Aki bekóborolja a várost, annak oly furcsán különbözõ, oly rendkívül tarka képek ötlenek szemébe, hogy folyton ámuldozba kérdi magától: ugyanaz a város-e ez még, ahol kóborol. Kelet és Nyugat, Észak és Dél, és az összes kultúra-árnyalat egyesül itt. Egy csernovici fiáker padlója egy szempillantás alatt Faust varázsköpenyévé változhat, amely hirtelen olyan képeket varázsol szemünk elé, amelyek amúgy térben és idõben messze fekszenek egymástól.

A város felett dél felé tekint egy gyönyörû hegycsúcs, amelyet zöld erdõ övez, s amelyet varázslatosan körbefon a monda: a Cecina. Mély szakadék választja el a fennsíktól, ahol egy bájos darabka Európa fekszik ágaskodó tornyaival. A szakadékban kedves kis házak szorongnak, felmásznak a lankán is, és a mély zöldbõl barátságosan integetnek felénk. Aki ezt látja, és már járt valaha a Fekete-erdõben, az úgy fogja érezni: álom telepedett szemére. De hiszen ez egy fekete-erdei völgy, úgy él és lélegzik, úgy virágzik! És ha bebarangolja a várost és rá-rápillant az emberekre, vagy bekopog az egyik ház ajtaján, egyre mélyebbre vonja magába a sûrû álom. Az emberek azt a népviseletet hordják és azt a tájszólást beszélik, amely Kinzing és Neckar között oly kellemes-naiv és nyájas-mulatságos módon hullámoztatja az utcaképet. Egy falu a Fekete-erdõben – és ugyanakkor egy szelete a tartományi fõvárosnak, Csernovicnak.

Faust varázsköpenye vezet, vezet minket tovább – már amennyire girhes gebéi megengedik. Hunyjátok csak be egy fertályórácskára a szemeteket, rögzítsétek a kedves kis hegyi falu képét. És most, hogy a kocsi megáll, nyissátok ki ismét! Ismét német hangok vesznek körül, csak kissé torz formában. Orrotok elõtt egy komor, szürke kõépítmény, körben pedig alacsony, dohos illatú, siralmas külsejû házak. Az utca: egy iszappocsolya. És körülöttetek: sápadt emberek kaftánban, kajla fürtökkel. Korán hervadásnak indult asszonyok furcsa fejdíszben. A zsidók városában álltok, az ortodoxok zsinagógája elõtt. Egy podolini gettó ez, ahogy él s virul, és ugyanakkor egy szelete – a legrégibb szelete – Csernovicnak.

De a „választott nép”-nek nem minden fia maradt itt mocsokban és sötétségben: zömmel elköltöztek, fel a hegyre, ahol jobb, tisztább levegõ fújdogál, s ott laknak polgártársaik körében, – semmi nem különbözteti meg õket, csupán a hit-vallásuk. A városközpont házainak többsége zsidók tulajdonában van. Ez a városrész ugyancsak sajátos képet nyújt: jellegét leginkább úgy rajzolhatjuk meg, ha a német-osztrák vidéki városok fiatal városrészeire emlékeztetünk. Nagyjából így fest Grác két városnegyede, Geidorf és Leonhard. Barátságos, szabályozott utcahálózat, de még nem épült ki teljesen. Itt egy bérkaszárnya, tõszomszédságában egy kert, egy kis házikó, aztán megint egy hatalmas épület. Mindenütt építkezés folyik, a házak sorra-rendre sarjadnak a földbõl.

…Akartok látni a fiatal német vidéki város közelében egy kis orosz vidéki városkát? Itt láthatjátok a pici fehér házakat, a széles utcákat, a kerteket, az orosz fürdõt, a bizánci templomot. Ahol az út Horecsa felé kanyarodik, ott fekszik a városka, – mintha egy varázsló kiemelte és ide ültette volna valamelyik nyugati kormányzóságból. Vagy akartok látni egy igazi rutén falut? A nádfedeles kunyhók gombolyagban gunnyasztanak, a kutak karjai felmerednek az égbe. Körben kukoricaföldek, barna pusztaság. A háttérben erdõ. Az ember azt gondolná: Podolia mélyére vetõdött vagy Ukrajna legsûrûbb sûrûjébe. De nem: Csernovicban, a városban vagyunk, és messze még a határ.

És akkor forduljunk ismét nyugat felé. A régi Bizáncról tartja a monda: palotái pompásan íveltek a magasba, és kupolái ragyogtak; de közöttük hunyorgott egy fából ácsolt kis görög templomocska, már kora miatt is tiszteletet parancsolva, és siralmas házacskák is szorongtak ott, ugyancsak bágyadtan és töpörödötten, mint ahogy a többi épület meg büszkélkedett és uralkodott, – tán épp ezért tûntek a többiek oly alacsonynak. Akartok látni egy darabka Bizáncot? Lám, itt rugaszkodik a magasba: a püspöki rezidencia pompázatos épülete. Tõszomszédságában a zsinagóga kupolája. Még a tiszteletreméltó fatemplom sem hiányzik, és még kevésbé a siralmas kis házikó. Ragyogó és siralmas egyszersmind ez a kép, és ebben az értelemben is egy darabka Kelet.

De nem messze ettõl láthatunk egy darabka Amerikát. Én, sajnos, még nem jártam túl a „Nagy Vízen”, és csak beszámolókból és újsághírekbõl tudom elképzelni egy születõ város képét. De nyilván úgy fest a préri peremvidéke, mint a csernovici „Ausztria-tér”. A tér házainak hátában megnyílik a lakatlan pusztaság, és terjed-terjed, amíg a szem ellát. És a téren, a téren egy gyönyörû, remek stílusú épület áll, mellette rogyadozó szükséglakások, kunyhók, bekerített építkezések, minden tarka-barka összevisszaságban. Középen az emlékmû. Hasonlót Európában csakugyan hiába keresnénk. Egy kis darabka Angliát is találunk Csernovicban: az iparvárost a Prut-fennsíkon. (Karl Emil Franzos: Ázsia felé; Egy kultúr- ünnepség)

Franzos – apjának 1859-ben bekövetkezett halála után – német származású édesanyjával Csortkov kelet-galíciai városkából Csernovicba költözött, ott járt gimnáziumba. Az a tény, hogy az író egy mélyen elmaradott rutén-zsidó provinciából, ahol a kevés német értelmiségi, mi tûrés-tagadás, kirekesztettnek, sõt gyakran mételynek érezte magát, egy olyan városba költözött, amelyben a zsidók a legújabb bécsi divat szerint öltöztek és szívesebben olvasták a bécsi Neue Freie Pressét, mint a szent könyveket, a fiatal Franzos számára álmainak beteljesedését jelentette. Bukovinát – minden elmaradottsága ellenére – oázisnak tekintette a „félig-meddig ázsiai kultúrsivatagban”, a tartomány fõvárosát, Csernovicot pedig a „számára rendelt Paradicsom, Németország elõszobájának”.

Franzos mindig is a Habsburg-monarchia keleti felében élõ németek legszebb feladatának tekintette azt, hogy más népek kulturális törekvéseit felébresszék és önzetlenül támogassák – és ez az óhaj a tizenkilencedik század hetvenes éveiben Bukovinában, úgy tûnt, valóban teljesül. Amikor Franzos 1870-ben Csernovicban megjelentette Bükklevelek címû lapját („A bukovinai német kultúrtörekvések évkönyve”), abban német (és zsidó) szerzõk mellett rutén és román írástudók is szerepeltek: Oszip Jurij Fedkovics, Izidor Vorobkievics, Janko és Theodor Lupul.

Franzos Csernovic-leírása, a német kultúrára és mûvelõdésre vonatkozó optimizmusa a hetvenes évek közepérõl származik. A századfordulóra a kép gyökeresen megváltozott.

A századforduló idejére az egyetemisták csoportjai már finoman tagolódtak nemzetiségi és világnézeti szempontból, és egymást követték az összetûzések, amelyek gyakran valóságos verekedéssé fajultak. A nagynémet „árministák”, a zömmel fekete-sárga érzelmû „ausztriaiak”, a nemzetközi hitvallású „gótok” és „alemannok”, a román „bukézek”, s végül a nemzeti-zsidó érzelmû „haszmoniták”, „zefirek” és „hebroniak” minden alkalmat megragadtak, hogy „a nép javára és dicsõségére” – így hangzott a „haszmoniták” választási jelszava – „kihívjanak” és lehetõség szerint „elvezessenek”más egyetemista csoportokat.

A zsidó egyesületek, amelyek eredetileg azért jöttek létre, hogy ápolják a zsidó összetartozás érzetét, a zsidó nemzettudatot, és szembeszálljanak az asszimilációval, nagyon hamar a bukovinai cionista mozgalom fontos elõörseivé váltak. Amikor Theodor Herzl 1897-ben Baselben egybehívta az elsõ cionista kongresszust, az 1891-ben alapított egyetemista tömörülés, a „Haszmonea” három személyt delegált a kongresszusra. A bukovinai cionisták azonban nem csak a palesztinai feladatokra összpontosítottak; zsidó reálpolitikát is gyakoroltak, a választásokon nemzeti-zsidó listákat állítottak, és minden köztestületbe elküldték képviselõiket. 1905-tõl 1908-ig, valamint 1913-tól az elsõ világháború kitöréséig, pontosabban az orosz csapatok bevonulásáig zsidó származású személy ült a tartományi fõváros polgármesteri székében.

„Te – nemzetiséged szerint – nem lengyel vagy, nem rutén, nem zsidó. Te német vagy” – Karl Emil Franzos édesapja folyton ezt szajkózta gyerekének. És ez az elv Galíciában (és még nagyobb mértékben Bukovinában) a zsidó értelmiségiek és polgárok egy egész nemzedékének vált hitvallásává. Az ehhez kapcsolódó remények azonban – teljes egyenjogúság, származásra és hitvallásra való tekintet nélkül – az osztrák liberalizmussal együtt hamar hajótörést szenvedtek. A tizenkilencedik század nyolcvanas és kilencvenes éveiben aztán egészen más, idegen hangok röppentek fel a csodált és forrón körülrajongott birodalmi fõvárosban; és persze ezek a hangok eljutottak a Habsburg birodalom egyetemi városába is, amelyet lakói, sokszor kérkedve, „Kis-Bécsnek” neveztek:

Habsburgok, Róma, zsidó gnómok

ellen építünk német dómot…

ezt énekelték Georg Schönerer hívei; a császár, akiben a zsidók mindig hûséges oltalmazójukat látták, hosszas habozás után az antiszemita Karl Luegert nevezte ki Bécs polgármesterévé; Linzben az osztrák „burschenschaftok” ún. konventet alakítottak, amely a zsidó tagságot szigorúan megtiltotta; az alpesi keresztényszocialisták nagy garral azt követelték, hogy a „hébereket” állami segédlettel tegyék a kersztényekre „ártalmatlanná”, tehát kapcsolják ki a terhesnek érzett versengésbõl.

Ehhez járult még az otthoni – román, rutén és lengyel eredetû – antiszemitizmus, amely a századfordulón Csernovicban is szemlátomást megerõsödött (a várost a népiesch-német tollforgatók szívesen ócsárolták „Prut-menti Kis-Jeruzsálem”-nek.

Amikor 1908-ban a jiddis nyelvmozgalom eszszéistája és elõharcosa, Nathan Birnbaum Csernovicban egybehívta az elsõ Jiddis Nyelvkonferenciát, a Rutén Parlament Házába kellett meghívnia a résztvevõket – a Zsidó Hitközségben a cionisták voltak többségben, és õk népnyelvként propagálták a hébert, a jiddist a „zsidónegyed” zsargonjának bélyegezték, s azt tartották: az csupán fájdalmas emlék a kelet-európai gettókra és a „stettl”-re.

A csernovici hitközség néhány esztendõre valóságos kultúrharc színterévé változott a jiddis és a héber nyelvmozgalom képviselõi között. A jiddis irodalom virágkora Bukovinában, persze, csak a Habsburg monarchia szétesése után következett be.

Zadagóra, a „kis Vatikán”

A csernovici fõpályaudvar és a helyiérdekû vasút épülete elõtt, a Népkert közelében, az utazókra konflisok vártak: azokon ruccantak ki a tartományi székhely közelebbi és távolabbi tájaira. (…)

Kedvelt kirándulóhelynek számított Zadagóra, ez a síkon elterülõ kis városka a Prut folyó balpartján, nyolc kilóméterre északra Csernovictól. A zadagórai fiákeresek várakozóhelye a Vasút utca és a Prut utca keresztezõdé-sében volt, a fõpályaudvar tõszomszédságában, – a századforduló óta azonban Csernovic és Zadagóra között már omnibuszok is közlekedtek, s megállójuk a Prut-híd mellet épült. (…) A fiákeresek és fuvarosok a „Baranovka”-negyedben laktak, amely annak a körülménynek köszönhette a nevét, hogy a Várpark és a Musztaca-bárók birtoka mellett terült el – román bojár-család volt ez, azelõtt hozzájuk tartozott Zadagóra, valamint a környék összes falva. A „Baranovka”-negyedszerte is ló- és istállótrágyaszag terjengett; a fiákeresek és a „balególesz”-ek, a zsidó bérfuvarosok istállóinak környékén patkóló és kocsikovácsok mûhelyei épültek, de nem volt hiány talponállókban és olcsó reggelizõboltokban sem, a kocsisok és lókereskedõk ugyanis igen szomjas népség. Zadagóra a lókereskedés és lócsempészet központjának számított, és lakosai ezért – szinte kizárólag zsidók – egész Bukovinában többnyire rossz hírnek örvendtek: csirkefogónak, lókupecnek, csalónak tartották õket. Fõleg a híres „Orlov”-ügetõlovakat csempészték be errefelé a közeli orosz birodalomból: a nagy zadagorai lópiacok idején erre vezetett a pompás lovak útja Galícia, Magyarország és Ausztria felé. A legszegényebb negyedet a nép csak „Micraim-telep”-nek hívta – Micraim Egyiptom bibliai neve –, sok lakost ugyanis egy bizonyos szörnyû, fertõzõ pörkös betegség támadott meg (ezt – a bibliai sanyarúságokra emlékezve – szívesen nevezték „fáraóbetegségnek). A „Micraim-telep”-en vízhordók, foltozóvargák és szabók, nincstelenek, koldusok és olyan „levegõemberek” laktak, akik csak a községi szociális ellátásnak köszönhették, hogy eltengethették nélkülözésektõl és viszontagságoktól terhes életüket.

A „Micraim-telep” nyomorúsága éles ellentétben állt a „Rebbe-telep” hivalkodó fényûzésével – így nevezték a zadagórai csodarabbi pompás palotája köré települt városnegyedet. 1842-ben a haszid zaddik, Israel Friedmann, az orosz hatóságok elõl menekülve elhagyta ukrajnai szülõhelyét, Rizsint, és népes családjával, valamint számos követõjével letelepedett Zadagorában. Itt egy óriási palotát építtetett ál-mór stílusban, számtalan melléképülettel, imaházzal, a családtagok és a szolgáló személyzet számára kialakított lakással – Zadagora lassan, néhány év alatt, a haszidizmus nem-hivatalos központjává vált, s ezért a felvilágosult csernovici zsidók „kis Vatikán”-nak keresztelték el a várost. A ruzsini zaddik – így nevezték Friedmann rabbit Bukovinába történt áttelepülése után – a gazdagságot és fényûzést, az életörömöt és élvezetet alapelvvé tette a haszidizmusban, és olyan udvari életet teremtett, amelyet bármelyik reneszánsz fejedelem megirigyelt volna. „Istent pompával és tündökölve kell megtalálnunk” – hirdette a ruzsini zaddik. „Udvarában” saját zenekart tartott, szolgasága szépen díszített libériában járt – s általában is elmondható: a zaddik minden alkalmat megragadott, hogy környezetét elkápráztassa fényûzõ udvartartásával. A zaddik méltósága öröklõdött a családban: az egyik fiú átvette a zadagorai udvart, a többi fiú Kelet-Galíciába (Csortkovba és Huszjatyinba) és Moldvába vándorolt, hogy ott saját „rabbi-udvarokat” alapítsanak. A ruzsini rabbi azonban, aki Zadagorában uralkodott, megmaradt a haszidizmus szellemi vezetõjének: évente ezrek és ezrek zarándokoltak el hozzá Oroszországból, Ukrajnából, Kelet-Galíciából és Besszarábiából. A zarándokok gyakran hónapokig a számos fogadó egyikében laktak a palota közelében, míg végül a zaddik egy rövid magánlátogatás keretében fogadta õket. A nagy Imaházba, a „Nagy Cellá”-ba, ezer hívõ is befért, és ha a rabbi a „Cellá”-ba ment, követõi mélységes áhitattal sorfalat álltak elõtte.

Amikor a ruzsini zaddik-dinasztiából az egyik fiú lakodalmát ülte, nagyszerû ünnepséget rendezett a család, amelyre eljöttek Bukovina vezetõ politikusai, a Csernovicban és a város körül állomásozó katonai egységek parancsnokai, valamint vendégek ezrei. A Csernovici Általános Újság 1904. június 4-én így tudósította a „zadagorai rabbi-ház” egyik esküvõjérõl:

Messze földrõl, a legsötétebb Oroszországból, a legeldugottabb galíciai fészkekbõl, a szigorúan ortodox vallású zsidók történelmi településkörzeteibõl, a szent Moszkvából, Varsóból, Krakkóból, Pétervárról, Kijevbõl, Ogyesszából, az egész Ázsiai-félszigetrõl, amerre csak zsidók élnek, mindenünnen sereglett a számtalan ortodox rabbi az övéivel, a rengeteg hívõ „haszid” feleségestõl- gyerekestõl, továbbá eljött a zadagorai nagyrabbi számtalan egyéb tisztelõje, hogy ezt a családi ünnepet egyszersmind ortodox népünnepélyként együtt megünnepelje. A Friedmann-család, amelyben a nagyrabbi méltósága apáról fiúra öröklõdik, vitathatatlan világtekintélynek örvend, és az ortodox zsidóság körében egyfajta önként elismert hitbéli fejedelmi dinasztiát testesít meg. És csakugyan fejedelmi volt a rabbifiú eljegyzési ünnepe egy orosz milliomos lánnyal. Fejedelmi volt a szabad ég alatt felvonuló esküvõi menet pompája, fejedelmi a meghívott és hívatlan vendégek ellátása, és fejedelmi a sok ezerre rúgó embertömeg látványa – az emberek körben véresre taposták a lábukat, hogy láthassák az eljegyzési ünnepséget. A kíváncsi városiak, mindenek elõtt a csernoviciek, széles tömegekben hömpölyögtek, és néhány hatásos árnyalattal gazdagították a színes összképet: arany fényben villogó tiszti egyenruhák, drága selyembõl készült hölgyruha-készítmények, világos színû férfi felöltõk és gazdag képzelettel szétgyûrt „panama-kalapok” színezték a látványt. Az idegen látogatók számára fából megépített emelvényen a csernovici térzenesétány vidám fióklerakata nyílt meg.

A felvilágosult bukovinai zsidók szemében – érthetõ okból – szálka volt a ruzsini zaddik fényûzõ udvartartása, valamint híveinek fanatizmusa. Másrészt viszont sokan közülük gazdaságilag függtek a zadagorai udvartól, és nem mertek nyíltan harcba szállni a „haszidizmus sötét figuráival” (amint azt a felvilágosult elmék már a tizenkilencedik század elsõ felében megtették. Így aztán Zadagora az elsõ világháború kitöréséig a haszidizmus háborítatlan központja maradt, szent hely, ahová sok beteg és tanácsot keresõ ember elzarándokolt. Furcsa ellentét: Csernovicban emancipált zsidó polgárság, amely a német kultúrához kapcsolódott; ügyvédek, mérnökök, felsõiskolai oktatók, egyetemisták, újságírók, írók, akik mind-mind csillapíthatatlanul vágytak Bécsbe (a modern életmód formáira) – Zadagorában pedig a csodarabbi palotája, amelyben még a középkori udvari ceremóniarend uralkodott.

FORDÍTOTTA BÁTHORI CSABA