Királyságot csak a szabályok betartásával lehet vezetni; csatát csak a szabályok megtörésével lehet nyerni…

(Tao Te King 57, 1-2)

A latin eredetű „consolidálni” szó jelentését az 1865-ös Közhasznú Magyarázó Szótár így adja meg: állósítani; megállapítani; megszilárdítani, összeforrasztani.¹ A latin solido ige jelentése: sűrít, szilárdít, megerősít; a solidum: szilárd, kemény alap vagy rész; a solide pedig: biztosan, alaposan. Az olyan magyar jelzős szerkezetekben, mint a szolid ember vagy szolid vállalkozás, a „szolid” jelző arra utal, hogy az illető ember szilárd jellemű, állhatatos, összeszedett, lehet a szavára adni, lehet rá építeni, támaszkodni, számítani, illetve valamilyen cég megbízható, pénzügyileg megalapozott, stabil, ígéreteit, szerződéses kötelezettségeit betartja, termékeinek minősége és szolgáltatásainak színvonala nem változik, garantáltan kiváló.

Mivel a consolidatio szóösszetételben szereplő con előtag jelentése: együtt, össze; a solidus jelentése pedig tömött, szilárd, a szó értelmét legpontosabban így lehetne visszaadni: valamilyen állapot összetömörítése, eggyé ötvözése és ezáltal megszilárdítása. Átvitt értelemben a solidus szó minden jelentése az illető dolog, minőség, állapot szilárdságára, stabilitására, megalapozottságára, megbízhatóságára utal. Nem hiába lett a koraközépkor „legkeményebb” birodalmi valutájának – a bizánci fizetőeszköznek – solidus a neve: szilárd volt, megingathatatlan, valódi, igazi (nem talmi), tartós, lévén színarany (a solidus átvitt jelentése egyebek mellett: tiszta, valódi, tömör, merő, szín-). Konszolidálni tehát annyit tesz, mint valami bizonytalant biztossá, kiszámíthatóvá, valami átmenetit véglegessé, valami rendezetlent, kaotikusat rendezetté, rendszerszerűen – tehát átláthatóan, megbízhatóan, kiszámíthatóan – működővé tenni; valami megalapozatlant megalapozni; valamilyen képlékeny, kocsonyás halmazállapotban lévő rendszert megszilárdítani, tartósítani; valamilyen bizonytalan kifutású átmenetet lezárni; valamilyen ideiglenes állapotot véglegesíteni.

A politikai konszolidáció fogalma

A „konszolidáció” szót eredetileg – és a nyugati társadalmakban jellemző módon mindmáig – sokkal inkább a gazdasági rendszer, semmint a politikai rendszer minősítésére használták, illetve használják. A „konszolidáció” szó hallatán a politikáról véleményt formáló nyugati polgárnak előbb fog eszébe jutni a gazdaság, mint a politika, ha utóbbival kapcsolatban egyáltalán felmerül benne a konszolidáció fogalma, hiszen eleve hiányoznak tapasztalati világából azok a politikai rendszerek és azok a korszakos politikai tapasztalatok, amelyekre Kelet-Közép-Európában (különösképpen Magyarországon) a közvélemény, de történészek, politológusok, közírók is – a kialakult politikai szóhasználatot követve – a konszolidáció fogalmát alkalmazzák.

Nyugaton a politikai közbeszédben összehasonlíthatatlanul gyakrabban fordul elő a konszolidáció szó gazdasági összefüggésben. Gyakrabban esik szó a „gazdaság konszolidálásáról”, „pénzügyi konszolidációról”, „konszolidált költségvetésről”, „bankkonszolidációról” „konszolidációs államkötvényekről” vagy mint manapság „az euro- övezet konszolidálásáról”, „konszolidált adósságról”, semmint a „demokrácia konszolidálásáról” vagy a parlamenti választást követően felállt kormányzat konszolidált működéséről, és végképp nem merül fel a konszolidáció politikai fogalma (még történeti értelemben sem) valamilyen – a hatalmat puccsal, ellenforradalommal vagy akár választással elbitorló – hunta, populista párt autokratikus politikai rendszerével kapcsolatban. Még a konszolidációval rokon értelemben használt stabilizáció fogalma is inkább gazdasági, semmint politikai összefüggésben merül fel a nyugati politikai közbeszédben. Mindez persze nem azt jelenti, mintha a politikai állam és a politikai intézmények évszázadokon átívelő fejlődésfolyamatában kiformálódott és teljesen sohasem bezáruló nyugati politikai rendszer – a poliarchikus vagy liberális demokrácia – tökéletesen stabil, egyszer s mindenkorra megalapozott, kőkemény szilárdságú, töréseket és szakadásokat, válságokat és összeomlásokat nem ismerő rendszer lenne, hanem csak azt, hogy dinamikusan nyitott rendszer, amely képes – állandóan meghaladva aktuális intézményi kereteit és a benne elért szabadságfokot – becsatornázni önmagába az új konfliktusokat, integrálni az új szereplőket, intézményesíteni és a rendszer hajtóerejévé alakítani a rendszert feszegető, a rendszert meghaladó, sőt, a kifejezetten rendszerellenes politikai mozgásokat is, és ilyen értelemben nemcsak konszolidálhatatlan, de nem is konszolidálandó.

A konszolidáció politikai fogalma – akár nem- demokráciáknak demokráciákba való visszafordíthatatlan megérkezését jelölik vele, akár demokratikus forradalmak leverését követő parancsuralmi rendszerek megszilárdítását valamilyen „hatalom” és „társadalom” közötti paktum, formális és/vagy informális alku, kiegyezés, „negatív konszenzus” jegyében, a társadalom ellenállásától, az instabilitástól, netán új forradalmi robbanástól tartó parancsuralmi teljhatalom politikai belátása és kényszerű önkorlátozása alapján – a nem-demokratikus rezsimek problematikájának részét képezi. A politikai konszolidáció fogalma – akár egy rendszer hivatalos vagy félhivatalos ideológiai apologetikájában jelenik meg, akár a politikatudomány által újabban használt kritérium, amely a „demokratikus átmenetek” visszafordíthatatlanságát, a demokratikus átalakulás sikeres lezárulását jelöli – mindig akkor és ott jelenik meg, ahol nincsen rendszerszerűen kiépített, társadalmilag meggyökeresedett demokrácia (még nincsen, mint a demokratikus átmenetek esetében, vagy már nincsen, mint a demokratikus forradalmakat – többnyire külső segédlettel – leverő parancsuralmi rezsimekben).

A társadalmilag megalapozott, történetileg folytonos, évszázadok alatt mindinkább kiteljesülő demokráciák nyitott rendszerével kapcsolatban a konszolidáció politikai fogalma semmitmondó vagy kifejezetten használhatatlan. A poliarchikus demokrácia mint dinamikusan nyitott, magát újraszabályozó és folytonosan megújító rendszer – természetéből fakadóan – konszolidálhatatlan. Csak valamilyen diktatórikus fordulat zárhatná le, vethetne véget neki: a szabadság rendjeként koncipiált és megvalósuló demokrácia azonban lezárhatatlan és megszilárdíthatatlan. A „megvalósult” demokrácia éppen a pluralizmusból, a hatalmi ágak elválasztásából, a versengésre épülő politikai pártrendszerből, a sajtó- és gyülekezési szabadságból következőleg nem biztosíthatja a konszolidált nem-demokratikus rezsimek „békebeli békéjét”, zavartalan csendjét, látszólagos konfliktus-nélküliségét, elhülyült boldogságát, amelynek horizontjáról nézve a szabadsággal együttjáró felelősség, a versengéssel együttjáró kockázat maga a pokol.

Épp ezért válik a demokratikus átmenetek döntő kérdésévé, hogy a demokrácia átmeneti rendszerből, politikai vágyképből és „akaródzásból”, jogi-intézményi vázból működőképes rendszerré tudott-e válni, amelyet nem fenyeget semmiféle politikai visszarendeződés, éspedig azért nem, mert a társadalom túlnyomó többsége a demokráciát legsajátabb politikai létmódjának tekinti és a demokratikus részvétel formáiban azonosul a rendszerrel. Innen nézve a „demokratikus konszolidáció” vagy a „demokrácia konszolidálása” új keletű – nem épp ellentmondásmentes és vitatott² – fogalmának – e sorok írója szerint – egyetlen értelme az lehet, hogy a demokratikus átmenet során a poliarchikus demokrácia intézményes berendezkedése (jogállam, parlamentarizmus) eljutott-e a társadalmi megalapozottságnak – a dinamikus stabilitásnak, az intézményesültségnek, a rutinizálódásnak, a társadalmi elfogadottságnak – arra a szintjére, amelyen a szabadság rendjének nyitottsága, képlékenysége-formálhatósága, a versengés és szüntelen konfrontálódás nem úgy jelenik meg többé a társadalmi tapasztalatban mint a rend hiánya – bizonytalanság, instabilitás, káosz –, vagyis ettől fogva a rendszer mindenféle konszolidációja okafogyottá válik, megkísérlése pedig merényletté a demokrácia ellen, amely a társadalom masszív ellenállásába ütközik. Ebben az értelemben a „demokrácia konszolidálása” mint a demokratikus átmenet lezárása – paradox módon – abban áll, hogy létrejött a konszolidálhatatlan (konszolidációra nem szoruló) demokrácia dinamikusan nyitott rendszere.

A „demokrácia konszolidálása”

A „demokratikus konszolidációnak” illetve a „demokrácia konszolidálásának” fogalma a múlt század utolsó harmadában jelent meg a politikaelméletben, a Samuel Huntington könyve³ nyomán a „demokratizálás harmadik hullámának” nevezett – Dél-Európában, majd Dél-Amerikában, végül pedig Kelet-Európában mintegy hatvan országban lezajlott – politikai rendszerváltásokkal, „demokratikus átmenetekkel”, vagyis különféle módon keletkezett, különféle típusú, rövidebb-hosszabb ideig tartó diktatúrákból a demokráciába való többé-kevésbé irányított átkelésekkel (democratic transitions) összefüggésben. A demokratikus konszolidáció fogalma az úgynevezett „új demokráciák” minőségét, tartósságát fejezte ki, egyszerre volt a demokratizálási folyamat célja és visszafordíthatatlanságának, vagyis a demokráciában való tartós berendezkedésnek a kritériuma. A „demokratikus konszolidáció” elmélete a tranzitológia (az autoritárius rendszerből a demokratikusba való átmenetek problematikájával foglalkozó politikatudományi szakdiszciplína) általános problematikáján belül a demokratikus átmenet sikerességének, az átmenet eredményeként létrejött demokratikus rendszer minőségének kérdésével foglalkozó szubdiszciplína, amely az önállóságnak az utóbbi húsz évben olyan fokára jutott, hogy már saját neve is van: „konszolidológia” vagyis konszolidációtan.

A demokrácia konszolidációján vagy konszolidáltságán a nyugati kutatók a 90-es évek végéig az úgynevezett új demokráciák politikai „szakítószilárdságának” fokát értették, közelebbről az autoritárius berendezkedésű, gyakran katonai vagy félkatonai diktatúrákból, később pedig az államszocialista pártállami rendszerekből demokratikus rendszerbe való átmenet valamilyen döntő etapját, az átalakulási folyamat lezárását, a lejátszódott demokratikus átalakulás „visszafordíthatatlanságát”, a demokrácia „stabilitását”, a demokratikus intézményrendszer kiépülését és „működését, a demokratizálási folyamat „elmélyülését”, a demokrácia „megfelelő színvonalát” vagy „minőségét” értették. Mindenesetre elég sok mindent értettek rajta ahhoz, hogy Andreas Schedler, osztrák politológus, az összehasonlító politikatudomány művelője gyakran hivatkozott What is Democratic Consolidation? című, a konszolidációtant áttekintő tanulmányában⁴ a „demokratikus konszolidáció” fogalmának korabeli használatát ízekre szedve, a fogalmat többértelműnek, zavarosnak, homályosnak, tudományos használatra már-már alkalmatlannak nyilvánítsa, és a deskripciót a normativitással keverő fogalomhasználatot bírálva azzal a felszólítással forduljon a szakma művelőihez, hogy bármilyen jelentésben használják is eztán a fogalmat, tegyék a fogalom jelentését explicitté, egyértelművé és megfoghatóvá.

A „demokratikus konszolidáció” jelzős szerkezet nem a demokrácia konszolidációjának módjára utal, mintha a demokráciának volna egy nem- demokratikus konszolidálási módja is, hanem magának a demokráciának a konszolidációjára, amely e – Schedler által kritizált – fogalomhasználat szerint a demokratikus átalakulás visszafordíthatatlanságának, a demokratikus berendezkedés társadalmi támogatottságának, a „demokrácia minőségének” vagy „mélységének” a fokmérője. A demokrácia konszolidációja nem a demokratikus rendszerre irányuló valamilyen politikai célkitűzés, feladat-megjelölés és végrehajtandó vagy végrehajtott program, hanem a demokrácia stabilizálódásának eredménye a demokratikus átalakulásnak egy előre meg nem határozható, de a posteriori megállapítható pontján.

A demokratikus konszolidáció elmélete elválaszthatatlan az 1990-es években született új, önállóságára büszke politikatudományi diszciplínától: a tranzitológiától. A tranzitológia a kelet-európai pártállami diktatúrákból, illetve redisztributív államszocialista hiánygazdaságokból a plurális demokráciába, a kapitalista versenygazdaságba és fogyasztói társadalomba való átmenetet (tehát egy teljes politikai-gazdasági rendszer, és nem pusztán egy politikai rezsim átalakulását!) az átmenet egyes szakaszait (a korábbi rendszer lebontásának lépéseit, e lépések sikerre vezető vagy kudarccal fenyegető jó vagy rossz sorrendjét, a lebonyolítás lehetőleg békés, konszenzusos útját és módját) tanulmányozta, elemezte, prognosztizálta, gyakrabban a tervező, a tanácsadó, a kritikus, mint a szenvtelen elemző, a kutató szerepkörében. Buzdított, óvott, aggódott, figyelmeztetett; felkészítette az átmenetet irányító szereplőket a veszélyekre és nehézségekre; óvta őket ettől vagy attól a lépéstől, az átmenet egyes szakaszainak átugrásától vagy felcserélésétől, forgatókönyveket készített, melyekkel orientálta őket. Jellemző, hogy az alkalmazott politikatudománynak ez az új diszciplínája a szóban forgó rendszerek teljes átalakulásának leírására nem az átváltozás (metamorfózis) némiképp elkerülhetetlenül csodás, mesei vagy vallási-mitologikus képzetét,⁵ hanem az átmenet (tranzit) fogalmát⁶ használta. Az „átmenet” (tranzit) szó az átalakulás folyamatosságára, nem-erőszakos, nem- forradalmi, nem-katasztrofális, nem ugrásszerű jellegére utalt, egyszersmind a demokráciába való gyors és könnyű átmenet egyik feltételét is a politikai robbanás, az erőszakos megrázkódtatások elkerülésében jelölve meg.

A rendszerváltás leírására használt „átmenet” szó olyan folyamatot feltételez, amelyben a demokratikus átalakulás békés és irányított jellegű, lépésről-lépésre halad előre és nem lép ki abból a politikai mederből, melyet az átmenetet előkészítő és lebonyolító ellentétes érdekű régi és új elitcsoportok szerződéses alkuja ír körül és szavatol. A kelet-európai országokról elmondható, hogy a rendszerváltás során a folyamatot irányító, befolyás- és hatalomszerzésre törő elitcsoportok mindegyike ugyanazt a játékot játszotta. Ez éppen akkor szűnt meg, amikor létrejött az új rendszer, vagyis sikerült együttesen – ugyanazt a játékot játszva – lefektetni a jogállamiság és a poliarchikus demokrácia „közös játékának” szabályait. Az átmenet olyan folyamat volt, amelyet a régi rendszer kirobbanó krízise (gazdasági válság, áruhiány, tömegelégedetlenség, politikai legitimációvesztés) nyomán a pártállam csúcsán elhelyezkedő és a vele szemben ellenséges szakértelmiségben egyaránt aktivizálódtak a rendszerváltás elkerülhetetlenségében egyetértő és lebonyolítási módjában megegyezésre kész csoportok, amelyek így – többé-kevésbé erős, inkább passzív, mint aktív tömegtámogatással – vitték véghez a pártállami „bársonyos diktatúrának” a parlamentáris demokrácia és a jogállam pályáira való átállítását. (A hidegháborús szembenállásnak és a jaltai békerendszernek véget vető szuperhatalmak egyébként kívülről, a forradalmi megrázkódtatásoktól ódzkodó helyi társadalmak pedig belülről is egy ilyen békés, konszenzusos rendszerváltás felé terelték-nyomták az 1980-as évek végén az elitcsoportokat).

A „konszolidológia” a „jelző nélküli” (without adjective), nyugati demokráciákat a „jelzős demokráciáktól” (with adjective)⁷ egyebek mellett azzal különbözteti meg, hogy a konszolidáció fogalmának használatát kizárólag az utóbbiakkal kapcsolatban tekinti elfogadhatónak.⁸ Mivel a „demokratikus konszolidáció” fogalma éppen az autoritárius visszarendeződés veszélyének elhárulását kifejező pozitív fogalom, eleve csak az új demokráciákkal kapcsolatban merülhet fel. A konszolidológia egyáltalán nem foglalkozik a „jelző nélküli” demokráciákkal, amelyekben mindenki egy játékot játszik (the only game in town). A kiteljesült demokrácia nemcsak abban az értelemben nyitott rendszer, hogy a demokratikus politikai játszmák kimenetele nyitott (nem lehet előre tudni, melyik párt vagy politikus fog győzni a választásokon, mint az úgynevezett „versengő demokráciákban”⁹), hanem abban az értelemben is, hogy a rendszer – mint azt a nyugati demokráciák kétszáz éves fejlődéstörténete mutatja¹⁰ – állandóan megújítja, újradefiniálja magát.¹¹ Ezért olyasféle lezáró, a visszarendeződést megakadályozó stabilitásra sincs szüksége, amelyet a konszolidáció politikai fogalma jelöl. A demokrácia csak sok-sok szereplő, egymással ellentétes érdekű szereplő közös játékaként képzelhető el, amelyben a hatalom labdája – hogy ezúttal e divatos hasonlattal éljünk – mindig másoknál pattog, és amíg a játék tart, nem állapodik meg véglegesen egyik játékos lábán sem. A hatalom labdájának „lestoppolása”, végleges megszerzésére törekvés és örökös megtartása, a játék látszatának megőrzése kedvéért pályára engedett és pályán tartott, legfeljebb mandínerezésre használt, a labda után mindhiába futkosó ellenféllel, a zsarnokság játékához vezet, melyben egyedül a zsarnok lőhet gólt, és minden gólt, amit az ellenfél nélküli csapat lő, a csodacsatár zsarnoknak tulajdonítják, akinek lábáról – futballnyelven szólva – csak örökölni lehet a labdát.

A demokratikus konszolidáció elmélete szerint: amennyiben az átmeneti demokráciákból nem képződik konszolidált demokrácia, vagyis a demokratikus berendezkedés nem tud megszilárdulni, és nem hárul el a demokratikus átalakulás „visszacsinálhatóságának” – a visszarendeződésnek – a lehetősége; amennyiben a demokratikus berendezkedés megreked az átmenetiség és ideiglenesség kocsonyás állapotában, annyiban elkerülhetetlen a demokratikus intézmények eróziója – hitelvesztése és leépülése –, aminek következtében előbb-utóbb kezdetét veszi az autoritárius visszarendeződés. A visszarendeződés azt jelenti, hogy az ellenerők vagy formálisan is lebontják (esetleg erőszakkal megdöntik) a demokratikus rendszert, és visszaállítják a régi autoritárius rendszert, vagy pedig a demokratikus rendszer homlokzatának (mindenekelőtt a szabad választások látszatának) megőrzésével mintegy belülről „üresítik ki” a demokratikus intézményeket, kidobálják belőle a végrehajtó hatalmat korlátozó és fékező demokratikus ellensúlyokat, „kirágják” mintegy a demokrácia szívét, végső soron autokratikus módon rendezkednek be a formálisan demokratikus, ténylegesen populista-korporativista rendszerben, és ez a berendezkedés a külvilág és a társadalom ellenállásának erejétől függően – a demokrácia szuverén megvalósításával takarózva – elmehet egészen a személyi diktatúráig, sőt a zsarnokságig is.

Épp ezért „konszolidált demokráciáról” csak olyan országok esetében lehet beszélni, amelyekben a visszarendeződésnek ez a kettős veszélye (a régi autokratikus rendszer részleges vagy teljes restaurációja vagy a demokrácia populista értelmezésén alapuló új autokratikus rendszer felépítése) véglegesen elhárult; amelyekben sem megtévesztéssel, sem erőszakkal nem lehet „elvenni” vagy „visszavenni” a demokratikus szuverenitást a politikai közösségtől, nem lehet – hazug módon – az állam, a nemzet, a nép biztonságára, lelki vagy fizikai üdvére, a közjóra, a jövőre, esetleg magára a szabadságra hivatkozva elvenni az egyénektől az általuk így-úgy megszerzett-kivívott, számukra természetessé vált szabadságvívmányokat. A konszolidáció ebben az értelemben a demokrácia megszilárdulásának mintegy akaratlan, egyszersmind azonban legszebb gyümölcse. A demokráciát nem ilyen- olyan politikai erők konszolidálják, hanem kiépülésének és társadalmi beágyazottságának egy szintjén egyszerűen konszolidálttá válik, már ha ebben a feltételes, a demokratikus átmenethez kötődő értelemben a demokrácia nyitott, dinamikus rendszerével kapcsolatban konszolidációról lehet beszélni.

Amennyiben a demokrácia nem valamilyen népforradalom eredménye, hanem békésen, mintegy „felülről” ereszkedik alá egy társadalomra valamilyen diktatórikus rendszer fellazulásának, lassú felőrlődésének, kimúlásának végpontján, akkor konszolidációja nem állhat másban, mint a politikai rendszer össztársadalmi elsajátításában, tehát abban, hogy a rendszerváltás feltételeit és céljait meghatározó nyilvános alkufolyamat eredményeként létrejött demokratikus politikai berendezkedés, jellegzetes jogi és politikai intézményeivel, sajátos működései elveivel az átalakulásban érdekelt és/vagy a demokratikus értékeknek elkötelezett elitcsoportok alkotásából fokozatosan a társadalom saját alkotásává válik, méghozzá nem egészen önmagától, a demokratikus tapasztalatszerzés által, hanem a demokratikus rendszer stabilitásának e legfontosabb előfeltételét fölismerő, a „felülről jött” demokrácia sorsáért felelősséget érző, új politikai osztály pártjainak, a pártokhoz közvetlenül nem tartozó közszereplőknek, a legtágabb értelemben felfogott civiltársadalomnak (szakszervezeteknek, egyházaknak, mozgalmaknak) tudatos erőfeszítései eredményeként is, mert a rendszerváltás természetéből eredendően egyedül ők teremthetik meg a demokráciához való „társadalmi hozzáférést”, a társadalmi elsajátítás és azonosulás feltételeit. Ha ez nem történik meg, ha a demokratikus rendszer intézményi-jogi berendezkedését kialkudó és szerződéssel létrehozó elit meghasonlik, ha a demokratikus politizálás helyére a „zsákmányszerzés”, az állami források körül zajló permanens politikai háború lép, akkor a társadalom nemcsak az elittől vonja meg bizalmát, hanem az elitárius demokrácia rendszerétől is; szükségképpen elidegenül tőle, nem látja át a demokrácia elvesztésének rá nézve is súlyos következményeit; hiszen képtelen azonosulni vele és képtelen demokratikus jogaival élni és a demokratikus cselekvés mezejére lépni. Ez esetben a társadalom által „be nem lakott”, ezért rendkívül törékeny demokrácia összeomlása és a politikai háború zűrzavarából előgomolygó rendszerellenes indulatokat meglovagoló és továbbkorbácsoló gátlástalan populista rendszerdöntők színrelépése csak idő kérdése.

Illiberális demokrácia vagy versengő autoritarizmus

A „tranzitológia-konszolidológia” egymással szembenálló koncepcióiban az egyformán útként, haladásfolyamatként elképzelt demokratikus átmenetek kissé úgy jelennek meg, mint az épületes példabeszédekben a bot, amelynek két vége van, pontosabban talán: két „kimenete”, két ellentétes irányú végződése. Az egyik: a demokrácia, a másik a nem-demokrácia (non-democracy). Közelebbről: az egyik a liberális vagy poliarchikus demokrácia, a másik az autoritarizmus, vagyis tekintélyelvű uralom. Ami e kettő között van, vagyis sem a demokrácia – a demokráciaelméletről demokráciaelméletre változó – „minimálfeltételeinek” nem felel meg,¹² sem az autoritarizmus hagyományos kritériumait nem meríti ki, azt – attól függően, hogy az átmenetiségben való ideiglenes vagy tartós megrekedésnek, megtorpanásnak, „múló rosszullétnek” tekintik-e avagy az átmenet egyfajta lezárulásának, megszilárdult végeredményének, kész politikai rendszernek – az épületes bot két vége felől nézve hol fél-demokráciaként (semi democracy), virtuális demokráciaként (virtual democracy), illiberális demokráciaként¹³ (illiberal democracy), elektorális demokráciaként (vannak ugyan választások, de korlátozottan érvényesülnek a szabadságjogok és a jogállamiság); hol pedig fél-autoritarizmusként (semi-authoritarianism), puha autoritarizmusként (soft authoritarianism), választásos autoritarizmusaként (electoral authoritarianism) írják le és nevezik meg.¹⁴

Legújabban egyes elemzők a „hibrid rendszerek” bizonyos – a demokrácia szabályait formálisan megőrző, de a játszmákat informálisan manipuláló, a politikai versengés formálisan egyenlő feltételeit informálisan megváltoztató – típusait versengő autoritarizmusként (competitive authoritarianism) különböztetik meg a többi „jelzős demokráciától” (illiberális, korlátozott, irányított, szuverén stb. demokrácia), illetve a gyámság alá helyezett demokráciáktól (tutelary democracy). A „competitive authoritarianism” versengő autoritarizmusként való fordítása első hallásra kissé homályosnak tűnhet és félrevezethető lehet. Nem az autoritárius rendszerek közötti versengésről, hanem egy olyan autoritárius modellről van ugyanis szó, amely formálisan megőrzi a demokráciákra oly jellemző versengő jelleget, látszólag egyenlő feltételek között működő, látszólag egyenlő esélyekkel induló és a hatalomtól látszólag független pártok látszólag szabad versengésére épül, és e demokratikus látszat legitimálja a hatalmat autokratikusan gyakorló, ténylegesen leválthatatlan pártnak és pártvezérnek a formálisan demokratikus, informálisan antidemokratikus versenyben aratott újabb és újabb választási győzelmeit, ezzel együtt pedig magát az autokratikus rezsimet.

Steven Levitsky és Lucan A. Way 2002-ben írt tanulmányukban¹⁵ rámutatnak arra, hogy ezeket a „határeseteket”, ezeket a „kevert” rendszereket tévesen sorolják be a demokrácia „részleges” vagy „redukált”, „korlátozott” fajtái közé, mert míg a „jelzők” a demokráciában megvalósuló politikai szabadság kisebb-nagyobb megszorítására, korlátozására, beszűkítésére utalnak, egyszersmind azt is jelzik, a demokrácia helyére nem lépett más rendszer, a demokratikus átalakulás folyamata esetleg csak megtorpant vagy stagnál, de még folytatódhat, addig a versengő autoritarizmus olyan önálló, többé-kevésbé stabil vagy konszolidált új rendszert alkot, amelyben a demokratizálási folyamat bevégződik, a demokrácia pedig véget ér. A versengő autoritarizmus sem nem demokrácia, sem nem autokrácia, hanem valami harmadik:

Amennyire a versengő autoritarizmus innen van a demokrácián, annyira nem jut el a tiszta autoritarizmusig sem. Jóllehet a formális demokratikus szabályok manipulálása a versengő autoritarizmusban mindennapos gyakorlat, nincs szó ezek felszámolásáról, sem pedig arról, hogy a rendszer puszta homlokzatául szolgálnának.¹⁶

Ami tehát a demokratikus átmenet „botjának” egyik vége felől – a demokrácia perspektívája felől – nézve jelzős demokráciaként – irányított, illiberális, redukált, konszolidálatlan stb. demokráciaként – értelmeződik az átmenet még lezáratlan folyamatában, az a másik vége felől – a tekintélyuralmi „kimenet” felől nézve – versengő (vagy választásos) autokráciaként az átmenet nem-demokratikus, de a helyi viszonyokkal, kulturális módokkal és kódokkal összhangban levő lezárásaként, stabil, esetenként sikeresen konszolidált rendszerként.

Vagyis a versengő autoritarizmus nem tekinthető pszeudodemokráciának, virtuális vagy kirakat-demokráciának. A demokratikus játékszabályokat formálisan betartja, informálisan viszont – amennyire szüksége van rá – megkerüli a hatalom; gyakran a formális jogi procedúrák messzemenő betartásával vesznek el vagy szűkítenek be szabadságjogokat, helyeznek független hatalmi ágakat, intézményeket a végrehajtó hatalom rendelkezése alá. Az autokratikus hatalom ily módon a demokrácia formális gyakorlatával, mindenekelőtt a szabályosan megtartott, ámde informálisan a hatalom javára eltolt erőviszonyoknak köszönhetően mindig a hatalom győzelmével végződő választásokkal legitimálja magát.¹⁷ Ebben a tekintetben eltér a demokratikus és autoritárius vonásokat elegyítő olyan hibrid rendszerektől, mint az erős demokratikus intézményekre, de erősen megnyirbált polgári szabadságjogokra épülő „kizárólagos köztársaságok” (exlusive republics), különösképpen pedig különféle nem-demokratikus (pontosabban a demokratikus politikai rendszeren kívüli) szereplők (pl. hadsereg vagy egyházak) vétózási hatalmára épülő gyámság alá helyezett demokráciák (tutelary democracy) vagy irányított demokráciák (guided democracy). Innen nézve például a mai Oroszország már nem annyira az irányított (vagy akár túlirányított) demokrácia,¹⁸ mint inkább a versengő autoritarizmus mintapéldája. A jelek szerint – mint arra a későbbiekben még visszatérek – a végrehajtó hatalom kontrolljainak, ellensúlyainak és fékeinek felszámolásával, az állam autoritásának minden jogállamban tisztelt határon túli kiterjesztésével, az alkotmánybíróság politikai kasztrálásával, a jogállamiságot garantáló alkotmányt felváltó „nemzeti hitvallással”, a sajtószabadságot ténylegesen állami-kormányzati ellenőrzés alá helyező médiatörvénnyel, a tömegmédiumok kormányzati kisajátításával, a választási körzeteket a hatalom javára átrajzoló új választási törvénnyel, a parlamenti ellenzék jogainak csorbításával és az új munkatörvénykönnyel is – Magyarország is a demokratikus átmenet efféle „szuverén” lezárása: a versengő autoritarizmus felé menetel 2010 áprilisa óta, ha ugyan időközben már meg nem érkezett ide.¹⁹

Kelet-Európában és a kelet-európai modellhez közelebb álló közép-európai és balkáni országokban a „létező szocializmus” helyére a „létező demokrácia” lépett (létező, tehát olyan, amilyen; az, ami van; ez van, ezt kell szeretni; érvényességét a puszta fennállás és a jó értelemben vett változások lehetőségébe vetett hit össztársadalmi elfogyása adja: „ez a mi demokráciánk – kicsi, savanyú, de magyar!”). Leírhatjuk a „létező demokráciát” a demokrácia mint perspektíva és normatív céltételezés felől, és ez esetben a konszolidáció fogalma a demokrácia minőségére vonatkozik: a tekintélyuralomba való visszacsúszás – a „visszarendeződés” veszélyének vagy populista kísértésének megszűnését jelzi. De leírhatjuk a „létező demokráciát” a tekintélyuralom felől is: nem feltétlenül a múlt valamilyen tekintélyuralmi alakzatába való visszarendeződés, hanem egy újfajta tekintélyuralmi „összerendeződés” értelmében. A „létező demokrácia” új rendszerében nem szűnnek meg a demokratikus politikai és jogintézmények, a demokratikus procedúrák, „csupán” egy ténylegesen leválthatatlan, minden kontrolltól és alkotmányos korláttól megszabadult hatalom autoritásának ellenőrzése, irányítása, korlátozó jogalkotása alá kerülnek, amely törvényerőre emeli a tényleges jogtiprást.

A demokrácia konszolidációjának elmaradása Magyarországon

Kétségtelen, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás – a demokratikus átmenet – során a magyar társadalom túlnyomó része számára a parlamentáris demokrácia és a jogállam intézményi működése egy átláthatatlan, ismeretlenül távoli, titokzatos és veszedelmes világban rekedt, ahol állandó harc folyik a hatalom konca körül, ahol ígéreteiket be nem váltó, számonkérhetetlen kormányok követik egymást; ahol korrupció uralkodik, és ahonnan a nép mindent várhat, csak jót nem. Mivel a demokrácia nem vált a politikai közösség legsajátabb ügyévé és legsajátabb gyakorlatává, a demokratikus hatalommal szemben is megmaradt egyfajta alapvetően alattvalói (vagy legjobb esetben fogyasztói) alapállás: a változtathatatlanba való beletörődésből fakadó közöny és meghunyászkodás időről-időre tömeghisztériába, értelmetlen és vad lázadásokba csapott át. A demokrácia társadalmi elsajátításának elmaradása hozta magával ennek a történetileg úgyszólván öröklött alattvaló alapállásnak a megkeményedését. Márpedig innen nézve az egyéni és csoportos biztonságvesztés, a szüntelen egzisztenciafenyegetések, a permanens politikai háborúság, a politikai korrupció, a közrend rogyadozása legfőbb okaként nem a demokratikus berendezkedésnek a társadalomtól való állandó távolodása, nem a demokrácia elitárius kisajátítása, hanem maga a demokrácia jelent meg. Ezért történhetett meg, hogy a társadalmi elkeseredés mélypontján az állampolgárok meghatározó többsége azokra a populista erőkre bízta az ország kormányzását, amelyek a társadalmi és gazdasági bajokat nem a demokráciát a néptől elválasztó válaszfalak, hanem maga a demokrácia lebontásával kívánták és kívánják orvosolni, saját hatalmuk leválthatatlanságának és korszakos megörökítésének feltett szándékával.

Az új politikai osztály egyetemleges, a demokratikus baloldal pedig különös politikai felelősséggel tartozik azért, hogy húsz éven át szinte semmi nem történt a demokrácia „társadalmasításáért”, a demokrácia intézményes gyakorlatának társadalmi elsajátításáért, lényegében a parlamenti választásokra korlátozódott a társadalom demokratikus politikai aktivitása. Ellenkezőleg: a politikai osztály mérvadó csoportjai mindinkább saját politikai hitbizományukként, megélhetésük és anyagi gyarapodásuk eszközeként fogták fel és aknázták ki hatalmi helyzetüket a demokratikus rendszerben, végzetesen megrontva ezzel a demokráciát és visszatartva a politikában való tevőleges részvételtől a társadalom józan, cselekvőképes, demokratikus érzületű, ám a hatalmi politizálást átitató gyűlölködéstől és korrupciótól viszolygó számottevő csoportjait. Ennek eredménye nemcsak a demokratikus rendszer társadalmi bázisának rohamos és következményeit tekintve végzetes összeszűkülése lett 2006–2010 között, hanem a politikai elit mind erősebb kontraszelekciója is, amely ma ott tart, hogy mind a pártpolitika, mind a parlament, mind az államapparátus még annál is rosszabb szakmai felkészültségű, erkölcsi színvonalú és politikai képességű emberek gyűjtőhelyévé vált (tisztelet a csekély kivételnek), mint volt a rossz emlékű és rendkívül kontraszelektív korábbi magyar politikai rezsimekben.

Ha a magyar társadalom politikailag aktív többsége sajátjának érezte (és érezhette) volna a demokráciát (azaz érdekeinek és jogainak érvényesítéséhez folyamatosan kihasználta és kihasználhatta volna az általa nyújtott eszközöket és lehetőségeket), akkor feltehetően vehemensebb választ adott volna az egyik parlamenti párt nagyarányú választási győzelmének „forradalomként” való radikálpopulista értelmezésére és e „forradalmi önfelhatalmazás” alapján a jogállamon alapuló poliarchikus demokrácia rendjének tényleges felszámolására, mint amit két évvel korábban adott a 300 forintos vizitdíj bevezetésére. Ha a magyar társadalom többsége nem apátiával vegyes passzivitással, hanem tömeges és kemény ellenállással válaszolt volna a liberális demokráciának mint afféle „ancien régime”-nek felülről iniciált és véghezvitt „forradalmi” lebontására, és egy helyette közelebbről soha nem részletezett „új rendszer” (a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”) hatalmi erővel történő bevezetésére, akkor mondhattuk volna Magyarországon, hogy megálljunk, mert „itten van a demokrácia”: az átmenet véget ért, a rendszer konszolidáltan működik, nem lehet bármit megtenni vele.

Az összes választásra jogosult nagyjából egyharmada minden bizonnyal a rendre, a biztonságra szavazott, amikor a Rend Pártra (vagy Rend Pártokra) és annak (azoknak) fülbemászó ígéreteire adta voksát 2010 áprilisában. Bizonyára szép számmal akadt közöttük olyan is – az egyharmadnak nagyjából a fele –, aki a demokráciából eredeztetve minden társadalmi nyavalyát, korrupciót, zűrzavart, kifejezetten a szabadság ellen, az alkotmányos demokrácia két évtized alatt kialakult és – minden játékrontás, politikai partizánháború, hideg polgárháború ellenére – működő rendszere ellen szavazott. Csakhogy már a rendpárti szavazótábor fennmaradó másik része sem a szabadságnélküliség rendjeként képzelte el az új rendszert. Nem a médiaszabadság, a szólásszabadság, a sztrájkjog korlátozására, nem az Alkotmánybíróság, a Nemzeti Bank, a Számvevőszék, a köztársasági elnök, a Nemzeti Bank végrehajtó hatalomtól valló függőségére, a visszamenőleges jogalkalmazásra stb. stb. szavazott; és nem is arra, hogy a munkavállalókat, az állampolgárokat, a véleményformáló értelmiséget, az újságírókat államfüggő alattvalókká változtassák; hogy az állam a lehető legjobb szándékkal, a legszebb elveket kívánva az életben meghonosítani, betolakodjon magánéletükbe, nevelje, irányítsa őket, dicséretben és jutalomban részesítse a jókat (az állam által felállított normákat teljesítőket) és kárhoztassa és büntesse, vagy ilyen-olyan megvonásokkal térítse jobb belátásra a rosszakat (rosszul teljesítőket vagy a teljesítéstől vonakodókat). És akkor még nem beszéltünk azokról a választókról, akik – akár elmentek szavazni, akár a pártpolitikától való általános megcsömörlésük miatt, akár hiteles politikai alternatíva híján nem mentek el – kifejezetten a szabadság rendetlen rendje mellett álltak és állnak ma is, még ha kiállni érte és megakadályozni a rendszerváltást nem képesek is (ebben is a magyar demokrácia társadalmi beágyazottságból fakadó gyengesége, a társadalmat összetartó és együttes fellépésre képessé tevő belső kohézió hiánya mutatkozik meg).

Az, ami történt világosan mutatja, hogy – rendszerváltás ide, demokratikus átmenet oda – Magyarországon az eltelt húsz év nem volt elegendő a demokrácia konszolidálására. Természetesen egy konszolidált demokráciában semmiféle hideg polgárháborúval nem lehetett volna kettészakítani és ellenségesen szembeállítani egymással a politikai közösség részeit vagy oldalait, és aligha érhetett volna a liberális demokrácia rövid története dicstelen véget a nemzeti populizmus (radikális és mérsékelt nemzeti populizmus) közös nevezőjén – részben érzelmileg, részben érdekei szerint – egyesített széles középosztályi rétegek demokráciaellenes lázadásával, „jogállamellenes ellenforradalmával” vagy másként: „dicsőséges forradalmával”.

Különösen szemléletesen ragadta meg az antidemokratikus vég kezdetének ezt a társadalmi komponensét Schein Gábor, a demokrácia mentális alapjainak – részben öröklött, részben a rendszerváltás módjából következő – hiányát nevezve meg a liberális jogállam és a parlamentáris demokrácia romlásának, kiüresedésének, végül pedig bukásának legfőbb okaként:

mégoly hibás döntések sem tudták volna bajba sodorni a köztársaságot, ha megszilárdultak volna a demokratikus közösségi létformák alapjai. Hogy e mentális alapok mennyire gyengék, vagy mennyire legyengültek 2010-re, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Fidesz hatalomra kerülése után a demokrácia jogi tartalma is néhány hónap alatt kiüríthető volt. (…) A rendszerváltással kapott esély elsősorban azért siklott ki a kezünkből, mert nem sikerült a magyar állam mentális alapjait kiemelni a szocializmus által megerősített feudális hagyományokból, ehelyett megint a szemérmetlen romlottság nyert teret. (…) A magyar lakosság túlnyomó része nem vett részt a rendszerváltásban, és ilyen viszonyok közepette később sem élhette át egyetlen pillanatra sem a demokrácia élményét. Nem érezhetett semmi különbséget a helyi és a központi hatalom viselkedésében a Kádár-rendszerhez képest…²⁰

Az idézett közírói elemzés alaptételével lényegében megegyező értelemben más magyar politikakutatók²¹ – az 1867-es kiegyezés után létrejövő gazdasági-társadalmi képződményt „színlelt kapitalizmusként” leíró Leopold Lajostól véve kölcsön a jelzőt – az 1989 utáni magyar politikai rendszert egészében véve mint „színlelt demokráciát” állították szembe a „konszolidált demokráciával”, jóval azelőtt, hogy sor került volna e „színlelt demokrácia” egyáltalán nem színlelt („elég a színlelésből!”) lebontására a Fideszt kétharmados parlamenti képviselethez juttató 2010-es választási győzelem után kibontakozó jogállamellenes és demokráciaellenes populista „forradalomban”. Az idézett szerzők maguk a „színlelt” – vagy „szimulált” – demokráciát ugyan demokráciának tekintik, csak minőségére nézve gyöngébb, halványabb, felszínes, avagy – ez már nem az ő jelzőjük – „híg” demokráciának. Mintha csak azt mondanák – természetesen a politikatudomány szigorúan terminológiai nyelvén –, hogy a „elit-demokráciának” – az elitek szintjén megrekedt, a társadalom által kevéssé vagy épp egyáltalán meg nem tapasztalt, társadalmi valósággá nem vált demokráciának – híg a leve. Az 1989- ben az Ellenzéki Kerekasztalt körülülők által lényegében konszenzussal elfogadott demokratikus politikai átmenet forgatókönyve, „jogállami forradalom” – mint ismeretes – nem a többségi, hanem konszenzuális demokrácia modelljét célozta meg, csakhogy a valóságban ez a rendszer igen hamar a többségi demokrácia felé mozdult el, amelyben nemcsak a pártrendszer befagyására, majd tényleges kétpártrendszerré válására került sor, de lehetővé vált a többség zsarnoksága és az ennek megfelelő egypárti hegemónia is, amikor a hideg polgáháborúban fokozatosan felőrlődött²² „kétpártállam” helyére választási államcsínnyel avagy „forradalommal” az „egypártállam” lépett. A konszolidálatlan liberális demokrácia rendszerét a végrehajtó hatalom hajtószíjára tekert forradalmi rögtönalkotmányozó parlament törvényeivel és az adminisztratív ellenőrzés-fegyelmezés-megtorlás-szankcionálás változatos eszközeivel újabb – ezúttal „forradalmi” – átmenet és instabilitás váltotta fel, a vezérelvű populista demokrácia (az „elektorális demokrácia” vagy „versengő autokrácia”) konszolidálásának perspektívájával és a konszolidálhatatlan zsarnokság kísértő veszedelmével.

Az instabil demokrácia, majd a demokratikus rendszer és a jogállam felgöngyölítésének (és szinte ellenállás nélküli felgöngyölíthetőségének!) oka azonban korántsem csupán „a demokratikus játékszabályokat illető elitkonszenzus hiánya volt”, sokkal inkább az, hogy a konszenzus megmaradt az elitek belügyének, vagyis a társadalom – a „poszt-államszocialista” társadalom – meghatározó rétegei, nagy csoportjai vagy osztályai kimaradtak a „konszenzuskeresésből” és „konszenzuskötésből”, ennek következtében pedig a demokrácia zsákmányszerző, állami forrásokért marakodó pártok háborújának a terepévé és politikai eszközévé vált. Ezekben a mindinkább élet-halál harc jellegét öltő, dörgedelmes ideológiai szólamokkal, mesés ígéretekkel, lejárató kampányokkal, egymásra szórt fantáziadús rágalmakkal igazolt zsákmányszerző hatalmi játszmákban az ideologikusan kettészakított, de a közügyek intézéséből, a politizálás folyamatából ténylegesen kimaradt (kirekesztett avagy – ami ugyanaz – populista módon „bevont”) társadalom csak a szavazatmaximálás (a hatalomszerzés-hatalommegtartás) szempontjából volt tényező. A keresztül-kasul korrumpálódott, egyre önzőbben, egyre mohóbban, egyre felelőtlenebbül viselkedő politikai osztály az állami források saját körben való újraelosztásával, a szavazók külső hitelekből megfinanszírozott megvesztegetésével – fokozatosan magához rontotta-korrumpálta a társadalmat is. Ez lett a magyar demokrácia végzete: a politikai osztály korrumpáltságát a populista erők úgy jelenítethették meg a társadalom előtt, mint a rendszer – a liberális, azaz poliarchikus demokrácia – romlottságát, amivel szemben – mintha csak ők maguk nem is ennek a politikai osztálynak a részét alkotnák, hanem egyenest az égből ereszkedtek volna alá – a demokrácia történetében tiszta lapot, új lapot nyitó populista „tiszták” képviselik az „egyetlen megoldást”, a „katasztrófából kivezető utat”, és ez a kivezető út a „korrupt demokrácia” forradalomnak nevezett „móresre tanítását”, a demokratikus jogállamnak az autokrácia gatyájába rázását jelentette.

A magyar demokrácia ebben az össztársadalmi értelemben vált az elmúlt húsz év alatt mindinkább színleltté (egyszersmind színlegessé), vagyis üressé, puszta politikai keretté vagy olyan vázzá, amelyet nem nőtt be, nem vett körül a társadalom „politikai húsa”. Ezért válhatott lehetségessé, hogy a mérsékelten nemzeti populista párt pusztán egy nagyarányú választási győzelemre hivatkozva minden komolyabb társadalmi ellenállás nélkül alig egy év leforgása alatt elbontsa ezt a végsőkig csupaszodott jogi-politikai keretet. Az egyelőre permanensnek látszó és a gazdasági talajvesztés következtében felgyorsuló „fülkeforradalom” nagy kérdése, képes lesz-e a közeljövőben „megállni”, és képes lesz-e az „ellenelit” saját rendszerének, az egypárti hegemóniára, a végrehajtó hatalomnak minden hatalmi ágra, ügyészségre-bíróságra, médiára, szakmai testületekre, civiltársadalomra kiterjedő ellenőrzésére épülő „versengő” vagy „választásos autokráciának” a konszolidációjára. Ha ugyanis erre képtelen, akkor az egyre fenyegetőbb társadalmi-gazdasági káosz hamis alternatívája a rendszer urai számára a tényleges (vagy akár formális) szükségállapot bevezetése lenne, ami olyan teljhatalmat adna egyetlen ember kezébe, amely a zsarnokságnak, ennek a lényegéből adódóan konszolidálhatatlan politikai uralmi formának felel meg. Amennyiben az ezidő szerint kormányzó hatalmi blokkban megtestesülő mérsékelt nemzeti populizmus autokratikus, etatista-korporatista, kaszárnyakapitalista „új rendszerének” konszolidációja meghiúsulna, miközben a jogállam és a liberális demokrácia alapintézményeinek helyreállításához szükséges – jelenleg igencsak szétforgácsolt – demokratikus társadalmi erők összefogása és határozott fellépése elmaradna (ami igencsak valószínű), akkor a magyar társadalom már csak a mérsékelt populizmus szuverén demokráciájából kinövő szuverén zsarnokság és a folyamatosan erősödő radikális nemzeti populizmus nyílt diktatúrája között „választhatna”, azazhogy egyáltalán nem választhatna többé.

Mindenesetre a demokráciát egyelőre részlegesen lebontó, a jogállamot, a parlamentarizmust, a szabadságintézményeket durván visszametsző, de nem megsemmisítő mérsékelt populista hatalmat – minden imponáló erejű civil tüntetés, civilmozgalmi szervezkedés, szakszervezeti ellenállás, választói elpártolás ellenére – egyelőre nem a „demokrácia” felől éri a legsúlyosabb kihívás, hanem a fasizmussal határos radikális nemzeti populizmus felől, azok felől a politikai erők és szélesedő társadalmi bázisuk felől, amelyek keveslik a parancsuralmi erélyt, következetlennek vagy felemásnak tartják a demokrácia felszámolását, akik végig akarnak menni azon az úton, amelyre a Fidesz rálépett, de amelyen egyelőre nem mer vagy talán nem is akar végigmenni. Nagy kérdés, hogy a társadalomtól elhagyott demokratikus rendszerben, amelynek még jogi-politikai gyökereit is elmetszi most a hatalomra került mérsékelt populizmus, a gazdasági világválság, az Európai Unió belső – pénzügyiből politikaiba átnövő – válsága, valamint a globális erőviszonyok általános átrendeződése közepette vajon a mérsékelt és radikális nemzeti populizmus között folyó versengésben nem fog-e a Fidesz populizmusa szükségképpen tovább radikalizálódni, esetleg egészen a radikális nemzeti populizmussal való – akárcsak kényszerű – koalíciókötésig, vagy – a radikális nemzeti populizmus előrenyomulását vagy esetleges választási győzelmét megakadályozandó – a demokrácia további szűkítéséig. Egy biztos: Magyarországra a közeljövőben semmiféle konszolidáció nem vár: sem az, amelyet helyesebb lenne a demokratikus rendszer stabilizálódásának nevezni és a demokrácia társadalmi üggyé válásának felel meg; sem pedig az, amelyet – a történeti múlt ismert mintáit felelevenítő – autokratikus konszolidációnak nevezhetnénk, és amely a „fülkeforradalomból” született „új rendszert”, a választásos autokráciát stabilizálhatná.

Autokratikus konszolidáció versus konszolidálhatatlan zsarnokság

Az új demokráciák – mint már említettem – a „tranzitológia-konszolidológia” szerint abban az esetben minősülnek konszolidáltnak, ha elhárult a demokratikus átmenetre leselkedő legnagyobb veszély: az autoritárius visszarendeződés veszélye. Ez pedig akkor lehetséges, ha létrejöttek azok – a meghatározó társadalmi szereplők által elfogadott és betartott – az egységes játékszabályok, azok az intézményes garanciák, amelyek az autoritárius visszarendeződést, a rendszerellenes erők felülkerekedését sikeresen blokkolják. Ennek legfőbb feltétele, hogy – a „bejáratott”, „stabil”, „kiteljesült” nyugati demokráciákhoz hasonlóan – minden politikai szereplő ugyanazt a játékot játssza („the only game in town”). Az új, átmeneti, még konszolidálatlan demokráciákban ezzel szemben a régi vagy új politikai szereplők némelyike megtöri a játékszabályokat, például a demokratikus játék valamelyik választási játszmájának számára kedvezőtlen kimenetelét érvénytelennek nyilvánítja, esetleg olyan játékba kezd, amelynek szabályait ő határozza meg, és amelyben épp ezért mindig ő lesz a győztes. A játék egységének megtörése, a játékból való sértett kivonulás és a játékkal való szembehelyezkedés, végül pedig új, saját játék (új rendszer) kezdeményezése, amely a régitől „csupán” abban különbözik, hogy mindig ugyanaz a szereplő (a játék megalkotója) kerül ki belőle győztesen, oda vezet, hogy az amúgy is gyönge, társadalmilag szinte gyökértelen demokratikus intézmények teljesítménye romlani fog, működésük akadozni kezd, amúgy sem túl magas presztízsük rohamosan csökken, a parlamentarizmus kiüresedik, a jogállam erodálódik, a pártok korrumpálódnak, és így, a populista ígéretekkel hatalomra kerülő „játékrontók” minden további nélkül bevezethetik saját rendszerüket, rákényszeríthetik saját szabályaikat a politikából – egyszersmind a zűrzavar és korrupció legfőbb forrásaként megjelenített liberális demokráciából is – kiábrándult, megosztott és dezintegrálódott társadalomra. Nem marad hathatós politikai és társadalmi erő, amely a demokratikus rendszert megvédhetné, de legalábbis képes lenne megakadályozni az antidemokratikus fordulat sikerét. A játékszabályok felrúgása, a rendszert felbomlasztó „két játék”, amely esetenként a hideg vagy forró polgárháborúig is elmehet, rendszerint azzal ér kevéssé boldogító véget, hogy az új játékszabályok kikényszerítői saját nem-demokratikus játékukba kebelezik be a demokratikus intézményeket és szervezőelveket, lebontják a jogállamiságot, végső soron pedig a hatalomgyakorlás korlátlanságához és az uralmi elit leválthatatlanságához idomítják hozzá a demokráciát. Az idomított demokrácia, a végrehajtó hatalom karmesteri irányítása, fegyelmező pálcája, korlátozatlan ellenőrzése alá került törvényhozás, alkotmánybíróság, ügyészség, szakszervezetek, civiltársadalom, média azonban sok mindennek nevezhető, csak – a fékek és egyensúlyok elvén, a pluralizmuson, a politikai váltógazdaságon, a pártok versengésén, a hatalmi ágak elválasztásán, a bíróságok függetlenségén, a média szabadságán, a szakszervezetek jogain alapuló – poliarchikus demokráciának nem.

A „demokratikus konszolidáció” elmélete azon mérte az „új demokráciák” szilárdságát, a végbement demokratikus átmenet visszafordíthatatlanságát, hogy sikerült-e megteremteni azokat az intézményes garanciákat, megépíteni azokat a társadalmi védőgátakat, amelyek megakadályozzák a demokrácia „korrózióját” és az ebből következő autoritárius visszarendeződést. Mind Andreas Schedler, mind pedig az általa hivatkozott szerzők kizárólag a demokrácia konszolidálásának kérdésével foglalkoznak, a demokratikus átmenetek saját talaján kifejlődő autokratikus rezsimek konszolidációjának – nevezzük ezt autokratikus konszolidációnak – a kérdését fel sem vetik. Pedig a 20. századi diktatórikus rezsimváltások (a válságról válságra bukdácsoló, társadalmilag gyökértelen, épp ezért végtelenül törékeny demokráciákból, az antidemokratikus erők által aláásott, felőrölt demokráciákból, alkotmányos vagy katonai puccsal megdöntött demokráciákból „rendteremtő” diktatúrákba való átmenet) során létrejött tekintélyuralmi – nyíltan diktatórikus vagy félparlamentáris – rezsimek számára is létfontosságú volt a konszolidáció, csak ez – éppen megfordítva – demokratikus „visszarendeződés” elhárulásával, az autokratikus rezsim teljes megszilárdulásával és kierőszakolt társadalmi elfogadásával volt egyenlő. Természetesen a demokratikus visszarendeződés²³ az ellenforradalommal, katonai puccsal, palotaforradalommal, intervenciós erők segédletével hatalomra került diktátorok és diktatórikus csoportok propagandájában úgy jelenik meg mint „nemzeti katasztrófa”, mint „visszasüllyedés” vagy „visszazuhanás a nemzeti végromlás, a korrupció és zűrzavar” világába, mint a „társadalmi béke és a szilárd rend vége”, „a nemzet utolsó esélyének eljátszása”, „a külső és belső ellenség merénylete a nemzet ellen” stb. stb. A diktatórikus rezsim konszolidálása végső soron mindig ennek a demokratikus visszarendeződésnek a sikeres blokkolását jelenti.

Az autokratikus konszolidáció maga többnyire a hatalom átvételét követő megtorlások fokozása után megrettent, sarokba szorított társadalomnak a „békés együttélés” jegyében (valójában a diktatórikus hatalomgyakorlás stabilizálása érdekében) fölkínált „konszolidációs ajánlattal” kezdődik (a diktatórikus hatalom „amnesztiát”, a „politikai bűnök” elengedését ígéri a társadalomnak a politikai ellenállás beszüntetéséért, megfogadja, hogy a kialakult hatalmi status quo elfogadásáért cserébe nem fogja használni az öklét a társadalommal szemben, csak legvégső esetben, amikor valaki átlépi a „konszolidációs szerződés” határait); a társadalom politikai elnémulásával, a magánszféra örömeibe való visszavonulásával, az uralom passzív elfogadásával folytatódik, és valamilyen korszakot alkotó uralmi rendszer megteremtésével ér véget. Amennyiben azonban az autokratikus rendszer konszolidációja – például a társadalom ellenállása, a nemzetközi elismerés hiánya, gazdasági válság, a politikai vezér zsarnoki hajlamai miatt – sikertelen marad, netán a hatalom „konszolidációs ajánlatára” eleve sor sem kerül, marad vagy folytatódik a kényszerrel és megfélemlítéssel való kormányzás, amely időszakonként a rendőrállami terrorig és egy totalitárius rendszer kiépítéséig is fajulhat. De bármilyen durva az erőszak és hatásos a megfélemlítés, az ilyen rendszerek mindig ingatagok maradnak, és ritkán hosszú életűek (bár persze, kérdés, mi a politikai „hosszúéletűség” mércéje az emberi élet átlagos hosszához képest). Ahány konkrét politikai játszma és történelmi dráma – a magyar 1956-tól a csehszlovák 1968-ig, a görög „fekete századosoktól” a Pinochet vezette chilei katonai huntán át az argentin katonai puccsokig – annyiféle diktatórikus uralom és annyiféle konszolidációs kísérlet vagy annyiféle konszolidálhatatlan zsarnokság.

Térjünk vissza most a demokrácia konszolidálásának elméletére, miszerint konszolidált egy demokrácia akkor, ha megszűnt az autokratikus visszarendeződés veszélye. Fennállt-e az 1989-es „jogállami forradalmat” és teljes rendszerváltást követően Magyarországon a „visszarendeződés”, valamiféle „államszocialista restauráció”, „puccs” veszélye abban az értelemben, ahogyan ez a veszély például Oroszországban 1991-ig, sőt, 1993-ig fennállt, és ahogy a posztszovjet térségben valamilyen felemás demokratikus kezdet után számos szuverénné vált területi államban sor is került ilyen autokratikus visszarendeződésekre. (Sajátságos módon legkevésbé éppen Oroszországban, ahol a demokratikus elitnek két ízben is – 1991 augusztusában és 1993 októberében – sikerült egy puccsszerű, szovjet típusú visszarendeződés veszélyét elhárítania, és a demokratikus rendszer alapvető vívmányait megvédelmeznie, még ha a poliarchikus demokrácia konszolidálására nem került is sor: Oroszország 1993 után csak oligarchikus ellenőrzés alatt álló és teljeséggel konszolidálatlan „választásos autokráciáig”, 2000 után pedig az állam, közelebbről a végrehajtó hatalom által ellenőrzött-irányított demokrácia konszolidációjáig jutott el.²⁴)

Tény, hogy a szociáldemokrácia politikai színét sikeresen lefoglaló utódpárt (MSZP) 1990-es kudarcát követő 1994-es nagy választási győzelmét semmiféle pártállami, autokratikus visszarendeződés nem követte; a jogállam és a parlamentáris demokrácia írott, sőt íratlan játékszabályait sem írta felül a parlamentben akkor kétharmados többséggel rendelkező szocialista- liberális kormánykoalíció; nem törekedett leválthatatlan hatalomra, nem indított politikai háborút ellenfelei ellen; nem centralizálta intézményesen a hatalmat, nem rendelt minden hatalmi ágat a végrehajtó hatalom tényleges fennhatósága alá; nem követett el mindent azért, hogy az ellenzéket parlamentben és parlamenten kívül megfossza anyagi és adminisztratív forrásaitól, nem korlátozta a média szabadságát. A parlamentáris rendszert nemcsak nem rombolta, de önkorlátozó, bár viszonzás nélkül maradt politikai gesztusaival valamelyest még erősítette is. (Elég talán most felidézni az alkotmányozás példáját: noha a kétharmados többség lehetővé tette volna egy új alkotmány szövegének elfogadását, mivel azonban a balliberális koalíció nem „saját balliberális” alkotmányt akart elfogadni az ország alaptörvényéül, kirekesztve az alkotmányozási folyamatból az ellenzéki pártokat és az általuk képviselt társadalmi csoportokat, ezért az új alkotmány elfogadását négyötödös parlamenti többséghez kötötte.) A szocialista-liberális koalíció a modernizáció és a liberalizálás motorja lett, és bármennyi hibát követett is el, bármennyire ott maradták a Szocialista Párt politikai arcán az utódpártiság nem kifejezetten megnyerő vonásai (nómenklatúra-habitus és -észjárás; a privatizációs nyertesek pártja; a pártállami múltból túlságosan is jól ismert arcok dominanciája), kétségtelenül felsejlettek ezen a levethetetlennek bizonyult politikai arcon a múltbéli örökség olyan jegyei is, mint a kompromisszumkészség, a kooperációra való hajlandóság, a szakpolitikai rutin, a politikai pragmatizmus, a reformkészség, külpolitikai „nyugatosság”, és egy ideig a szociális érzékenység. A politikai habitusnak és észjárásnak ezek az államszocialista Kelet-Európában atipikus vonásai tették a magyar utódpártot 1994-ben, és ezt követően még két ízben, ha nem is a legszeretettebb, de a legelviselhetőbb párttá a magyar társadalom többsége szemében. (Más kérdés, miért, mikor és mivel játszotta el ezt a jelentős politikai bizalmi tőkéjét az MSZP.) Akárhogy legyen is, hatalomra kerülése (majd koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel alkotott kétharmados többsége a parlamentben) 1994-ben nem jelentett fenyegetést a parlamentáris váltógazdaságra, a hatalmi ágak elválasztására, a bírói függetlenségre és a sajtó szabadságára, nem fenyegette és nem sújtotta visszaállamosításokkal, különadókkal a piacgazdaság szereplőit, visszamenőleges törvényalkotással az állampolgárok tömegeit (minden formális és informális befolyásszerző, nyomásgyakorló politikai törekvése lényegét tekintve belül maradt a rendszeren: mindent inkább óhajtott, mint új rendszerváltást vagy – pláne! – visszarendeződést, vagyis visszatérést a régi állampárti diktatúra rendszeréhez, amely eleve csak addig és azért állhatott fönn, mert a Szovjetunió katonai jelenléte szavatolta létét). Persze, ilyen típusú visszarendeződés – még ha történelmileg vagy politikailag lehetséges lett volna is, mint ahogy nem volt az – az utódpártnak és a hozzá kötődő társadalmi csoportoknak a legsajátabb egzisztenciális érdekeivel sem állt volna összhangban. De talán még ennél is nagyobb súllyal esett a latba az, hogy az MSZP minden óvatlan, kétértelmű, a demokrácia elveivel ellentétes lépésével – éppen „utódpártisága” miatt – a „visszarendeződés” vádját vonta volna fejére, politikai indulatokat gerjesztett volna a magyar társadalomban és általános elítélést váltott volna ki az ország nyugati partnereiből. A Szocialista Párt olyannyira tartott az utódpártiság rávetülő árnyékától, hogy a politikai és gazdasági liberalizmus oltárán kész volt még saját, rossz hírbe került baloldali identitását is feláldozni: nyugatosabbnak mutatkozott a nyugatosoknál, liberálisabbnak a liberálisoknál (alighanem ezért – a demokratikus hitelesség kedvéért – lépett koalícióra a magyar liberális párttal, és áldozta föl baloldali céljai egy részét).

A politikai baloldal lehetett gyönge vagy gyámoltalan a politikai harcban; nem eléggé hatékony a kormányzásban; felelőtlen az ígérgetésben, a költségvetési hiány fedezésére és a lakossági fogyasztás bővítésére fordított, az országot adóscsapdába juttató hitelfelvételben; és lehetett mohó a privatizációs zsákmányszerzésben, az állami források lenyúlásában, vétkes a korrupció elszabadulásában, de az a háromszor is kormányzó szocialistákban föl sem merült (és nem is merülhetett), hogy az elszegényedő, demokráciából korán kiábránduló alsó középosztályt a liberális demokráciával szemben mozgósítsák, és megnyerjék egy baloldali populista rendszerváltásnak. A demokratikus jogállami forradalom vívmányait nem a balliberális koalíció, hanem az antiliberális nemzeti populista pártszövetség kezdte felszámolni, mint a saját jogállami ellenforradalma útjában álló gátakat és akadályokat, mint a „megdöntött” liberális „ancien régime” híveinek, a „forradalomellenes” reakció „őskövületeinek” utolsó kapaszkodóit, a demokrácia ellenállásának potenciálisan veszélyes, bármikor mozgósítható tartalékait. A 2002-től politikai háborúvá fajult hatalmi küzdelemben – ha rosszul, ügyetlenül, gyámoltalanul is – a balliberális koalíció inkább védte a demokratikus vívmányokat, semmint lerombolta őket, jóllehet e vívmányoknak „saját kezéből” való kiengedése, a demokrácia egész gyakorlatának társadalmi alapokra helyezése – mint a demokratikus konszolidáció első számú előfeltétele – tökéletesen idegen maradt számára: hatalompolitikai szempontból értelmezhetetlen, hatalomgyakorlási szempontból feleslegesen kockázatos volt számára, ha ugyan nem eleve valamiféle populista handabandázásnak vagy a zöldek politikai utópiájának tekintette. Kétségkívül védte az 1989-ben létrejött demokratikus berendezkedést és a jogállamot, mert a demokrácia és a jogállam is védelmet jelentett a számára; de a társadalomtól is védte, mintha szüntelen azt üzente volna: „addig van a demokrácia jó kezekben, ameddig a mi kezünkben van”. Ez persze végzetes öncsalás volt, egyrészt mert a társadalmat fokozatosan elidegenítette a demokráciától, másrészt pedig, mert a társadalom részvétele nélkül a demokrácia fennmaradásában érdekelt elitcsoport által tartósan birtokolt hatalom „korrupciós összetevője” szükségképpen megnőtt, és ebben a felállásban nemcsak a hatalmon levőket, de a velük összenőtt demokráciát is kompromittálta.

Leszögezhetjük, hogy a demokratikus konszolidációt megakadályozó visszarendeződés Magyarországon az elmúlt húsz évben egyszer sem a diktatorikus államszocializmus restaurációjának veszélyét vagy e rendszer valamilyen újsütetű kiadását jelentette, hanem a két világháború közötti félparlamentáris, rendies autokratikus rendszerhez való visszatérés két kísérletét: az elsőt, az úri nacionalizmus és az Antall József halála után erőre kapó szélsőjobboldali populizmus jegyében, amely – lévén a politikai erőviszonyok még kiegyensúlyozottak, a rendszer konszenzusos és a jogállamiság a parlamentből és az utcáról egyaránt kikezdhetetlen – viszonylag gyorsan megbukott; és a másodikat, a sikereset, a mérsékelt és radikális nemzeti populizmus összetartása, a nemzeti kaszárnyakapitalizmus és a korporativista állam jegyében, amely javában zajlik, és kiépülésének egyelőre nem állhatja útját semmi és senki.

Visszarendeződés vagy új rendszer

Magyarországon 2010-ben, a demokrácia konszolidációjáért folyó csata eldőlt: a demokrácia konszolidációja helyett forradalmi gyorsaságú lebontása következett be. A populista narratívában²⁵ a parlamentáris demokrácia úgy jelent meg mint a nemzetet végpusztulással fenyegető, szuverén érdekérvényesítésében és önvédelmében (!) meggátló nyűgök és béklyók kívülről a népre és nemzetre kényszerített rendszere; mint a nemzeti erőforrások globálkapitalista kiszivattyúzásának rendszere; mint a káosz, a bizonytalanság, a totális korrupció eleve konszolidálhatatlan rendszere, amit le kell bontani vagy legalábbis határozottan be kell szűkíteni, a választásokra kell korlátozni ahhoz, hogy konszolidálható rendszer jöjjön létre, szilárd rendszer, melyben semmiféle „másik hatalmi ág”, alkotmánybíróság, szakmai szervezet, érdekképviselet, helyi autonómia és semmiféle nemzetközi pénzügyi és politikai instancia, európai uniós bizottság, nyugati nagykövetségek, kormányok, miniszterek, külföldi sajtó nem korlátozhatja, hátráltathatja, béníthatja meg az ily módon teljes szuverenitását helyreállító nemzetállamot, közelebbről a végrehajtóhatalmat (még közelebbről a végrehajtó hatalom egyszemélyi birtokosát) a radikális, nemzetmentő cselekvésben és egy olyan rendszer létrehozásában, amely csak abban különbözik a liberális demokrácia rendszerétől, hogy benne a nemzet van hatalmon, értelemszerűen: leválthatatlanul.

Nagy kérdés persze, lehet-e egyáltalán visszarendeződésről beszélni ebben az esetben? Értelmezhető-e az autokratikus fordulat egy korábbi állapothoz való visszatérésként, főként akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy ezt a korábbi rendszert nemcsak több mint fél évszázados távolság választja el jelenünktől, hanem hogy e fél évszázad alatt a magyar társadalom – történelmi kataklizmák, világháború, népirtás, kitelepítés, kivándorlás, forradalmak és ellenforradalmak következtében – mind szociológiai szerkezetét, mind mentalitását tekintve minden szegmensében mélyrehatóan megváltozott, nem beszélve azokról a merőben új kihívásokról, amelyekkel itt és most – a jelenben – találja szembe magát. A visszamenő igazságtétel; a visszamenőleges törvénykezés szélesedő gyakorlata a visszamenőleges szankcionálissal együtt; törvény szerint járó és évekkel korábban megkapott juttatások visszafizettetése utóbb meghozott törvények és rendeletek alapján; sok évvel vagy évtizeddel korábban (olykor mégcsak nem is a régi rendszerben) elnyert és viselt hivatalos címek és rangok, megkapott állami díjak nyilvános kipellengérezéssel egybekötött visszavonása azon az alapon, hogy az illető író, művész, tudós, közszereplő valamilyen tettével vagy kijelentésével – a végrehajtó hatalom szuverén politikai értelmezése és megfellebezhetetlen politikai ítélete szerint – méltatlanná vált rá; közterek nevének és építészeti képének visszamenőleges helyreállítása (azaz utcanév-, emléktábla- és köztériszobor-csere) – mindez együttvéve valamiféle szimbolikus restaurációra utal, de nem annyira valóságos, mint inkább színlelt restaurációra, amelyben a minden érintettnek jelenben és jövőben egyaránt szóló megfélemlítés és zsarolás eleme legalább olyan sokat nyom a latban („ha sokat ugrálsz, elvesszük a Kossuth-díjad” vagy nem fizetjük ki a „nemzet színésze”, a „filmművészet mestere” címmel együttjáró havi apanázst), mint az új, magát korszakosnak álmodó hatalom új identitást építő önreprezentációja, az önmegörökítés vágya és erőfeszítése. Ez a szimbolikus restauráció azonban csak elfedi az új hatalom legkevésbé sem konzervatív-reakciós, hanem pszeudoforradalmi-populista természetét: az épülő új rendszer természetét, amelynek vajmi kevés köze van az úri Magyarország 1918-ig nemzeti liberális, majd ellenforradalmi úton restaurált és beszűkített parlamentáris tekintélyuralmi rendszereihez, annál több politikai és ideológiai szállal kötődik viszont a Gömbös Gyula megálmodta, de halála miatt meghiúsult korporatív munkaállam eszméjéhez, illetve azokhoz a nemzeti populista rezsimekhez, amelyek az 1930-as évek Dél-Európájában valósultak meg – Olaszországban a fasiszta Mussolini, Portugáliában a „békés forradalom” vezére, Salazar, Spanyolországban pedig a véres polgárháborúból győztesen kikerülő falangista Franco tábornok vezetésével.

De bármily sok és meggyőző párhuzamot vagy analógiát találunk is a magyar demokráciát (és vele a jogállamot, a köztársaságot) leváltó (vagy legalábbis az autokratikus hatalomgyakorlás zárójelei közé helyező) „új rendszer” és a hasonló körülmények között ugyancsak demokráciákat leváltó más európai rendszerek között, van közöttük egy lényeges és a magyar demokrácia jövőjére nézve némi reménnyel kecsegtető különbség. Az, ami 2002, de különösen 2010 óta történt és történik Magyarországon, nem a demokratikus rendszeren kívüli erők műve, hanem a demokratikus rendszert létrehozó, e rendszerben megerősödött és hatalomra jutott pártoké, bizonyos értelemben tehát a demokrácia felszámolása a demokratikus rendszer legsajátabb, legbensőbb fejleménye, nem véletlen baleset, nem külső erők ármánya, vagy a múlt visszatérő kísérteteinek műve.

A bomlási tünetek és a reakciók hasonlósága (immár nemcsak Magyarországon, hanem szinte egész Európában) abból ered, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválság következményei és a kísértései rendkívül hasonlóak ahhoz, amelyek a 2008-ban kirobbant és azóta egyre mélyülő globális gazdasági válságot kísérik. Rossz válaszok vagy sem, nem a semmiből születtek és nem vezethetők le sem a magyar demokrácia társadalmi gyökértelenségéből, sem a populista párt vagy pártvezér fanatikus hatalomakarásából, noha persze az ilyen rendszerek természetéből következőleg, a politikai vezető személyes karaktervonásai közvetlenül az egész politikai rendszer arculatát meghatározhatják. Oda kívánok kilyukadni, hogy a jórészt a dél-amerikai és dél-európai (általában katonai) diktatúrák demokratikus átalakulásának menetére alkalmazott konszolidáció-fogalom (konszolidált az a demokrácia, amelyben nem lehetséges antidemokratikus visszarendeződés) nem alkalmas annak a nem-demokratikus rendszernek a leírására, amely tíz évvel ezelőtt Oroszországban jött létre a végrehajtó hatalom „kiágyazódása” és autokratikus gyakorlása jegyében, a demokratikus homlokzat érintetlenül hagyásával, és amely ma van létrejövőben, méghozzá rohamléptekkel Magyarországon.

Általában a liberális demokrácia rossz kormányzásából, a gazdasági válságra adott inadekvát válaszaiból, szétzilálódásából, delegitimizálódásából kinövő populista nemzeti rezsimeket – még ha a populista erők a demokratikus játékszabályok állandó megsértésével nagy mértékben hozzá is járulnak a rendszer eróziájához és lejáratódásához – nem lehet a visszarendeződés interpretációs sémája szerint leírni. A nemzeti populista rendszerek nem a demokráciát (a demokratikus átmenetet, a demokrácia kísérletét) megelőző régi (vagy még a réginél is régibb) autokratikus rendszer restaurálását jelentik, hanem merőben új rendszert képeznek. Az első világháborút követően általában vesztes országokban kialakult gyönge, törékeny, válságról válságra botladozó polgári demokráciák romlásának és bomlásának végső hozadéka – mondhatnánk: demokratikus bomlástermék – volt a radikális nemzeti populizmus, a demokráciát felszámoló totális állam és totalitárius társadalom.

A demokratikus konszolidáció konceptusa mint a Magyarországon lezajló demokráciaszűkítő, jogállamszűkítő államvezérelte nemzeti populista forradalom értelmezésének kerete, teljességgel használhatatlan. Ez esetben sincs szó ugyanis visszarendeződésről: a társadalmilag megalapozatlan, elitisztikus, az egész társadalmat érintő döntésekhez szükséges elitkonszenzust és társadalmi konszenzust egyaránt nélkülöző, ilyenformán az érdekellentétek kezelésére fokozódó mértékben képtelen, a néptől és az elit nagy részétől elhagyott vagy elárult, a korrupció, a kormányzati tehetetlenkedés, az országot az államcsőd közelébe sodró globális pénzügyi válság következtében nagy mértékben lejáratódott liberális demokrácia delegimizálódásából, akut válságából táplálkozott az a rendszerellenes „forradalom”, amelyet maga a demokratikus rendszer érlelt meg, hordott ki „politikai méhében”, és amely a poliarchiát mint „bűnös, liberális anarchiát” a demokratikus akaratképzés és hatalomgyakorlás minden szintjén megszüntetette, a konszenzus- kényszert a politikai elit szintjén is feleslegessé tette, a demokratikus hatalommegosztás intézményeit, az emberi, politikai, szociális jogokat, a demokratikus alapértékeket pedig az „államforradalom” eredményeként létrejött parlamentáris egypártrendszer legitimációs csomagolópapírjává silányította, amelyben az új, nemzeti populista rendszert megpróbálják országnak és világnak kifogástalan (vagy épp csak itt-ott kifogásolható) európai demokráciaként eladni.

A dél-amerikai és dél-európai demokratikus átmenetekre kidolgozott konszolidáció-elmélet egyáltalán nem foglalkozik a demokráciák diktatúrába való átmenetének lehetőségével, a demokráciák „önfelszámolásának” vagy „öngyilkosságának” – az úgynevezett „weimarizálódásnak” – a példáival, amelyek nem írhatók le visszarendeződésként. Már pusztán azért sem, mert a demokratikus rendszer elleni puccs ezekben az esetekben gyakran nem megelőzi, hanem követi a választásokat, miután a választásokon győztes populista párt a győzelmet – teljesen önkényesen, a parlamentáris demokrácia alapelvét semmibe véve – úgy értelmezi mint felhatalmazást e demokrácia részleges vagy teljes felszámolására (részleges felszámolására, amíg a szuverén önkénynek legalább külső korlátai vannak, például amíg az ország, amelyben a populista párt hatalomra jutott egy demokratikus államszövetség tagja). A liberális demokrácia korlátozására vagy likvidálására természetesen a választók többsége a válsággal küszködő, erodálódó demokráciákban sem adott semmiféle felhatalmazást senkinek, csakhogy ezt ilyenkor már nem lehet számonkérni: a szavazatokat nem lehet visszavonni, a választás demokráciaellenes forradalomként való értelmezését pedig nem ajánlatos megkérdőjelezni. Az ilyen úton hatalomra került populista párt radikalizmusának fokától vagy fokozódásától függően vagy megmaradnak a parlamentáris demokrácia összes vagy egyes procedurális külsőségei, vagy nem maradnak meg; vagy tartanak választásokat vagy nem tartanak, de ha tartanak, akkor azok irányított választások lesznek, amelyek csak arra valók, hogy megerősítsék a választásokat irányító, ténylegesen – erőszak vagy káosz nélkül – leválthatatlanná vált hatalmat.²⁶

A „weimarizálódás” azonban folyamat, nem egyszeri aktus; nem feltétlenül azon a ponton, azzal a párttal és azzal rendszerrel fejeződik be, amellyel kezdetét vette a liberális (poliarchikus) demokráciának – a demokratikus látszat fenntartásával történő – felszámolása. Amennyiben az új, mérsékelten populista rendszer képtelen azoknak a gazdasági, szociális konfliktusoknak a kezelésére, amelyek már a demokráciát is aláásták, lejáratták, felbomlasztották; amennyiben az új rendszert sem lehet konszolidálni, a társadalom többségének fokozódó passzivitása – politikaellenessége, politikából való kivonulása, illetve politika ellen fordulása –, illetve az új rendszer elitjének elszigetelődése mellett a politikailag aktív, elitellenes, demokráciaellenes radikális kisebbség is kerülhet olyan helyzetbe, hogy a hatalmat egy politikailag kedvező pillanatban (például a világhatalmi erőviszonyok drámai gyorsaságú eltolódása, világméretű pénzügyi összeomlás, államcsőd, államszövetségek meglazulása vagy széthullása idején) megszerezheti, hogy aztán már a maga módján vigye végig a demokráciaellenes populista forradalmat, a „féldemokráciából”, a „színlelt demokráciából” valóságos – társadalomtipológiai értelemben – fasiszta típusú diktatúrát csinálva.

Ennek a politikai végkifejlésnek a lehetősége a mai felemás és teljeséggel konszolidálatlan magyar populista rendszerben is ott lappang, és ha megvalósulása korántsem elkerülhetetlen fátum, valószínűsége ma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint valamilyen liberális „visszarendeződésé”, a demokrácia és a jogállam társadalmi visszavétele értelmében. Ez utóbbihoz a mára minden korábbinál nagyobb apátiába süllyedt, politikai pártokból kiábrándult, egzisztenciájában immár nemcsak gazdaságilag, de politikailag is fenyegetett, visszahúzódó, menekülő társadalmi többségnek csodás politikai ébredésére, hathatós megszerveződésére, rendkívül intenzív demokratikus aktivitására volna szükség. Magán a hegemonisztikus uralomra berendezkedő, egyelőre mérsékelten populista párton kívül ugyanis más erő ez idő szerint nincs egy radikális populista végkifejlet elhárítására. De az is lehetséges, hogy minél komolyabbá válik a radikális rivális kihívása a mérsékelten populista hatalom számára, annál messzebb megy a radikális populizmus retorikájának, ötleteinek átvételében, annál elmosódottabb lesz a határ a kétféle populizmus között, annál több gesztust és engedményt tesz neki, hogy így tartsa vissza saját választói bázisának elvándorlását (vagy így vonzza magához a radikális populista bázis egy részét), olyannyira, hogy a végén már saját szülőanyjuk – a magyar demokrácia – sem tudja majd őket megkülönböztetni egymástól.

Készült a Pénzügykutató Zrt. Korridor Politikai Kutatások Központja konszolidáció-kutatási programja keretében.