Egy évvel az után, hogy Angliába jöttünk, megszületett Jaszuko. Nehéz terhesség volt, talán a honvágy miatt, ki tudja. Aztán a szülés annyira legyengített, hogy vissza kellett mennem a kórházba, amikor alig pár hónapos volt a baba. Az elsõ éjszakákon nem sokat aludtam az idegen ágyban, távol a lányomtól, fájdalmak közt. Sok gyógyszert adtak, csak lebegtem álom és ébrenlét között. Éjszakánként, mintha egy ablakon néznék be, olyan tisztán láttam magam elõtt a pici lányomat, ahogy rúgkapálva, hadonászva sír a kiságyában. Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam, õ meg csak sírt és sírt, olyan keservesen, attól féltem, belebetegszik. Reggel a férjem állt az ágyam mellett, mi van Jaszukóval, kérdeztem tõle. Egész éjszaka sírt, mondta.

Aztán egy éjszaka elmúlt a fájdalom. Hosszú órákat átaludtam, éjjel is, nappal is. És egyszer magam elõtt láttam, épp olyan tisztán, mint korábban, a csöndben alvó Jaszukót. Pici szája kinyílt, egyik apró öklét a füléhez szorította. Reggel megtudtam a férjemtõl, hogy kislányom, most elõször, nyugodtan aludt. Nem vagyok babonás, de azt hiszem, akkor olyan erõk egyesítettek Jaszukóval, melyekrõl nem sokat tudnak a tudósok. És hát mi ebben a különös? Hiszen egyek voltunk több mint kilenc hónapig.

Beszéltem errõl a lányomnak, amikor a nyár elején meglátogatott. De úgy láttam, nem érdekli, talán még zavarja is. Már jegyben jár. Két éve együtt él a barátjával, és bár tudom, az ilyesmin manapság senki sem ütközik meg, örülök, hogy végre férjhez megy. Három napig maradt, és örömmel láttam, milyen közvetlen velem.

Amikor azokról a születése utáni napokról beszéltem neki, meg a titokzatos erõkrõl, melyek akkor egyesítettek bennünket, eszembe jutott, hogy korábban is volt már egy különös, talán természetfeletti élményem. Nagyon régen, még Nagaszakiban, furcsa módon egy másik Jaszukóval kapcsolatban. Beszélni akartam a lányomnak arról az elsõ Jaszukóról, de hamar a szavamba vágott.

– Már mondtad – szakított félbe türelmetlenül. – Róla kaptam a nevemet. Arról, akit megölt a bomba.

– Úgy van – válaszoltam. – Azért kaptad ezt a nevet, mert azt reméltem, olyan szelíd és csöndes leszel, mint a barátnõm, ha már a születésed elõtt annyi bajom volt veled. De hát a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogy tervezzük.

Jaszuko csak nevetett, pedig igazam volt. Nem ismertem még egy olyan szelíd teremtést, mint az elsõ Jaszuko. Amikor mindketten gyerekek voltunk Nagaszakiban, sokszor próbáltam kihozni a sodrából. De soha nem sikerült. Ha már nem bírta a kötözködést, csöndesen sírdogálva elment. Lányom azonban nem is hasonlított elõdjéhez. Anyja természetét örökölte: önfejû volt és akaratos. Láttam, nem akar az elsõ Jaszukóról hallani, hát nem erõltettem a dolgot.

Fõképp semmiségekrõl beszélgettünk, és a három nap gyorsan elszaladt. De néha rosszul esett, hogy azt hiszi, unatkozom, nincs semmi dolgom. Be kellene iratkoznom egy esti rajztanfolyamra, mondta többször is. Köszönöm a javaslatot, majd gondolkozom rajta, feleltem. Barátságban váltunk el, és jó szívvel küldtem üdvözletemet a võlegényének.

Van még egy lányom, idõsebb nála. Négy éve volt az esküvõje, nem sokkal a férjem halála elõtt. Remélem, hamarosan nagymama leszek. Egyik lányom sem sokat tud Japánról, alig néhány japán szót ismernek. Nekik Nagaszaki csak egy pont a térképen, anyjuk szülõvárosa, egy hely, ahová valamikor ledobtak egy bombát. Miért is lenne másképp? Nekik már Anglia a hazájuk. Amikor annyi idõsek lesznek, mint most én, úgy fognak csevegni és mosolyogni, mint a szomszédasszonyom, az õsz hajú hölgy, akivel néha elbeszélgetek a kerti sövény fölött. Mindketten meglátogatnak néha.

Már csaknem három hónap telt el, mióta Jaszuko itt járt. De most, hogy az elsõ Jaszukóról beszéltem neki, sok régi emlékem visszatért, és gyakran jut eszembe a múlt. Különösen az utóbbi hetekben nem tudok szabadulni az emlékektõl.

Jaszukóval együtt nõttünk fel Nagaszaki Nakagava kerületében. Mint mondtam, szelíd teremtés volt, aki nem szívesen mozdult ki a négy fal közül. Így azokat a háborús éveket nagyon megszenvedte. Nehezen illeszkedett be a gyári életbe, és az életrevalóbb lányok kigúnyolták. Aztán a háború elsõ napjaiban elesett a bátyja, ami különösen kegyetlen csapás volt, hiszen anyja alig három évvel azelõtt halt meg rákban. És még mindig nem értek véget a megpróbáltatásai, mert võlegényétõl, akit kivittek a csendes-óceáni frontra, hiába várta a levelet nap mint nap. A háború éveiben Jaszuko a közelünkben lakott apjával egy családi házban a kanyargós hegyi ösvény mentén, amely a város fölött magasodó kialudt vulkánok felé vezetett. Emlékszem, hányszor láttam szótlannak és magába fordulónak, amikor már hetek óta nem kapott semmi hírt. Sok levél késik vagy elkallódik, panaszkodott néha, és én helyeseltem, mert más lehetõséget szóba sem akartam hozni.

Apját gyerekkorom óta nagyon szerettem. Kinosita-szan épp olyan kedves volt, mint a lánya, szeme körül gyengédség bujkált. Egész lényében volt valami megnyugtató, mindig örültem, ha mellette lehettem.

Természetesen mindez nagyon régen történt, és nyilván sok mindent elfelejtettem már. De néhány jelenetre élénken emlékszem. Nem tudom pontosan elhelyezni õket az idõben, csak abban vagyok biztos, hogy a háború utolsó évében történtek, azon a keserves, aszályos nyáron. Például tisztán emlékszem egy beszélgetésre Jaszuko apjával munkába menet. A Nagavából kivezetõ úton volt egy kis híd, ott vártam vele és másokkal a villamosra, mely a városba vitt. Kinosita-szan a háború elõtt tisztviselõként dolgozott, de most gyári munkát végzett nem messze az én üzememtõl. Minden reggel elõttem ért a hídra, hóna alatt kis aktatáskával, hivatalnok napjai emlékével. Akkor már nagyon sovány volt, hátát kissé meggörnyesztették az évek. Azon a bizonyos reggelen szokása szerint meghajlással, mosolyogva üdvözölt, aztán azt mondta, Jaszuko végre levelet kapott Nakamura-szantól.

– Azt írja, jól van, bár ott nagy a forróság, és agyoncsípték a rovarok. Azt is írja, hogy a háborút elvesztettük.

– Csakugyan? És ön mit gondol, Kinosita-szan? Elvesztettük?

– Már csak abban reménykedhetünk – csóválta a fejét –, hogy a férfiak épségben hazajönnek. És nem tart olyan sokáig a háború, hogy végül semmink sem marad.

– Jaszuko-szan örülni fog, hogy végre levelet kap.

– De ezt már hetekkel ezelõtt írták. Továbbra is aggódni fog. Neked legalább nincsenek ilyen gondjaid Micsiko-szan. Vagy talán van valaki, akit titokban visszavársz?

– Nincs – nevettem el magam –, senki sincs. De én is aggódom Nakamura-szanért.

– Hát persze. Mindig is nagyon kedvelted õt.

– Igen, nagyon kedvelem. Elsõsorban mégis Jaszuko kedvéért aggódom érte.

Mélyen beszívta a reggeli levegõt. Ezeken a nyári hajnalokon az ég mindig fakó volt, csak késõbb lett mélykék. És mindig varjak ültek a villamos vezetéken. De amint a vezeték a közeledõ jármûtõl megrezzent, azonnal eltûntek.

– Én is aggódom Jaszuko kedvéért – folytatta. – Úgy látszik, mindketten önzetlenül aggódunk, nem igaz, Micsiko-szan? – fordult hozzám különös pillantással.

Talán kissé elpirultam.

– Nem értem, mire gondol, Kinosita-szan.

Tovább nézett azzal a különös tekintettel.

– Jön a villamosunk – emelte fel aztán a kezét felpillantva.

Mire a kocsi a hídhoz ért, mindig tele volt, és nekünk állnunk kellett.

– Azt hittem – szólaltam meg, amikor a villamos elindult –, örül az esküvõnek, Kinosita-szan. Annak idején mindent elkövetett, hogy összehozza õket.

– Ez igaz – nevette el magát. – Nakamura családja elég nehezen adta be a derekát. De te nem nagyon örülhettél az erõfeszítéseimnek, Micsiko-szan.

– Ezt hogy érti, Kinosita-szan?

– Talán ideje, hogy megosszuk a titkainkat – mosolyodott el megint. – Természetesen szeretted volna, ha Nakamura-szan Jaszukót választja. De egy részed jobban szerette volna, ha nem kerülnek össze, igaz?

Nem emlékszem, találtam-e szavakat, hogy tiltakozzam. Azt hiszem, nem. Tudom, percekig zavartan bámultam odakint az elvonuló épületeket.

– Én is így voltam vele – hallottam aztán. – Ne érts félre – nevette el magát, amikor csodálkozó tekintetemet látta –, nagyon kedvelem Nakamurát – folytatta kissé zavart nevetéssel.

– Csakhogy így magára marad – mondtam halkan.

– Az öregeknek nem szabad önzõnek lenniük – hajolt meg kissé, mosolyogva. – Tiszta szívbõl imádkozom, hogy épségben hazaérjen.

– Én is.

– Jószívû lány vagy, Micsiko-szan. Megérdemled a boldogságot. Igazán nincs senki, akit titokban hazavársz?

Most nem maradtam adós a tagadással. Rövidesen a megállójához értünk. Meghajolt, és szorosabbra fogta hóna alatt az aktatáskát. Én pedig, mint minden reggel azon a nyáron, néztem, ahogy apró, görnyedt alakja eltûnik a reggeli forgatagban.

Akkortájt egyik este, talán épp azon az estén a raktárban maradtam, hogy felrakjam a zsákokat. A pincében voltam, amikor különös kopogást hallottam, mintha jégesõ verné a tetõt. Meglepõnek találtam a dolgot, de folytattam a munkát. Még jobban elcsodálkoztam, amikor feljöttem a pincébõl, és láttam, hogy az épület túlsó végén beözönlik a lenyugvó nap fénye. Mégsem lehetett jégesõ.

De aztán hazafelé menet a villamoson hallottam két férfi beszélgetését. A jelek szerint egy magányos repülõgép aznap este egyetlen bombát dobott le valahol a várostól keletre. Úgy látszik, senki sem sebesült meg. Különös bevetés, mondta a hozzám közelebb álló férfi. Mi jut eszükbe az amerikaiaknak, hogy ideküldenek egyetlen gépet egyetlen bombával? Talán mégsem veszítettük még el a háborút. Amikor leszálltak, láttam, hogy az ingujja üresen lötyög. Végigfutott rajtam a hideg, amint ott ültem a kocsiban, és kibámultam az ablakon a mellettem elfutó fényekre.

Beszéltünk errõl Jaszukóval, mármint a légitámadásról, amelyet én jégesõnek hittem. Aznap este is a Singokko parkban sétáltunk. Jaszuko közelebb volt ahhoz a helyhez, ahová a bomba becsapott, de õ még a jégesõ kopogását sem hallotta a tetõn.

– Úgy látszik, senki sem sebesült meg – mondtam.

– Én másképp hallottam, Micsiko. Egy kisfiú meghalt. Egy négyéves kisfiú.

– Egy bomba, és egy kisfiúnak vége – igyekeztem tárgyilagos maradni.

– Senki más nem sebesült meg – folytatta –, és nem esett kár szinte semmiben. De annak a kisfiúnak elvitte a fejét a bomba. Azt mondják, az anyja futott az utcán karjában a holttesttel, és orvosért kiabált.

– Szinte látom – nevettem el magam –, ahogy szalad, és orvosért kiabál.

– Igen – mosolyodott el Jaszuko, de a szeme szomorú volt, üres. – Azt hitte, ha nem talál gyorsan orvost, még meghal a kisfia.

A park mindig ebben az órában volt a legszebb. Az idõ lehûlt, és nyugaton vörösen izzott az ég. A szürkületben rovarok röpködtek mindenütt.

– Tudod, hogy egész életemben csak kétszer hagytam el Nagaszakit? – szólalt meg Jaszuko. – Fukuokába mentem a nagynénémhez. Gondold csak el. Az egész világ háborúzik, én meg szinte ki sem mozdultam innen.

– Szeretnéd, ha katonának állhattál volna, Jaszuko?

– Tudom, nem helyes – nevette el magát szégyenlõsen, bocsánatkérõen, ahogy szokta –, mégsem mondhatom, hogy igen. A gyárban van egy lány, aki örökösen azt hajtogatja, bárcsak férfinak született volna, hogy elmehetne katonának. De én semmit sem értek a harcból meg a háborúból meg effélékbõl. Mindez valahol messze történik, egy másik világban. Néha el is felejtem, hová ment Nakamura-szan, és alig várom, hogy végezzen már azzal, amint odakint tesz, bármi legyen is. Tudom, nem helyes, de néha szinte megfeledkezem arról, hogy odakint háború van.

– Csakhogy egyre-másra potyognak a bombák, és egyre kevesebb az élelem.

– Néha mintha még a bombák sem lennének valóságosak. Mintha valami különös helyrõl hullanának egyre, onnan, ahol a háború történik. De igazad van. A bombák potyognak, és kisfiúkat ölnek. Vagyis háború van, semmi kétség.

Szerettük azokat az esti sétákat. Az egész napi gyári munka után jólesett egymás társasága. Néha, amikor nem szívta ki minden erõmet a napi munka, elmentem Jaszukóékhoz. Egy este tovább maradtunk a parkban, mint terveztük, és mire visszaértünk hozzájuk, már besötétedett. Emlékszem, még a cipõmet vettem le, amikor bentrõl Jaszuko kiáltását hallottam:

– Mit csináltál, Apa? – Amikor beléptem a szobába, láttam, hogy már elõkerült az asztal, és helyükön vannak a párnák. Kinosita-szan könnyû kimonóban ült az asztalnál, és a teáskannával foglalatoskodott.

– Nahát, apa, te fõztél nekünk – mondta Jaszuko.

– Gondoltam, fáradtak lesztek, mire hazaértek. Gyere, Micsiko-szan, ülj le. Micsoda hõség volt ma.

Meghajoltam és leültem, s amikor láttam, mennyi rizst fõzött, alig tudtam visszafojtani a mosolyt. Elég lett volna legalább hat embernek.

– Osimánál vettem ezt a halat, amikor este arra jártam. A boltja elõtt napozott, és elbeszélgettünk.

– Igazán, Apa, mi jutott eszedbe – kapta Jaszuko szája elé a kezét kuncogva.

Kezet mostunk, és nekiláttunk a vacsorának, melyet Kinosita-szan készített nekünk. Alig két-három falatot ettem, amikor magamon éreztem Jaszuko pillantását. Aztán láttam, hogy apja gyanakvóan néz hol egyikünkre, hol másikunkra. Jaszuko megint szája elé kapta a kezét, és elnevette magát. A hal ehetetlenül sós volt. Nem akartam udvariatlan lenni, de belõlem is kitört a nevetés. Kinosita-szan egy darabig méregetett bennünket, aztán letette az evõpálcikáját.

– Már régen nem készítettem halat – vallotta be.

Akkor már mindketten szabadjára engedtük a jókedvünket. Jaszuko felállt, azt mondta, csak néhány percet várjunk, mindjárt készít valamit. Mikor kiment a szobából, még mindig kuncogott.

– Kedves volt öntõl, hogy ránk gondolt, Kinosita-szan – mosolyogtam rá. Kissé meghajolt, és töltött még teát.

– Elég pár falat, és az ember megszomjazik – jegyezte meg. – Már régen nem készítettem halat.

Meleg este volt, és õ felállt, hogy kinyissa a kertre nézõ nagy tolóablakokat. Ott is maradt, nekem háttal állt, kezét kimonója ujjába dugta. Végül fölálltam, és melléje léptem. Elgondolkozva bámult a sötétségbe. A kert végébõl, a fák közül a rovarok éjszakai neszezése hallatszott.

– Mire gondol, Kinosita-szan?

– Arra, milyen érzés, hogy ti, nõk így megalázzátok az embert. Addig kényeztettek bennünket, míg végül nem is tudjuk ellátni magunkat. Amikor Jaszuko férjhez megy, Janagi kifõzdéjében kell majd ennem. Csapnivaló a konyhájuk.

– Jaj, Kinosita-szan, csalódtam magában. Nem is velünk törõdött. Egyszerûen fõzni tanult.

– Mint a világ többi része, én is a háború végére készülök – fordult hozzám és meghajolt, szeme köré redõket vont a mosoly.

Elnevettem magam, az õ szeme még mosolygósabb lett.

– Várja a háború végét, Kinosita-szan?

– Mi mást tehetnék?

– De magának talán magányt hoz.

– És boldogságot.

– Boldogság és magány – sóhajtottam fel. – Vésse az eszébe, ne sózza el a halat.

– Köszönöm, Micsiko-szan. Gyakran át kell jönnöd hozzám, hogy taníts. Jaszuko mindig kinevet.

Ebben a pillanatban lépett be Jaszuko, és megkérdezte, mit mondtunk róla.

– Elmondtam Micsiko-szannak, milyen rosszul bánsz velem – jelentette ki az apja, és megint asztalhoz ültünk.

Azon a nyáron gyakran meglátogattam õket. Nem emlékszem mindenre, amirõl beszélgettünk, de arra igen, hogy mindig jól éreztem magam, és úgy éreztem, szívesen látnak. Csakhogy akkoriban történt az is, hogy kis híján szóváltásba keveredtem Jaszukóval. Nyílt veszekedés soha nem lett belõle, de hetekig ott bujkált a felszín alatt, és beárnyékolta minden szavunkat. Ma már különösnek találom, hogy olyan nagy jelentõséget tulajdonítottam az egésznek. Hisz végeredményben nem tartozott rám. Egy este kezdõdött, amikor Jaszukóval együtt szálltunk le a villamosról. Már nem emlékszem, hol voltunk. Elég késõ lehetett, mert amikor lementünk a hegyi ösvényen, már kigyulladtak odalenn a város fényei. Valahogy szóba került a háború és Nakamura-szan.

– Néha nem is tudom, Micsiko, mit szeretnék valójában – mondta hirtelen Jaszuko. – Elõfordul, hogy azt kívánom, ne jöjjön vissza.

Nagyon meglepõdtem, de egy szót sem szóltam. Jaszuko lesütött szemmel jött tovább.

– A napokban döntöttem – mondta végül. – Elhatároztam, hogy nem házasodunk össze, amíg… amíg apám meg nem hal.

– Tessék? De hát miért?

– Apa hallani sem akar arról, hogy velünk éljen. Azt mondja, sértené a büszkeségét, ha terhünkre lenne.

– De hát talán évekig kell várnod. Talán húsz évig is.

– Hála Istennek, apa jó egészségnek örvend. Nakamura-szannak várnia kell.

– És ha nem akar várni?

– Akkor úgy kell lennie. Én nem hagyom el apát – köhécselt zavartan. – Akkor mást kell keresnie.

– De hogyan áldozhatod fel magad ilyen ostobán? Apád egyedül is boldogul.

– Mondd, nem érted? Ha elhagyom, nem marad semmije. Anya meghalt, Jiró is, már csak én maradtam neki.

– De Jaszuko, ez az õ problémája, nem a tied. Apádnak nincs joga ehhez, nem lehetsz az élete egyetlen értelme. Ha nem talál semmi mást az életben, csak magára vethet.

– Hisz annyi mindent elveszített. A barátait, a családját, a pályáját…

– Akkor keresnie kell valami mást. Nem várhatja, hogy feláldozd magad.

Talán nagyon nyersen beszéltem. Jaszuko elhallgatott. Szó nélkül sétáltunk le a hegy lábához. Mire gondol, kérdeztem egyszer.

– Nem hagyhatom el apámat, Micsiko – mondta csöndesen.

Valószínûleg hûvösen váltunk el aznap este, mert emlékszem, a következõ néhány alkalommal olyan tartózkodóan viselkedtünk egymással, mint még soha. Házassága ügyét még sokáig nem hoztuk szóba.

Egy reggel, amint szokás szerint a hídon vártunk Kinosita-szannal, észrevettem, hogy jobb kezén nagy kötés van. Mi történt, kérdeztem, és csodálkozva láttam, mennyire zavarba jön a kérdéstõl. Kis baleset érte, felelte kuncogva. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és még kíváncsibb lettem, amikor a villamosra felszállva láttam, mennyire igyekszik elrejteni elõlem a kezét. Nem faggattam tovább, bár szerettem volna, de amikor legközelebb találkoztam Jaszukóval, eszembe jutott apja bekötött keze. Megint a Singokko parkban sétáltunk, és leültünk egy kis fapadra, hogy onnan nézzük a naplementét. Akárcsak apja, Jaszuko is zavarba jött, amikor szóba hoztam a dolgot. De most szentül elhatároztam, hogy végére járok az ügynek.

– Az én hibám volt – mondta végül Jaszuko. – Egy üvegtál cserepeit akarta összeszedni, akkor vágta meg a kezét. Tudod, a tûzhelyhez vágtam a tálat.

Elámultam. Már nem emlékszem, mit mondtam.

– Apa elég késõn jött haza – folytatta. – Fõztem vacsorát, de azt mondta, nem éhes, inkább lefekszik – nevetett idegesen.

– Szóval dühös lettél rá, és összetörted a tálat? – még mindig nem akartam hinni a fülemnek.

– Kijöttem a sodromból, és odavágtam. Ugye, milyen butaság? – sütötte le a szemét összefont kezére, mintha megszidták volna. – Ráadásul régi tál volt. Még anya használta.

Alighanem zavartan hebegtem valamit. Jaszuko csöndben ült, azt hittem, nem beszél többet az esetrõl. De végül megszólalt.

– Épp azon járt az eszem, amit valamelyik este mondtál. Úgy éreztem, igazad volt, és dühös lettem rá. Dühös voltam, mert ilyen helyzetbe hozott, mert már semmije sem maradt, csak én, és mert minden az õ hibája, mert olyan tehetetlen és gyámoltalan, és dühös lettem, és odavágtam a tálat – nevette el magát megint.

Akkor nem válaszoltam. Azt hiszem, kerestem a megfelelõ szavakat. És akkor történt, az a különös dolog, épp amikor a barátnõmre néztem. A nap már lebukott a láthatár mögött, késõbb mégis biztosra vettem, hogy nem a fakuló fény játéka tette. Azt láttam, hogy Jaszuko szörnyû tekintettel mered rám, egészen eltorzul az arca. Szeme eszelõsen csillogott. Álla reszketett, szája vicsorgott. Rémülten felkiáltottam, és megragadtam a vállát. Talán meg is ráztam, elég durván.

– Mi a baj? – kérdezte. – Mi történt, Micsiko? – Amikor ismét rápillantottam, arca meghökkent volt, de megint kedves és szép: Jaszuko ismerõs vonásai.

– Miért nézel így rám Micsiko?

– De az elõbb még olyan… olyan betegnek látszottál – nevettem el magam, talán mert addigra már nagyon összezavarodtam. – Azt hittem, valami rohamod van.

– Ne légy undok, Micsiko. Tudom, nem vagyok nagy szépség.

Nevetéssel ütöttem el a dolgot. De az élmény nagyon megijesztett. Jaszuko mondott valamit a gyárról, de én szinte nem is hallottam.

– Ha vége lesz a háborúnak – jegyezte meg aztán – nem kell egész nap gyárakban gürcölnünk. Már alig várom. Te mihez kezdesz a háború után, Micsiko? Megint tanítasz majd?

– Remélem.

– És festeni fogsz? Azt soha nem szabad abbahagynod.

– Igen – mosolyodtam el. – Alig várom, hogy újra kezdjem. És te, Jaszuko? Mire készülsz?

– Családot szeretnék. Imádom a gyerekeket.

– Ennyi az egész?

– Ez nagyon sok, Micsiko. Nekem nem is kell több. Csak hogy legyenek gyerekeim, és ne jöjjenek a bombák, hogy elvegyék tõlem õket.

Csöndben ültünk a sûrûsödõ sötétségben.

– Szóval meggondoltad magad, mégis férjhez mész – jegyeztem meg.

– Nem is tudom. Fogalmam sincs – mosolygott fáradtan. – Tudom, te meg Nakamura-szan nagyon közel álltatok egymáshoz – sütötte le a szemét megint. – Szép tõled, hogy nem vagy féltékeny – mondta kényszeredetten.

Pár percig hallgattunk.

– A legjobbakat kívánom neked, Jaszuko, de nem irigyellek. Én még nem akarok férjhez menni. Festeni, tanítani megint, nekem most ez a fontos.

– És egyáltalán nem akarsz családot?

– De igen, talán. Majd egyszer. De sok más is fontos nekem.

– Bárcsak minél elõbb vége lenne a háborúnak – sóhajtott fel.

Azt hiszem, még pár percig beszélgettünk. Talán fontos dolgokról, nem emlékszem. Végül felálltunk, indultunk haza. Akkor eszembe jutott, milyennek láttam egyszer az arcát, és megborzongtam. Megint ránéztem, de vonásain nyomát sem találtam annak a hátborzongató fintornak.

– Mi a baj, Micsiko? – vette észre a pillantásomat. – Úgy látom, nem vagy jól.

– Alighanem kimerültem – mondtam. – Már napok óta alig alszom.

Aggódik az egészségemért, mondta, de én csak nevettem, ironikusnak találtam a dolgot. Aznap este nem kísértem haza, ott váltunk el, a parkban.

Soha többé nem láttam Jaszukót. Másnap lezuhant a bomba. Különös volt az ég, hatalmasak a felhõk, és tûz mindenütt, amerre ellátott a szem. Meghalt Jaszuko, és meghalt az apja. Meghaltak mások is. A sarki halárus, az asszony, aki a hajamat vágta, az újságos fiú. Senkinek nem beszéltem arról az élményrõl az elõzõ este a Singokko parkban. Csak hónapokkal késõbb tudtam meg, hogy Nakamura-szan elesett egy ütközetben, talán két héttel azelõtt, hogy Nagaszakira lezuhant a bomba.

Én nem szenvedtem tõle komoly sérülést, nem maradtak rajtam sebek. Lányaim nem fogyatékosak, egészségesen születtek. Nincs bennem harag azok ellen, akik ledobták a bombát. Hiszen háború volt, és a háború különös dolog. Sok mindent soha nem fogunk megérteni.

Körülbelül egy évvel ezelõtt Jaszuko, mármint a lányom, azzal állított be hozzám, hogy írjak alá egy tiltakozást a nukleáris fegyverek ellen. Rengeteg tényt meg számot sorolt fel, de Nagaszakit meg sem említette. Alighanem elfelejtette, hogy ott voltam. Aláírtam, ahogy kérte, õ meg magával vitte valahová. Sose tudtam meg, mi lett belõle. Talán eljutott a kinti világba, ahol ilyen döntéseket hoznak. Talán még változtatott is valamin, ki tudja? Nekem már nem sok közöm van az effélékhez.

Jól megvagyok itt, egyedül a szép kis angol házamban. Csöndes környék ez, kedvesek a szomszédok. Közvetlen szomszédom egy magas, õsz hajú hölgy, azt mondja, a férje bankár. Gyakran látom az ablakból, ahogy a kertjében jön-megy. Mostanában hullnak a fáiról az almák, és mindennap látom, ahogy megvizsgálja a hullott gyümölcsöt, és párat egy kosárba gyûjt. Egyszer elbeszélgettünk a sövény fölött, õ meg bement a házba, és egy hatalmas kínai vázával jött vissza. Írásjelek voltak rajta, szerette volna, ha elolvasom. Többször is elmondtam, hogy nem olvasok kínaiul, de úgy látom, nem értette, és csak mutatta az írásjeleket.

Mielõtt a lányom meglátogatott nyár elején, évekig eszembe sem jutott Jaszuko, mármint az elsõ. De azóta gyakran gondolok rá. Nem nosztalgiával, nem is fájdalommal. Inkább valami furcsán nyugtalanító szomorúsággal, valami különös, csak néha szomorúsággal, amelyet nem tudok hová tenni. Sokszor eszembe jut az arca, amilyennek aznap este láttam; úgy vélem, valami elõérzet lehetett, nem csak az atombombáé, talán meglátott valamit abban a pillanatban… az én arcomban. Gyakran töprengek, vajon mivel töltené most a napjait, ha élne.

Apja is sokszor eszembe jut, és szégyellem, hogy akkor úgy elítéltem. Hogyan is hibáztathatná bárki, amiért olyan helyzetbe jutott? Ezeket a dolgokat nem mi irányítjuk, és semmi értelme akárkit hibáztatni.

Idõm nagy részét itt, az asztal mellett töltöm, olvasgatok. Ez gazdagítja az angol tudásomat, és ha egy nap visszamegyek Japánba, talán angolt fogok tanítani. Igaz, egyelõre nem akarok visszamenni. Megszerettem ezt az országot, bár hideg és esõs. Aztán meg itt vannak a lányaim. Néha még az is megfordul a fejemben, hogy festeni fogok újra. Az igazat megvallva már vettem is néhány ecsetet meg festéket. Évek óta nem hiányzik a festés, de idõvel fog, ez biztos.

(A Strange and Sometimes Sadness. In: Stories by New Writers. Faber and Faber, London–Boston, 1981. Fordította Kada Júlia)