Eredetileg csak azért indultam el az önkiszolgáló felé, mert az építkezéshez vezetõ földúton találtam egy hatalmas anyacsavart két nagy fejescsavarral, és meg akartam az anyát tölteni gyufafejjel, mert emlékeztem, hogy Zsolt azt mesélte, hogy ha utána kétoldalról belecsavarom a fejescsavarokat, és rákötök egy nájlont, és ledobom a negyedikrõl, akkor az ilyen irdatlan traktorkerék-csavarok olyan nagyot robbannak, hogy még az aszfaltot is átlyukasztják, és ezért gyufát akartam venni, legalább négy vagy öt pakkal, de a cukrászdában, ahol régebben venni szoktam, már nem szolgáltak ki, mióta beraktunk Szabival a vitrin alá egy füstbombát, és ki kellett dobni az összes süteményt, mert mindegyik ehetetlenül égettmûanyag-szagú lett a traktorkerékgumi-forgácstól és a pingponglabda törmeléktõl, amit a bombába kevertünk, és emiatt az önkiszolgálóba kellett menjek, hogyha gyufát akartam venni, de ott aztán akármennyit vehettem egyszerre, mert ismertem az egyik raktárosnõt, Áni néninek hívták, de mindenki csak hájas Áninak nevezte, mert olyan iszonyú kövér volt, tényleg akkora, mint egy ház, de én sose hívtam a gúnynevén, mert az anya barátnõje volt, egyszer két napig nálunk is lakott, amikor elkergette otthonról az alkoholista férje, és azóta is nagyon hálás volt anyának, és ha megkértem, mindig hozott ki nekünk a raktárból bontatlan gyufáspakkokat, meg füstbombához való acetont, egyszerre akár négy-öt üveggel is, és sose kérdezte, hogy mire kell, csak azt, hogy édesanyám jól van-e, úgyhogy tényleg érdemes volt elgyalogolni egész az önkiszolgálóig, pedig elég messze volt. Amikor az Arató utcára értem, egyszer csak elfutott mellettem valaki, aztán még egy ember, aztán még egy, és mind a Hangya utcára fordultak be, oda, ahol az önkiszolgáló volt, és akkor mindjárt az jutott eszembe, hogy sietni kéne, mert ezek biztos azért mennek, mert megtudták, hogy osztanak valamit, de aztán mindjárt arra gondoltam, hogy hülyeség, mert mit osztanának, meg nem is volt nagy kedvem margarinért, lisztért vagy tojásért sorba állni, de akkor megint elfutott mellettem valaki, és nem bírtam ki, utána kiáltottam, hogy nem tudja-e, hogy mit osztanak, de az meg se állt, csak úgy futtában hátraszólt, hogy semmit, de akkor azért már mégiscsak gyorsabban mentem, de futni csak akkor kezdtem el, mikor megláttam, hogy szembe jön velem Szövérfi bácsi, egy teletömött nájlonzacskóval a kezében, és banánt eszik.

Én azelõtt sose láttam olyat, hogy valaki a nyílt utcán banánt egyen, enni mondjuk ettem egy párszor, de azt anyáék mindig valahonnan pult alól szerezték, és legtöbbször még zöld volt és sokáig kellett várni, amíg megérett, egyszer zölden is megpróbáltam megenni, felszeletelve, cukorral, de az úgy nem volt nagyon finom, apa eléggé meg is szidott, amikor észrevette. Már vagy három éve egyáltalán nem is ettem semmilyen déligyümölcsöt, és ezért úgy futottam már a Hangya utca fele, ahogy csak a tüdõm bírta. Már messzirõl lehetett hallani a kiabálást, ahogy a sarkon betértem, egybõl megláttam a sort, egész az utca közepéig elért, lehetett vagy negyven méter, a végénél már négyen-öten álltak egymás mellett, de az üzlet ajtajánál a sor már elkeskenyedett, mert egyszerre csak ketten fértek el az ajtóban, a sor elején egy vasgyári munkás épp a gallérjánál fogva rázott egy vörös pofájú, ballonkabátos embert, és közben azt kiabálta, hogy mit képzel, csak úgy hagyni fogják, hogy elõre beálljon, ismerik jól a csencselõ fajtáját, hát most nem fog befurakodni a többi becsületes sorban álló elé, de a ballonkabátos erre azt mondta, hogy õ már azelõtt is itt állt, csak haza kellett szaladnia pénzért, és megkért valakit, hogy tartsa a sorát, de a vasgyári munkás erre azt kiáltotta, hogy olyan nincs, hogy sortartás, ha kell valami, akkor tessék személyesen végigállni, ahogy minden becsületes ember végigállja, és úgy meglökte a ballonkabátost, hogy az seggre esett, és csupa sár lett mindene, és amikor felállt, a munkás még rákiabált, hogy most meg fogja magát, és beáll szépen a sor végére, és akkor a ballonkabátos azt mondta, hogy nem áll be, azt kívánja, hogy fulladjanak meg a banántól és a narancstól, de nem lesz olyan szerencséjük, mert úgyis hiába állnak, mindjárt el fog fogyni minden, és dögöljenek meg, és megfordult és elment, de hogy merre, azt már nem láttam, mert akkor én már beálltam a sor végére. Ott már négyesével álltak az emberek, a sor nem nagyon mozdult, úgy egy lábfejnyit mehettünk elõre, pedig eltelt már vagy tíz perc is, én próbáltam megkérdezni az egyik elõttem álló nõt, hogy mióta állnak, de az nem akarta megmondani, csak rám pisszegett, hogy csend legyen, hallgassak el, és akkor valaki megszólalt, azt mondta, hogy elég rég, lesz annak vagy jó két és fél órája, látom, hogy milyen lassan megy a sor, akik elõbbre állnak, a kirakatnál, azt mondják, hogy bent az üzletben még vagy hármat tekeredik a polcok között, na és akkor ott elöl, az ajtónál valami mozgás támadt, mintha ki akart volna jönni valaki, pedig az csak bejárati ajtó volt, de nem akarták engedni, mert senki se akart hátralépni egy tapodtat se, inkább mindenki megpróbálta visszalökdösni az elõtte állót, nagyon nagy volt elöl a nyomakodás, aztán valahogy mégiscsak hátramozdult a sor, az elõttem álló nõt is hátralökték, nekem jött, úgy, hogy én is majdnem hátraestem, de akkor már a hátulsók elkezdtek durván elõre nyomakodni, valaki a hátam mögött mindjárt keményen belém jött, elõreestem, de akkorra már az egész sor összetorlódott, úgy, mint mikor a buszra szoktunk megpróbálni felszállni, valaki könyökkel oldalba vágott, én meg rögtön arrafele rúgtam, próbáltam még jobban elõrenyomakodni, mondjuk, keményen löktek is hátulról, na de akkor a sor megint hátramozdult, de olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt estem, csak a mögöttem állók tartottak meg, aztán még a leghátul állóknak is muszáj volt hátrálni egy lépést, mert legelöl, az üzlet bejáratánál tényleg nagyon vadul nyomakodott kifele valaki, hallatszott is, ahogy azt kiabálja, hogy engedjék már az elvtársak, menjenek már hátra, nem értik, álljanak már félre az útból, hát nem látják, hogy tele van a keze. Én már a hangjáról is megismertem, de aztán, ahogy szétlökdöste maga elõtt a sort, láttam, hogy tényleg Áni néni az, egy csomó egymásba rakott ládát tartott maga elõtt, azokkal törte magának az utat, úgy kiabálta, hogy mindenki fogja be a száját, és menjenek hátrébb, csend legyen már, mert ez a kulturálatlan viselkedés, ez teljesen tûrhetetlen, azonnal tessék hátrébb menni, el az ajtótól, felháborító, amit az elvtársak mûvelnek, õ nem is érti, hogy mit képzelnek egyesek, hol vannak, hogy négyesével állnak és összevissza üvöltöznek, ahelyett, hogy szépen, tisztelettudóan várnák, hogy rájuk kerüljön a sor, tessék azonnal hátrébb menni. Kiabálás közben végig lökdöste a ládával hátrafele az embereket, úgyhogy lassan mindenkit szépen ellökdösött a bejárat elõl, a sor felbomlott, körbevették Áni nénit, sokan leszorultak az úttestre is, Áni néni meg ott állt a bejáratnál, és láttam, hogy tényleg tele van emberekkel az üzlet, bent is épp úgy egymás sarkára tapostak a polcok között, mint itt kint. Áni néni lerakta a földre a ládákat, és a köpenye zsebébõl elõvett egy nagy, rozsdás lakatot, gyorsan becsapta a bolt bejárati ajtaját, aztán egy fürge mozdulattal elhúzta az ajtó reteszét és a lakatot rácsattintotta, utána lehajolt és felemelte a ládákat, és elkezdte megint félrelökdösni az embereket, és közben rájuk mordult, hogy engedjék, engedjék már, mert dolga van, na és akkor egyszerre csak elé állt a vasgyári munkás, és két kézzel megfogta a ládákat, és azt kérdezte, hogyhogy bezárta a bejáratot, nem látja, mennyien állnak itt, és Áni néni ráüvöltött a munkásra, hogy engedje azonnal el a ládákat, nem lát a szemétõl, az üzlet be van zárva, vagyis nincs bezárva, de több vevõt nem engednek be, mert elfogyott az áru, még jó, ha azoknak jut, akik már bent vannak, mindenki menjen szépen haza, másnap megint lesz déligyümölcs-osztás, de ha nem másnap, akkor legkésõbb a jövõ héten, korán reggel érdemes jönni, de hát ezt úgyis tudják. Egyszerre mindenki kiabálni kezdett, és elõrezúdult a tömeg, engem is sodort magával, ahogy elõrelöktek, éreztem, hogy esik kifele a zsebembõl a nagy anyacsavar, mire odakaptam, már elgurult valamerre a sok ember lába között, a vasgyári munkás meg hangosan azt üvöltötte, hogy ez nem igazság, és kirántotta Áni néni kezébõl a ládákat és úgy odavágta a földhöz az összeset, hogy darabokra estek, a deszkák meg szerteszét repültek, csúszkáltak minden irányba az aszfalton, közben az emberek a bejárati ajtó felé nyomakodtak, valaki úgy meglökött, hogy leestem, tiszta sár lett a tenyerem, az egyik deszka pont ott volt aszemem elõtt, az volt nagy fekete betûkkel rányomtatva, hogy CUBA, csak egy pillanatra láttam, aztán valaki már arrébb rúgta, én meg nagyon gyorsan elõremásztam, és ahogy próbáltam felállni, hogy nehogy megtapossanak, egyszer csak rátenyereltem a csavarra, de valaki épp akkor rálépett a vádlimra, és ahogy elrántottam a lábam, a csavar megint kigurult a kezembõl, de nem másztam utána, mert eléggé megijedtem, eszembe jutott, amit Jancsi mesélt, hogy egyszer a standionban széttaposott a tömeg egy embert. Valahogy felálltam, oldalazva próbáltam kiverekedni magam a tömegbõl, arra, amerre a csavar gurult, el a járdától, az út közepe felé, egyszer térddel combon rúgtak, de úgy, hogy majdnem megint elestem, aztán csak kikerültem valahogy a tömegbõl, de akkor már mindenki nagyon ordított, lehajoltam és felvettem a csavart, sáros volt, beletöröltem a nadrágomba. Akkor már mindenki nagyon keményen lökdösõdött, és verekedtek is, úgyhogy nem mentem vissza, hanem onnan az utca közepérõl néztem, hogy mit csinálnak. Se a vasgyári munkást, se Áni nénit nem láttam sehol, mindenki az ajtó felé nyomakodott, négyen vagy öten is rángatták, a lakat rettentõ hangosan zörgött, és akkor láttam, hogy egy másik munkás is kiverekedte magát a tömegbõl, azt kiabálta, hogy nem így kell, majd õ megmutatja, és lehajolt, és két kézzel megfogta a járda széle mellett az egyik csatornarácsot, és felemelte, és az emberek feje fölött belevágta a kirakat legnagyobb ablakába. Az egész nagy üvegtábla roppanva beszakadt és szilánkokra tört, a gúlákba rakott paradicsomos meg olajoshal-konzervek mind szétgurultak, és akkor már bent az üzletben is lökdösõdtek és üvöltöztek, hallottam, hogy valaki azt kiabálja, hogy tûz van, közben a másik két kirakat üvege is betörött, láttam, hogy két vasgyári munkás a sarokpánttól fogva kiemelte a bejárati ajtót, felemelték, meglendítették, és eldobták, az ajtó odaesett elém az útra, a széles, kékre festett vaskeretbõl csörömpölve peregtek az aszfaltra az üveg szilánkjai, láttam, hogy a leszakadt retesz végén még mindig ott a rázárt rozsdás lakat. Tudtam, hogy nem kéne tovább maradni, eszembe jutott, hogy anya milyen nagyon kérte, hogy ne keveredjek bele semmibe, de mégis ott maradtam és néztem, épp csak hátrébb mentem egy kicsit, mindenki tülekedett és nyomakodott befele az üzletbe, volt, aki nekifutásból ugrott be az ablakon, bent is feldõltek a polcok, az emberek elkezdték kifele dobálni a konzerveket és befõttes üvegeket, hallottam, hogy valaki segítségért kiabál, egy nõi hang meg egyfolytában azt kiáltotta, hogy ég az üzlet, na és akkor megszólalt mellettem valaki, egy öregasszony volt, azt mondta nagyon hangosan, hogy nem elõre kell menni, hanem hátra a raktárba, akkor majd kiderül, hogy miket dugdostak ott az elárusítók, és mire ezt kimondta, már szaladtak is egy csomóan az üzlet hátsó része fele, a raktárajtóhoz, de még oda se értek, mikor az ajtó kivágódott, és kijött rajta a vasgyári munkás, és azt kiabálta, hogy tessék, nézzék csak, miket dugdosnak itt, tessék, és egy nagy zsákot hozott a vállán és letette az aszfaltra és azt kiáltotta, hogy ez a zsák, de becsületszavára, tele van igazi pörköletlen babkávéval, és ebben a raktárban minden van, tényleg minden, ez a raktár maga a bõség, van bõven csokoládé, narancs, csomagolt füge, datolya, ládákban áll a görög citromlé, minden van, értik, minden. És tényleg, egyre másra rohantak ki az emberek a raktárajtón, és mindenki hozott ki valamit, zacskókat és bálákat és ládákat, és piros necchálóba csomagolt narancsokat, de már a bolton keresztül is jöttek kifele, láttam, hogy úgy, ahogy volt, kiszakadt a falból az ablak kerete, egy magas, vékony nõ egy polcdeszkával próbált utat törni magának, a másik kezében egy egész nagy uborkásüveg zöld olajbogyót szorított a hóna alá, de akkor már egymás kezébõl próbálták kitépni az emberek a dolgokat, két öregasszony ott elõttem szaggatott egy hatalmas nájlonba csomagolt banánfürtöt, mind a ketten vicsorogtak, és a fürt banán elszakadt, és egy szép nagy banán odaesett éppen elém, lehajoltam és felemeltem, tiszta hideg volt, mintha jégrõl vették volna elõ, fogtam és a nyakamnál bedugtam a trikóm alá, és láttam, hogy egy ember épp egy kiszakadt kartondobozba próbálja visszatenni a nagy tábla svájci csokoládékat, és elindultam oda, hogy elvegyek magamnak legalább egy táblával. Egyszerre valaki elkezdte azt kiabálni, hogy hol vannak a boltosok, hova bújtak, mert most meg fogják kapni a magukét, és akkor észrevettem, hogy Áni néni ott fekszik a földön a bejárati ajtó mellett. Biztos elájult, mert épp akkor tért magához, és próbált felülni, és akkor egy vékony, vörös hajú nõ is meglátta, rámutatott, és azt kiáltotta, hogy ott van, az a hájas, pofátlan kurva, ott van, és akkor ketten nekirohantak és felrántották, és már ott is állt elõtte a vasgyári munkás, és ott volt a kezében a dróttárcsára tekerttûzoltófecskendõ, ami minden üzletben ott szokott lenni a poroltó mellett, és a tömlõ már félig le volt róla tekeredve, és hurkot kötött a tömlõ végére, aztán az Áni néni nyakába akasztotta, és Áni néni akkor rekedt hangon elkezdte kiáltozni, hogy engedjék el, õ ártatlan, õ nem csinált semmit, engedjék el, mit akarnak vele, na és akkor a Hosszú utca felõl, a hídon túlról, nagyon hangosan megszólaltak a szirénák, és hallatszott, hogy közelednek, és valaki elkezdte kiabálni, hogy fussunk, mert mindjárt itt lesznek a rendõrök és velük az állambiztonságiak, és mindent visszavesznek, és akkor a tömeg egyszerre megmozdult, meglöktek, hogy majdnem leestem, de valaki elkapta a karomat és megrántott, és akkor már mindenki futott, vissza az Arató utca irányába, de én még hallottam, hogy Áni néni felsikolt, hogy segítség, hagyják, ne, ne csinálják, de akkorra a szirénák már olyan közel voltak, hogy alig lehetett valamit hallani, és már én se akartam hátranézni, hanem úgy futottam hazafelé, hogy csak azt hallottam, hogy lüktet a dobhártyámban a vérem, és éreztem, hogy a banán, amit a trikómba dugtam, lassan csúszik lefele, úgyhogy odanyúltam, és az anyagon keresztül megfogtam, a hasamhoz szorítottam, és futottam tovább.