KAZUO ISHIGURÓVAL BESZÉLGET PIOTR CZAPLA ÉS MAREK PARYZ

PIOTR CZAPLA – MAREK PARYZ: A nyolcvanas évek elején kezdte a pályáját, olyan szerzõk társaságában, mint Graham Swift és Julian Barnes. Nem sokkal korábban tûnt fel a könyvpiacon Ian McEwan és Salman Rushdie. Ha azt a kérdést kapja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján miért keltettek akkora feltûnést a fiatal brit írók, rendszerint azt válaszolja, hogy olyan problémák iránt kezdtek érdeklõdni, amelyek nem korlátozódtak az angolok tapasztalataira, és olyan könyveket írtak, amelyek megfeleltek bizonyos olvasói csoportok elvárásainak, hisz sokan vágytak arra ekkor, hogy közelrõl ábrázolja az irodalom a korábban elképzelhetetlen mértékû átalakulást hozó társadalmi és politikai folyamatokat. Másként fogalmazva, az akkori pályakezdõk kinyíltak a “világra”, márpedig ugyanezt nem mondhatjuk el arról az idõsebb írónemzedékrõl, amely a hatvanas években foglalta el pozícióit, majd a következõ két évtizedben a saját képére formálta a brit próza arculatát. Az ön véleménye szerint ezek a szerzõk olyan olvasóknak írtak, akik nagymértékben azonosulnak Anglia kultúrájával és történelmével. Szeretnénk megkérdezni, hogyan ment végbe az irodalmon belül ez a nyitás a világra, vagyis milyen hatással voltak az akkori fiatal brit prózára azok az új irányzatok, amelyek a hatvanas években kezdtek feltûnni a külföldi irodalmakban, mint például a francia “nouveau roman”, az amerikai posztmodern vagy a dél-amerikai regény?

KAZUO ISHIGURO: A nouveau roman nem játszott komolyabb szerepet az említett írók fejlõdésében. Nem hiszem, hogy akár Julian Barnes is köszönhetne bármit anouveau roman prominens szerzõinek, pedig õ merített a legtöbbet a francia irodalomból, amint arról Flaubert papagája címû regénye is tanúskodik. Ami pedig az amerikai posztmodern prózát illeti – gyakran került szóba az egyetemi vitákon, nagy figyelmet szenteltek akkoriban mind a kísérleti irodalomnak, mind a gyors ütemben fejlõdõ irodalomelméletnek. Voltak bizonyos tengerentúli írók – Donald Barthelme, John Barth és mások –, akik számos, egyetemen oktató teoretikus érdeklõdését keltették fel mûveikkel, ezért egy darabig elég komoly tudományos érdeklõdéssel fogadták a prózájukat; ugyanakkor az az érzésem, hogy mire befejeztem a tanulmányaimat, és bekapcsolódtam az irodalmi életbe, kicsit már elavult az amerikai avantgárd posztmodern. Ezért nehéz lenne arról beszélni, hogy bármiféle közvetlen hatást is gyakorolt volna a brit írókra. Az említett típusok közül a dél- amerikai regényt tartom a legjelentõsebbnek; a Száz év magány egyszerûen alapmû, ezt nem csak én gondolom így vagy Salman Rushdie, aki olyan prózát ír, amely közel áll a kolumbiai Nobel-díjas regényeihez.

Milyen hatással voltak a külföldi irodalmi trendek az új brit prózára, milyen folyamatok mentek végbe az irodalom holdudvarában, de mégis mintegy a mûvekbõl kiindulva – itt az irodalomtudományra gondolok –, ezekre a kérdésekre nem adható egyértelmû válasz, mivel más írók voltak olvasottak, mondhatni, divatosak egyetemi környezetben, és mások váltak népszerûvé a pályakezdõ írók társaságában. A posztmodern, a nouveau roman vagy a strukturalizmus kijelölte az irodalmi útkeresés bizonyos irányait, de mi a magunk útját jártuk. Számos írótársammal együtt García Márquezt, Grasst és Borgest, az amerikaiak közül pedig Bellow-t tekintettem mesteremnek.

P. CZ. – M. P.: Azt akarja mondani, hogy a hatvanas években és a hetvenes évek elején vezetõ szerepet játszó brit írók, mint William Golding, Iris Murdoch vagy John Fowles anakronisztikusak voltak monolitikus “angolság-képükkel”, meg voltak gyõzõdve arról, hogy minden olvasónak értenie és értékelnie kell az Angliában és Angliáról írott mûveket?

K. I.: Ez nyilván igazságtalan értékítélet. Azokban az idõkben – függetlenül attól, hogy a világ mely táján élt az ember – talán még senki sem volt tisztában azzal, hogy valamiféle közös, globális kultúra születik. Egyébként úgy gondolom, hogy a globalizációt az elmúlt másfél évtizedben vettük észre és érzékeltük különbözõképpen. Három-négy évtizeddel ezelõtt alig lehetett érzékelni a globalizáció tüneteit, ha egyáltalán voltak ilyenek, nem kell hát csodálkoznunk azon, hogy az írók úgy érezték, lojálisak a saját kultúrájukhoz. A franciák a franciáknak írtak, a németek a németeknek, az angolok az angoloknak stb. Ami az egyes angol írókat illeti, ebben nehéz lenne bármi kivetnivalót találni, ha egyszer ez volt a norma. Ha bármit is a szemükre vethetünk, az egyfajta önelégültség. Egyetemista koromban kezdtem rájönni arra, hogy a britek még mindig egyetemes érvényûeknek tekintik a saját kultúrájukkal kapcsolatos értékeket, noha a történelmi tények ezt már a legkevésbé sem támasztották alá, hiszen a háború után drámaian meggyengült Anglia helyzete a világban. Ha az újságokat olvasta az ember, mégis olyan benyomása támadt, hogy az Anglián kívüli világ nem létezik, de elég volt kimenni külföldre, rögtön meggyõzõdhettünk arról, hogy már nem érdekelnek senkit az angolok ügyei. Úgy érezték, országunk problémái körül forog a világ, mert voltak még bizonyos birodalmi illúzióik, igényeik, szentimentális kötõdéseik; ez azokra az írókra jellemzõ, akik azt feltételezték, hogy ha feltárják az angol tapasztalat lényegét, akkor eljut az emberi egzisztencia legbelsõbb magváig, az Angliában kivívott elismerés pedig azonnal világhírûvé teszi õket. Mondjuk, egy norvég írónak, ha azt akarja, hogy észrevegyék a világban, alázattal el kell gondolkodnia azon, miféle írásmóddal juthatna el a kultúráján kívül álló olvasókhoz.

P. CZ. – M. P.: Miért pont a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján mélyült el a válság, miért ekkor történt fordulat a brit prózában?

K. I.: A brit birodalom szétesésével kezdõdött minden. A birodalom hanyatló szakaszában meghatározó jelentõségûek voltak az ötvenes-hatvanas évek, ekkor lehelte ki lelkét a birodalom, de még több idõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az írók – és általában a britek – tudomást vegyenek errõl. Megszakadt egy bizonyos történelmi folytonosság. De a hetvenes években az idõsebb írók mindig arról az Angliáról mesélték történeteiket, amely valamiféle közelebbrõl meg nem határozatott centrumot foglal el. Nem vették észre a hoszszú távú, visszafordíthatatlan változásokat, vagy legalábbis úgy írtak, mintha kihagyna a történelmi tudatuk, ezért el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor az irodalmi ambíciókkal fellépõ fiatalemberek meglehetõsen provinciális alkotókká cseperedtek, és például olyan munkásfiatalokról kezdtek írni, akik boldogtalan szerelemtõl szenvednek, mert középosztálybeli lányokba szerettek bele. Végül egyesek számára rutintevékenységgé vált az írás, és már nem tették fel azt a kérdést, hogy milyen szerepet játszunk a dinamikusan változó világban. Az én nemzedékemhez tartozó írók szakítottak elsõként azzal a gyakorlattal, hogy egész más Angliát írjanak le a könyveikben, ne azt, amelyet látnak.

P. CZ. – M. P.: Milyen szerepet játszottak akkoriban a kiadók az új brit próza kikristályosodásában?

K. I.: Amikor az elsõ könyveiken dolgoztak azok az írók, akik a birodalom végét jelzõ cezúra után nõttek fel, a kiadók már olyan szerzõket kerestek, akik képesek adekvát módon bemutatni Nagy-Britannia – egy nem túl nagy sziget Európa szélén – új helyzetét. A kiadók lépései már jelezték, hogy a brit kultúra alkalmazkodott az új politikai reáliákhoz, az irodalom pedig szembenéz az új esztétikai kihívásokkal. Õk fedezték fel azokat az írókat, akik már jelen voltak egy ideje az angol könyvpiacon, vagy legalábbis a perifériáján. Olyan szerzõkre gondolok, mint az ötvenes évek végén debütált V. S. Naipaul, aki váratlanul az érdeklõdés középpontjába került. Ez a tény is azt igazolta, hogy új típusú – mondhatni, “globális” – íróra van szükség, aki eligazodik a nemzetek feletti kontextusokban, mert például különbözõ kultúrákhoz köti a származása. Tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nem természetes õrségváltás történt, az új írócsoport megjelenése csak egy volt a számos, egymást erõsítõ folyamat közül.

P. CZ. – M. P.: Milyen eredményeket produkál manapság az a 20. században keletkezett mûfaj, amelynek olyan jellegzetes neve van: “Anglia helyzetérõl szóló regény”?

K. I.: Nem a legjobbakat. Angliáról szóló könyveket írni – ezt nem motiválhatja, és nem is motiválja az a vágy, hogy kizárólag az angol olvasót ejtsük ámulatba, bezárkózzunk vele közös otthonunkba. Bár A fõkomornyik szabadsága címû regényem jellegzetesen angol “külsõvel” rendelkezik, nagyon jól fogadták más országokban. Leírtam ebben a mûben bizonyos mitikus Anglia-képzeteket, amelyek ugyanakkor túl is lépnek ezen az országon. Milyen az “angolság” mai szemmel, jó példa erre Julian Barnes Anglia, Angliacímû könyve, a disztópia vonulatához kötõdõ szatíra. A történet az angol partoktól délre, egy kis szigeten játszódik, ahol megszervezõdik egy társadalom az Angliában kötelezõ szabályok szerint. Tehát itt egy “angliai Angliával”, ironikus megkettõzõdéssel van dolgunk, mint a cím is mutatja; belül vagyunk, ugyanakkor kívülrõl is láthatjuk. Ez egy olyan ötlet, amely magukat az angolokat is elgondolkodtatja, ugyanakkor a külföldi olvasóknak is tetszhet. Annyi mindenen múlik, hogyan mutatjuk be Angliát a prózánkban. Nemzedékem írói és a fiatalabbak számára egyszerûen elfogadhatatlan a stricte monokulturális nézõpont és írásmód, mert tudatában vagyunk annak, hogy az irodalom eltörli a határokat. Összezsugorodott a világ, személyesen is megismerhetjük a különbözõ országokban élõ olvasókat. Hogyan írjunk itt regényeket az angliai helyzetrõl?

P. CZ. – M. P.: Az írók mindenütt belátták, hogy nemzetek feletti tényezõk határozzák meg az irodalmat. Ezért tûnt el az alkotómunkából az a rossz szokás, hogy az író a saját kultúrája horizontjába zárja a világ és az ember dolgait?

K. I.: Itt még nem tartunk. Manapság az amerikai szerzõk viselkednek úgy, mint a hetvenes évek angol írói. Introvertált prózát, provinciális elbeszéléseket írnak az amerikai életrõl – nincs semmi jelentõsége annak, hogy a mû Manhattanben vagy egy közép-nyugati kisvárosban játszódik. A mai amerikai prózában nem alaptalan ez a világszemlélet, hisz az Egyesült Államok befolyása mindenütt érezhetõ; bármelyik amerikai regény, a legprovinciálisabbakat is beleértve, egyszer csak aktuális és fontos lehet Amerikán kívül is, akár tetszik, akár nem. Kell is olvasni a tengerentúli könyveket, próbáljuk meg megérteni az amerikaiak logikáját és érzelmeit. Ellenkezõ esetben komoly mulasztást követünk el.

P. CZ. – M. P.: Az egész világ olvasóinak írott irodalom együtt él, talán még perlekedik is a meghatározott helyhez kötõdõ befogadóknak írott mûvekkel. Egyiknek is, másiknak is megvannak a nagy pillanatai és az árnyoldalai is.

K. I.: Az irodalmi egocentrizmus és az irodalom homogenizálódása ugyanúgy negatív jelenség. A könyv nem kerülhet arra a polcra, ahová a McDonald’s szendvicsei vagy a hollywoodi sikerfilmek. Elmosódnak a helyi színek, elgondolkodhatunk azon, mi lesz, ha az irodalom egyszer majd valami íztelen massza lesz az egész világon, eltûnik a különbség a japán, az amerikai és a lengyel író között. Abban a reményben írjuk a könyveinket, hogy más nyelvekre is lefordítják; beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy elveszítsék eredeti formájukat, sõt kifejezetten akarjuk is ezt. Sok mindent meg lehet érteni, sok mindent megbocsáthatunk az íróknak, de azt nem, ha a Newsweek vagy a Time nyelvezetéhez igazítják a stílusukat, mert az olyan simára gyalult, hogy a világ körül repülõ üzletemberek is be tudják kajálni.

P. CZ. – M. P.: Tehát a Newsweek lett a szegényes szimbóluma a globális kommunikáció korában?

K. I.: Így is felfoghatjuk. De azért nem akarom démonizálni sem a Newsweeket, sem más hasonló magazinokat. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Newsweek elõfizetõje és állandó olvasója vagyok, nagyon hasznos kiadványnak tartom, tökéletesen alkalmas arra, hogy begyûjtsük belõle a legújabb információkat. A szerzõknek el kell fogadniuk bizonyos szabályokat, azokhoz kell igazítani a stílust, a kompozíciót, a szóhasználatot stb.; szóval úgy kell írniuk, hogy a világ minden táján megértse õket az olvasó. Nincs ok az aggodalomra, amíg az ilyen írásmódok – s ami ezzel jár, a nyelv szerepével kapcsolatos elképzelések – csak az újságírásra korlátozódnak, az viszont katasztrofális lenne, ha az irodalomba is bekerülnének. Ha belegondolunk, korunkban mennyire átjárhatók és áthelyezhetõk a legkülönfélébb határok, nem zárhatjuk ki azt a lehetõséget, hogy az egyik fajta nyelv megfertõzi a másikat. Arra kérem mindazokat, akik most vagy a jövõben írásra adják a fejüket, ne feledkezzenek el arról, hogy a céloknak és az eszközöknek összhangban kell állniuk, különféle nyelvi regiszterek közül választhatunk, ne írjunk hát regényesített értekezéseket az ember létállapotáról a Newsweek stílusában.

P. CZ. – M. P.: Megítélhetjük egyértelmûen, milyen hatással van a piac a legújabb irodalomra?

K. I.: A kiadók marketingszakemberei sokat segítettek a volt brit gyarmatokról érkezõ, származásukat tekintve több etnikumhoz tartozó íróknak. Mintha a piac is úgy döntött volna, hogy gazdagítani kell a mai világ irodalmi ábrázolását, olyan szerzõk kerülnek elõtérbe, akik bemutatják a társadalmak és nemzetek kölcsönhatását, keveredését, szélesítik a szereplõk választékát, dinamizálják a mûfajokat stb. Közhelyet mondok: nem jó, hogy az irodalmárok, mint minden piaci szereplõ, kénytelenek a kereslet és a kínálat kategóriáiban gondolkodni az írásról; de tegyük hozzá, hogy annyiban jó helyzetben vannak, hogy az irodalmi alkotómunka nem igényel komoly befektetést. Így az író a viszonylagos függetlenség kiváltságát élvezheti. Nem irigylem viszont a filmrendezõket, akik nem készíthetnek filmet konkrét költségvetés nélkül. Még azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy az olasz, francia, lengyel vagy japán film rosszabbul áll, mint ugyanezen országok irodalma. Ha már a globalizáció démonairól beszélünk, azt hiszem, Hollywood sokkal inkább ideillõ szimbólum, mint a Newsweek.

P. CZ. – M. P.: Manapság miben nyilvánul meg az a jelenség, amelyet irodalmi egocentrizmusnak nevezett?

K. I.: Mondok egy példát. Eléggé nagyra becsülök egy fekete írót, a nevét nem árulom el, aki, amióta csak jelen van a könyvpiacon, állandóan visszatér a rasszizmus témájához. Eszébe sincs túllépni rajta, pedig ha rászánná magát erre a gesztusra, szerintem jobb könyveket írna. Engedett a nyomásnak, hagyta, hogy beskatulyázzák, beijedt. Azokat a szerzõket, akik stabilnak érzik az identitásukat, rendszerint jobban nyomasztja a politikai felelõsség terhe, és gyakrabban változtatják szónoki emelvénnyé a könyveiket. Az irodalmi egocentrizmus mindenütt fellép, ahol az írók gettónak tekintik a mûveiket.

P. CZ. – M. P.: Egyes elismert brit írók, akik származásukat tekintve több kultúrához tartoznak, szakítanak a kultúrák közti kapcsolatok témájával, pedig annyi izgalmasat tudtak mondani errõl, leszûkítik a horizontot. E jelenségre olyan példákat találhatunk, mint Salman Rushdie Fúriadüh című regénye, a mai Amerika groteszk képe, vagy Hanif Kureishi pszichológiai regényei, aki A külvárosi Buddhával futott be. Hasonló irányváltást figyelhetünk meg a mai harmincasok, Zadie Smith és Hari Kunzru prózájában. Valami azt súgja, hogy azt a “bikulturális” biográfiát, amelynek komoly piaci értéke van, elõbb-utóbb kezdik szûkösnek érezni az írók. Vajon nem azt akarták bizonyítani az említett szerzõk ezzel a fordulattal, hogy másról is tudnak írni, nem csak a saját etnikai tapasztalataikról, és a tehetségüknek köszönhetik írói rangjukat, nem pedig a származásuknak?

K. I.: Olyan szerzõket említettek, akik nem hagyták gettóba zárni magukat, ez pedig alighanem mellettük szól. Itt lényegében nem politikai vagy más jellegû döntésekrõl, hanem a természetes írói fejlõdésrõl van szó. El sem tudnám képzelni, hogy ötven körül is ugyanolyan könyveket írjak, mint huszonnégy éves koromban. Egy író számára nincs rosszabb a helybenjárásnál. A krimiszerzõk lehetnek kiszámíthatók, egy igényes író sosem. Ha túlzottan kiaknázunk egy témát, elveszíti frissességét és varázserejét. Az irányváltás nem feltétlenül jelent sikert, akár még félreértés is lehet, mégis elkerülhetetlen. Úgy érzem, mindketten értékesebbnek tartják a késõbbi eredményeknél az említett szerzõk korai mûveit, és ehhez természetesen joguk van. S mi több – ez a szubjektív értékítélet objektív alapokra is helyezhetõ. Úgy gondolom ugyanis, hogy kimutatható egyfajta statisztikai szabályszerûség az irodalomtörténetben: a negyven felé járó írók rosszabb könyveket kezdenek írni. Kedvenc szerzõink huszonévesen vagy valamivel harminc fölött írták azokat a mûveiket, amelyekért olyan nagyra tartjuk õket. A kérdés valami olyasmit sugalmaz, ami alátámasztja a megfigyelésemet.

P. CZ. – M. P.: A “globális írás” összeegyeztethetõ valahogy a “lokális írással”?

K. I.: De még mennyire. Tanulni kell a múlt kiemelkedõ íróitól. A 19. századi orosz klasszikusok helyi ügyekrõl, helyi olvasóknak írtak, mégis meg tudták különböztetni az egyetemes témákat a múló érdekességektõl. Talán szokványosan hangzik, de prózájuk e sajátosságát a vízió mélységében vélem felfedezni. Dosztojevszkij és Tolsztoj mûvei ennek köszönhetõen szólnak hozzánk ma is, ennyi idõ elteltével. Miért ne írhatnánk most is ilyen könyveket?

P. CZ. – M. P.: Ez úgy hangzik, mintha célul tûzné ki az írók elé azt, hogy térjenek vissza az univerzális problémákhoz, amelyeket újabban dogmatikusaknak nyilvánítottak. De lehet-e univerzális kicsengésû könyvet írni a posztmodern korában?

K. I.: Õszintén szólva igen kevés figyelmet fordítok a posztmodernrõl folytatott vitákra. Úgy gondolom, ezek leegyszerûsített vagy megalapozatlan következtetésekkel végzõdnek. Attól még nem lesznek rosszabbak sem az írók, sem az olvasók, hogy nem érdeklõdnek a posztmodern iránt.

P. CZ. – M. P.: A kritikusok különféle címkéket ragasztottak a mûveire, ezek közül paradox módon a “posztmodern” is elõfordult. Mellettük szól az a tény, hogy igen szubjektív értelmet ad a történelemnek, és mikronarratívákra tördeli szét a nagy történelmet.

K. I.: Igen, a regényeimben mindig elsõ személyben beszélnek a narrátorok, akik hétköznapi emberek – ha erre gondoltak, amikor a történelem szubjektív értékelését említették. De nem azért választok ilyen elbeszélõket, mert lehetõvé teszik számomra, hogy – mint oly szépen megfogalmazták – mikronarratívákra tördeljem szét a nagy történelmet, hanem azért, mert mélységesen tisztelem az ilyen embereket.

P. CZ. – M. P.: Ismerjük számos olyan nyilatkozatát – az imént mondottakat is beleértve –, amelyekbõl arra következtethetünk, hogy kisebbnek állítja be a történelmi szerepét annál, amilyet a prózájában betölt. Az egyik találkozón még azt is mondta az olvasóinak, hogy másodlagos jelentõségûnek tekinti a cselekmény helyét és idejét, mûveit metaforáknak, nem pedig kommentároknak kell tekintenünk. Ugyanakkor az eddig megjelent hat könyvébõl négy játszódik történelmi korfordulók idején, hanyatló szakaszukban vagy már a bukás után mutatják be a 20. századi birodalmakat – a harmincas évek Angliáját és a negyvenes évek Japánját. Arról a korról ír, amikor széthullottak a birodalmi mitológiák. Akkor paradox módon nem állnak ellentétben mégis a könyvei a szerzõi szándékkal?

K. I.: Amikor elhelyezem a cselekményt valamiféle reáliákban, ezt igyekszem kellõ komolysággal tenni, mert nagy dolognak tartom a történelmet. Nem akarok szórakozni vagy visszaélni vele. Olyan történelmi vagy másfajta reáliákat választok, amelyek valahogy összhangban állnak a vizsgált dilemmákkal. Amikor a korábbi könyveimen kezdtem dolgozni, megismertem a választott történelmi forrásokat. Felelõsen kell bánni a történelmi anyaggal az irodalomban. Késõbbi könyveimben másfajta, nehezen meghatározható koordináták váltják fel a történelmi kontextust, mert az olvasóim túl nagy jelentõséget tulajdonítottak a meghatározott korokból vett konkrétumoknak, szem elõl tévesztve az eléjük vetített univerzális tartalmakat. Mintegy a történelem hibájából bomlott meg az összhang köztem és az olvasók között. Hogy elkerüljem a félreértéseket, fantasztikus hátteret kezdtem kialakítani a cselekményekhez, abban a reményben, hogy az olvasó így a lényeges tartalmat fogja értékelni, nem pedig a történelmi kommentárt. S így már attól sem kell tartanom, hogy megmásítok bizonyos tényeket.

P. CZ. – M. P.: Prózájának központi témája, az emlékezet mintha elválaszthatatlan lenne a történelem ábrázolásától. Ha egyszer nem olyan fontos a történelem a prózájában, mint gondolnánk, akkor minek kell tekintenünk az emlékezetet?

K. I.: Mindenekelõtt egzisztenciális tapasztalatnak. Amikor az elsõ két regényemet írtam, melyek cselekménye Japánban játszódik, felidéztem Nagaszakihoz kötõdõ gyermekkori emlékeimet. Szerettem volna válaszolni arra a kérdésre, mit jelentett nekem Japán, ha csak a kertünkre és a házunk berendezésének egy-egy díszesebb darabjára és más efféle részletekre emlékszem. Minél inkább elhalványultak az emlékeim, annál kifejezõbbek lettek a képzeteim; az én Japánom ezért az emlékezet és a képzelet határmezsgyéjén helyezkedik el. Ilyen önéletrajzi szempontok inspirálták a prózámat, az emlékezet pedig könyveim legfõbb motívuma lett. Teljesen természetesnek találtam azt, hogy elsõ személyû narrátort választok, mivel csak ilyen jellegû elbeszélésben lehet alárendelni a regényszerkezetet a konkrét hõs emlékezetét mûködtetõ mechanizmusoknak. Ezenkívül az elsõ személyû elbeszélésben, az emlékezet útvesztõiben bolyongva számos más kérdést is felvethetünk, amely kulcsfontosságú a prózámban, ilyen az igazság kétértelmûsége vagy a megzavart idõérzék. Ha kiiktathatom a kronológiai logikát – hiszen nem eszerint mûködik az emlékezet –, bemutathatom, hogyan világítják meg egymást a különbözõ idõszakokban történt események. Lenyûgözve figyelem, ahogy újabb meg újabb rétegek tárulnak fel hõseim emlékezetében, bizonyos dolgokat meg akarnak jegyezni, másokat meg szívesen elfelejtenének. Azt hiszem, majdnem mindent megírtam már az egyéni emlékezetrõl, nem zárhatom hát ki, hogy a következõ könyvem témája a közösségi emlékezet lesz.

P. CZ. – M. P.: Ami az egyetemességet illeti, mintha menekülne a jelentõl. Az egyéni emlékezet útvesztõirõl ír, mûveit a múltba, földrajzi értelemben és temporálisan meghatározatlan térbe helyezi. Sose hagyj el címû utolsó regénye a nem túl távoli múltban játszódik, legfõbb témája – a klónozás és ennek pszichológiai következményei – mégis a spekulációk szférájába tartozik. Különös kulisszák mögé rejtõzik, tulajdonképpen elhárítja azt a feladatot, hogy diagnózist állítson fel korunkról.

K. I.: Ezt nem tekinteném rejtõzködésnek vagy bármilyen feladat elhárításának, inkább távolságtartásnak nevezném. Amikor regényt írok, tényleg igyekszem nem gondolni arra, melyek a nyilvánosság elõtt folytatott viták leggyakoribb témái. Azok a törvényszerûségek érdekelnek, amelyek bizonyos idõközönként érvényesülnek az emberiség történetében. Arról akarok írni, ami túlmutat az aktualitásokon. De olyan könyveket is olvasok, amelyek társadalmi diagnózisokat fogalmaznak meg. Amikor például megérkezem egy idegen országba, szívesen veszek a kezembe egy sültrealista regényt, dokumentumként olvasom, erre alapozom a véleményemet. Az ilyen könyvek felbecsülhetetlen információs források. Ugyanakkor mint alkotótól teljesen idegen tõlem ez az írásmód.

P. CZ. – M. P.: Kezdettõl fogva fontos szerepet játszanak a regényeiben az erkölcsi problémák, a legnagyobb hangsúlyt mégis a Sose hagyj el cselekményében kapják. A könyvbemutató alkalmából készült interjúkban elismeri, hogy a történet az emberi természetrõl, a vágyról, a szerelemrõl, a bizonytalanságról, különbözõ félelmekrõl szól. Ugyanakkor ennek a regénynek, melynek szereplõi klónok, van egy rejtett apokaliptikus vonulata: elpusztul az a világ, amelyben még volt létjogosultságuk az emberi reflexeknek, és olyan világ lép a helyébe, ahol már teljesen tárgyiasul az ember. Másként fogalmazva, figyelmeztet minket valamire. Úgy gondolja, hogy az író erkölcsi felelõsséggel tartozik az olvasóknak?

K. I.: Nem hiszem, hogy ilyen pontosan meghatározott célom lett volna ezzel a könyvvel. Elismerem – ha ez nem hangzik nagyképûen –, hogy Sose hagyj el címû regényemben az egész emberiség számára döntõ jelentõségû alapkérdéseket akartam feltenni, ezért olvashatók benne elmélkedések a gyermekkorról, a felnõtté válásról, az érett korról, az öregedésrõl, s végül a halálról – az elkerülhetetlen véggel való megbékélésrõl. Azt hiszem, ez a szándékom erkölcsi kontextusba helyezi a könyvet.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy erkölcsi felelõsséggel tartoznék az olvasóknak – inkább magamnak vagyok felelõs. Tudom, mit tehetek meg mint író, és mit nem. Például kerülöm a tények meghamisítását. Emellett úgy gondolom, kicsit vissza kell fognom a fantáziámat, ha a társadalmat ábrázolom, bár engem ez nem nagyon érint, mert nem írok freskószerû regényeket. Mindenesetre rejtõzködik bennem egy rendõr, aki idõnként pirosra váltja a lámpát.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS