián kívül magáénak tekinti a Memel-vidéket (ma Klaipéda) Königsberggel (ma Kalinyingrád), mindkét esetben “ősi szláv” (valójában óporosz és litván) szállásterületekről lévén szó. Galícia nyugati részét, Poznañ környékét, valamint Sziléziát a cár jogara alatt ismét egyesülő lengyel királysághoz csatolná. Pétervár elvárná, hogy a hadműveletek megindulásakor spontán nemzeti felkelések törjenek ki a Habsburg Birodalomban. Az osztrák-magyar iga alól ekképp felszabaduló szláv népeket Oroszország testvérként ölelné magához, szövetséget ajánlana nekik a maga vezetésével. Legfőbb hadicél persze a Boszporusz megszerzése lenne, és Konstantinápolyé, megvalósítva ezzel minden pravoszláv ősi álmát.

Az Osztrák–Magyar Monarchia a hadisikerek vonatkozásában úgyszólván biztosra mehet: katonai vezetése szerint heteken belül porrá zúzza Szerbiát, majd következhet Montenegro, Albánia és Románia részbeni bekebelezése. Osztrák szempontból kézenfekvőnek látszana még Galícia egyesítése az ún. Kongresszusi Lengyelországgal, azaz Lengyelország középső, oroszok birtokolta területeivel.

Változatok föderációra

A közvetlen hadicélokon túl sokféle politikai elképzelés fut be a berlini Külügyminisztérium illetékeseihez, arra az államformációra azonban álmukban sem gondolnának a profi külügyérek, amivel augusztus első napjaiban egy kölni ügyvéd meglepi őket. Győzelem esetén egy kelet-európai államszövetség (Osteuropäischer Staatenbund) létrehozását javasolja a német kormánynak, amely ütközőövezetként húzódna Németország és Oroszország között, a Rigától Odesszáig terjedő déli-délkeleti irányú sávban. Területe nagyjából a zsidók számára engedélyezett oroszországi lakhatási zónával, az úgynevezett csertával (cserta oszedlosztyi) esne egybe, kb. harmincmillió lakost számláló, soknemzetiségű föderációként lépne be az államok sorába, német védnökség alatt, monarchikus államformával, Lublin fővárossal, uralkodóként egy Hohenzollern herceggel. Ez az államalakulat egyrészt garantálná Németország biztonságát kelet felől, másrészt az ott élő 1,8 millió német és 6 millió zsidó együttesen biztosítaná a német kultúra erőteljes jelenlétét, és jól kiegyensúlyozná a 8 millió lengyel, 5-6 millió ukrán, 4 millió belorusz, valamint 3,5 millió lett és litván politikai súlyát. Mivel a kelet-európai zsidók anyanyelve, a jiddis a német egyik dialektusa, az orosz zsidók Németország természetes szövetségeseinek tekinthetők. Addig is el kell juttatni hozzájuk megfelelő propagandaanyag formájában az üzenetet, hogy a németeket felszabadítóként üdvözöljék.

Hát igen. Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa vagy Köztes-Európa térképére már sokféle államalakulatot felrajzolt a történelem, de még többet álmodtak rá a politikusok és az értelmiségiek. Volt itt már cseh javaslatra Ausztroszláv Föderáció az osztrák-magyar túlhatalom ellenében, magyar tervezésű Dunai Szövetség osztrákok nélkül, erdélyi román kezdeményezésű Nagy Osztrák Föderáció a magyar túlsúly ellen, szerb vezetésű Balkáni Föderáció. Megtörtént a Habsburg Monarchia átalakítása trialisztikus alapon osztrák–magyar–horvát, osztrák–magyar–cseh, osztrák–magyar– lengyel vezetéssel, és akkor még egy szót sem szóltunk az imperialista német Mitteleuropa-elképzelésekről, kisnémet és nagynémet alapon, vámunióval vagy anélkül, Hamburgtól Triesztig, esetleg a Balkánt is beleértve. És ugyancsak nem említettük a párizsi lengyel emigránsok orosz- és poroszellenes államkombinációit, a lengyel–litván unióhoz tapadó cseh–szlovák–magyar–délszláv föderációt, vagy a későbbi Miêdzymorze (Intermarum) névre hallgató, három tengerrel határos államkonglomerátumot, amely Finnországtól Dalmáciáig és a Kaukázus előteréig ível.

Zsidó utópiák

Csodálatosképpen az észtektől a krími tatárokig minden népre gondoltak Közép-Kelet-Európa politikai tervezői az 1840-es évektől 1914-ig, egy “köztes” népet kivéve – a zsidókat. A zsidó nem számított államalkotó népnek, nem is jöhetett szóba ilyenként; nem volt saját területe (zsidók minden országban éltek), nem volt saját “kultúrnyelve” (a jiddist nem ismerték el annak), nem rendelkezett saját erőszakszervezettel. Közép-Kelet-Európa vagy a beolvadást vagy a távozást kínálta a markánsan “idegennek” minősülő zsidóknak; vagy megszokik vagy megszökik. Ott, ahol a 19. századi liberalizmus biztosította az egyéni szabadságjogokat és ezzel együtt az érvényesülést, mint pl. Magyarországon, Csehországban, Ausztriában, Poroszországban, felerősödött a zsidó aszszimiláció. Ott, ahol megvonták a zsidóktól az egyéni jogok sokaságát, mint pl. Oroszország, Románia, megnövekedett a zsidó kivándorlás. De nem ilyen egyszerű a dolog, mert lehet teljesen asszimilálódni, minden zsidó azonosságot megszüntetve, lehet csak részben, például a vallást tartva, esetleg abban a formában, ahogy ezt a zsidók már régen művelik: otthon jó zsidó az ember (betartja a Tóra előírásait), kint a világban pedig jó ember (betartja az állam törvényeit). Mindez azonban egyéni válasz, a zsidó népet érő kollektív nyomáson nem változtat. Ez utóbbira a századvég kétféle utópiával keresi a feloldást. Az egyik a kivándorlást államalapítással párosítaná (vagyis megadná a zsidó népnek az államalkotás jogát), a másik társadalmi forradalommal szüntetné meg a diszkriminációt. Az egyik azt mondja: ha van zsidó állam, akkor a zsidóság hazára lel és meg tudja védeni magát, a másik azt mondja: az osztály nélküli társadalomban megszűnnek a nemzeti különbségek. Az első eszme a cionizmus, a második a szocializmus. Egyik sem élhet vegytiszta formában, és éppen a zsidók sajátos képleteket formálnak belőlük.

Az Általános Zsidó Munkásszövetség, röviden a Bund osztályharcos alapon áll, mégis szükségesnek tartja a nemzeti intézményeket (kulturális önkormányzat, nemzetiségi nyelvhasználat, saját iskolák, kórházak etc.). A Cion Munkásai (Poale Zion) nevű baloldali párt hívei ugyancsak a forradalomra készülnek, de az osztály nélküli társadalmat nem jelenlegi lakóhelyükön, hanem majdani hazájuk, a palesztinai zsidó állam keretein belül szeretnék megvalósítani. És mindketten versenyben állnak az orosz szociáldemokraták szintén nem kevés zsidót tömörítő bolsevik szárnyával.

Tudatos cionisták és tudatos forradalmárok azonban a kelet-európai zsidók csekély hányadát teszik ki, a túlnyomó többség rabbiját követő, hitközségéhez hű, cárját tisztelő, mélyen vallásos zsidó. Rajtuk söpörnek végig a pogromok, róluk cikkezik a világsajtó, őket próbálják nyomorukból kihúzni gazdag nyugat-európai filantróp hitsorsosok, ám a segélyprogramok rendre belefúlnak a cári adminisztráció mocsarába. Ők a felülről szított, dühödt orosz antiszemitizmus állandó célpontjai, az a belső ellenség, akit hatósági segédlettel időről időre büntetlenül lehet gyilkolni, fosztogatni. A többség csak a Messiásban bízhat.

A kölni ügyvéd

Az imént emlegetett kölni ügyvéd huszonhat évesen, 1891-ben vétette észre magát a nyilvánossággal, amikor Hová tegyük az orosz zsidókat? címmel politikai brosúrát írt. A röpiratban egy kolonializáló gazdasági társaság (Colonial Gesellschaft) tervét vázolja fel, amely 10 millió £ tőkével, vasútépítő, ipari és agrárprogrammal egy év leforgása alatt akár fél millió üldözött orosz zsidót letelepíthetne Szíria-Palesztinában. A korabeli zsidó pénzmágnások nem láttak üzletet sem az Alexandretta–Bejrút–Gaza–Jeruzsálem vasútvonalban, sem a Karmel-hegyi borászatban, sem a Holt-tengeri sóra épülő műtrágyagyártásban, így a szükséges alaptőke nem gyűlt össze. A kölni ügyvéd azonban továbbra sem feledkezett el az oroszországi zsidókról, hamarosan Herzl oldalán találjuk, a németországi cionisták alapító atyái között. 1898-ban Herzl kíséretében a Közel-Keletre utazik: négyfős delegációjuk becserkészi a török birodalomba látogató II. Vilmost. A cionisták célja: egy diplomáciai huszárvágással megszerezni a német védnökséget ahhoz, hogy a szultántól kiváltságlevelet kapjanak palesztinai zsidó telepek létesítéséhez. Rosszul mérik fel a nagypolitikát. Az ifjú császár elvileg pártolja a Biblia népének új honfoglalását, Törökország azonban nem engedheti meg magának, hogy darázsfészket csináljon Palesztinából. Nagy a birodalom, mondja a szultán Herzlnek, van épp elég hely másutt is benne, ahol az orosz zsidók elférnek: oszoljanak el egyenletesen.

Max Isidor Bodenheimer, mert így hívják a kölni ügyvédet, dolgozza ki a cionista világszervezet alapszabályát, ott ül az elnökségben, és a Zsidó Nemzeti Alap ügyvezető igazgatójaként házépítést, fásítást, földvásárlást finanszíroz Palesztinában. Egy korai memoranduma már felhívta a német Külügyminisztérium figyelmét a kelet-európai zsidóságra, a jiddis és a német nyelv rokonságára, a két nép politikai érdekközösségére: ha a németek támogatnák a palesztinai telepítést, a zsidó telepesekben kereskedelmi partnert, politikai közvetítőt nyernének a Közel-Keleten. Akkor, 1902-ben rá se hederítettek javaslatára.

Bizottság Kelet-Európáért

Nem így most, amikor üzennek érte Berlinből. Nem csoda, most ugyanis nem a távoli Palesztináról szól a javaslat, hanem a Riga–Odessza közötti stratégiai fontosságú frontzónáról. Bodenheimert az elmúlt évtized tapasztalatai meggyőzték róla, hogy a tömeges palesztinai telepítés nem fog menni egyik napról a másikra, ennél sürgősebb feladat lenne a helyben maradó kelet-európai zsidók védelmének megteremtése. Ezt a célt szolgája – valószínűleg a háború kirobbanása után rögtönzött – államszövetség-tervezete. Hetekig tárgyal Berlinben a Külügyminisztérium lengyel referenseivel. Közben néhány cionistával, neves német zsidó értelmiségiekkel megalakítja az Orosz Zsidók Felszabadításáért Tevékenykedő Német Bizottságot (Deutsches Komittee für die Befreiung der russischer Juden). A Bizottság első feladata az orosz zsidó lakosság megnyerése, a németek kedvező színben történő feltüntetése, később németbarát szervezetek létrehozása a megszállt területeken, segélyek eljuttatása a rászorulóknak. A Bizottság nevét taktikai okokból rövidesen megváltoztatják a kevésbé militáns hangzású Komitee für den Ostra (Bizottság Kelet-Európáért).

Bodenheimer akciója nem arat osztatlan elismerést. A nem cionista német zsidó szervezetek, köztük a nagy taglétszámú Hilfsverein vezetői igyekeznek jelentéktelennek, s ily módon nem tárgyalóképes partnernek feltüntetni a valóban szerény tömegbázissal rendelkező cionistákat a német hatóságok szemében. A cionista világszervezet vezetése pedig, minthogy a háborúban semleges akar maradni, határozatban kötelezi Bodenheimert, hogy a Bizottság tevékenységét emberbaráti missziónak minősítse, ne vállaljon elnöki tisztséget, és lehetőleg ne cionistákat vonjon be a munkába. A Kelet-Európai Államszövetséggel kapcsolatos elképzeléseit naivnak, meggondolatlannak bélyegzik, és testületileg elhatárolják magukat tőle. Figyelmeztetik, hogy miközben az orosz zsidók megmentője kíván lenni, könnyen lehet, hogy elkötelezetten németbarát tevékenységével épp nekik fog a legtöbbet ártani.

És valóban: ahogy a keleti front elkezdi ingamozgását Szilézia és Volhínia, Mazúria és Litvánia között, az ott élő lakosság szenvedései csak fokozódnak. Nyikolaj főherceg azonnal pacifikálni akarja a frontzónát, elrendelve a potenciális ellenség, a hadra fogható német és zsidó férfiak hátországba történő deportálását. Lepecsételt vagonokba zárják őket, a szerelvények útnak indulnak, a hátország nem kér belőlük, vagon sincs elég, ráadásul a deportáltakat szállító kocsik akadályozzák a csapatok frontra szállítását. Helyenként teljes a logisztikai zűrzavar. Erre Nyikolaj Nyikolajevics elrendeli, hogy szedjenek túszokat a zsidó prominensek közül, őket küldi a hátországba azzal, hogy ha valamelyik település illojálisnak bizonyulna, a túszokat azonnal kivégzik. Így is egész városokat deportálnak később (pl. Kovnót), összességében majd’ egy millió zsidó embert téve hajléktalanná. A háború első nagy vereségéért is, ki mást, a zsidókat teszi felelőssé a cári hadvezetés. Meggyőződésük szerint a zsidó lakások telefonösszeköttetésben álltak a német főhadiszállással, rajtuk keresztül tudódott ki az orosz haditerv. Az, hogy a németek légi felderítést alkalmaztak, az előrenyomuló orosz hadak viszont következetesen elmulasztották a felderítést, mintha rajtuk kívül más tényező (pl. az ellenség mozgása) nem is befolyásolhatná a hadi események alakulását, a cári propagandát nem érdekli: a tannenbergi katasztrófa egyedüli oka a zsidók árulása.

A főhadiszállás

Miközben az oroszok kozák pogromok kíséretében folytatják egyes frontszakaszokon a kiürítést, az előrelendülő német erők érintkezésbe lépnek a meghódított területek lakosságával. Egyelőre nincsenek konkrét terveik, éppen ezért lehet hasznos számukra bármilyen, a térséggel kapcsolatos kész elképzelés. Bodenheimer memoranduma külügyi közvetítéssel eljut a vezérkarhoz. Már 1914 októberében járunk, egyelőre sikerült viszszaszorítani a Sziléziát, sőt Berlint fenyegető orosz erőket. Ludendorff, a keleti front vezérkari főnöke meghívja a főhadiszállásra Bodenheimert, aki magával viszi a Bizottság elnökét, a neves társadalomtudósnak és a cionisták fő agrárszakértőjének számító berlini professzort, Franz Oppenheimert. Bodenheimert és Oppenheimert kalandos út várja, ugyanis Ludendorff sürgönye nem közli velük a főhadiszállás címét. Berlinből Breslaun (Wroclaw) keresztül levonatoznak Gleiwitzbe (Gliwice). Kattowitzból (Katowice) a vonat már nem biztonságos. Vöröskeresztes szállítmánnyal jutnak Krakkóig, onnan teherautó konvojjal zötyögnek tovább, át az orosz–osztrák határon, óriás aranykupolás pravoszláv falusi templom, kidőlt-bedőlt viskók, szétlőtt épületek mellett. Kielcében egy fiatal tiszt, akiről kiderül, hogy Joachim herceg, II. Vilmos legkisebb fia, kölcsönadja nekik az automobilját. Gránát- és bombatölcsérek az úton, lódögök jobbra-balra, lakmározó kutyák, hollók, orosz hadifoglyok menete, köztük feltűnően sok a mongol arcú. Radomban a főutcán fekete kaftános, fekete sapkás tömeg hömpölyög, az arcokon rémület. A felbolydulás oka: nem sokkal azelőtt, az osztrák-magyar csapatok visszavonulása után az oroszok lengyel feljelentésre felakasztottak három talmudtudóst.

Ludendorff szívélyesen fogadja őket, hosszasan faggatja Oppenheimert Anglia és Németország élelmiszertartalékairól, majd biztosítja Bodenheimert, hogy a németek hadállásai szilárdak, ők nem fognak visszavonulni, mint az osztrák-magyar erők. Este bemutatja az urakat Hindenburg tábornagynak, aki írásos bizonyítékát is adja tervük és tevékenységük iránti rokonszenvének. Ügyvéd és professzor mélyen megtisztelve érzik magukat, hogy ekkora hősök társaságában ülhetnek.

Eddig tart a történet. Utójáték: a frontról visszafelé száguldó autó szélvédőjét kilyuggatják az erdőből lövöldöző kozákok. Négy hét múlva a német hadsereg visszavonul. Kelet-európai államszövetségről sem a főhadiszálláson, sem a Külügyminisztériumban nem esik szó többé. 1914 novemberének első felében örökre lekerül a politika napirendjéről. Volt, nincs.

Judeopolonia

Ezzel párhuzamosan előkerül Lengyelország helyreállításának terve. A nagyhatalmak egymásra licitálnak az ígérgetésben. 1916 novemberében a németek régens királyságot hoznak létre Varsó székhellyel. Ez lesz az az átmeneti formáció, aminek helyén két évvel később, ahogy Pi³sudski remélte, csakugyan politikai vákuum képződik, amelyből újra megszülethet Lengyelország.

Akkor hát ki lopta el Lengyelországot, ha egyszer el se tűnt? Nézőpont kérdése. Föderációba kényszeríteni, csonka-országként, elszakítva nyugati és galíciai törzsterületeitől (azok porosz, illetve Habsburg-kézen maradtak volna), német–zsidó szupremácia mellett másodhegedűsi szerepben – ez bizony felér egy ország lefokozásával. Ilyesmi csak a legkörmönfontabb ravaszditól telik ki, hogy egy országtól el akarja csaklizni a rangját. Volt Lengyelország, nincs Lengyelország. Elvitte a róka. El lett bitorolva.

A valóságban persze nem, de virtuálisan mégis. Akinek van szeme, látja. Mint ahogy a lengyel reformkor egyik vezéralakja már 1817-ben előre látta, hogy lengyel földön a Moszkók (Mózsik) dinasztiája uralkodik majd, Varsót Moszkopolisznak hívják, a lengyel arisztokrata családok leszármazottai fuvarosként, iparosként tengődnek, a fővárosban térdig ér a sár, a barokk palotákból a kocsmák gőze csap ki, a színházban obszcén darabok mennek, az új uralkodóosztály franciával kevert jiddis zagyvaléknyelven karattyol, hájas, büdös és koszos, csak a kéjelgésen jár az esze, és már ezer éve megszerezte a hatalmat csalással, fondorlattal.

Julian Ursus Niemcewicz szatirikus elbeszélésének (Anno 3333 avagy egy lidérces álom) megjelenése, 1858 óta a zsidó hatalomátvétel ismétlődő rémkép a lengyel köztudatban. Judeopolonia mítosza Niemcewicz pamfletjéből vétetett, és ilyen vagy olyan formában mélyen beette magát mind a konzervatív, mind a baloldali lengyel politikusok gondolkodásába. Mindegy, hogy kapitalista vagy szocialista mezbe bújik, hogy hazafias vagy internacionalista szólamokat hajtogat, hogy a Miasszonyunkhoz vagy Jehovához imádkozik, a zsidó a lengyel nemzet sírásója.

Akadt olyan lengyel történész, a konzervatív-katolikus beállítottságú Feliks Koneczny, aki a civilizációkat összehasonlító 1935-ös művében (O wieloœci cywilizacyj, A civilizációk sokféleségéről) a Tóra világán alapuló “szakrális” civilizációként írja le a zsidót. Koneczny szemében nem a származás, hanem a kollektív psziché nyomja rá bélyegét valamely közösségre. A kollektív pszichét pedig az életmód, az uralmi formák, a jog, illetve az értékek hierarchiája alakítja. Lengyelország a latin civilizációhoz tartozik, ám történelme során állandó harcban áll az oroszok részéről fenyegető “turáni”, a németek részéről fenyegető “bizánci” és a belső világát kikezdő “zsidó” civilizációkkal. Koneczny az autokratikus orosz államberendezkedést, a kegyetlen mentalitást a szteppei (kun, mongol, tatár) népek hatásából eredezteti, innen a rá aggatott “turáni” címke. A németek részben azzal nyerték el Koneczny rendszerében a “bizantinus” minősítést, hogy császáraik és hitújítóik szembefordultak a római katolikus egyházzal, a konstantinápolyi pátriárkához hasonlóan “szakadást” idézve elő a kereszténység egyetemes világában, részben azzal, hogy a középkori császári udvar, majd a 19. században Bismarck és hivatalnokserege az egyház és a vallás fölé helyezte magát.

Ez a karakterológiai szenvedély kortünet, a sokszor önkényes, de hatásos állításokat felvonultató esszéisztikus tálalás nemkülönben; egyik sem Koneczny saját vívmánya. Mint ahogy az sem az ő egyéni gondolatmenete, hogy egyszerre csak egy civilizációnak lehet gyermeke valaki, vagyis a civilizációk keveredése-kereszteződése ártalmas, kerülendő, sőt megszüntetendő, mert különben az alacsonyabbrendű (abban mindig több az agresszió) végez a békésebb magasabbrendűvel. És a civilizációk legértékesebbike Koneczny szerint a spirituális irányultságú, államot-egyházat szétválasztó, magántulajdont, monogámiát feltételező, erkölcsi értékprioritású latin.

Ha a civilizációk között nincs is szintézis, az elméletben legyen: elvégre a harmincas években járunk, a “konzervatív forradalom” fénykorában. Hanem aztán a szintézist követte a kibontás aktusa; a “lengyel Spenglernek” is becézett Koneczny külön kötetben, több száz oldalon részletesen kidolgozta a bizánci és a zsidó civilizáció jellemzőit. Nem Koneczny tehet arról, hogy amikor a Zsidó civilizáció írásához hozzálátott, az általa “bizantinusnak” minősített németek egyszerre kezdték irtani, méghozzá módszeresen, a lengyelek “latin” és a zsidók “szakrális” civilizációját. Még az sem vethető a szemére, hogy aggódó hazafiként nagy teret szentel könyvében a lengyel politikatörténet azon időszakainak, amikor megítélése szerint a zsidók kísérletet tettek Lengyelország elfoglalására, és ezeket a frankista, asszimilacionista vagy éppen cionista akciókat, például Bodenheimer és társaiét (zsurnalisztikus hangvételű sajtó- és brosúratörténeti szemlézőként, negatív sztereotipiák kíséretében) a Judeopolonia című fejezetben tárgyalja. Ám amikor 1942-ben arról elmélkedik, hogy Hitler személyében az önnön kiválasztottságától elvakult zsidó fanatikus lép a történelem színpadára, s a hitlerizmus rendszerében tulajdonképpen a Talmud más népekkel szemben intoleráns és az önálló gondolkodást tiltó világa, a bálványozó Egyimádás (monolatria) elevenedik meg, 1943-ban pedig legfőbb aggodalma az, hogy hiába végzik el a németek azt, amit el kell végezniük, a “turáni” szovjet hordák megint csak a “zsidó” uralom malmára hatják a vizet, akkor ez a “nemzeti tudat” sajátos kifejeződésének talán, ám a szolidaritás eszményére épülő kereszténység megnyilatkozásának már aligha tekinthető.

Koneczny írásai csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg hazájában, addig a londoni lengyel emigráció igyekezett felhívni rájuk a figyelmet, sikerrel: civilizációelméleti munkájának angol kiadásához Arnold Toynbee írt előszót. Életművét 1990 után sorozatban adják ki otthon, elsősorban a Dmowski-hagyományra visszanyúló lengyel szélsőjobb szellemi táplálékául szolgál.

Koneczny műveitől és szellemiségétől egyáltalán nem függetlenül, 2001-ben jelent meg Radomban az a könyv, amely már a címében – Judeopolonia avagy zsidó állam a lengyel államban – tömören jelzi, miről szól. Borítóján a Bodenheimer-féle államszövetség térképe látható. Szerzőjét, dr. Andrej Leszek Szczeœniak történészt elmondása szerint az késztette a könyv megírására, hogy a holokausztról beszélnek a lengyel iskolákban, ám a zsidóknak a lengyel történelemben viselt dolgairól annál kevésbé. A Judeopoloniát tehát hiánypótló műnek szánta. Szczeœniak (szakmunkaként komolyan nem vehető) ármánytörténeti ismertetőjében a zsidók cári kémek, besúgók, nyerészkedő hiénák és/vagy a lengyelek fejére növő arrogáns pimaszok, mint Niemcewicznél, illetve politikai bajkeverők, mint Konecznynél. Bodenheimer hamvába holt magánakciója itt minden előző és későbbi zsidó politikai szándék mintája és foglalata lesz, a Lengyelországot fenyegető halálos veszély szimbóluma.

Summa

Bodenheimer ahhoz a későromantikus nemzedékhez tartozik, amely hisz a nagy emberekben, a szó és a kultúra erejében, és a kor nagy kérdéseit a vezető körök meggyőzésen alapuló megnyerésével szeretné rendezni. Az a történelmi tény, hogy – szemben a térség uralkodó politikai szélirányával, az önálló nemzetállamok eszméjével – egy újabb imperiális struktúrát, egy köztes birodalmat talált ki, éppúgy tanúskodik elavult, 19. századi nézeteiről, mint a térség többségi népeinek teljes nem ismeretéről. Berlini tárgyalópartnere, Hutthu-HUCzapski gróf joggal ítélte megvalósíthatatlannak Bodenheimer tervét. A porosz udvarhoz hű, de lengyel hazafi gróf tudta, hogy a németeknek fontosabb lesz hadseregük utánpótlása, vagyis a lengyelekből kinyerhető újoncok, mint az, hogy hány orosz zsidó ért németül. Hutthu-HUCzapski reálpolitikusként a régenskirályság felállításáért lobbizott, így egyengetve a lengyel autonómia útját. Bodenheimer mindenképpen rossz lóra tett. Ezt a háborút Németország elindíthatta, uralhatta ideig-óráig, de meg nem nyerhette. Főleg a zsidóknak nem.

A Bodenheimer-féle államalakulat területén modern nemzetállamok jöttek létre. Zsidók már nem élnek itt, összeesküvésük mítosza annál elevenebb. Eszerint ma is ők forgatják ki mindenükből Közép-Kelet-Európa népeit. Ők, akiket elpusztítottak. Akik voltanak, de már nincsenek.

IRODALOM¹

Max Isidor Bodenheimer: Wohin mit den russischen Juden? Hamburg, 1891

Max Isidor Bodenheimer: So wurde Israel. Aus der Geschichte der zionistischen Bewegung. Frankfurt, 1958 (angolul: Prelude to Israel; The memoirs of M. I. Bodenheimer, New York, 1963)

Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006

Theodor Herzls Tagebücher 1895–1904. Erster Band, Berlin, 1922

Bogdan Graf von Hutthu-HUCzapski: Sechzig Jahre Politik und Gesellschaft 1–2, Berlin, 1936

Feliks Koneczny: On the Plurality of Civilizations, London, 1962

Feliks Koneczny: Ciwilizacja ¿ydowska, London, 1981

Joanna B. Michlic: Poland’s Threatening Other. The Image of the Jew from 1880 to the Present, Lincoln and London, 2006

Eric Lohr: Nationalizing the Russian Empire. The Campaign against enemy aliens during World War I. Cambridge, Massachusetts and London, England, 2003

Ezra Mendelsohn: The Jews of East Central Europe between the World Wars. Bloomington, 1987

Julian Ursyn Niemcewicz: Rok 3333 czyli Sen nies³ychany. Warszawa, 1911 (angolul: The Year 3333, or an Incredible Dream. In: Stranger in Our Midst: Images of the Jew in Polish Literature. Ed: Harold B. Segel. New York, 1996. 62–70.)

Franz Oppenheimer: Erlebtes, Erstrebtes, Erreichtes. Lebenserinnerungen. Düsseldorf, 1964

Iwo Cyprian Pogonowski: Jews in Poland. A Documentary History, New York, 1998

Jehuda Reinharz: Dokumenten zur Geschichte des deutschen Zionismus 1882–1933. Tübingen, 1981

dr. Andrej Leszek Szczeœniak: Judeopolonia – ¿ydowskie pañstwo w pañstwie polskim. Radom, 2001

Piotr Wandicz: Polish Diplomacy 1914–1945. Aims and Achievments. London, 1988