Epilógus
I.
Mámor tajték csitulása –
a haldokló azúr hamu
s a fakó korall órája
ez körös-körül Palau.
Mámor tajték elül, mennyi,
idegen, nem enyém, tiéd,
nem marad kezedben semmi,
csak a lét, mint sok néma kép.
A tajték és tűz talánya ez –
nem lesz más, mint pernye:
“Az élet csak hídtraverz
futó habokra verve.”
II.
A némaság széles árka,
magas falon futó éjfél
ölelte lépcsőfok, zárka,
hol eszméltél, éltél.
Megérzés tartja féken,
utánérzés a sort:
“Milyen fekete széken
szövődött ez a sors,
honnét áradsz, mily teli tál
az, cseppben hogy méred
ősi álomfonál
szülte kopott képed?”
Míg van rím, mely összecseng,
s imígyen verset költ,
míg kő s gödör foglya lent
a tág és szürke föld.
III.
A fjordnál sír, az aranykapunál kereszt,
A tónál két kő, a fánál is egy:
teljes ének, kardal odafent:
“Más a csillagok állása – eredj!”
Te hoztad kép, tán tévhit, tán fordulat,
elhordja magát, ne tarts semmitől,
lepkék, s későnyárig tavaszhangulat,
sokáig elidőz.
Ha az utolsó pille is mélybe szállt,
a végső maradék s végső keserv,
még mindig ott a kar, mely rád kiált:
“Más a csillagok állása – eredj!”
IV.
Szoktam látni néha talán egy kertet,
az Oderától innen sík vidéken,
egy árok, egy híd, én orgonák mellett
állok, kéken, elsuhanni készen.
Van egy fiú, akit néha siratok,
náddal, hullámmal a tóba veszett,
még nem volt a folyam, melytől borzadok,
mely jó sors, majd feledés lehetett.
Van egy mondás, mi eszembe jut gyakran,
mindent elmond, de nem ígér sehogy se,
még ebben a könyvben is benne hagytam,
egy sírkövön állt, “tu sais” – tudod te.
V.
A sok mindent, amit magadba fojtva,
napjaidon kell magaddal vinned,
semmilyen beszélgetés fel nem oldja,
nem illeti levél vagy tekintet,
a sok jó és rossz, és az, hol nagy a csend,
a megszenvedett, amiért fáradsz,
ámde meg tőlük csak az a szféra ment,
ahol meghalsz, és végül feltámadsz.
Konfetti
Ő sem több, te sem vagy több – maradj:
a jelen órának is – ő maga a látogatásával,
bőgésével, nagyzolásával és formai egyedülállóságával –
magának adja a világot, itt mintegy leválasztódik,
egyebe nincs, egyebed neked sincs – maradj!
Természetesen nézheted az ablakon át
a konfettit, ami a bokrokon
még szilveszter óta kint maradt, és most bolyhosan,
fakón lézeng a februári
kékcsíkosra fagyott sejtelmes fényben,
engedi, hogy ellágyuljál a nyüzsgésre szegzett
pillantástól, amely a tavaszba megy,
a talán soron következő múltakba
a magánnyal és a legsúlyosabb gyümölcs kertjeivel,
egy különleges, csak rád szabott boldogság révén,
csüggedésekkel, ahol rubinok játszanak,
de ne vedd készpénznek, ami sejtés,
a jelen órának is – ő maga a látogatásával,
válaszol, a beszéd olyan, mint teheneknek a széna,
ez aztán a tőgyükben fehérségként jelentkezik,
egy nagy körforgásban, ahol az ez és az közötti
még oly jelentős különbség is alig érződik –
mélyebben is érzel, ha gyorsan múlik.
Figyelj
Figyelj, ez lesz az utolsó este,
hogy még szórakozhatsz, elnyomsz egy csikket,
Würzburger Hofbräu, olvasod a cikket
a Spiegelben, hogy az ENSZ, keresve
a magányt, hol asztalodnál vagy árva,
fűtés mellett, mert hiányzik a meleg.
Körötted folyó panasz és emberek,
házaspár és gyűlölt kutyája.
Több nem vagy, se házad, se hegyeid,
mint az álmodozás napos vidéken,
mindig nagy falak fogtak közre éppen
a születésedtől ma estelig.
Több nem voltál, mégis Zeusz maga,
és a kozmosz, a nap, a csillagos ég,
minden kijutott, érted volt nemde szép,
több nem voltál, a kezdet az, mint a vég,
utolsó este – jó éjszaka!
FORDÍTOTTA MOHÁCSI ÁRPÁD