A budapesti kir.büntető törvényszék vádtanácsa

B. 2840/5 szám

1917

VÉGZÉS

Sajtó útján elkövetett vallás elleni vétséggel terhelt Babits Mihály elleni büntető ügyben a “Nyugat” című folyóiratnak 1917 “Fortissimo” feliratú vers tartalma miatt elrendelt lefoglalás tárgyában bejelentett felfolyamodás következtében a sajtótörvény 49. § szerinti nem nyilvános tárgyalás határidejéül 1917. március 6. napjának de. óráját a kir. büntető törvényszék V. Markó utca 27. II. em. 22. sz. termébe kitűzöm, s erről az érdekelteket értesítem.

Budapest, 1917. március 5-én.

Dr. Mikovich s.k. vádt. eln.

A kiadmány hiteléül: irodatiszt.

A NYUGATOT ELKOBOZTÁK

Babits Mihály ízetlenkedett, káromkodott megint a hasábjain. Hogy ezek után a kultuszkormány kilódítja-e most már végleg a reklámot is hajszoló tanférfiút az iskolából, nem tudjuk, de reméljük. Amíg – legalább papíron – keresztény Magyarország vagyunk, e remény táplálásához feljogosítva érezzük magunkat. A lejtőn a posvány irányában guruló poétához e helyen nincs több szavunk. De valamit szóvá akarunk tenni, valamit, amit már régen fájó pirulással vett tudomásul a keresztény közvélemény. A zsidó bujaság és érzékiség csiklandozását irodalmi célnak felavató Nyugatban néha ott díszeleg Andrássy Gyula gróf neve is. Mondanunk sem kell, hogy Andrássy írásai tartalmukban és célzatukban távol állnak a nyugatos aljaságoktól. De tény, hogy Andrássy nevével már találkoztunk a Nyugatban. Az elénk meredő kérdőjelek magyarázat után sóvárognak. Egy keresztény magyar főúr, egy szép történelmi hagyományokkal ékeskedő név előkelő birtokosa hogy kerül a Veigelsberg (Ignotus) Hugók és Fenyő Miksák kifésülködött, de tagadhatatlanul nyúlbőrillatú társaságába? Miért nyújtja kezét a történetkutatásba oly páratlan széleslátókörűséggel elmélyedő kiváló államférfiú a történelmietlenségben és a töténelmietlenségből élő kozmopolitáknak? A fogalomszerűvé sűrűsödött nemzeti érzés a cinikus vándorkomédiások sátrában!

Mondják, hogy országunk, mint a Balkán kapuja, a furcsasások hazája, az egymást felöklelő szélsőségek találozóhelye, ahol a ragyogó díszmagyar és a fokhagymaszagú kaftán ugrásra készen néz farkasszemet egymással, ahol a finomlelkűséget igénylő kultúra és az érzéki négertánc, tudomány és útszéli agitátorkodással merkantil zsebérdekeket szolgáló “szociológiai” propaganda, színművészet és nemi izgatás nehezen kibogozható összekuszáltságban hemperegnek. Valóban ez így van, de szerintünk csak részben magyarázhatja meg a tekintélyes és népszerű arisztokrata szereplését. És még ha maradék nélkül meg is volna ezzel magyarázva a nyugatosok meg nem érdemelt kitűntetése, akkor is fájó lélekkel szemléljük e látványt, mert a szétfoszlott illuziókból ébredő, fölleszmélő magyarok számára nagyon megnehezíti az eligazodást.

Magyar Kultúra, 1917. 6. (március 20.) 286–287. l. (Burián Károly) B. K.

Babits Mihály versei

Babits tanár úr megint a megbotránkozás tárgya óhajtott lenni. A múltkoriban a babája kisujjával sikerült magára terelni a közérdeklődést, ezúttal istenkáromlással. Akkor a szerelmi mámor tüzében elégette a hazafias áldozatkészség egyik szimbólumát, ma a lóhajcsárok durva stílusa számára sürgeti a polgárjogot a költészetben.

A szabadkőmíves ateizmus természetesen védelmére kel a költőnek, s egyben a népszerűséget biztosító mártíriumos koszorút kínálja feléje. Közben az egyik védő – az mellékes, hogy egy sokpénzű, enervált zsidó báró – Jób könyvében véli megtalálni az igazolást Babits káromkodásaira. A nagy igyekezetű és merész apológia bizton számít az újságolvasó tömegek hiszékenységére és tájékozatlanságára, mert észrevehetően néhány, a köztudatnak elég ismeretlen bibliai név felsorolásával iparkodik hatni. Márpedig aki nem az irodalmi klikkérdések elfogult és alacsony horizontjáról tekint bele Babits Fortissimójába (ez a káromkodás címe), annak irodalmi vonatkozású képzetek kapcsán nem juthat eszébe Jób könyve, legfeljebb úgy, ha a mindenáron való mentés szükséghelyzetében védőtetők után kapkod. Jób a lesújtó erejű testi és lelki megpróbáltatások lángjaiban emésztődik, kemény, hívő lelke szívósan dacol a csapásokkal, legfeljebb a tétova szkepszis közelíti meg őt, de csak pillanatra. “Ha mondom: megvigasztal engem ágyam és megkönnyebbedem, szólván magammal fekvő helyemen, álmok által ijesztesz engem, és látomások által rettentesz engem: úgy, hogy inkább felfüggesztést óhajt lelkem és halált az én csontjaim… Mi az ember, hogy fölmagasztalod őt? avagy miért hajtod hozzája szívedet? Meglátogatod őt reggel s azonnal megpróbálod őt? Meddig nem engedsz meg nekem és nem hagyod nyálamat elnyelnem? Vétkeztem, mit cselekedjem neked? Ó emberek őrzője! Miért tettél engem ellenkeződdé, úgy, hogy terhemre lettem enmagamnak? Miért nem törlöd el bűnömet és miért nem veszed el gonoszságomat?” (Jób k., 7. 13–21.) Jób roskadozva vergődő lelkének ezek s ehhez hasonló kérdések a “legátkozódóbb” kitörései. Azonban Istent megvető, vagy egyenesen becsmérlő kitétel egy sincs panaszaiban – mint ahogy a 21-ik zsoltárt idéző keresztrefeszített Krisztus panaszos sóhajában sincs –, e panaszok csak az összeporlasztó és csontig égetőfájdalmak spontán, eruptív sikoltásai, melyek végre is az isteni gondviselő akaratban való diadalmas, békés megnyugvássá szelídülnek.

Babits verséből éppen az hiányzik, ami némileg mindig mentségére szolgál az indulatos kitöréseknek: a spontaneitás és erőteljesség, melyek az értelem és akarat által való béklyókba szorítást kétségkívül megnehezítik. Babits Fortissimója – bátran merjük állítani – egy kiszámított, hideg káromkodás, amely technikásan megszerkesztett három részból áll: bevezetés-, tárgyalás- és befejezésből. Legfeljebb annyi erő van benne, amennyi a front mögötti életkényelmükből felriasztott cinikusok kávéházi megjegyzéseiből kicsendül. A művészi alkotó zseni lekében úrrá válható ama dionüszoszi állapot, amelyben a művész az egyéniség korlátait átszakítva a kiáltó világfájdalom tolmácsolójaként jelentkezik, a mi költőnktől e versszerzés idején teljesen távol volt. Babits egyebekben is elsősorban azért költő, mert tagadhatatlanul ügyes verselő, rutinos verstechnikus. Verselési készségét – úgy látszik – tudatos számítással értékesítette jelen esetben abban az opportunus hitben, hogy a háború gyötrelmeitől megkínzott magyarok számára most legaktuálisabb “azt a süket Istenét” hangnemben néhány cifrát káromkodni. Az inspirációhoz a legbátorítóbb motívumot pedig bizonyára az szolgáltatta a racionalista verselőnek, hogy rendületlenül bizalommal van eltelve a szabadkőmíves összeköttetések mindenhatóságában, melyek meglóbálják ugyan a misera plebs hályogos szemei előtt a tövises koszorút, de arra mindenekfölött van gondjuk, hogy káromkodó védencüknek a hajaszála el ne pattanjon. Az opportunus verselő kétszerkettőre veszi, hogy ezúttal is legfeljebb kiemelik a tanári katedrából s berendelik a Pestvidéki Főigazgatósághoz. Ennyi “áldozatot” megér neki s a Nyugat-nak is az a botrányos szenzáció, amely csak jó ízlésú emberek előtt megvetendő eszköze a hírnévszerzésnek. Denique a Nyugat-nak is van már egy második kiadásban megjelenő mártírja, éspedig olyan, amilyen a nyugatos életszemlélet erkölcsi szintájának legjobban megfelel.

Magyar Kultúra, 1917. 6. (március 20.) 268–270 l.