Izzanak az irodalmi és társadalmi havi lap telefonvonalai, mérges leveleket hoz a posta, egyre szélesebb körű elégedetlenség jelzi, hogy már hónapok óta nem jelentkezik a kiküldött vasúti és vasútpénztárügyi tudósító. Aggódnak: csak nem esett baja? Nem. Tanulmányúton járt a vasút őshazájában.

Jegykiadó automata előtt a London-alsói vasúti megálló peronján. Amíg a kelet-közép-európai utazó előkotorja a bankjegyet, arra gondol, milyen könnyű ezeknek a helybelieknek, számukra évtizedek óta megvalósult a közlekedési társulás, vagyis a városi menetjegy csak a távolságra érzékeny, arra nem, hogy valaki földalattira, buszra vagy vonatra száll. A jegykiadó automata nagyon udvarias, és visszaadja a papírpénzt, mert nincs nála apró – nem csoda, kis forgalmú megálló ez. Sebaj, majd a többi utas. Kevesen vannak, ők sem tudnak váltani. Akkor gyerünk a hagyományos pénztárhoz. Ott tábla fogad: nyitás 10 óra 20-kor.

10 óra 18 perc az idő, 10.21-kor jön a vonatom. Jegy nélkül nem érdemes: érkezéskor a kijáratnál ellenőr áll, a büntetés magas. Önkéntelenül eszembe jut Richard Trevithick meg a nénikéje. Trevithick volt az a szerencsétlen, akinek éppen kétszáz éve – jóval Stevenson előtt – sikerült igazi gőzmozdonnyal igazi szerelvényt vontatnia, de aztán inkább palánkkal övezett körpályán mutogatta a találmányát, nem is jutott vele sehová, és szépen tönkrement. Én is mindjárt tönkremegyek, én sem jutok sehová, micsoda vircsaft folyik itt, ki tudja, merre kószál a pénztáros, talán nem forrt még föl a teavíz, vagy nincs kedve elszakadni a babájától, s miatta a becsületes dolgozók nem szállhatnak föl a vonatra. Egyenrangú uniós polgárként közösen dühöngök két őslakossal. Arcukról azt olvasom le, rutinos mártírjai ők az elővárosi közlekedésnek.

Aki úgy véli, a feszült pillanatot fordulat oldja föl, nem téved. A pénztár mellett bérlettulajdonos halad el, és átlátva, sőt átérezve szorult helyzetünket, nyomban tanácsot ad.

– Ott a Permit to Travel-masina. Azt használják.

Észrevettem már a gépet, de szerény külseje és tömör fölirata nem sugallta, hogy még segítségemre is lehet. Szerencsére az egyik helybeli bátrabb nálam, és meg is kérdezi, tulajdonképpen mit kell csinálni. Kiderül, hogy a pénztárost és a jegyárusító automatát is helyettesítő szerkezet jóvoltából hitelben lehet utazni. A legkisebb pénzérméért is ad egy ideiglenes jegyet – ez volna a Permit to Travel –, az utas meg később fizeti ki a különbözetet. Mikor? “Az első adandó alkalommal” – mondja a jegy. Pillanatok alatt mindhárman ideiglenes jegyhez jutunk, és sikerül elérni 10.21-est. Boldog sztereotípiák nyílnak a lelkemben a bizalomelvű nyugati társadalomról, a saját hibalehetőségeit modellező és kiküszöbölő szolgáltatóról, bizony ilyen kis engedményekre volna szükség az élet más területein is. Száz vasútat, ezeret!

A zsúfolt végállomáson a papírpénzt markolva megyek a peronon, hogy a kijáratnál lerójam hátralékomat. Csakhogy a kijáratot nem őrzi senki. Valamitől a világbirodalomnak is össze kellett omlania.

Barabás András