(szatírjáték)

(egérmonológ)

(Vásári mutatványosbódé a Parlament elõtt. Egér be. Ingujját feltûri és gondterhelten karizmait nézegeti.) Interregnum? Ma Magyarországon? Ez a kérdés? Megõrültetek! Jól van, játsszatok csak a szavakkal! Meg a kockakövekkel, az utcán! Addig játszadoztak, amíg a végén tényleg interregnum nem lesz! Más már nem is hiányzik ennek a szerencsétlen, elkúrt országnak! Huhogj Bajazzo, csak rajt ne kapjanak! Addig huhogsz, míg egyszer úgy maradsz! Vagy ránk huhogod a bajt. Agyalágyult! Hát nem érted? Nincsinterregnum-nincsinterregnum-nincsinterregnum! Mit csicseregsz? Tehát van? Mondom, hogy nincsen. Amíg engem látsz, nincsen! Nem látsz? Mi az, vak vagy? Nem látod, hogy nem vagyok? Ami van, nincsen, ami nincsen, van. Ez ilyen egyszerû. Azért, hogy ne is legyen! Én vagyok az interregnum? Kéremszépen! Legyek az interregnum, az õszödi rém, az énekes Vazul! A fülekért ez esetben persze nem kezeskedem! Addig is, ha megengedik, mint interregnum majd elkormányozgatom az országot. Elvégre kormányon vagyok, vagy nem? (Gyorsan lenyom néhány fekvõtámaszt, és újra karizmait nézegeti.) Hogy mi van a kormánnyal? Túllépett rajta az idõ? Tudod, kin lépett túl az idõ? Per pillanat az idõ én vagyok, és éppen számolom a perceid. Még két perced van, hogy a fal mellett hazaosonj anyucihoz.
A kormány, kisöcsi, ha nem tudnád, a helyén van, és csapatai harcban állnak. Nyílt hatalmi harcban. És ebben a nyílt hatalmi harcban, mindjárt két akkora fülest kapsz tõlem, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat (már ha adja, nem úgy kell kicsikarni tõle) vagy ne legyen egér a nevem! (Egér kívánsága valóra válik. Nevét elveszik tõle és attól kezdve macskának nevezik.)

(macskamonológ)

(Macska be. Gondterhelten karizmáit nézegeti.) Hülye kérdés! Még szép, hogy interregnum van! De még mekkora interregnum! Mondhatom, rég láttam ilyen szép, nagy októberi interregnumot! Már november van? Hát akkor novemberit is! A lélegzetem is eláll! A vak is láthatja, hogy nincs kormány, és nincs kormányzás! Azért vagyunk az utcán, mert üres a parlament. És azért üres, mert mi az utcán vagyunk. Hol legyünk, ha üres a parlament? Ha megbukott az egérkormány?! Sõt, az egész rendszer, úgy, ahogy van – álalkotmánnyal, álparlamenttel, áldemokráciával, álrendszerváltással egyetemben! Hölgyeim és uraim, jelentem, a bukott posztkommunista rendszer agonizál. A bukott kormányfõ haldoklik. Erkölcsi nulla. Politikai hulla. Azon görcsöl, hogy nincsen. Persze, hogy nincsen, ha átlépett rajta az idõ. Puszta testi képével igyekszik palástolni, hogy már nincsen. Elvitte a cica. Sebaj, mi majd lerántjuk errõl a hazudozó semmirõl, errõl az elszabadult hajóágyúról a leplet! A semmi meztelen! Elég volt! Hogy azt ne mondjam, basta! A magyar emberek türelme egyszer s mindenkorra elfogyott. (Toporzékol.) És én vagyok az a magyar emberek! Mindenki láthatja, ha nem vak, hogy az országot nem kormányozza senki. Az ország, amióta álparlamenti választások ócska trükkjével, félrevezetettek, megtiportak, kizsigereltek és agytalanítottak álszavazataival leválasztották éltetõ televényérõl (körülnéz, mintha keresné az éltetõ televényt, végül végignéz magán), egyszóval énrólam, nos, az ország, hölgyeim és uraim, fájdalmában kettéhasadt: a magyar történelemben példátlan módon ellenzékre és kormányzatra szakadt szét! Nem jókedvében, mondanom se kell! Nem jókedvében szokott az ország kettészakadni Hazára és a Haza Ellenségeire! Hát ki látott még olyat, hogy a Haza Házában a Haza Ellenségei üljenek diadalmi tort? Ráadásul egymagukban, ellenzék nélkül! Hát mi van itt? Káosz van, hölgyeim és uraim, káosz! Káosz az utcán! Káosz a fejekben! Erkölcsi káosz, politikai káosz, pénzügyi káosz! Te tetted ezt, király! Akarom mondani: álkirály! Ál-Kapóne! Meg a rókalelkû baloldalad, az! Hát a jobboldalad hol van? Nincs is? Féloldalas vagy, szegény szörnyeteg? Nézz miránk, egészségesekre, akiknek mindjárt két oldalunk is van, sõt ha jobban meggondoljuk, három: egy jobb, egy bal, meg egy jobbik! Nézzél csak, álbaloldal, mereszd a rút posztkommunista egérszemeid, már nem sokáig mereszted! De hagyjuk a népnyúzó posztkommunistákat másra! Nézzünk most már nagyobbakra is! Nézzünk például a Történelem Órájára, amely a huszonnegyedik órát mutatja. Stopperrel követjük, nehogy a posztkommunisták megint elcsaljanak néhány percet. Magyarország népe, ébresztõ! Igazítsuk össze óráinkat! Még fél órát adunk a látszatkormánynak, hogy eltûnjön, és helyreálljon a valóság! A valóság pedig az, hogy a kormányfõ én vagyok! Hogyan? Nem tûnt még el? Akkor már csak huszonkilenc perc húsz másodperce van az álbaloldali álkormánynak, hogy álkirályával az élen elhúzzon innen, hogy kivonja megszálló csapatait édes hazánk véráztatta, tankoktól barázdált, multiktól letaposott, posztkommunistáktól kiárusított õsi földjérõl! Továrisi, konyec! Addig menjen, amíg mehet, amíg szabadon elvonulhat! Használja ki nagylelkûségi rohamunkat, mely mellesleg már nem sokáig tart. Ne revolverezze tovább szegény magyar embereket! Ne zsarolja áldott hazánk szeretett népét, a Magyar Köztársaságot, közelebbrõl engem! Ne adjon ultimátumot a népnek sunyi módon azzal, hogy nem ad ultimátumot! Ismerjük mi már az ilyen aljashazug posztkommunista trükköket! (Macskakórus skandálva a térrõl: “Aljas-hazug! Aljas-hazug!” Macska karmesteri mozdulattal leinti õket.) De ha nem akar menni, mitõlünk maradhat is. Ha nem megy szépszerivel, majd visszük, ugye emberek? (Taps, ováció, nevetés. Kórusban: “Aljas-hazug! Aljas-hazug!” Karmester int.)Hogy a lába sem éri a földet! Bevágjuk a dutyiba! A fegyházba! A tébolydába! Az adósok börtönébe! (Visítva) A Köz-kór- ház-ba! Mert ott a (hahotázva) ha-ha-ha-ha, posztkommunista álkirály, bolondkirály, tolvajkirály, kazánkirály, kulcskirály – mi van még? – helye! Merde! és ezerszer is merde!, akarom mondani szahar, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, drága magyar testvérek, honfivértõl pirosult drága elvtársaim! Ott a helyük a posztkommunista haramiáknak és prekommunista, parakommunista, metakommunista szekértolóiknak! Ott a helyük drága nemzeti frigyládám rosszarcú fosztogatóinak, Unió- szerte körözött hétpróbás hazudozóknak, megélhetési pufajkásoknak, brüsszeli bandabürokratáknak, hogy azt a jó, édes globális- multinacionális-komprádor-nómenklatúrás- (fulladozva) – ejnye, még belelovalom magam! – kéjsóvár-milliárdos-szélhámos-lakáj-országgyalázó-õszödi nagynénikéjét mindnek, ott, ahol van! Félreértés azonban ne essék: mi nem akarjuk átvenni a hatalmat! Eszünk ágában sincsen! Rosszul ismer minket, aki így ismer! Mi a hatalmat nem önmagáért akarjuk! Mélyen megvetjük az önmagában vett hatalmat. Mi csak a saját kezünkbe vett hatalmat fogadjuk el! Azt is csak saját kezünkbõl! Úgyhogy senki ne dõljön be az aljashazug posztkommunista propagandának. (Térrõl: “Aljas-hazug! Aljas-hazug!”) Mondá az Úr: ne féljetek! Mondá, de nem mindenkinek mondá! Az elvetemülteknek, a multikkal cimborálóknak, a hazugság sarában fetrengõknek, a bankárkormányoknak nem mondá. Azok csak igenis rettegjenek! Rettegjenek, akiket néven nevezett a magyar nép! Akiknek nevét és címét szent ajakára vette a Haza! Akiknek nevét és címét rózsaujjával lámpaoszlopokra, hirdetõfalakra, internetes portálokra írta föl a százszor szent Szabadság: az álpolitikusok, az álbírák, az álrendõrök, az álújságírók, az álközhivatalnokok! Mindazok, akik az álkirály rémuralmát, a néven nevezett semmitszolgálták álnokul és szolgamód! Hiába mondtuk nekik: “Ne szolgáljatok! Álljatok félre az útból, jóegerek! Álljatok át a felkelt utca, a forradalmi nemzet, az alkotmányozó nagy népi hurál, egyszóval az igazságszeretõ magyar emberek oldalára: a mi oldalunkra, ahol két lábunk megvetve állunk mi magunk is!” Nem, hölgyeim és uraim, nekünk nem a hatalom kell! Hanem az ország. Éspedig kizárólag az ország saját jól felfogott érdekében. Addig pedig, amíg az ország saját érdekét jól felfogja, megérlelõdik a nagy elõrehozott erkölcsi fordulatra, és a még elõrébb hozott parlamenti választásokon töredelmesen belátja, nincs más választása (eddig sem volt, csak nem tudta), amíg vissza nem tér a hatalmától fosztott, parlamentjébõl számûzött igazi király, és föl nem áll végre a Nemzet egyetlen szerelmetes Kormánya – Egy Nemzet! Egy Kormány! Egy Kormányos! – melyet az Ég szabadító kegyelme küld az agyonsanyargatott Magyar Középosztálynak és a kiszipolyozott Magyar Fogyasztói Népnek, s amely leválthatatlan, akár égrõl a Nap, nos, addig is, hölgyeim és uraim, egy Ideiglenes Kormány tartsa a nemzetben a lelket, aztán már, ha mi megérkeztünk, erõs mancsainkkal átvesszük tõle e drága kincset. Per pillanat mindegy, minek nevezzük az Ideiglenes Kormányt – szakértõi kormánynak, nemzeti megmentési kormánynak, nagykoalíciónak, alkotmányozó nemzetgyûlésnek – fõ, hogy ideiglenes legyen! A nemzetet azonban addig is meg kell menteni! Egyfelõl a rémkirály áluralmától, másfelõl az álkirály rémuralmától! E kettõtõl kell megmenteni, valamint még a baloldal ámokfutásától, ha jól számolom. Minden eszközzel, természetesen. Ha ütött a végóra, a Nemzet nem lehet válogatós az eszközökben. A Demokrácia nem fintoroghat, amikor léte vagy nemléte forog kockán! És nem is fintorog. Én legalábbis nem így ismerem magamat. Még szerencse, hogy a végórát mi tartjuk kezünkben, és így az most nekünk ketyeg. Így legalább nem tud hazudni, pontosan akkor fogja elütni a véget, amikor mindennek vége van. De mit látok és hallok? Máris elütötte! Ezt a Vég itt és most saját szavaival fogja megerõsíteni Önök elõtt. (Kiszól: “Vég, kérlek, gyere be!” Vég, sapkáját gyûrögetve, szemlesütve, alázatosan be)

“Hölgyeim és uraim! Tisztelt Esküdtszék! Fõméltóságú Uram! Fényestekintetû Népi Ülnökök! Engedjék meg, hogy elõször is bemutatkozzam: a Vég vagyok. Igen, én is eljöttem, hogy mint az itt folyó áldatlan kirakatper koronatanúja, szabad akaratomból, ámde minden kényszer nélkül, tanúságot tegyek az idõrõl: az áluralomnak egyszer s mindenkorra vége, az idõ – saját szemeimmel láttam – átlépett a nemzetárulókon. Megkönnyebbülhetünk, bár a nagy összesküvés szálainak teljes felgöngyölítéséhez talán még a jövõ nemzedékek szívós munkája sem lesz elég. Egyet mondhatok csupán, de azt teljes határozottsággal: a mélyen tisztelt Ítélõbíró-Fõvádló-Ítéletvégrehajtó úrnak a vád minden pontjában száz százalékosan igaza van! Ha mégsem lenne, akkor, mondhatom, nagyon, de nagyon csodálkoznék!

(Macska Vég felé fordulva) Jól van Vég! Helyedre Vég! Tessék, itt egy kockacukor! (Vég, fogai közt a kockacukorral farkcsóválva el. Macska fogcsattogtatva) Saját fületekkel halhattátok, mit mond a Vég! Vagy nem hallottátok? Azt is levágta a gaz álkirály? Hogy nem szégyelli magát az ilyen?! Na jól van. Akár hallottátok, akár nem, ehhez tartsátok most már magatokat! És ti is ehhez tartsátok magatokat hitvány percemberkék, pillanatkirályok, futottak-még-kormányfõk, pár-órára- miniszterelnökök, válogatott szaharháziak! Ehhez, ha értitek, mire gondolok! Magyar-e vagy? Nem tudod? Majd megtudod. Egyet mondok neked, de kettõ lesz belõle: ne bántsd a magyart! (Énekel) Ne- bántsuk-egymást-gyerekek-a-szív-a-legszebb-kincs… Ha meg nem vagy magyar (tovább énekel), akkor-helyed-itt-nincs! (Szájára üt).Hû, de inkorrekt voltam! Vagy csak félreérthetõen fogalmazok. Hm. De talán nem véletlenül! Sebaj, rágalmazzanak csak a szemetek! (Megint énekel) Egy-a-lényeg-tartós-béke! Na de az aztán a mi békénk legyen ám, az’istenit! (Énekel) Hej-hó, hej-hó… Éljen a munkásság-parasztság, nem fogja polgári ravaszság! És – jut eszembe – hatalmat, húst a dolgozóknak! Azonkívül általános tandíjmentességet, huszonnegyedik havi nyugdíjt, az áfa, az eva, a tánya és a többi szemétség teljes és végleges eltörlését, általános amnesztiát a Bastille-ban, továbbá Recsken és a Gulagon raboskodó magyar szabadságharcosoknak! És végül, de utolsósorban: éljen tiborc-hûségû nemzetünk (sír), valamint nagy szabadítónk (zokog) – a hõs Übü Papa!” (Macska dérrel- durral el.)

(Interregnum folytatódik)

Sz. Á.