OROSZORSZÁG EURÓPÁBAN ÉS A NAGYVILÁGBAN

 Rossz napok járnak a liberalizmusra a keleti nagyhatalmaknál – Oroszországban, Indiában, Kínában – és az Európához újonnan csatlakozó kelet-európaiaknál. Ha a kilencvenes évek a liberalizmus és a globalizmus évtizede, a 2000-es évek első évtizede – a jelek szerint – az antiliberalizmusé lesz. A demokratizálás és liberalizálás kilencvenes évekbeli hullámát a tekintélyelvûség és az állami vagy regionális protekcionizmus erősödése követheti. Komoly aggodalmak merülnek fel még az amerikai demokrácia torzulásai, és az Európai Unió együttesének, illetve országainak demokratikus deficitjei láttán is.

A nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének demokratikus és piacgazdasági kéknek és tisztának látszó ege beborult. Nem demokráciák konszolidálódnak, hanemilliberális vagy autoriter rendszerek stabilizálódnak. A piacgazdasági mozgások idején – a történelmi múlt, külső és belső negatív politikák következtében – növekedett a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság. A szabadság kis és nagy körei nem tudtak kialakulni. Indiában a választók 2004 tavaszán leszavazták a neoliberális politika nacionalista változatát. ¹ Kínában fokozódik a feszültség a piacgazdasági előrehaladás és a társadalmi reformok szükségessége között. ² Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon elbizonytalanodott a szociálliberális irány. Nyugat-ellenes, Amerika- és Európa-ellenes érzelmek uralkodnak el olyan országokban, amelyek a piacgazdaság sikertörténetébe írták magukat. Képzelhető, hogy mit gondolnak, éreznek azokban az országokban, ahol a gazdaságok stagnálnak, ahol a felzárkózás reménye sincs meg.

Vlagyimir Putyin oroszországi rendteremtése, állam és birodalomépítése beleillik a világfolyamatokba. Az orosz politika fordulata – a külső megfigyelő szemével nézve – nem (csak) a politikára vezethető vissza. Jelcin korszakában a társadalmi és gazdasági folyamatok politikai irányítása, vagy inkább követése, erős családi és udvari oligarchia – közepesen erős üzleti oligarchia – gyenge központi állam hármasának keretében mûködött. Pártok, média, civil csoportok udvari jelentőséggel vagy jelentéktelenséggel élhettek volna tovább az Egyesült Államok, az udvar és az üzlet urainak támogatásával. De a jelcini politika, két okból folytathatatlanná vált:

1. Az 1998-as nyári válság következtében, nemcsak Jelcin udvara, hanem a Clinton adminisztráció is hitelét vesztette, hogy Oroszországban piac és erős gazdaság épülne. Szponzorált és szponzor egyaránt felsült. A perifériális, külföldről támogatott kapitalizmusnak vége. Dönteni kellett: vagy folyamatos és jelentős támogatás, vagy Oroszország magára hagyása. Az amerikaiak megkezdték a “kivonulást”.

A Clinton adminisztráció a kilencvenes évek eleje óta felelősséget vállalt az orosz demokráciáért és piacgazdasági áttérésért. Ennek letéteményesét Jelcinben látta. A Jelcin-rezsim erre a “gyengeségi zsarolási potenciálra” épült: “vagy mi, vagy a kommunisták”, “vagy mi, vagy az öszszeomlás”. Az 1998 nyári orosz válság, beváltotta a legrosszabb jóslatot. Al Gore ki is mondta, hogy mindjárt felhangzik a vádlókérdés: ki vesztette el Oroszországot? (Who lost Russia?) Ki vesztette el Kínát? (Who lost China?) – volt a könyörtelen vád a demokratákkal szemben 1949 után, húsz éven keresztül. ³ A Clinton adminisztráció húzta az időt, adott is, nem is az IMF-en keresztül. A koszovói, majd a csecsen háborúk fölötti ellentét véget vetett a Bill-and-Boris connection-nek, s a hatalomba beérkező republikánusok kimondták: “Russia’s economic future is now in the hands of the Russians.” ⁴ A washingtoni hatalom ajtajára kiírták: “It’s no more Mr. Nice Guy around here.” ⁵

Oroszország vagy tovább alkudozik és zsarol, és akkor összeomlik, szétesik, vagy másként, másokkal, mást kell tennie. Csak más gazdasági szereplőkkel, más alapokon lehetett szó folytatásról, világgazdasági bekapcsolódásról. Ezért az üzleti oligarchák egy csoportja vállalta, hogy üzletét tisztává, nemzetközi mércével átláthatóvá teszi, befizeti adóját a központi költségvetésbe, nyereségéből visszafektet a vállalkozásba, felkészíti vállalatát a részvényei nemzetközi kibocsátására és privatizációra. Az udvari bojárból nemzetközi üzletember lesz. Az új, putyini udvar, ezt nem akadályozza, hanem segíti, kiadja a carte blanche-t. ⁶ “Első prioritása a gazdaság. Putyin alatt nemcsak alárendelődik a külpolitika a belső szükségleteknek, hanem a gazdasági kapcsolatok különleges figyelmet kapnak.” ⁷

2. A 2000-től világossá váló gazdasági nekilendülés – a kedvező energiaárak mellett – egyszerre köszönhető az üzleti élet “normalizálódásának” és a helyreállítási korszakokat jellemző virulásnak. A kemény rubel-leértékelés az egyik oldalon drámaian érintette a kiszolgáltatott lakosságot, a másikon javította a versenyképességet. Az olaj és a földgáz termelésének és szállításának regenerálása, a hadiipar emelkedése, illetve a szürke gazdaság részleges kifehérítése állami jövedelmeket hozott. Egy olyan államban keletkeztek többletjövedelmek, ahol eddig a hiányokat osztották el. Sőt, láthatóvá váltak az üzleti jövedelmek és vagyonok is. Az állam és az üzlet közös erőfeszítése, hogy visszaszerezzék – vagy inkább először az életben megszerezzék – Oroszország hitelességét, sikerült.

A Jukoszt vagy a Norils Nickelt nem azért jegyezték a nemzetközi piacon, mert tulajdonosaik jóban voltak az orosz elnökkel, vagy mert harcos antikommunistaként volt szükség rájuk a választásokon, hanem mert értek valamit. Az orosz jövedelmek valóságos jövedelmek, a vagyonok valóságos vagyonok voltak. Nem kérdezték, honnan a vagyon, csak azt, hogy tudod-e mûködtetni. Itt válik el a lopás és a tőkeként forgatás rendszere. Az orosz oligarchák e csoportja vagyonát lopással szerezte, de az ezredfordulótól tőkeként mûködtette. A cár kalóza fölcserélte a halálfejes zászlót kereskedelmi zászlóra. Ennek az eredménynek köszönhetően azonnal felmerült: ki, hogyan, milyen feltételek között osztozhat az eredményeken? Sőt, milyen pályán halad majd az orosz gazdaság? A kalóznak tudni kellett, hogy “egy szép napon utoléri egy harci zászló alatt futó állami korvett, és akkor a kalóz egy szempillantás alatt a mélybe süllyed”.⁸

Ezzel párhuzamosan, 2001. szeptember 11-e után, Putyin Oroszországa visszatért a nagyhatalmi színpadra. Soha, semmilyen politikai ügyességgel nem sikerült volna, ha nem alapozódik az egyre izmosabb orosz gazdaságra, a világméretû olajjátszmára. Oroszország központi állama a kilencvenes évek közepéig Moszkva néhány kerületére korlátozódott. Ura egy volt, a felkapaszkodott bojárok, területi párttitkárok közül. 2004-ben a központi állam már-már elér nemcsak Moszkva, de Szentpétervár és Izsevszk határáig is, ura éppen egyensúlyoz a nagyvállalatok, bankok, kormányzóságok és a központi bürokrácia hátán. Új osztozást akar. Egyrészt negatív módon: elvonja a vállalatok jövedelmét és vagyonát, hogy ne hozhassanak stratégiai döntéseket a központi állam felett vagy ellen. Igyekszik csökkenteni független nemzetközi és hazai szerepüket.

A Jukosz-ügyben alighanem fontosabb minden politikánál, a Jukosz és tulajdonosainak gazdasági stratégiai szerepe. Az orosz olajipar 2000 után azzal szerzett piacot és erős amerikai, japán, nyugat-európai támogatást, hogy Hodorkovszkijjal az élen, az orosz tőke a liberalizáció mellett, és az OPEC termelést visszafogó, árakkal kartellező magatartása ellen lépett fel. A korábbi OPEC és nem-OPEC államok közötti vita OPEC–orosz vitává vált, az olcsó olajban érdekelt Nyugat örömére. Ezért szorgalmazta az Egyesült Államok, hogy a Kaszpi-tenger melletti államok vonuljanak be az orosz olaj- és gázrendszerbe, hogy a Jukosz olaja az orosz csővezetéken Ukrajnán, Szlovákián, Magyarországon keresztül jusson el a horvát Omisalj olajkikötőjébe. Az amerikai és európai együttmûködést használta ki Putyin elnök és a Gazprom is, amikor 2002 és 2003 folyamán szerződéseket kötöttek a kazahokkal gáz, majd olajszállításokra, a türkménekkel, a kirgizekkel és a tadzsikokkal gázszállításra. A Nyugatnak előnyös volt, hogy az orosz olaj olyan magántulajdonosok kezében volt, akiknek a minél nagyobb kitermelés az érdeke, ellentétben Szaúd-Arábiával, Irakkal és Iránnal, ahol az olaj állami kezekben van, s így államgazdasági ésszerûségnek van alávetve. ⁹

Feltehetően, ezt az alkupozíciót kívánta magának az orosz kormány megszerezni. Ne jusson külföldi kézre a Jukosz, az amerikai ExxonMobil ne vigye el a többletjövedelmeket és a stratégiai döntéseket a legnagyobb olajvállalattal. Másrészt, hogy ne a Jukosz tulajdonosai döntsenek, merre vezetnek az orosz stratégiai olajvezetékek, ne ők határozzanak arról, orosz-távolkeleti, japán-koreai irányba, vagy kínai irányba tartson a vezeték, hanem az orosz központi állam. Az orosz állam az Tajset-Nahodka, orosz földön végigfutó vezeték és a csendes-óceáni kijárat mellett döntött. ¹⁰  Hodorkovszkij politikai szerepvállalása ebből a szempontból mellékes. A Putyin-állam viszont pontosan tudja, hogy a Jukosz tönkretétele, csődje előnytelen az államnak, ezért annyit és úgy zsarol ki a tulajdonosokból, és annyira viszi le a részvények értékét, amennyi az átvételhez kell.

Az olajországok – Norvégiát kivéve – nem demokráciák, és olajjövedelmeik révén inkább diktatúrákat és élősdi rendszereket erősítettek meg.

Azoknak az országoknak, amelyek természeti kincsekkel rendelkeznek, nincs szükségük a jogok és politikák alkotmányos szerkezetére ahhoz, hogy gazdasági növekedést és középosztályt teremtsenek. Egyszerûbb földjük mélyéből kihozni a fekete aranyat. Ezek a “bizalom-alapú államok” – trust-fund state – nem tesznek a jólétért, és nem modernizálnak gazdaságilag és politikailag. Mindenekelőtt a könnyû pénz nem ösztönzi a kormányokat arra, hogy polgáraik adójából éljenek. Ha nem adózol, nincs képviseleted – így szól a brit parlament szabálya. A szaúdi királyi család egészen más alkut ajánl: “Mi nem kérünk tőled sokat (adók formájában), ezért ti se várjatok tőlünk sokat (a szabadságból).”¹¹

Még nem tudjuk, hogy az államhoz vont jövedelmekből mire és mennyit kíván fordítani az állam. Kétségtelen, nehéz elképzelni, hogy a gazdasági növekedés üzleti hasznait állami szerepvállalás nélkül a társadalom szélesebb körére visszaosztja a piac. Csak emlékeztetőül: hasonló dilemma előtt állt a japán és a nyugatnémet gazdaság és politika az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, valamint a francia 1958 után. Hárman háromféle állam–piac–nagyvállalatok osztozásra jutottak. Japánban egymásba épült a domináns párt állama és a nagy családok vállalatcsoportja, Nyugat-Németországban létrejött a szociális piacgazdaság, Franciaországban a cezarista állam és az üzleti élet párhuzamossága.

Ha az újraosztás Oroszországban a keleties, egy-párti és egy-központú, korrupt japán és “kis tigris” emelkedést mutatja, senkit nem fog meglepni. Ha új feltételekkel engedi a tőkét növekedni az energetikai iparban, és sikeresen von be friss tőkét a kiegészítő ágazatokba. Ha rendbe teszi, és nemzetközi színvonalra emeli a bankrendszert, beengedi piacára a nemzetközi bankokat. Ha az osztozásba bevonja szélesebb körben polgárait. Ha nem belső gyarmatként kezeli Oroszország nagyobb részét. Ha átalakul és felhalmozás lesz az agrárgazdaságban. Ha nemcsak kifizetik, hanem egyenletesen emelik is a béreket és a nyugdíjakat. Ha lassacskán elindul a fogyasztói spirál fölfelé. Ha létrejön egy 10-15 százalékos városi középosztály. Ha…

“Gazdagodjatok, fejlesszétek gazdagságotokat, és ne féljetek attól, hogy elnyomnak benneteket!” – hirdette meg Nyikolaj Buharin 1925. április 17-én a parasztoknak. A hadikommunista, megvert, birodalmat vesztett, elszigetelt Szovjet-Oroszország a húszas évek elejétől tágítgatta határait. Rapallóban kitört nemzetközi elszigeteltségéből, 1924-ben sorra felvették vele a diplomáciai kapcsolatot, hiperinflációja után végrehajtotta a pénzreformot. Közgazdászai és politikusai, hosszan és alaposan vitatkoztak a gazdasági növekedés üteméről, az egytermékes – gabona- – exporton alapuló gazdaság problémáiról, az iparosítás méretéről és forrásairól. Még semmi nem dőlt el. Még nem lehetett tudni, hogy Szovjet-Oroszország a kis lépések stratégiáját, a piac kiterjesztését, a magántulajdonosokkal való együttmûködést, a nagyhatalmi és forradalmi álmokról való lemondást, vagy a gyorsítást, az államosítást, a mezőgazdaság kifosztását, a forradalmi nagyhatalmat választja.

Rossz jel a 4. számú Vizsgálati Börtönben ülő Mihail Hodorkovszkij és gyónása. Vajon az 1928-as Sahti-per előtt állunk? ¹²

A demokraták nem liberálisok, a liberálisok nem demokraták

Oroszország billeg. Nem először és nem utoljára. Megint, egyesítés címén, elfoglalhatja és kirabolhatja önmagát. Nagyhatalmának kiterjesztéséért ismét bukással fizethet. Oroszország versenyt fut az idővel. Ha nem sikerül elég gyorsan és hatékonyan kiegyensúlyoznia belső egyensúlytalanságait, az eddig felhalmozott anyagi vagyon és hatalmi tekintély révén, akkor megint széthúzás és káosz fenyegeti. Ha erőszakkal és a központi bürokrácia vak eszközeivel próbál mesterséges egységet teremteni, visszasodródik a jelentéktelen és érdektelen, közepes gazdasági fejlettségû, közepesen kockázatos hatalmak sorába. De ha az időt húzza, és a helyreállítási korszak energiáit elfecsérli, ugyanígy jár.

Sevcova szerint “a közeljövőben a legnagyobb valószínûséggel egy újabb pangás, egy afféle posztszovjet brezsnyevizmus korszaka köszönt ránk”.¹³ Szellemes. A Jelcin-korszak, a Jelcin-jelenség valóban emlékeztet Nyikita Hruscsovra és korszakára, a “gazda” halála utáni megkönnyebbülésre és káoszra. Putyini pangás? Állóvíz? Minden maradjon úgy, ahogy van? Kívülről, a putyini Oroszország a fiatalság ostobaságait, a kezdők tévedéseit, és nem az öregség makacs önhittségének hibáit, a hanyatló értelem és erő bûneit követi el.

Nem Putyin teremti uralmát, az uralom teremti Putyint. A brezsnyevi hatalomnak lényege a status quo, az intézmények korlátlan uralma az intézkedők felett. Brezsnyev kész és teljes központi és helyi bürokráciákat örökölt, amelyeket megpróbált ugyan felforgatni Hruscsov, de végül a gépezetek felfalták. A putyini hatalomnak nincs közvetlen szervezeti és intézményi előzménye. Nem lehet visszamenni a szovjet – melyik szovjet? –, még kevésbé a cári örökséghez. A szovjet kommunista párt bukása óta nincs egységes hatalmi keret, amely összefogná az eltérő érdekû, és értékrendû szervezeteket. Új és egységes bürokráciára van szükség, a politikai akarat és döntés, formába öntéséhez. A jelcini, majd putyini elnöki hivatal erre képtelen. A korlátlan személyi hatalom erre alkalmatlan. A válságkezelések – a csecsen háború, a Kurszk tengeralattjáró elsüllyedése, a moszkvai színházi ostrom, a beszlani iskola drámája – mind, mind arra utalnak, hogy az államgépezet csak látszatra erős és diktatórikus, a valóságban gyenge és koordinálatlan. A putyini hatalom a változtatásra épül, éppen, mert hiányoznak az intézmények. Lehet, hogy antidemokratikus és antiliberális intézményeket teremt, de azok újak és mások lesznek. Biciklista, akinek állandóan hajtania kell, mert ha megáll feldől.

A Jelcin-korszakban Oroszország a liberalizáló autokrácia (liberalizing autocracy) és a liberális fél-demokrácia (liberal semi-democracy) között ingadozott. A gazdasági transzformáció meggyorsítására a hatalom elismerte a magántulajdon, az árak liberalizálásának jogait, engedte a szólás, a gyülekezés szabadságát. Ellenben, a többség szavazatait elnöki hatalommal korlátozta, az átalakítást a parlament háta mögött, reform-diktatórikus – sokszor reform nélküli diktatórikus – módszerekkel vitte véghez. A liberalizmus virágzott, a demokrácia korlátozottan létezett.

Vajon miféle demokrácia, ahol Jelcin újraválasztásánál az oligarchák és az amerikai tanácsadók minden lehetséges manipulációs fogást bevetettek? Milyen demokrácia, ahol ügyet se vetettek a dumára, a pártok választott képviselőire, ahol a társadalomnak semmiféle beleszólási joga nem volt a társadalmi és gazdasági változásokba? Szabad-e antidemokratikus eszközöket alkalmazni antidemokratákkal szemben? Lehet-e igénybe venni gazdasági érdekcsoportok korrupt támogatását egy “jövendő demokrácia”, “jövendő piac” érdekében? “Az adminisztráció világos elsőbbséget adott a gazdasági reformnak a demokráciával szemben, Jelcin személyes sorsának az orosz alkotmány tiszteletben tartása felett…”¹⁴

A Putyin-korszakban illiberális tömegdemokrácia (illiberal mass democracy) van. ¹⁵ A többség a választásokon érvényesíti szavazatait. A két Oroszországból, a (szûken) kisebbségi, fiatal, moszkvai, nagyvárosi, képzettebb, versenyképesebb, gazdagodó, Nyugat-barát Oroszországból, és a többségi, idősebb, kisvárosi és falusi, képzetlenebb, versenyképtelen, szegény, Nyugat-ellenes Oroszországból se Putyin, se más, nem tud rövidtávon egységes, emelkedő országot varázsolni. Ha engedsz a többségi szavazóknak, akkor erősödik a szociális populizmus és a nacionalizmus, a Nyugat-és a Moszkva-ellenesség. Miért lenne a többség híve a liberális reformoknak? Ha viszont a távoli jövőre, az orosz bekapcsolódásra gondolsz, akkor korlátoznod kell erővel vagy manipulációval a többséget, és biztosítanod kell a kisebbség szabadságát.

A liberális demokráciákban nem a kicsiny liberális pártok tartják fenn a demokráciát és az alkotmányos szabadságot, hanem valamennyi parlamenti erő, a választók többsége. Oroszországban ellentétbe került liberalizmus és demokrácia. A liberálisok nem demokraták, a demokraták nem liberálisok. A liberálisok nem fordulhatnak a néphez, mert a demokratikus többség ellenük van. A demokraták a liberális jogokat nem tudják kiterjeszteni a választói többségre.

Putyin ma azt kérdezi a liberálisoktól és a Nyugattól: jobban tetszenek nálam az orosz szavazók? Vajon nem küldene mindannyitokat a pokolba, ha tehetné? Nem liberálisabb, moszkvaibb, európaibb a hatalom, mint az orosz választó? Szeretnél találkozni Ivan Ivanoviccsal és Marija Petrovnával Penzából, vagy Nyikifor Nyikiforoviccsal Kosztromából? A Putyin-rezsim csak akkor csökkentheti illiberalizmusát, ha új osztozást tud kitalálni a kisebbség és a többség, Moszkva és a vidék, nagyvárosok és kisvárosok, fejlett és fejletlen területek között. Addig többségi – bolsevik – lesz, liberális engedményekkel. ¹⁶ “A demokratikus rendszer első megrontói a választott autokraták, a második maga a nép.” ¹⁷

Az orosz felemelkedéshez, az új birodalom kiépítéséhez három feltétel még hiányzik: 1. A tartós gazdasági növekedési pálya ereje. 2. A demográfiai kapacitás és a munkaerő, amelyek nélkülözhetetlenek az újabb modernizációs hullámhoz, és a versenyben maradáshoz. 3. A képzett, hivatástudattal és biztonsággal rendelkező közigazgatói központi és helyi elit. Az gazdasági növekedési pályáról való döntés hátterében további feltételek, hogy Oroszország tiszta és betartott befektetési szabályokat teremt, hogy folytatja a nyitás politikáját, küzd a WTO-tagságért, versenyképességi szempontú árfolyampolitikát és jövedelempolitikát mûködtet. A demográfiai hanyatlás lelassítható, sőt, megfordítható megfelelő bevándorlási politikával. De a központi és helyi elitek kineveléséhez évek és évtizedek szükségesek – lesz-e idő megvárni?

Oroszország nem igazi nagyhatalom addig, amíg nincs vonzó és versenyképes modellje. A cári Oroszország az volt, amikor kiemelkedett Keletről, legyûrte Napóleont, és hatást gyakorolt a szláv világra környezetében. Lehetőséget kapott. Mohóságával, teherbíró képességének helytelen felmérésével, elhibázta. Az 1945-ös Szovjetunió versenyképes modellnek számított nemcsak Európa keleti, de nyugati felén is, és különösen Ázsiában. Befolyását az ötvenes évektől elveszítette Kelet-Európában, majd a hatvanas évektől a harmadik világban. Önmagába vetett hite, saját vonzásába vetett reménye a belső szovjet birodalomban is megrendült, szétporladt a hatvanas évek végétől. A pánszlávizmus és a szovjet-orosz kommunizmus eszméi és gyakorlata halottak. Az orosz katonai nagyhatalom és gazdasági kishatalom nem vezet messzire.

Orosz politika – esélyek és lehetőségek

A putyini nemzedék az orosz-szovjet vezetések hatodik nemzedéke – a lenini, a sztálini, a hruscsovi, a brezsnyevi, a gorbacsovi és a jelcini után. Az első két nemzedéknek a semmiből, a vereségekből kellett beletanulniuk a világ nagyhatalmi játszmáiba. Hruscsov és Brezsnyev Sztálintól tanulták meg a leckét, a szuperhatalommá vált, növekvő befolyású Szovjetunióban. Gorbacsov és politikus társai a szuperhatalmi egyensúlyban és pangásban próbálták felmérni a Szovjetunió erejét és befolyását. Jelcin ugyanennek a kornak a szülötte, s az 1991-es fordulat ellenére, nem akarta, tudta felfogni Oroszország térvesztésének nagyságát. Putyin és a hatodik nemzedék kényszerült rá, hogy szembenézzen a valósággal, saját negatív tapasztalataiból és a kínai, a kelet-európai pozitív tapasztalatokból építkezve.

Az orosz és a szovjet diplomácia mindig sajátosan kétarcú volt. Az egyik arc az orosz nagyhatalmi folytonosságon és reálpolitikán borotválódott. E külpolitika részt kér az európai és a világhatalmak egyensúlyi játékában, szeretné elkerülni, hogy az ellenséges hatalmak koalíciója létrejöjjön Oroszország és a Szovjetunió ellen, hogy az orosz hatalmat elszigeteljék, elvágják Európától. Állandó félelme, hogy Oroszország marginalizálódik, kiszorul a nagyhatalmak döntési rendszeréből. A realista külpolitika a megalázó tilsiti békén, Napóleon moszkvai hadjáratán, a krími háború bukásán, az 1904-es Japán elleni háborús vereségen, az 1918-as breszti békén és az intervenciós háborún, Hitler 1941–42-es hadjáratain, az 1962-es kubai rakétaválságon, a Szovjetunió 1991-es összeomlásán alapulnak. Az orosz politikában a külügyek intézői Karl Nesselrode, Alekszandr Gorcsakov, Nikolaj Giers, majd a szovjet-orosz Georgij Csicserin, Makszim Litvinov, Andrej Gromiko, nemcsak évtizedekig vitték bürokratikus alapossággal a külügyeket (Oroszországnak összesen négy külügyminisztere volt a 19. században, és Gromiko 1957-től 1985-ig volt külügyminiszter), hanem valamennyien realisták voltak.

Ellenben, mögöttük a hatalom igazi tulajdonosai, többnyire messianisztikus pánszláv, vagy forradalmi felforgató elveket, és terjeszkedő, hataloméhes, unilaterális gyakorlatot képviseltek. “Oroszország részben Európához, részben Ázsiához tartozott. Nyugaton Oroszország az európai hatalmak együttmûködéséhez tartozott, és az erőegyensúly bonyolult szabályai szerint járt el.” Viszont Ázsiában, illetve a Balkánon, majd Sztálin Kelet-Európában erőpozíciójuk alapján, egyoldalúan jártak és járnak el. Ez az orosz politika másik arca. Ekkor “Oroszország elvárta Európától, hogy elfordítsa tekintetét, és sértve érezte magát, amikor ezt nem tette.” ¹⁸

A putyini Oroszország politikája a nyugati világ felé realista és pragmatikus. Ahhoz, hogy bekapcsolódjon a világgazdaságba és a világpolitikába, meg kell húznia az új Oroszország határait. A határhúzáshoz arra kényszerül, hogy bekapcsolódjon a globalizáció folyamatába. Oroszországnak sem ereje, sem lehetősége nincs arra, hogy egyoldalúan döntsön korlátlan szuverenitásáról. Az Oroszországi Föderáció fölött a moszkvai kormányzat osztott szuverenitást élvez. A teljes és korlátlan szuverenitás nem állítható helyre. Nincs orosz nemzeti érdek, csak oroszországi föderális érdek. Ha Oroszország külpolitikájában orosz nemzeti és szuverenista érdeket próbál képviselni, akkor nacionalista és irreális politikát folytat.

Csecsenföld égető seb Oroszország testén. Az orosz politikusok és elemzők helyesen látják, hogy egyoldalúan és erőszakkal mennyire megoldhatatlan Afganisztán vagy Irak problémája, s mekkora veszélyeket rejt a “háború utáni háború”,¹⁹ de a csecsen válsággal nem tudnak mit kezdeni. Ha a csecsen ügy része a világméretû iszlám terrorizmusnak, akkor rövidtávon azért nem oldható meg, ha pedig nemzeti felszabadító harcról van szó, akkor azért. Az orosz politika ugyanazt a kettősséget mutatja, mint az 1800-as években Nesselrode vagy Gorcsakov idején.

A globális világ az osztott szuverenitásról szól. Az orosz központi kormánynak új megállapodásokra kell jutnia saját nemzeti és nemzetiségi területeivel, nagyobb önállóságot követelő régióival. Oroszország modern föderalizációja gazdasági, társadalmi és politikai modernizációjának alapja.

“Oroszország másik fontos prioritása a béke és a stabilitás megteremtése a volt szovjet köztársaságokban, és közülük többeknek, kölcsönösen előnyös visszaintegrálása.” ²⁰ A Baltikum Európa és a Nyugat részévé vált. Az Európai Unió és az Egyesült Államok komolyan figyelmeztették Ukrajnát, hogy milyen hátrányokkal járna számára, ha beintegrálódna egy Oroszország vezette eurázsiai rendszerbe. Grúzia – nyugati támogatással – nemcsak önmagát, hanem környezetét is igyekszik kivezetni az orosz érdekszférából. Oroszország birodalomépítése nem kerülte el a többi nagyhatalom figyelmét. Az energetikai és katonai fogó még nem fogta meg és állította be az új birodalom szerkezetét.

Oroszország globalizációs beilleszkedése három lehetséges úton mehet végbe: az atlantista, az europeanista és az eurázsiai utakon.

Putyin az európai úton indult el, Londonon, Berlinen és Párizson keresztül Brüsszel felé. ²¹ Az orosz politika az Európai Unióba való integrálódást hirdette meg, első lépésként azt remélte, hogy az EU kiterjesztésének elfogadásáért cserébe ugyanolyan jogokat nyerhet el, mint a NATO- ban, illetve az EU elismeri Oroszország vezető szerepét a FÁK-ban. A 2000-es őszi nizzai EU- csúcs szertefoszlatta az orosz álmokat: Brüsszel nem adott külön státust Oroszországnak, nem engedte hozzászólni a kiterjesztés kérdéseihez. 2001 és 2004 között két egymással ellentétes folyamat zajlik az orosz–európai kapcsolatokban: a kétoldalú nagyhatalmi viszonyokban Oroszország szinte mindent elért, amit akart (megértést a csecsen-, a demokrácia-, a szabadságjogi kérdésekben). Viszont az EU-kapcsolatokban tapodtat se jutott előre (szigorú ítéletek a csecsen ügyben, fellépés az orosz birodalomépítés ellen, tántoríthatatlanság a piacra jutás és a vízum kérdésében). ²² Oroszország semmiképpen nem kíván 25+1 alapon tárgyalni, letett az integrálódásról, és a kétoldalú – egyenlőtlen, neki kedvező – kapcsolatokat erőlteti. Ennek érdekében erősíti a Moszkva–Berlin–Párizs tengelyt politikailag és gazdaságilag.

Az atlantista úton az első – amerikai – útakadály 2001-re elhárult, ezért Putyin, Európa felől, a republikánus Amerika felé nyitott. Az atlantista vonal, a George-and-Vladimir connection az afganisztáni háború idején teljesedett ki. Energetikai, katonai és hírszerzői együttmûködés jött létre. De hamar kiderült, hogy Oroszország túlértékelte saját szerepét és befolyását Amerikával, akárcsak korábban Európával szemben. Oroszország kikerült az Egyesült Államok külpolitikájának középpontjából. ²³ Realista megközelítésben egyértelmû, hogy Oroszország csak másodrangú szereplő lehet az amerikai közösségben, akitől teljesítést kötelezően elvárnak, de jutalmat érte nem adnak. Amerikai idealista és transzformer elképzelések szerint viszont az Egyesült Államok most új feltételekkel kezdhet hozzá Oroszország átalakításához. ²⁴ Putyin Oroszországa minden erejével arra törekszik, hogy megnyerje magának Bush Amerikáját.

Amerika nélkül nem, vagy korlátozottan lehet bejutni a globalizációs térbe. Kérdés: mi történik az amerikai külpolitikában Oroszországra vonatkozóan 2004 novembere, az elnökválasztások után? Hogyan folytatja Bush? Visszatér-e Kerry a kilencvenes évek clintoni politikájához, vagy új úton indul el? Szüksége van-e a világpolitika és világgazdaság súlyosabb problémáinak – Irak, izraeli-palesztin útiterv, Irán, Észak-Korea, Amerika és Európa, Amerika és Kína viszonya, a fejlett világ olajellátása –, megoldásához Oroszországra? Be akarja-e vonni Oroszországot a nagyhatalmak koncertjébe? ²⁵ Lesz-e ilyen koncert? Mi a jobb Oroszországnak: Oroszországot leértékelő, de belügyeibe nem avatkozó realista republikánus politika, vagy Oroszországot felértékelő, de átalakítani, demokratizálni és piacosítani kívánó, idealista demokrata politika?

Az eurázsiai út a történeti álmok mellett, a Nyugatban való csalódottság szülötte. Igazi 19. századi, illetve a 20. század harmincas éveinek gondolata: minden nagyhatalomnak joga van regionális élettérre, befolyási övezetre, amelyet a többi nagyhatalomnak el kell ismernie. A Monroe-elv győzelmét jelenti e felfogás: Amerika az amerikaiaké, Európa az európaiaké, Észak-Kelet- Eurázsia az oroszoké, Dél-Kelet-Ázsia a kínaiaké. Az orosz állam katonapolitikai és energetikai hálózatokkal próbálja meg betölteni a maga övezetét. De a globális tőke csak korlátozottan engedi a befolyási övezeteket, átlépi a határokat. Oroszországnak nincs elég ereje ahhoz, hogy ezzel a globális tőkével világméretekben versenyezzen. Ha pedig megpróbálja erőszakos eszközökkel kizárni hatalmi teréből, akkor befolyási övezete a Szegénység és az Elzárkózás Birodalma lesz. Mindenkit megkaphat, aki szegény, versenyképtelen, eltartásra szoruló, és senkit, aki dinamikus, versenyképes és adófizető. Akarja vajon Oroszország birodalmi nagysága érdekében pénzelni Minszktől Tiraszpolig, Ashabadtól Kokandig a nyomorultnál nyomorultabb rendszereket?

Az orosz választás az utak között, csak felerészben lesz orosz döntés. Dönteni felerészben Amerika és Európa, Kína és Japán, a nagyobb és erősebb fiúk fognak. Mi, magyarok, közép-európaiak régen hozzászoktunk ehhez. Oroszországnak van mit tanulnia.

Kétezer szeptember elején, Strobe Talbott meglátogatja a kilencvenhat éves George Kennant, hogy Oroszországról és Putyinról beszélgessenek. Kennan a tea mellett arról elmélkedik, hogy nem érzékeli Putyin diktátor vágyát, inkább mintha a súlyok és ellensúlyok rendszerét akarná megteremteni. Oroszország már a harmadik nagy hatalmi átalakuláson megy át a Brezsnyev-korszak óta. Először a brezsnyevi pangásból a gorbacsovi reformokba, azután Gorbacsovtól Jelcinhez, és most Jelcintől Putyinhoz. Hatalmas változások – tette hozzá Kennan. Mit tanácsolna a következő adminisztrációnak – kérdi Talbott. “Ne ítélkezzenek elhamarkodottan, ne írják le az oroszokat és vezetőiket. Türelem, türelem – erre van szükségünk.” ²⁶

E cikk 2004 júliusában íródott. Vajon a 2004. szeptemberi beszlani iskoladráma Oroszország és a Kaukázus szeptember 11-éje? Új, sötét időszámítás kezdődik Oroszországban?