Götz Aly és Katharina Rutschky beszélgetése 1968-ról

TAZ: Rutschky asszony, mi jelenik meg a szeme elõtt, amikor 1968-ra gondol?

Katharina Rutschky: Például egy szép jelenet, az 1968 februárjában rendezett Vietnam- kongresszus. Azt éreztük: mienk a jövõ. Most rajtunk a sor. Életem során két igazán jelentõs eseménynek voltam tanúja: 1968-nak és a német újraegyesülésnek.

TAZ: Tehát 1968-at ünnepként kell elképzelnünk?

KR: Ünnepként, igen, valahogy így. Éreztük a szelet a szárnyaink alatt. Mi ott az SDS¹-ben elitisták voltunk. Kevesen voltunk, de mindig a legjobbak. Mi olvastuk a legtöbb könyvet, mi voltunk a legjobban informáltak stb. És hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a fõáramba kerültünk. Arról, hogy Feltrinelli² akkoriban Rudi Dutschke kisfiának babakocsijában szállít robbanóanyagot, semmit nem tudtunk.

TAZ: És ön mire emlékszik, Aly úr?

Aly Götz: Michael Ruetz fotóin mindig ugyanazt látja az ember: néhány, többnyire szakállas, vadul gesztikuláló divatforradalmárt és egy csendes nõt. A képek beszédesek: három férfire jut egy nõ. Akkoriban ugyanis kevesebb, mint 25 százalék volt a nõk aránya a felsõoktatásban. Ez nagyban meg is határozta a lázadás dinamikáját.

TAZ: Ha több a nõ, nincs lázadás?

GA: Ha a nemi arányok kiegyenlítettebbek lettek volna, másképp alakultak volna a dolgok. Majomparádé volt az egész. Kevés nõ volt az egyetemeken, miközben már megjelent a fogamzásgátló és tombolt a szexuális forradalom. Reimut Reiche megjegyzi, hogy már Freud megmondta: a protestáló férfiak egészen különleges szexuális képességekkel bírnak, afféle XXL-férfiak. Ebben az értelemben önmaguk és mindenekelõtt mások szexuális felszabadítása egészen egyértelmû célokat szolgált. Vicces volt, de az emancipációhoz nem sok köze akadt.

TAZ: Ön nem felszabadulásként élte meg 1968-at?

GA: Dehogynem. Hiszen 1967-ben még magázódtak a német diákok. Akkor még Schmidt kisasszonynak és Aly úrnak hívták az embert. Rakott szoknyát, zakót, nyakkendõt kellett hordani, és idegösszeomlást kapott, akinek be kellett mennie egy professzor fogadóórájára. De az összes akkoriban keletkezett felszabadítási propagandairat elviselhetetlen szemét. És ez nemcsak az elméleti mûvekre, hanem a Kinderladen-mozgalom³ irataira is igaz. Egyetlen értelmes gondolat sem található bennük, nincs köztük olyasmi, amit ma haszonnal forgathatnánk.

TAZ: És Günter Armendt Sexfrontja?⁴

GA: Ugyan már, nevetséges! Bugyuta és régimódi.

TAZ: A fényképeken látható férfiak annak idején mégis példaképei voltak önnek, Aly úr?

GA: Igen, persze. Berlinben az SDS-trió, Rudi Dutschke, Bernd Rabehl és Christian Semler volt a példakép. Természetesen olvastuk akkoriban a Die Rebellion der Studenten-t [Diáklázadás].⁵ De abban olyan dolgok szerepelnek, amitõl égnek áll az ember haja. Azt mondja Dutschke: ha Benno Ohnesorg⁶ halála után nem folytatjuk az ellenállást, zsidót gyártunk magunkból. Képzeljék el, ha ma ezt mondaná egy brandenburgi polgármester: ha nem folytatjuk az ellenállást a szemétégetõ vagy egy menekültszálló ügyében, zsidót gyártunk magunkból. A fickó másnapra eltûnne a politika süllyesztõjében. De akkoriban Dutschke példakép volt. Szépnek tûnt minden, ami radikális. Meg tudtuk magyarázni a világot, és mindig igazunk volt. Egyszerûen fantasztikus volt. Azonban ha ma tekintünk vissza arra, hogy saját kulturális terünket mivel töltöttük ki, borsódzani kezd a hátunk.

TAZ: Például?

GA: A személyi kultusz, a Mao iránti lelkesedés. Német tömeggyilkosok gyerekei éltek egy tömeggyilkos bûvkörében. Én is hordtam Mao- jelvényt. 1968 az európai – és különösen a német – totalitarizmus kései hajtása volt.

KR: Aly úr, elnézést kérek, de ezen most nagyon felhúztam magam. A Kinderladen-mozgalomban éppenhogy egy új pedagógia jött létre, a fenébe is! Aly úr, Ön, mint a renegátok gyakran, általánosítva beszél magáról. Melyik K-Gruppéba⁷ tartozott Ön? Én egyikbe sem. Tessék, elhoztam a Falken-igazolványomat, amelyet 1960-ban Holger Börner írt alá.⁸ És az SDS-igazolványom is itt van. Nekem, Önnel ellentétben, semmiért nem kell elnézést kérnem. Én nem rajongtam Thälmannért.⁹ És Dutschkét sem értettem meg soha. Kedves volt és vonzó, de senki sem értette õt. Volt egy rövid maoista korszakom – Jan Myrdal és Edgar Snow Kínáról írt könyvei akkoriban nagyon népszerûek voltak. De nem ismertem az ottani éhínség mértékét. Ahogyan maga sem.

GA: Igen, én sem tudtam róla semmit.

KR: De most mégis úgy tesz, mintha 1968 a német fasizmus tünete lett volna: “a tömeggyilkosok gyerekei”. Én nem tömeggyilkosok gyereke vagyok. A családom 1906 óta kvázi az SPD tagja. És sok más tüntetõ társamhoz hasonlóan mindig is érdekelt a politika. Voltak, akik a vezérürüket követve K-Gruppe-tagok lettek, vagy egyenesen a RAF¹⁰-ban landoltak. De ez nem az én történetem. Egy munkáscsalád gyermekeként kerültem az egyetemre. Nehéz volt nõként érvényesülni. Még a liberális FU-n¹¹ sem lehetett egy nõbõl tanársegéd, legfeljebb demonstrátor. Erre egyszerûen még nem érett meg a helyzet. Ennek ellenére az SDS-ben és a szakszervezetben a nõk számára is volt út felfelé. 1969 és 1972 közt háromszázezer 18–25 éves fiatal lépett be az SPD-be. De a ’68- képbe ez nem került bele: csak az ifjúság, a lázadás, a pittoreszk szexualitás Uschi Obermaierrel.¹² Ezt reklámozzák a mai napig. Szex és erõszak. És halálosan idegesít, mekkora nyilvánosságot kapnak ezek a RAF-gengszterek: Inge Vietts és Irmgard Möller, akik mind a mai napig mikrofonhoz jutnak.

GA: Az életrajzom érdekli, tessék: 1947-es évjárat. 1968 novemberében érkeztem Berlinbe. 1970-ben alapító tagja lettem a Hochschulkampf c. folyóiratnak. Ez a Rote Zellen (Vörös Sejtek) lapja volt. Rémesnek tûnik, ha ma belelapozok. 1971 és 1973 között az akkor nagyon radikális Rote Hilfe [Vörös Segély] tagja voltam. Akkoriban roppantul lelkesedtünk Mahler¹³ elvtársért, aki a RAF-ot alapította, viszont Ströbelét, aki akkor SPD-tag volt, túl reformistának tartottuk ahhoz, hogy betöltse a bebörtönzött Horst Mahler helyét a szocialista jogászkollektívában. Feldolgoztam az ekkortájt megjelent cikkeimet is. Általában anonimak voltak, nem is kellett volna felvállalnom õket. De arra gondoltam, meg kell tudnom magyarázni a gyerekeimnek, hogy mit mûveltem akkoriban. Ezért írtam az Unser Kampf: 1968 – ein irritierter Blick zurück [A mi harcunk, 1968 – bosszús visszatekintés] címû könyvet.

TAZ: Értem. A Vörös Sejtek szintén maoisták voltak?

GA: De hiszen mi mindannyian maoisták voltunk. Rutschky asszony azt állítja, hogy ez egy olyan fázis volt, amikor valami távoliért lelkesedtünk. Semmit nem lehetett tudni a terrorról. Én történész vagyok, és megvizsgáltam, mit is lehetett volna tudni. A nagy német Kína-szakértõ akkoriban a berlini FU-n tanított, úgy hívták: Jürgen Domes. Õ 1966/67 óta szisztematikusan tárta fel, mi zajlik ott. Hogy kiket kergetnek öngyilkosságba, hogy mekkora az éhínség mértéke: 10,5 millió – ami mellesleg szerény becslés volt. Enzensberger Kursbuch-ja 1967-ben közölt egy, a kulturális forradalomról szóló szöveget Joachim Schickel tollából, amely fõként egyetlen tanúra támaszkodott, arra a német közgazdászra, Max Biehlre, aki a náci idõkben a német gazdasági minisztérium tervezési osztályának vezetõje volt a megszállt Lengyelországban, Krakkóban. Õ beutazta Kínát, és nagyon szimpatikusnak találta a, miként kifejezte magát, “kicsit szigorú” fejlesztési politikát, a tömegek kizsákmányolásán alapuló tõkefelhalmozást. Ezek voltak a forrásaink! Akkoriban tettük föl szüleinknek a kérdést: mit tudhattatok volna a nemzetiszocializmus bûntetteirõl? Miközben mi magunk semmit sem akartunk tudni a kínai tömeggyilkosságokról és erõszakos cselekményekrõl. Ez azért megrendítõ. Ismerhettünk volna sok részletet. A templomok és szentélyek lerombolása, a buddhista papok elnyomása – ez mind-mind nyilvános volt 1967/68-ban. Tudhattunk volna róla. De senki nem akarta tudni.

KR: Ez nem igaz, Aly úr. Én például nem voltam maoista. Én anti-antikommunista voltam, és Kína az NSZK-ban bizonyos mértékig politikai önmeghatározásként szolgált. Ezt utólag teljesen félreértelmezi. Hiszen mi nem Kínában politizáltunk, s nem írtunk könyveket Kínáról. Csak reméltük, hogy van valami más is, mint ez a szörnyûséges NDK-szocializmus. Mert ha valaki antiautoriter szellemiségû volt, már egy határátlépés esetén kirázta a hideg. Aly úr, Ön akkor 20 éves volt, én egy kicsit idõsebb. Ezenfelül a nagyon is elméleti beállítottságú SDS-bõl jöttem. És az SPD-miliõbõl. Lentrõl jöttem, sok volt a vesztenivalóm.

GA: Nagyon nagy különbségek vannak az önéletrajzunkban…

KR: Igen, és akkoriban nem csak a Mao iránti lelkesedés létezett. 1969-ben, amikor az SPD és az FDP megnyerték a választásokat, akkor mi, az egész baloldal, hatalmas ünnepséget csaptunk.

GA: Rutschky asszony, az, hogy Ön a szociáldemokrata családi hátterével nem vett rész a totalitarizmus iránti rajongásban, kivételesen becsülendõ.

KR: Nem.

GA: Nem kell mindig ellentmondania nekem.

KR: De igen. Mert Ön marginalizálni akar engem. Viszont én nem vagyok különleges. ’68-at képviselem, éspedig a többséget, nem pedig a vezérürüket.

GA: Nem, Ön nem ’68-at képviseli.

KR: De igen. Ön azt hiszi, hogy Ön képviseli ’68-at azzal, hogy bûntudata van. Mert valamit rosszul csinált.

GA: A diákok 85 százaléka származott polgári családból. Rutschky asszony, az Ön családi hátterével azonos közegbõl érkezõ fiatalok akkoriban, abban a felsõoktatási rendszerben marginális szerephez jutottak. Ön egy olyan kisebbséghez tartozott, amely az SPD-szakszervezetek révén emelkedett föl. Az FU diákjainak többsége azonban egy könnyen fölheccelhetõ rétegbõl került ki. A délnémet térségbõl érkeztek, viszonylag autoriter családokból. Sokan voltak, akik az elnyomás elõl menekültek. A reformra képtelen tartományok pedig – Bajorország, Baden-Württemberg, és még Észak-Rajna–Vesztfália is – a viszonylag szabad, reformer-szociáldemokrata módon kormányzott Nyugat-Berlinbe küldték potenciális lázadóikat. A problémát áttelepítették. Ezért igazából a mai napig kárpótlást kellene fizetniük Berlinnek. Ehhez képest Strauss és Filbinger¹⁴ képesek voltak “tehetetlen berlini politikusokról” beszélni. Miközben a lázadók az õ támogatóik gyerekei voltak.

TAZ: Konkrétan milyen elnyomás elõl menekültek?

GA: Vegyük például az iskolai verést mint nevelési eszközt. Minket 14-15 éves korunkig bizony eltángáltak a tanáraink.

TAZ: Ön felszabadulásként élte meg, hogy belecsöppent a nyugat-berlini diákéletbe?

GA: Igen, hogyne.

TAZ: És mégis, mi volt olyan szörnyû benne?

GA: Például ahogyan Richard Löwenthalra tekintettünk. Löwenthal professzor volt Berlinben. A weimari idõkben kommunista volt, a nemzetiszocializmus idején illegalitásban harcolt, majd elfordult a sztálinizmustól, Nagy-Britanniába menekült, és késõbb mint újságíró és Willy Brandt tanácsadója tért vissza. Amikor megérkeztem az egyetemre, nem figyeltem rá oda, mert jobboldalinak számított. Egy Johannes Agnoli nevû ember nyûgözött le – aki nekünk unos-untalan azt mesélte, hogy Olaszországban a fasiszta párt tagja volt. Elhallgatta azonban, hogy 1943- ban, Olaszország német megszállásakor önként jelentkezett a Waffen-SS-en keresztül a Wehrmacht kötelékébe, és két évig volt bevetésen Jugoszláviában a partizánok elleni harcban. Ezt a tényt nem kívánta velünk megosztani. Igazság és hazugság határán táncolt, és elhagyta az életrajzából, ami igazán fontos. Hiszen Wolfgang Kraushaar rámutatott, milyen szinten kapcsolódik Agnoli parlamentarizmuskritikája a fasiszta parlamentarizmuskritikához. Nagyon fogékonyak voltunk. Rutschky asszony, Ön nem, mert Ön idõsebb volt, és más háttérbõl érkezett. De ezek voltak az én tapasztalataim – és ez nyomaszt a mai napig. Voltak az FU-n kiváló professzorok. Mint például Ernst Fraenkel. Vagy Kurt Sontheimer, aki nagyszerû könyvet írt a weimari idõk antidemokratikus gondolkodásáról. Ám e lehetséges tanárok közül egy sem volt számunkra érdekes.

TAZ: De vajon tipikusnak nevezhetõ-e az Agnolihoz való vonzódás és az emigrációból visszatért Löwenthal elutasítása? 1967/68 mindenekelõtt a számûzött zsidók – Walter Benjamin, Theodor Adorno – újrafelfedezésének ideje volt. Nem ez volt a legfontosabb? És 1968-ban zajlott a Rehse-per is, amely a Freisler-féle Népbíróság¹⁵ egy bírójának szabadulásával végzõdött. Ezt a mozgalom botrányként élte meg?

GA: Tudom – ott voltam az ítélet utáni SDS- tüntetésen. De az tisztán technikai jellegû volt. Az SDS igazságszolgáltatás elleni általános kampányának része volt. 3000 eljárás folyt úgynevezett lázítók ellen. Az SDS az igazságügy ellen akarta fordítani a közhangulatot.

TAZ: De hiszen Rehse a náci elit NSZK-n belüli továbbélésének szimbóluma volt…

GA: Nem. Ez az igazságügy szerkezetének delegitimálásáról szólt, nem pedig a náci múltról.

KR: Kirõl is beszél Ön tulajdonképpen?

GA: Magamról.

KR: Jó. Akkor ezt is tegye hozzá. Mert volt hagyománya a náci idõkkel való szembenézésnek, és nemcsak az SDS-ben, hanem általában a baloldalon is. Ehhez kapcsolódott a Rehse-per elleni tüntetés, ide tartozik Peter Weiss Auschwitz-darabja, az Auschwitz-per társadalmi visszhangja. Kamaszként láttam Resnais Éjszaka és ködjét, és megérintett.

GA: Engem is. Ebben legalább egyek vagyunk.

KR: Nem! A végzetes örökség ébrentartásának tudata nagyon fontos morális motívum volt a hatvannyolcasok szemében. Ezt még a RAF is tudta, amikor Schleyer¹⁶ személyében egy náci gyilkost ölt meg. A RAF tudta, hogy ez a ’68-asok gyenge pontja, amelyen keresztül megfoghatnak minket. Ön mindig aktákról és szövegekrõl beszél, és ezek megkésett bölcsességeirõl. Ezek a szövegek akkoriban nem érdekeltek különösen – és ma sem érdekelnek jobban. Én az életnek akartam tanulni. Mi az antiautoriter nevelést képviseltük. Miért? Mert le akartuk küzdeni a fasiszta karaktert. A Kinderladen esetében is a náci múlt állt a háttérben. És ezek a mai napig mûködnek. Ez változatlanul csodálatra méltó modell. És ez is ’68.

GA: Rutschky asszony, szeretnék kérdezni Öntõl valamit: hogy is volt ez a náci-perekkel? Melyik perre emlékszik ön?

KR: Emlékszem az 1964-es frankfurti Auschwitz-perre. De azon nem voltam jelen.

GA: Frankfurt 1963-tól 1965-ig tartott. Volt még másik is?

KR: Tudja mit, nagyon kellemetlen, ahogy kérdez. És az is kellemetlen, ahogy érvel. Van benne valami…

GA: Érdekes…

KR: Ön nemcsak kérdez, hanem inszinuál. Méghozzá egy jól kidolgozott elmélet alapján. Ön utólagosan megpróbálja bebizonyítani a fasizmus továbbélését a német társadalmi karakterben, történelmi olvasmányokra és a rossz lelkiismeretre alapozva. Ez a bûntudat ökonómiájának netovábbja, totalitarizmus-vádakkal súlyosbítva. Kellemetlen, hogy Ön utólag ilyen õrülten okos. Nem látja, mennyire fiatal volt akkor? És hogy a legtöbben, akik Agnolinál tanultak, nem szenvedtek lelki károsodást?

GA: Csak azt akartam mondani, hogy mindent összevéve rendes tanáraink voltak az FU-n. Ezerszer jobbak voltak, mint azok a diszkont-professzorok, akiket késõbb mi, diákok rángattunk be az egyetemekre.

KR: Ön számomra túl jezsuita, túl inkvizitorikus.

GA: Tulajdonképpen miért szitkozódik velem?

KR: Mert ez egy fontos idõszak volt az életemben. Ezenfelül pedig akkoriban azért nem csak hatvannyolcasok voltunk reggeltõl estig. Szerelmesek is voltunk, karriergondokkal küzdöttünk, és persze vizsgastresszel. Azért nem úgy kell elképzelni, hogy a rendõrség állandóan ott állt az ajtónk elõtt.

GA: A kérdés valójában az, hogy miért ugrottak be a német fiatalok Agnoli parlamentarizmuskritikájának, ami tartalmilag és életrajzilag is a fasizmushoz kötõdött. És hogy miért nem hallgattunk Löwenthal, Dahrendorf és a többiek figyelmeztetéseire. És hogy ma miért nem tud arról senki, hogy 1968 az NSZK történetében a legtöbb náci per és a legtöbb életfogytiglani ítélet éve volt. 1968-ban 30 per ért véget, ebbõl 23 életfogytiglani börtönbüntetéssel. 1968-ban 3000 új nyomozati eljárást újítottak fel. De a diákmozgalom számára ez nem volt téma. Senki nem tartott errõl elõadást, semmilyen baloldali radikális folyóiratban nem találnak cikket róla. Nyíltan tárgyalták Treblinkát, Sobibort, Belzecet, Auschwitzot, Sachsenhausent. Az újság minden nap írt valamit errõl. A Reichskriminalpolizeiamt (birodalmi bûnügyi rendõrség) elgázosítási kísérleteirõl folyamatosan szó volt. De a diákokat ez nem érdekelte…

TAZ: Mivel magyarázza ezt?

GA: A mozgalom a náci idõk elõl egy elméleti konstrukcióba és az internacionalizmusba menekült. És az internacionalizmus azt jelenti – az “USA – SA – SS” szlogenbõl ez egyértelmû –, hogy a német múlt terhét külföldre exportáljuk, hígítva és általánosítva, hiszen mindenhol fasizmus van. Menekülés ez a saját nemzeti történelem elõl. Ez tette vonzóvá az egészet. És nem azért, mert a társadalom hallgatott a náci idõkrõl – hanem mert beszélt róluk.

KR: Aly úr, Ön tudja, hogy 1968-ban sok náci- per volt. Azonban az igazságszolgáltatás nem tudta ezt a bûnt jóvátenni. Be képes ugyan záratni bûnösöket egy életre – de ez nem elég. Mi akkor mindannyian bûnösnek éreztük magunkat. Külföldre utaztunk és angolul beszéltünk, mert úgy gondoltuk: “A fenébe is, mégiscsak ebbõl az országból jövünk!” A Falkennel tett elsõ külföldi utam alkalmával még kellemetlen megjegyzéseket kellett elviselnünk. Persze megértettem. Még akkor is, ha ezt mi, szocialista fiatalok igazságtalannak tartottuk.

GA: Ha azt gondolja, hogy a szocialistáknak semmi közük nem volt a nemzetiszocializmushoz, akkor téved.

KR: Na tessék, most megint elém tesz egy morális nagyítót, ami rendesen élet- és emberellenes. Itt már a szikrája sincs köztünk a konszenzusnak. Ön igazán gonosz módon csak a bûn nyomait keresi a múltban, és nem látja, hogy mi mindent hozott 1968: tudniillik a liberalizálás és demokratizálás alapvetõ hullámát.

TAZ: Aly úr, hogyan vezethet, ahogy Ön állítja, egy a ’68-ashoz hasonló totalitárius mozgalom kulturális liberalizáláshoz?

GA: A vereségén keresztül. Ehhez magunk elõtt kell látni az NSZK történelmét. Az Adenauer-köztársaság konzervativizmusa 1945 után történelmileg szükségszerû volt. 18 millió férfi volt katona, és tette pusztával egyenlõvé egész Európát. Traumatizálva érkeztek haza, mert az erõszak visszaszállt rájuk – hála istennek! Ezután a tömegõrület után ennek a népnek egyszerûen nyugalomra és biztonságra volt szüksége. Ezért jellemzõ az Adenauer-érára a reformok blokkolása, a cselekvésképtelenség. 1945 után a fiatalok közt nagyon erõszakos hangulat uralkodott. Olyan mértékû volt pl. az iskolák udvarain a szadizmus, hogy azt ma már el sem tudjuk képzelni. A köztes generáció – Kohl, Wapnewski¹⁷ és Dahrendorf generációja – érezte a dohosságot, és több liberális reformot akart. Õk kezdetben szimpatizáltak a diákmozgalommal. Még Kohl is talál a visszaemlékezéseiben pozitív szavakat a diákmozgalomra. De Kohl generációja elfordult 1968-tól, mert észrevette: a mélyén valami vad, valami totalitárius rejlik. Ezzel annyi is volt a nagy lehetõségnek. A diákok visszahullottak a totalitarizmusba, ’33-as szüleik nyomdokaiba lépve, akik szintén egy diákmozgalom elindítói voltak, amely hasonló módszerekkel dolgozott. A “mozgalom” – visszataszító náci szó – a valódi reformereket “büdös liberálisokká” avatja. Ezért van a diákmozgalom a köztársaság liberalizálására inkább lassító, mint gyorsító hatással.

TAZ: Rutschke asszony, Aly úr, ennyi év távlatából visszatekintve: milyen hatással volt ’68 a köztársaságra?

GA: 1967/68 a köztársaság számára társadalmi krízist jelentett, s a válság tüneteit a diákok mutatták a legegyértelmûbben. A társadalom megújult ebben a krízisben – nevelési rendszerében, az oktatási rendszerben, a sajtószabadsággal, a saját történelemmel szembeni nyitottsággal.

TAZ: Tehát a történet mégis jó véget ér a lázadásnak köszönhetõen?

GA: Nem, nem a lázadásnak köszönhetõen. A lázadás csak tünet volt. A hatvannyolcasoknak ebben nem sok érdemük van.

KR: Dehogyisnem. Sok társadalom kerül úgy krízisbe anélkül, hogy bármi is megváltozna. Az valóban igaz, hogy létezett a politikai gengszterizmus és a nárcisztikus nagyzási hóbort egy bizonyos keveréke – különösen férfiaknál. Ezt mutatta be Gerd Koenen a Das rote Jahrzehnt-ben [A vörös évtized]. És lehetséges, hogy ezt még nem sikerült teljesen feldolgozni.

De az NSZK-nak akkor szüksége volt – a balszél minden õrültségével egyetemben – erre a felhajtóerõre. Ez az erõ volt a diákmozgalom. Lehet, hogy sokan hamis hõsökért tüntettek, de megmutatták, hogy egyáltalán lehetséges a demonstrálás. A krízis önmagában semmit sem hozott volna. Ami történt, azt akkor fiatal emberek tették, akik látták, hogy lehet valamit csinálni: az oktatási rendszerben, a hivatali eljárásrendszerben, a kispolgárság nyitottabbá tételének ügyében. Ezek voltak azok az emberek, akik késõbb polgári kezdeményezéseket hívtak életre, ahelyett, hogy az államra vártak volna. És akik nem tettek többé függönyt az ablakra.

FORDÍTOTTA VEREBICS PETRA

A beszélgetés 2007. január 29-én jelent meg a taz-ben (die Tageszeitung). Götz Aly történész 1947-ben született Heidelbergben. Dolgozott a taz és a Berliner Zeitungszerkesztõjeként, jelenleg független újságíró. 2002 óta a frankfurti Fritz Bauer Institut vendégelõadója, fõ kutatási területe a holokauszt. Nagy számban publikált írásokat a nemzetiszocialista történelemrõl és társadalompolitikáról. Katharina Rutschky 1941-ben született, neveléselméleti szakember és közíró. Feminizmus és nevelés témakörben publikál. Talán legismertebb, Schwarze Pädagogik c. könyvében (1977) kifejti elképzeléseit a “mérgezõ pedagógiáról”. Az interjút Stefan Reinecke és Jan Feddersen taz-szerkesztõk készítették.