Magyarországon a szociálpolitika 1919-től etnicista-rasszista szempontokkal fonódott össze. Bethlen István konszolidáló kormányzata a numerus clausus törvényt leszámítva nem engedte meg, hogy az állampolgárok között származási alapon különbséget tegyenek, annak ellenére, hogy a magyar politikai életben nem kevesen voltak olyanok, akik ezt kifejezetten követelték. A közigazgatás helyi szinten országos törvények nélkül is sokszor érvényt szerzett rasszista nézeteinek, és adminisztratív módon szorította háttérbe a nem kívánatosnak minősített személyeket, akik alatt elsősorban a zsidókat, de az 1930-as évektől esetenként a magyarországi németeket is értették.

Az 1938-tól elinduló zsidóellenes törvények valójában az etnicista-rasszista szociálpolitika kodifikálását jelentették. Tévedés volna, ha csak propagandának tulajdonítanánk, hogy az 1938. évi 15. törvénycikk a “társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosítása” címet viselte. A törvényhozók fejében kezdettől fogva egy nagyszabású “őrségváltás” víziója lebegett. Figyelembe véve a társadalmi mobilitás csekély voltát és az egyre égetőbb szociális problémákat, érthető, hogy a politikusokat foglalkoztatta egyfajta államilag levezényelt, szociálisan megalapozott újraelosztás gondolata. A kor rasszista narratívája miatt azonban ez az újraelosztási gondolat kezdettől fogva összekötődött a lakosság egy részének negatív diszkriminációjával.

Az I. zsidótörvény ősformája megalkotásának kétes érdeme Hóman Bálint nevéhez fűződik: 1938. február 1-jén ő terjesztette elő Darányinak, majd február 25-én a minisztertanácsnak az értelmiségi munkanélküliség felszámolását célzó programját. Első intézkedésként a mellékállások és álláshalmozások megtiltása mellett a nők közszolgálati alkalmazásának korlátozását tartotta megfelelő intézkedésnek, visszakanyarodva ezzel az 1920 évi numerus clausus törvény eredeti intenciójához. Második pontban már az “idegen állampolgárok” visszaszorítását és kiutasítását javasolta. Hóman intézkedéscsomagja összesen 38 pontot ölelt fel, ezek jelentős részben logikus és másutt már bevált módszerek magyarországi meghonosítását javasolták. Ide tartozott az állami és magánalkalmazottak fizetésének arányosítása, az ÁDOB-isták (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága) fizetésének felemelése, a kötelező egyetemi munkaszolgálat bevezetése. Hóman ötletei közül újnak minősült viszont az a követelés, hogy az értelmiségi munkanélküliség kezelésére kormánybiztosság állítandó fel. Pontjaiban vázolta is a kormánybiztos feladatait: a magántőke bejelentési kötelezettséggel tartozna az értelmiségi munkakörökben történő minden változásról, a “közmunka, közszállítás, ipari kedvezmény, kiviteli és behozatali engedély csak annak adható, aki igazolja, hogy bizonyos számú keresztény munkaerőt máris foglalkoztat vállalatában.” ¹

Látható, hogy Hóman ekkor még elégségesnek tartotta a protekcionista antiszemitizmust. Javaslatának 7. pontja azt tartalmazta, hogy a “nagytőkét nyomatékosan fel kell szólítani a Nemzeti Önállósítási Alapba való adakozásra” ² (eddig is a GYOSZ fizette ebbe az alapba a legtöbbet). Ezt egészítette ki a minisztertanács Marschall államtitkárnak azzal az előterjesztésével,

hogy kiviteli engedélyek csak az esetben engedélyeztessenek, ha egy bizonyos (kb. 3–400 000 pengő) bruttó forgalmat jelentő részesedés esetén a vállalat legalább egy keresztény tisztviselőt alkalmaz. ³

 

Csakhamar kiderült, hogy a protekcionista, zsaroló antiszemitizmus nem elégséges a szenvedélyek lecsillapítására. A kormánypárt és az ellenzék jelentős része is szigorúbb intézkedéseket követelt, Hóman javaslattervezete ennek megfelelően néhány hét alatt radikalizálódott. Az “arányosítás” nem lehetőséggé, hanem kötelezően előírt céllá vált, a kormánybiztosság ötlete kiegészült azzal, hogy feladatává vált az “arányosítás” végrehajtásának ellenőrzése. Mindehhez a kormánybiztos rendkívül széles körű jogosítványokat is kapott. A nem zsidók pozitív diszkriminációját felváltotta a zsidók diszkriminációjának szándéka. 1938 elején a kormánypárton belül külön zsidótörvény-előkészítő bizottság alakult, amely Makkai Jánost kérte fel az alapelvek kidolgozására. ⁴ Makkai ekkoriban a zsidótörvény közvetlen céljának 12–14 ezer “keresztény szellemi munkás” magánszférában történő elhelyezését látta⁵

– ez teljesen egybevágott a Hóman és Gömbös által megfogalmazottakkal.

A zsidóellenes intézkedések hallatlan népszerűségüket annak köszönhették, hogy a társadalom szinte minden rétegének nyújottak valamit, kivéve a legelesettebbeket. Áttételesen ők is jól jártak, hiszen az ideiglenes konjunktúrának köszönhetően konszolidáltabb viszonyok közé kerültek. A politikai vezető elit ezeket az intézkedéseket az igazi társadalmi reformok pótlására használhatta fel, és meg is nyugtathatta vele lelkiismeretét: a zsidóság diszkriminálása csekélységnek tűnt ahhoz a veszélyhez képest, amit egy szélsőjobboldali, nyilas forradalom jelentett volna, és amire 1938-tól komoly esély mutatkozott. ⁶

 

Az I. zsidótörvény a már létező orvosi, ügyvédi, mérnöki kamarák mellett elrendelte sajtó, szín- és filmművészeti kamarák felállítását és a kötelező kamarai tagságot, valamint azt, hogy a kamarai tagoknak legfeljebb 20 százaléka lehet zsidó. Hasonlóképp kellett a tíz főnél több személyt foglalkoztató vállalatoknak 20 százalékra csökkenteni a zsidó alkalmazottak számát. A végrehajtásra a törvény 5, kivételes esetben 10 évet hagyott. Hatálya alól kivették a hadi és ellenforradalmi érdemeket szerzetteket, hadirokkantakat és ezek leszármazottait.

A második zsidótörvény

A második zsidótörvény, azaz az 1939. évi IV. tc. logikus folytatása volt elődjének. Szövegét teljes egészében Imrédy, indoklását Teleki írta. A törvényszöveg előkészítésében döntő szerep jutott Kultsár István kormánybiztosnak is. A jogszabály támogatottságára jellemző, hogy a kormánypárt egyhangúan, a legcsekélyebb kétségnyilvánítás nélkül állt a javaslat mögé, sőt a képviselők az előzetes pártértekezleten minden olyan javaslattal szemben, amely csak az enyhítés látszatát is keltette, “erős ellenszenvet” nyilvánítottak. ⁷

Figyelemre méltó, hogy a törvény előkészítése során a minisztertanács még igyekezett fékezni az indulatokat, a nyomás tehát nem felülről, hanem alulról jött. A “zsidó” szó helyett esetenként a “nem keresztény” formula szerepelt az előterjesztésekben. ⁸

Az 1938 augusztusában tárgyalt földbirtokpolitikai törvény kapcsán a zsidók ingatlanszerzési tilalmáról a minisztertanács először még úgy határozott, hogy erről lehetőleg

nem kell kifejezetten rendelkezni. (…) A javaslatban a zsidókérdés lehetőleg tompítandó volna akként, hogy a zsidók földszerzését a földművelésügyi miniszter, esetleg a főispán jóváhagyás alkalmával közigazgatási úton szorítsa a legkisebbre. Ugyanígy kellene a német nemzetiségek terjeszkedését is korlátok közé szorítani. ⁹

Az alulról jövő nyomásra utal, hogy 1939. március 12-én diákküldöttség járt Hóman Bálint kultuszminiszternél, és határozott hangon követelte a numerus nullus bevezetését. Jellemző, hogy ez még Hóman számára is sok volt, a küldöttséggel éles szópárbajba keveredett mivel kereken megtagadta a követelés teljesítését. ¹⁰

A törvény számos ponton rúgta fel a jogegyenlőség elvét. Az “őrségváltás” szempontjából elsősorban a következő rendelkezései érdekesek: az állami monopólium alá eső termékek árusításának (sorsjegy, só, dohány, szesz, ásványolaj stb.) valamint a házaló kereskedés jogának megvonása és a zsidók ingatlanszerzési jogának korlátozása. A törvény a felsőoktatásban visszaállította, a kamarákban pedig 6 százalékra szállította le a numerus clausust. Arányszámok bevezetésére került sor a közszállítások, az egyéb értelmiségi foglalkozásúak, és a tisztviselők körében (zsidók közszállításokban 1939–1940-ben maximum 20%-ban, 1941–1942-ben 10%-ban, 1943-ban 6%-ban vehettek részt). A törvény végrehajtási utasítása előírta, hogy mindenütt elkülönített nyilvántartást kell vezetni a zsidó és a nemzsidó iparűzőkről (erre azért volt szükség, hogy az iparjogosítványok, hasznot hajtó engedélyek és kamarákba nem tartozó személyek esetén is be lehessen vezetni az arányszámokat). A Keresztény Kereskedők és Vállalkozók Szövetkezetének kérésére a törvény 18. §-ba bekerült az a passzus is, hogy a budapesti gázgyár évi 18 ezer vagonos termelését 1940. április 15-től zsidó nem értékesítheti. ¹¹

Hogy nem az arányosítás, hanem a disszimiláció elősegítése és a zsidótlanítás volt a törvényhozók célja, azt előterjesztőjének, Makkai Jánosnak szavai is érzékeltetik, aki utalt arra hogy a kivándorlás akkor érné el célját, ha a szegény, ’galiciáner’, ’törzsi zsidóság’ vándorolna ki, de attól tart, hogy “az ellenkezője fog bekövetkezni: az európai zsidóság és a zsidóságnak értékesebb elemei fognak elvándorolni”. ¹²

Kultsár István és kormánybiztossága

A második zsidótörvény végrehatásának felügyeletét a Teleki-kormány Kultsár Istvánra bízta. Kultsárt erre a szerepre az predesztinála, hogy az “értelmiségi munkanélküliség kormánybiztosaként” már az első zsidótörvény arányszámainak betartását is neki kellett felügyelnie. Az értelmiségi munkanélküliség a harmincas évek végéig komoly szociális feszültségek okozója volt, 1935- ben csak Budapesten 13 198 felsőfokú diplomával rendelkező állástalant tartottak nyilván, a pályakezdő jogászok 30, a mérnökök 55, a tanárok 70, az agronómusok 90 százaléka nem kapott munkát! ¹³ A zsidótörvények hatására a keresztény értelmiségi munkanélküliség már 1939– 1940-ben megszűnt, és ebben Kultsár kormánybiztossága játszotta a főszerepet.

Kultsár a közoktatásügyi minisztériumban dolgozott Klebelsberg és Karafiáth Jenő titkáraként. 1936-ban Berlinben tanulmányozhatta a német ifjúság “nemzetvédelmi nevelését”, és ugyanebben az évben miniszteri osztálytanácsossá és az elnöki B osztály (fegyelmi és ifjúsági/egyetemi munkatábor ügyek) vezetőjének helyettesévé nevezték ki. 1937. április 10-től miniszteri biztosi rangban az értelmiségi munkanélküliség felszámolásával foglalkozott, majd 1938-tól immár kormánybiztosi rangban rábízták a “gazdasági egyensúly törvény”, azaz a I. zsidótörvény végrehajtásának ellenőrzését is. Kormánybiztossága, mely a Klotild u. 10/c alatt székelt, hatszáz személyt foglalkoztatott, és három főosztályra tagolódott: az 1937 óta létező és ide beolvasztott “Önállósítási Alap” foglalkozott az átképzéssel, tanfolyamokat tartott (1943-ig 52 tanfolyamon 2800 személyt képeztek át) ¹⁴valamint egzisztenciateremtő kölcsönöket nyújtott; az “Értelmiségi munkanélküliek elhelyezése” főosztály a keresztény munkaközvetítést és a “Gazdasági egyensúly törvény végrehajtásának ellenőrzése” főosztály a zsidótörvényekben lefektetett százalékos arányok kontrollját végezte (ismétlésképp: az értelmiségi foglalkozási ágakban az első zsidótörvény 20 százalék, a második zsidótörvény 6 százalékban maximálta a zsidók számát). Utóbbi főosztályhoz fél év alatt 14 ezer feljelentés érkezett. ¹⁵ A feljelentések mellett a kormánybiztosság saját hatáskörben is nyomoztatott, 1939 decemberére már tizenötezer eljárás indult a zsidótörvények megszegői ellen. ¹⁶ Kultsár hivatali helysége mellett működött a Nemzeti Önállósítási Tanács is, melynek a Nemzeti Önállósítási Alappal összehangolva kellett segítenie az őrségváltást.

Az Önállósítási Alap jelentős szerepet játszott a visszatért területek gazdaságának árjásításában. 1941 márciusában például 106 keresztény kárpátaljai kereskedő és iparos kérvényére 329 000 pengő kifizetésére tett javaslatot, azaz átlagosan 3100 pengőt fizetett egy kérvényezőnek. Az Önállósítási Alap árjásító tevékenysége szervesen összefonódott a helyi kereskedelmi és iparkamarákkal. Utóbbiak ugyanis véleményezési joggal bírtak az Alap döntései esetén. Emellett 1941 júniusától Gyulay Tibor Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökének és miniszteri biztosnak kezdeményezésére külön Keresztény Kereskedői Kölcsön felvételére is lehetőség nyílt, mely az újonnan induló vállalkozások veszteségeinek finanszírozását szolgálta. ¹⁷ 1942-ben az utóbbi kölcsön keretösszege 20, majd hamarosan 30 millió pengő volt, amelyre 1500 igénylés érkezett.

A zsidótörvény értelmében minden értelmiségi munkaköröket alkalmazó vállalat fél évente köteles volt jelentést tenni Kultsár kormánybiztosságának az alkalmazottai “faji” státusáról és az illetők fizetéséről. Utóbbira azért volt szükség, mert a törvényalkotók nemcsak a zsidó alkalmazottak számát, hanem a számukra kiosztható bértömeg nagyságát is megszabták. Kultsár jogosult volt elbocsátásokat és fizetéscsökkentéseket előírni, büntetőeljárásokat indítani és amennyiben rendellenességeket talált, a vállalat költségére üzemvezető kinevezését javasolni. ¹⁸ Javaslatait a minisztertanács elé kellett terjesztenie, amely azonban a másik fél meghallgatása nélkül döntött, fellebbezésre nem volt mód. Reményi-Schneller Lajos, Endre László, Imrédy Béla barátjaként mindent megtett annak érdekében, hogy a jogszabályok legszűkebb értelmezésén túlmenően is hátrányos helyzetbe hozza a zsidó munkavállalókat. A százalékos arányszámok meghatározásával félelmetes fegyver került kezei közé. Értelmiségi munkakörnek minősíttette a munkavezetői állásokat – ha azokat zsidók töltötték be, és ezzel megemelte az értelmiségiként alkalmazott zsidók százalékos arányát, amit a törvény értelmében azonnal korrigálni kellett. Amennyiben viszont az érintett nem volt zsidó, nem engedte meg, hogy értelmiségiként tartsák nyilván, mert ez “javította” volna a “keresztények” százalékos arányát és lehetővé tette volna, hogy több zsidót alkalmazzanak. Rendelkezett arról, hogy a fogyasztási adókkal terhelt szakmákban (sör, szesz, cukor stb.) zsidók eladással egyáltalán nem foglalkozhatnak, és a vállalatok igazgatósági tagságáról is le kellett mondaniuk. Később ezt az utasítását az összes többi nagykereskedelmi ágazatra is kiterjesztette. Ezzel párhuzamosan Kultsár osztotta ki az “őrségváltókat” is a különféle vállalatokhoz, és ezzel megteremtette saját belső informátori rendszerét a zsidók ügyében. ¹⁹ Mivel a törvény a zsidókat kizárta a vezető tisztviselők köréből, ezt Kultsár úgy értelmezte, hogy például személyzeti osztályon semmilyen beosztott (tehát titkárnő sem) lehetett zsidó. A zsidó munkavállalók “szerencséje” volt, hogy a végrehajtásra a törvény 3–5 év átmeneti időt adott – ez valójában szigorítás volt az első zsidótörvény tervbe vett végrehajtási időszakához képest -, és nem tette lehetővé az azonnali elbocsátást a nem vezető állásokból. Kultsár ennek ellenére emberek tucatjait távolíttatta el önkényesen, akik csak komoly protekcióval tudták elérni, hogy állásukba visszakerülhessenek. ²⁰ Amikor saját jogi osztálya is figyelmeztette, hogy rendelkezéseinek nincs jogalapja, Imrédyre hivatkozott, aki felhatalmazta őt arra, hogy átlépjen a törvényeken. Saját hatáskörében konferenciákat is tartott: magához rendelte a GYOSZ, a TÉBE (Takarékpénztárak és Biztosítóegyesületek) és az illetékes kereskedelmi és iparkamara vezetőit, valamint az érintett vállalatot, és ezekkel egyeztette az elbocsátásokat valamint, az “őrségváltók” személyét.

A feljelentések, illetve az ellenőrzési terv alapján a kormánybiztosság könyvszakértőket küldött ki az érintett vállalatokhoz. Az ellenőrzés módját Kultsár belső, titkos rendelkezésekkel szabályozta: csak terhelő adatokat volt szabad felvenni, kérdéses esetben pedig automatikusan olyan eredményt kellett kihozni, mely szankciókhoz vezet. Ha családtag állt alkalmazásban, biztos lehetett benne, hogy amennyiben zsidó: értelmiséginek minősítik. Ugyanez állt a csendestársi viszonyra is, melyet csak zsidók esetében minősítettek át. A könyvszakértőket is felelősségre vonták, ha vizsgálatuk nem talált hiányosságokat. ²¹

A kormánybiztossághoz különleges feljelentések is érkeztek: a balatonfüredi elöljáróság például a “különösen feltűnő magatartású” zsidókról készített névjegyzéket küldte meg azzal a kéréssel, hogy a kormánybiztos gondoskodjon az érintettek munkaszolgálatra történő behívásáról. A honvédségen belül az ilyen ügyek elintézésére 1942-re már rendszer alakulhatott ki. Egy fennmaradt irat arra utal, hogy “A zsidók elleni feljelentések elintézését” a hadügyminiszter a kerületek hatáskörébe utalta. ²²

Kultsár nemcsak a vállalatokat, hanem a törvényhatóságokat is ellenőrizte a zsidótörvények végrehajtásával kapcsolatban. Kiskereskedelmi engedélyek esetén ugyanis az illetékes törvényhatóság dönthetett az iparengedély kiadásáról, de döntéseit Kultsár ellenőrizhette. Hatalmát jelzi Varga József közellátásügyi miniszter beszámolója, amely szerint 1941 folyamán Budapesten cipőkereskedőnek

feltűnő sok zsidó jelöltetett ki, mire kormányhatósági beavatkozás történt. Ennek eredményeképpen a polgármester a kijelölések egy részét visszavonta. ²³

A kormánybiztosság maga is kiszabhatott büntetéseket. A zsidótörvények kijátszása (például álnév alatt történt szerződéskötés) “közgazdasági életre káros tevékenységnek” minősült, és az ilyen vétkeseket több hónapra internáltatni lehetett. Bizonyítékszerzés szempontjából Kultsár nem volt válogatós: mivel saját közegeinek házkutatási joga nem volt ezért a valutaügyészségi detektívekkel végeztette el a házkutatásokat. Nóti Károly filmírót is csak így tudta lebuktatni, és rábizonyítani, hogy álnév alatt forgatókönyvet írt; Nótit ezért 14 hétre internáltatta. ²⁴

Kultsár maga is készített rendeleteket, összesen 29 jelent meg a Budapesti Közlönyben. Antiszemita törvénytervezetét azonban az Igazságügyminisztérium vitára alkalmatlannak találta és visszadobta. Kállay már 1943. január 1-én le akarta váltani, de német tiltakozás miatt erre csak 1943. március 10-én, egy korrupciós ügy gyanúja miatt, “saját kérésére” került sor. Formailag a kormánybiztosság működése is megszűnt, mivel az 1939. évi IV. törvénycikk 1942 december 31-i határidőt állapított meg az arányszámok elérésére. A kormánybiztosság feladatköreit Sztamoray János, a Közérdekeltségek Felügyelő Hatóságának elnöke vette át. Kultsár teljes eltávolítására nem volt mód: kárpótlásul a Balaton természetvédelmi ügyeivel foglalkozó bizottság vezetőjévé nevezték ki, és a német megszállás után, 1944. március 29-én visszakapta régi posztját. ²⁵ Kormánybiztosi tevékenysége végső soron magát a háborús termelést is hátráltatta, mivel az erőltetett elbocsátásokkal szakemberhiányt okozott. Ráadásul bukása sem igen változtatott a tendencián:

…azáltal, hogy a kereskedelmi és iparügyi minisztérium fiatalabb tisztviselői Reményi-Schneller szellemében ugyanilyen elvek szerint kezelték az ügyeket, visszacsinálni már semmit sem lehet

– fogalmazott utólag Chorin. ²⁶ A keresztény középosztály szempontjából viszont jelentősnek tűnt a nyereség: igazgatósági, felügyelőbizottsági tagságok, zsíros jövedelmek hullottak a vállalkozó kedvűek nyakába, míg a munkavégzést sokszor rábízhatták a fizikai munkásnak minősített, háttérbe szorított szakemberekre. Mindez persze a korrupció, a zsarolás és a hatalommal való önkényes visszaélés tobzódásához vezetett. A társadalmi igazság, a keresztény osztályok védelme és egyéb hangzatos jelszavak árnyékában sokan gátlástalanul tömték a zsebüket. Az Iparügyi Minisztérium ifjú árjásítói rutinszerűen megzsarolták a felügyeletük alá tartozó zsidó gyárosokat, hogy adják át a birtokukban lévő vállalati részvények egy részét kijelölt, baráti keresztény csoportoknak. Cserében nem vették el az adott zsidó üzem koncesszióit. ²⁷

Központosítás és árjásítás

A tulajdonviszonyok újrarendezése egyúttal az állami befolyás folyamatos növekedésével járt. Gazdasági szempontból Magyarországon 1931 óta már megszűnt a szabad piacgazdaság, mivel a világgazdasági válság hatására és az államcsődöt elkerülendő az állam ellenőrzése alá vonta a devizaforgalmat.

A központosítás irányában ható jelenség volt a különféle kamarák elterjedése. A kamarai tagság megjelenése egyet jelentett azzal, hogy az egyetemi diploma többé nem jogosított fel szakirányú munkavégzésre. Csak az ügyvédi kar rendelkezett régóta ezzel az intézménnyel, mely már a kiegyezés korszakában megalakult. A mérnöki kamara 1923-ban, az orvosi kamara 1936-ban jött csupán létre. Előbbi tevékenységének első éveiben az ország magánmérnökeinek 10 százalékától vonta vissza a működési engedélyt. Gömbös Gyula reformterveiben kiemelten szerepelt az ügyvédi kamara állami felügyelet alá vonása. Gömbös abból indult ki, hogy csak az ügyvédi létszám korlátozásával tartható fenn az ügyvédi kar életszínvonala. Kézenfekvő volt számára, hogy az ügyvédi numerus claususszal elsősorban a keresztény munkavállalók érdekeit lehet védeni. Az 1935-ben beterjesztett törvényjavaslat tartalmazta a modern magyar jogtörténet első nyíltan vallásilag diszkrimináló paragrafusát: 31. szakaszában ugyanis előírta, hogy a kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak abban az arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az országban. ²⁸ Az ügyvédi kar és Lázár Andor igazságügyminiszter ellenállása és Gömbös halála miatt a tervezetből ekkor még nem lett semmi.

Bár Gömbös, Imrédy és Teleki különböző politikai nézeteket vallottak, abban mindegyikük megegyezett, hogy a munkavállalók érdekképviselete “reformálásra” azaz állami irányításra szorul. Ennek jegyében állította fel Gömbös Mecsér András vezetésével a Nemzeti Munkaközpontot, majd annak sikertelensége után Imrédy próbálkozott létrehozni egy olasz korporációkra hasonlító rendszert. Imrédy bukása után a vele politikailag szembenálló Teleki volt az, aki sikerre vitte a gondolatot. Az általa életre hívott Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete egy éven belül elérte az 50 ezer fős taglétszámot, és ezzel komoly konkurenciát jelentett a már csak 80 ezer fős szakszervezeteknek. A nyilas mozgalom kifulladásával a Nemzeti Munkaközpont is megerősödésnek indult, taglétszáma 1936-ban még csak 6094, 1938-ban 23 714, 1941-ben 71 177, 1943- ban pedig már mintegy 180 ezer tagja volt. ²⁹

A háború kezdetével egyre-másra jelentek meg olyan rendeletek, melyek tovább korlátozták a piac szereplőinek mozgásterét. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására a magyar gazdaság egyre inkább a szabályozott tervgazdaság irányába tolódott el, hiszen rendkívüli mértékben megnőtt az állami irányítás és ellenőrzés lehetősége. Erre nemcsak az árjásítás, hanem a háborús helyzet miatt is szükség volt. Az államnak nemcsak az infláció karbantartásáról kellett gondoskodnia, hanem arról is, hogy ne képződjenek aránytalanul nagy jövedelmek, és hogy a hadikiadások okozta nagyobb pénzforgalom folyamatosan lekötésre kerüljön. Az állam újraelosztó szerepe látványosan megerősödött. Míg 1939-ben a nemzeti jövedelemnek csak 20 százalékát vonta el és osztotta újra az állam adók formájában, addig 1943-ra ez az arány 36,2 százalékra növekedett.

Ennek jegyében rendelték el a nyugdíjjövedelmek és fizetések felülvizsgálatát, valamint azt, hogy bruttó 20 ezer pengős évi bér feletti javadalmazáshoz, vezetői állásra alkalmazáshoz, fizetésemeléshez, elnöki és alelnöki állás betöltéséhez pénzügyminiszteri engedély kell. Reményi-Schneller ezzel két legyet ütött egy csapásra: zaklathatta a zsidónak és/vagy ellenzékinek minősülőket, és irányíthatta a bérkiáramlást is. Reményi-Schneller egy másik rendelete miniszteri engedélyhez kötötte a hatvanadik évüket betöltöttek további alkalmazását. Az államapparátus kivételektől eltekintve lelkesen kutatta, mikor és hol lehet hátrányba hozni a zsidó származásúakat. Mivel a zsidótörvények miatt számos elbocsátásra került sor, a parlament kormánypárt által uralt 36-os bizottsága döntést hozott arról, hogy a zsidótörvények alapján elbocsátottak csak csökkentett nyugdíjra és végkielégítésre jogosultak, és elrendelte azt is, hogy az “indokolatlanul nagy” nyugdíjat és végkielégítést vissza kell fizettetni az érintettekkel. ³⁰ Chorin Ferenc, a GYOSZ volt elnöke és Magyarország egyik legfontosabb gazdasági szakembere joggal panaszolhatta 1944-ben az emigrált (volt fajvédő, majd demokrata) Eckhardt Tibornak, hogy az elbocsátottak helyébe felvettek azonnal fizetésemeléseket kaptak, míg

kis gépírókisasszonyok 300 pengős nyugdíját 260 pengőre redukálták. A minisztériumi tisztviselők persze kéjjel foglalkoztak ilyen kérdésekkel. ³¹

Reményi-Schneller hatáskörébe tartozott a különféle koncessziók kiadása is. 1939. augusztus 26-tól Illyefalvy Lajos vezetésével Árkormánybiztosság és külön árvizsgáló bizottság is működött, mely előírta az állami és külföldi megrendelések árainak kialakítását. Mivel a gazdaság árjásítása üzletek és üzemek sorának bezárásával és felszabadulásával is járt, ezért szükségessé vált a folyamat kormányzati felügyelete és irányítása, melyet az 1942 januárjában megalakult Magyar Racionalizálási Bizottság intézett. A második világháború kitörése után egy héttel, szeptember 8-án a legfontosabb stratégiai nyersanyagok elosztására nyolc Anyaghivatalt hoztak létre, melyek delegáltjai központi bizottságot alakítottak. E bizottság egyre nagyobb jogosítványokat ragadott magához és 1942. április 17-én ebből állították fel az Anyaggazdálkodási Hivatalt. Ez a hivatal döntött arról, hogy ki kapjon szenet, vasat, bőrt, vagy bármilyen más anyagot. ³² Mivel szabad piac nem létezett, ezért a hivatal döntései megkerülhetetlenek voltak. A hivatalba a honvédség is számos képviselőt delegált: ők követelték a legagresszívebben a zsidókérdés megoldását. A honvédség különleges jogosítványait az 1939. II. tc. szabályozta. Minden gyárban és üzemben, amely hadi célokra is termelt, katonai parancsnokot lehetett kinevezni. A parancsnokok megtilthatták zsidók alkalmazását, adott esetben a törvényen túlmenően is, mivel hivatkozhattak az üzem vélt biztonsági szempontjaira. ³³

1940-től a közellátásügyi miniszter jogosult volt arra, hogy maga jelölje ki a különböző szabadforgalmú nyersanyagok és egyéb árucikkek nagykereskedőit is (szén, bőr stb.) Ez a jogosultság idővel szinte minden árucikkre vonatkozott, 1941 decemberében a minisztertanács a bor, sör és szeszesital nagykereskedés hatósági engedélykötelességéről határozott. ³⁴ Az év folyamán minden törvényhatóságnak létre kellett hoznia saját Közellátásügyi Hivatalát. Ezeknek a hivataloknak napra kész nyilvántartást kellett vezetniük az összes iparijogosítvány-birtokos, nagykereskedő, elosztó és egyedárus személyéről és származásáról, valamint az általuk forgalmazott termékekről.

Magyarország bizonyos értelemben már 1939-ben áttért az irányított tervgazdaságra. A HM és az Ipari Minisztérium ugyanis ekkor felmérette az ország nyersanyagszükségletét, és öszszehasonlította azt a ténylegesen rendelkezésre álló készletekkel. Ennek alapján beruházási hitelt folyósítottak azoknak a vállalatoknak, amelyeknek lehetőségük volt hiányzó stratégiai nyersanyagok behozatalára és tárolására. A hiány pótlására tervbe vették a hazai gyártás elindítását (műbenzin és műanyagok esetén erre léteztek magyar szabadalmak), és számításokat végeztek ennek költségvonzatáról is. Ekkor született meg a jobboldali közgazdászok által már régóta követelt standardizálás és tipizálás bevezetése is. A pamutfonógyáraknak például 16 százalék műrosttal kellett dolgozniuk, a gyapjúiparban szintén legalább 30–50 százalék idegen anyagot kellett alkalmazni a gyapjú feldolgozásakor. Ugyanígy született előírás arra is, hogy a jutát 40 százalék kenderkóccal kell keverni. Számos árucikk gyártását megtiltották, a textilipar például termelése 90 százalékát köteles volt standardizált termékek előállítására fordítani. Ennek ellenőrzésére hozták létre a Textilközpontot, amely a nyersanyagok és a készáru elhelyezéséről is gondoskodott. Megtiltották a fémek szabad felhasználását, borjú és marhahúskonzervek készítését, 1943-ban pedig betiltották a magánépítkezést az ország egész területén. Az állampolgárok a háború eleje óta külön “vásárlási könyvvel” rendelkeztek, amelyben pontosan rögzítve volt, hogy egy személy egy évben milyen anyagból milyen ruhaneműt vehet, és milyen minőségű és hány centiméter bőrt használhat fel lábbelijének javításához. 1940-től korlátozták a petróleumfogyasztást és 1942-től jegyre lehetett kapni a szappant (kéthavonta 10 dkg pipere- és havonta 10 dkg mosószappan fejenként).

Az anyagok elosztása mellett arról is történt gondoskodás, hogy a redisztribúció hálózata államilag kontrollálható legyen. A legfontosabb árucikkeket (szesz, só, cukor, szappan stb.) a kormány kötött forgalmazású áruknak minősítette át és forgalmazásukat külön engedélyhez kötötte. Hasonló hatású volt az az intézkedés, mely az összes pénzintézet és bank számára Budapesten 30 ezer, vidéken 15 ezer pengős hitelfolyósítás felett kötelezővé tette részletes kérdőív kitöltését, melyet az illetékes minisztériumnak kellett megküldeni.

Az állam újraelosztó szerepének és a társadalmi esélyegyenlőség mértékének növekedését eredményezte Reményi-Schneller Lajos 1941 novemberében beterjesztett törvényjavaslata az örökösödési illeték radikális növeléséről. Ezt az intézkedést a népi írók és a progresszív polgári demokraták, mint például Márai Sándor író, már régóta szorgalmazták, de a félfeudális, földbirtokos politikai elit ellenállásán minden ilyen kezdeményezés korábban elbukott. Reményi- Schneller indoklásában arra hivatkozott, hogy Angliában és Franciaországban az örökösödési adó a 80 százalékot is elérheti, Németországban 60, Olaszországban pedig 50 százalék az adó maximális mértéke. A korábbi magyar rendszer a kis vagyonokat is viszonylag jelentős illetékkel sújtotta, míg a nagy vagyonok esetében nem volt progresszív. Az új törvény öt rokonsági fokot és lépcsőzetesen emelkedő vagyoni kategóriákat állapított meg. Százezer pengős vagyon esetén csak 5 százalékban szabta meg a közvetlen örökösök által fizetendő adót (és ezen belül is kedvezményeket tett lehetővé), míg ötmillió pengő felett ez a szám közvetlen örökös esetén 30, felmenő és férj esetén 35, testvér és azok leszármazottai esetén 42, testvér unokája és a szülő testvére esetén 51, egyéb rokon esetén 64 százalékot ért el. A ténylegesen fizetendő illeték a lépcsőzetesség miatt azonban ebben a kategóriában is csak 49,9 százalék volt, mivel az alacsonyabb sávok kedvezményei a gazdagok számára sem vesztek el. ³⁵ A törvény ennek ellenére is komoly lépés volt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése irányában. Figyelemre méltó, hogy az intézkedés nem csak az ipari tőkét sújtotta: ezzel a hitbizomány adózási előnye is megszűnt.

A gazdasági központosítás és tervgazdálkodás jelentős mértékben megelőlegezte azt, ami Magyarországon 1945 után történt. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a huszadik században a gazdaság “normális” működési formájának a rendkívüli állapot vagy éppen a válsághelyzet számított (1914–1920-ig hadigazdálkodás, 1931- től kötött valutagazdálkodás, 1938-tól fokozottan kiépülő tervgazdálkodás, 1939-től 1945-ig ismét hadigazdaság, majd az újjáépítés abnormális viszonyai után sztálinista totális tervgazdaság, amely meggyengülve, megpuhulva, megváltozva ugyan, de lényegét tekintve 1989-ig fennmaradt), akkor egyáltalán nem túlzás, hogy az állami mindenhatóság és újraelosztás jelensége már 1945 előtt természetessé, sőt megszokottá vált. Sőt, az értelmiség jelentős része kevesellte ennek mértékét. Berend T. Iván és Ránki György már 1958-ban rámutatott arra, hogy

a termelés társadalmi jellegének fokozása (…) végső soron jelentős lépés a szocializmus anyagi előfeltételeinek megteremtése terén. ³⁶

Erre a tényre Lenin is célzott:

A monopolista államkapitalizmus a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése, a szocializmus előcsarnoka, az a történelmi lépcsőfok, amelyet a szocializmusnak nevezett foktól semmiféle közbülső lépcsőfokok nem választanak el. ³⁷

Sajátos módon mindegyiküknek igaza volt. A polgárai helyett gondolkodó, önmagát akár tömeggyilkosság, koncepciós per, kitelepítés és intézményes rablás által fenntartó állam formái ugyan csak a Sztójay és Szálasi kormányok idejére váltak meghatározóvá és a sztálinizmus alatt teljesedtek ki totalitássá, de előzményei 1938-tól már Magyarországon is megjelentek.