Állam és birodalom konceptuális különbségére már Ernest Renan utalt nevezetes elõadásában, melyben a nemzet modern fogalmának meghatározására tett kísérletet: „A Római Birodalom bukása, pontosabban Nagy Károly birodalmának felbomlása óta Nyugat-Európa nemzetekre bomlott (…) Az ilyenképpen értelmezett nemzet meglehetõsen új jelenség a történelemben. Az ókorban ismeretlen volt; Egyiptom, Kína, a régi Káldea semmilyen fokon nem volt nemzet. (…) Egyiptomi polgárok nem léteztek, ahogyan kínai polgárok sem.” ¹ E régi helyek lehettek „municipális köztársaságok”, „királyságok”, „helyi köztársaságok szövetségei”, „birodalmak”, „hazafisággal átitatott kis központok”, „törzsek együttesei”, de nemzetek, ahogyan mi értjük a szót, korábban nem léteztek. „Az Asszír Birodalom, a Perzsa Birodalom, Nagy Sándor birodalma sem volt haza. (…) A Római Birodalom jóval közelebb állt ahhoz, amit hazának nevezünk. Annak az óriási jótéteménynek fejében, hogy véget vetett a háborúknak, a római uralmat, mely kezdetben igencsak keménynek bizonyult, csakhamar megszerették. Hatalmas egyesülés volt ez, a rend, béke és civilizáció szinonimája.” ² De – teszi hozzá Renan – „egy birodalom, mely tizenkétszer nagyobb, mint a mai Franciaország, nem lehetett állam a szó modern értelmében.” ³ Persze, itt nem a birodalmak puszta földrajzi kiterjedésének nagyságáról, hanem a politikailag megformált tér egyik típusáról van szó, arról a politikai értelemrõl, amely e határtalan teret létesíti, s amely e térbe kivetülve valósul meg. A birodalmi tér politikai értelemmel feltöltõdött földrajzi kiterjedés. Éppen a térszervezés sajátos módja teszi lehetõvé állam és birodalom megkülönböztetését.

Állam és társadalom

Az állam modern fogalma nem alakulhatott ki elõbb, minthogy létrejött a „társadalom” mint az „államtól” különbözõ, sõt, azzal ellentétben álló, egyszersmind önálló politikai entitás. Társadalom és állam fogalmilag feltételezik egymást. Amíg az állam csak a háztartással (oikosszal) és a településsel állt szemben, addig aligha lehetett társadalomról beszélni. Az oikosz, a település világa nem alkotott sajátos társadalmat, az oikosz semmiféle értelemben nem képezett önálló politikai entitást, teljes mértékben elnyelte a nem nyilvános, minden politikai jelentést és jelentõséget nélkülözõ, az állammal – értelem és jog szerint – szembeállíthatatlan magánvilág. ⁴ Az állam maga volt a társadalom, vagyis a társadalmi kapcsolatok legátfogóbb és legtökéletesebb szervezete. Márpedig ha az állam azonos a polgárok közösségével (politeiával), akkor a szó modern értelemében vett államról (elkülönült, a társadalommal szembenálló államról) aligha beszélhetünk az ókorban. E tekintetben városállamok és belõlük (vagy mellettük) keletkezett birodalmak nem különböztek egymástól. Amíg az állam a háztartással (oikosszal) és a településsel állt szemben, nem lehetett társadalomról beszélni, sem a civiltársadalom értelmében, ahol magánérdekek egyeztetése zajlik különféle politikai szervezetekben, sem a magángazdaság értelmében, amelyet magánjellegû szerzõdéses és egyben univerzális kapcsolatok különítenek el az államtól.

A hagyományos birodalmakban – egyetemes eszméjükbõl és elvi határtalanságukból adódóan – fel sem merülhetett, hogy szuverén területi államokként határozzák meg magukat, hiszen egy politikai szervezet szuverén – befelé csak a társadalommal mint más típusú politikai szervezettel szemben, kifelé pedig csak más szuverén államokkal szemben lehet. Épp ezért nem alakulhatott ki az ókorban és a középkorban olyan államok közötti jogi szabályozás, amely a modern nemzetközi jog közvetlen elõzményének vagy elõképének tekinthetõ, hacsak a birodalmak (különösen a „szerzõdéses jellegû” Római Birodalom) saját alanyai közötti kapcsolatok hierarchizált rendjét nem tekintjük annak. ⁵ Így vagy úgy, a nemzetközi jognak csak államok lehetnek alanyai, birodalmak nem, aminek az sem mond ellent, hogy a 19–20. században egyes, magukat kifelé államként meghatározó hagyományos birodalmak is a nemzetközi jog alanyaivá váltak. (Félreértések elkerülése végett: a modernitásban halálra ítélt és gyakran évszázadokig haldokló hagyományos birodalmakat az különböztette meg a dinamikusan terjeszkedõ modern birodalmaktól, hogy utóbbiak a modern nemzetállamok gazdasági expanziójának termékei voltak.) Egy állam elveszítheti a szuverenitását, egy birodalom soha. Összeomolhat, elnyelhetik más birodalmak, de szuverenitását éppúgy nem veszítheti el, ahogy nem is vívhatja ki. Egykoron a Szent Római Birodalomnak sem szuverenitását, hanem határtalanságát hangsúlyozták. Két szuverén állam egy területen – contradictio in adjecto. A konföderáció elve ennek nem mond ellent, hiszen nem jelent sem területi közösködést, sem két vagy több állam szuverenitásának a feladását. A föderációban viszont – akárhány állam, pontosabban szólva: politikai szubjektum alkotja is – egyetlen szuverenitás van, és az a központi államot illeti meg. Hasonlóképp volt ez a régi birodalmak politikai térszerkezetében, de szuverenitásról ez esetben még a birodalmi központ vonatkozásában sem lenne értelme beszélni, mivel a birodalom maga a világ (kozmokrácia), az állam és társadalom modern kettõssége pedig ismeretlen.

A birodalom tehát a szó modern politikai értelmében nem állam. Lehet persze azt mondani, hogy a birodalom kifelé és befelé mégiscsak államként viselkedik, amennyiben egyfelõl más birodalmakkal áll szemben, másfelõl apparátusa van. Ez a szembenállás és elkülönültség azonban nem megformált, nem hoz létre sem új öntudatot, sem olyan új formákat (társadalom, nemzetközi jog), amelyek egy politikai-hatalmi szervezetet államként határozhatnak meg. A birodalom lényegét mindenesetre nem meríti ki az, hogy bürokratikus apparátusa van. Ami igazán lényeges, az a határban, a körülhatároltság elvében mutatkozó különbség. Az állam világosan meghatározza a maga területét és ezen a területen, akárcsak a területen kívül (a nemzetközi ügyekben) világosan meghatározza kompetenciáit is. A birodalom ilyesfajta vi- lágos körülhatárolást nem ismer. „Távolról sem ennyi vagy annyi négyzetkilométer földrajzi birtoklása teszi a nagy birodalmat (Reich), hanem azok a pszichikai erõk, amelyek egy bizonyos középpontból kiindulva, politikailag összetartják a szóban forgó földrajzi terület népességét” ⁶ – írja George Simmel Soziologie des Raumes címû tanulmányában. A döntõ különbség állam és birodalom között nem abban van, hogy az elõbbinek kisebb a földrajzi kiterjedése, az utóbbinak meg nagyobb, hanem abban, hogy az egyiknek a területe körülhatárolt (területi állam), a másik viszont elvileg nem ismer határokat. Nem abban az értelemben, hogy meg akarja hódítani a világot (erõszakos expanzionizmus), hanem abban az értelemben, hogy önelképzelése és öntudata – a birodalom polgárainak öntudata – tükrében õ maga a világ, a kozmosz – szemben a káosz, a sötétség „másvilágával”. Egy korabeli szovjet vicc poénja komor szellemessségel foglalja össze a régi vágású birodalmak e lényegi vonását. A jereváni rádiót megkérdezik: „Mivel határos a Szovjetunió? Válasz: azzal, amivel határos kíván lenni.” ⁷ A birodalmi tér (a kozmosz) határai ott húzódnak, ahol a központi hatalom adminisztratív apparátusának a határai végzõdnek, s ezek a határok egyszersmind egybeesnek a birodalmi kommunikáció értelmi horizontjával is. Ezen a földrajzilag pontosan sehol és semmikor meg nem vonható határon túl nem létezik kommunikáció: vége a világnak, lezárul az értelmes beszéd és tevékenykedés köre, az orbis terrarum vagy másként: az oikumené.

A hatalmas kiterjedésû birodalmi térben elkerülhetetlen a sokféleség, bármiben és bárhogy fejezõdjön is ez ki éppen – etnikai, regionális, történeti, vallási, nyelvi különbözõségekben. A birodalmi központ egymással alig vagy nagyon lazán érintkezõ locusokat kapcsol össze adminisztratív (redisztributív, katonai) és civilizatorikus infrastruktúrjával. Ehhez semmi szükség az egyes locusok különösségének felszámolására vagy arra, hogy – akár gazdaságilag, akár kulturálisan – becsiszolják õket valamilyen egységes politikai, gazdasági, kulturális tér foglalatába. A birodalmi központban megfogalmazott és a birodalom minden pontjára kiterjesztett közös norma kellõképpen elvont és formális ahhoz, hogy a császár legfelsõbb hatalmának (adószedés, joghatóság stb.) elismerésén kívül, más következménynyel a helyi közösségekre, kultúrájukra, nyelvükre, vallásukra, szokásaikra nézve ne járjon. A birodalom univerzális térbeli horizontja az uralkodó birodalmi vallás transzcendens univerzalizmusában gyökerezik.

Az állam határolt, a birodalom határtalan. Az állam egy adott politikai entitás része, a birodalom maga a politikai entitás. Az állam a társadalom ellenpólusa. A birodalomban (természetesen a régi típusú birodalomban) ez az elkülönülés és szembehelyezkedés nem jöhet létre. Ez nem azt jelenti, hogy a birodalmi tér artikulálatlan, csak azt, hogy máshol húzódnak alkotóelemeinek határai: különbség van, sõt, ellentét is lehet központ és periféria, a transzlokális hely és az egyes locusok között, ez azonban nem állam és társadalom különbsége vagy ellentéte. A nagy kiterjedésbõl eleve következik, hogy a gazdasági és civilizatorikus fejlettség adott szintjén a birodalmi tér szükségképp különnemû elemeket foglal magában. Innen nézve a nagy kiterjedés – a birodalom lényegi ismérve – összefügg a birodalom univerzalizmusával. De ez sem a puszta mennyiség automatikus következménye. A birodalmi tér – nem földrajzi és mennyiségi, hanem politikai és minõségi kategória. A birodalmi nagy tér nem különféle tér-pontok koordinátarendszerének hálózata, hanem az itt és most létezõ földrajzi helyeket és társadalmi képzõdményeket – valamilyen egységes eszme, magasabb elv, egyetemes principium kiterjesztésével – magába foglaló és összekapcsoló keret.

Szimulált birodalom, szimulált nemzetállam

A tér birodalmi szervezésmódja totális struktúrában valósul meg. Az a politikai-hadászati-eszmei-gazdasági-civilizatorikus keret és infrastruktúra, amely a birodalmi központból kiindulva létesül, átfogja a szóban forgó tér összes szegmentumát, a kulturális és politikai tekintetben többé-kevésbé önálló locusok összességét. Átfogja, s egyben alárendeli a birodalmi hatalmi központnak (ezen alapul centrum és periféria különbsége), de nem semmisíti meg a locusok – a helyi vallási, kulturális, nyelvi, erkölcsi világok – különösségét és önállóságát. Amit a birodalmi központ csakugyan megkövetel, az nagyjából a nevezetes jézusi formulában foglalható össze: add meg a császárnak, ami a császáré. Vagyis: feltétel nélkül ismerd el a császár személyében istenített birodalmat és fizesd meg neki az adót, ami a birodalom fenntartásának anyagi feltétele. Ebbõl már csak következik a birodalomba bekeretezett helyek „békés egymás mellett élésének” követelménye, tehát az, hogy nem viselhetnek egymás ellen szuverén módon háborút („pax romana”), illetve, hogy amikor olyan viszályba, sõt, háborúba keverednek egymással, amely nem áll Róma érdekében („divide et impera”), akkor a békétlenek számíthatnak rá, hogy lesújt rájuk Róma haragja, az igazságosztó és béketeremtõ birodalmi központ vasökle.

Két rendkívüli helyzet létezik csupán, amelyben a birodalmi központ fellép a helyek különössége ellen. Az egyik mindennapos, a másik egyszeri és világtörténelmi léptékû. Az elsõ esetben arról van szó, hogy a birodalom perifériáján valamelyik locus fellázad a központi hatalom és ezzel egyszersmind a birodalom ellen, vagyis nem akarja megadni a császárnak, ami a császáré. Ebben az esetben a lázadás letörése a „kilazult” hely „pacifikálását”, vagyis katonai megbüntetését és a birodalmi keretbe való visszaillesztése jelenti. Ha ez lehetetlen, akkor a belülrõl fenyegetõ káoszt úgy számolják fel, hogy a szóbanforgó helyet „eltörlik a föld színérõl” („ceterum censeo: Carthaginem esse delendam”), ahhoz hasonló módon, mint amikor a „világon kívülrõl”, a világba integrálhatatlan helyrõl – a „barbár káoszból” – indul támadás a világ (a birodalom!) ellen. Amit nem lehet integrálni, azt nem kell integrálni vagy – ha a világ ellen lép fel – meg kell semmisíteni. A barbárok a birodalmon – a világon – kívül vannak: a káoszt képviselik a kozmosszal szemben. Mivel különösségük világellenes, mivel a káosz nem illeszthetõ be a kozmoszba, a barbár hely nem „köthetõ be” a birodalomba, a barbárok megsemmisítésre vannak ítélve. Ez a fellépés egész népcsoportok lemészárlását – anakronisztikusan szólva: „etno-kulturális színfoltok”, „másságok” – eltûnését eredményezheti. De Róma fellépésére mindezekben az esetekben nem azért kerül sor, mert az illetõ helyek a birodalmi központ kultúráját – vallását, nyelvét, erkölcsi szokásait – nem vették át, makacsul kitartva a sajátjuk mellett, hanem azért, mert újra meg újra megtámadták a birodalmat vagy fellázadtak a császári hatalom (s ezzel együtt maga a birodalmi keret) ellen. Minden régi, kozmokratikus birodalom folytonos küzdelmet vív a káosz ellen, míg a káosz úrrá nem lesz rajta vagy fel nem váltja a következõ birodalom.

A másik eset az, amikor a birodalmi központ azért (és akkor) fordul szembe egy birodalmi locus különösségével, ha irányából a birodalom létében reprezentált „egyetemes eszmét” éri kihívás, vagyis ha új „egyetemes eszme” születik. Pontosan így történt ez a Római Birodalomban, amikor a kereszténység gyors terjedésnek indult. A kereszténység ugyanis nem önmagában, egy különös locus vallásaként és erkölcsi kódexeként, hanem egyetemes irányultságával jelentett kihívást és fenyegetést Róma számára. Igaz, a római légiók a lázongó Judeát megbüntették, a Jeruzsálemi Templomot is lerombolták, de magát a zsidó vallást mindez olyannyira nem érintette, hogy – mint ismeretes – még Jézus ügyében is a Szinhedron hozta meg a végsõ ítéletet, a római helytartó, Pilátus meg „moshatta kezeit”. (Természetesen, ha a keresztény eszme megmaradt volna a „zsidókeresztények” körében, ha nem kap – jelentõs mértékben Pál, e született római polgár erõfeszítéseinek köszönhetõen – egyetemes jelleget, akkor aligha került volna sor a keresztények ádáz üldözésére. Paradox módon azonban a zsidó vallási hitbõl kinõtt kereszténység csak egy birodalomban – a birodalom egyetemes eszméjétõl megihletetten – nyerhetett egyetemes irányultságot és csak egy birodalomban – a birodalom viszonylag fejlett infrastruktúrájának köszönhetõen – terjedhetett el ilyen gyorsan.)

Ezzel szemben a nemzetállam nem totális rendszer, még akkor sem, ha birodalmi kiterjedése lesz (modern gyarmatbirodalmak), mert a gazdasági világrendszer (az egyetlen totális rendszer) mindig túl van rajta. A modern nemzetállam – történetileg nézve – változatos átmeneteken keresztül, abból a politikai káoszból és gazdasági katyvaszból keletkezik, ami a nagy középkori birodalmak összeomlása nyomán Európában elõállt. Nem mindig volt és nem mindig lesz. Kifejezetten a modernizációs világfolyamat hívta életre és a kereteiben integrált és homogenizált hagyományos locusokból hozott létre olyan politikai, jogi, kulturális és gazdasági entitást, amely értelmét a gazdasági világrendszert létesítõ piaci racionalitásból nyeri, ez a racionalitás hívja életre, e racionalitás – kalkulatív és bürokratikus racionalitás –, nem pedig az „õsi hagyomány”, „spirituális értékek”, „vallási identitás” képezi alapját. A modern nemzet képzelt közösség és illuzórikus közösség, nélküle azonban a hagyományos társadalmak modernizációja véghezvihetetlen. Modern kapitalizmus és modern nemzetállam feltételezik egymást. A nemzetállam – bármit hisz és hirdet is magáról – annak a politikai-jogi egységnek a megteremtésére jön létre, amelyben az egyes locusok a világgazdaság rendszerében – a piacgazdaság racionalitása szerint egymással versengve együttmûködõ – gazdasági egységekként kapcsolhatók össze.

A nemzetállam totalitárius jellegû terjeszkedése – befelé és kifelé egyaránt – nem cáfolja, inkább igazolja a fenti megállapítást. A totális és a totalitárius rendszer közötti különbség épp abban áll, hogy ami az elõbbiben a rendszer belülrõl fakadó és tartós adottsága, az utóbbiban elérendõ, de el nem érhetõ radikális – utópikus vagy retrospektív – kényszerképzet és ideológiai diktátum. A totalitárius rendszer és bármely modern politikai rendszer totalitárius irányultsága abban áll, hogy modern eszközökkel, modern célok érdekében kísérlik meg egy elképzelt – régi vagy tökéletesen új – „totális rendszer” felépítését – visszaállítását vagy megteremtését –, szembehelyezkedve a modernitás egyetlen létezõ totális rendszerével, a világgazdasággal. Mindig valamilyen partikuláris eszmét (nemzet, „faj”, osztály, etnikum stb.) próbálnak meg totalizálni, „egyetemessé emelni”, ami gyakorlatilag minden más partikularitás beolvasztását és megsemmisítését vonja maga után.

Mindebbõl az következik, hogy nemzetállam – akár liberális jogállam, akár totalitárius pártállam – csak szimulálhatja a birodalmi létet, mivel eleve nem lehet egyetemes eszméje, vagy ami ugyanaz: a nemzetet (mint Civilizátor-Nemzetet vagy Felsõbbrendû Fajt) teszi meg egyetemes eszméjévé, hogy ezzel az ideológiával homályosítsa el a birodalmi központ (az „anyanemzet”) nyers gazdasági önzését. A modernizációs folyamatba az egyes régiók, országok, népek egészen eltérõ idõpontokban és feltételekkel lépnek vagy sodródnak bele, tehát nem kész nemzetállamokként, noha a nemzetközi jog ilyenekként bármikor elismerheti õket, ha sikerült kivívniuk tényleges szuverenitásukat. Éppen ezen a ponton váltak el egymástól a modern államok, s ettõl függõen akartak oly gyakran másnak mutatkozni, mint amik ténylegesen voltak, vagy aminek lenniük kellett volna.

Az egyik oldalon a tényleges nemzetállamok – végsõ soron mindig gazdasági célú és kolonializáló jellegû – birodalmi expanziója teremtett különféle birodalom-imitációkat; a másik oldalon pedig de jure nemzetállamok – hagyományos birodalmak és törzsi szervezetek – igyekeztek „nemzetállamot játszani”. Kissé leegyszerûsítve a dolgot, azt mondhatnánk: vagy hagyományos birodalmak próbáltak meg és kényszerültek nemzetállamot utánozni (általában a nyugat-európai abszolút monarchiák többé-kevésbé sikeres 18–19. századi utánzását követõen, amikor már a nyugati monarchiák egészen eltérõ utakon-módokon és egészen eltérõ végeredménnyel, de sikeresen átalakultak nemzetállamokká); vagy modern nemzetállamok próbáltak és kényszerültek birodalmat szimulálni. Ezek a szimulációk nem keverendõk össze a mediatizált politika mai tömegkultúrális szimulációival. A modern szimulációk ugyanis valóságra törtek és a maguk – többnyire katasztrofális – módján meg is valósultak. A posztmodern szimulációk csak hatásosságra törekednek, pillanatnyi érzelmi hatást akarnak elérni, a nézõk képzeletetét rabul ejteni, tetszésüket megszerezni vagy nemtetszésüket felkelteni a pillantnyi politikai ellenféllel szemben. A posztmodern látványosság-államban bármi szimulálható, ha van rá kereslet a tömegkultúra piacán. Magyarországon például a nemzetállam – egy kormányzati ciklus idõtartamára – a sosemvolt „magyar birodalmat” szimulálta mediatizált barokkos rendezvényvilágával, nem is egészen sikertelenül, hála a techno-telemédiumok totális hatáseszközeinek. Ezzel szemben Oroszországban a birodalmi örökségen nyugvó adminisztratív állam, a föderatív központi állam a modern nemzetállamot szimulálja Putyin hatalomra kerülése óta.

Az alább következõ elnagyolt tipológiában a modern, eszmemegvalósító szimulációkat vagy imitációkat próbálom összefoglalni, még egyszer aláhúzva, hogy azok nem annnyira az elképzelés, az eszmei konstrukció, az indíttatás, mint inkább az eszközök, az eszközhasználati módok és a végeredmény tekintetében különböznek posztmodern rokonaiktól.

1. A birodalom nemzetállami (nemzetállam által történõ) imitációja. Tipikus példája a 19. században a Napóleon és Bismarck teremtette birodalomtípus. Noha mind történeti elõzményeiket, mind közvetlen értelmüket, mind pedig eszközeiket tekintve nagy mértékben különböztek, abban megegyeztek, hogy kierõszakolt birodalmiságuk (a birodalom mint „akaródzás”) a nemzetállam integritásának megerõsítését, gazdasági és katonai potenciáljának növelését, hatalmi és gazdasági érdekszférájának kiterjesztését szolgálta. Tipológiai szempontból ez a pszeudo-birodalmi képlet – különösen Napóleon birodalma – igen közel áll a 20. századi – totalitárius birodalomimitációkhoz. Hitler „Harmadik Birodalma” a német nemzetállam birodalom-imitációjának totalitárius túlfeszítése volt, amelynek nemcsak azért kellett elbuknia, mert „egyetemes eszméje” abszurd volt, vagy mert Hitler világuralomra tört, a világháborúval és a népirtásokkal „túlfeszítve a húrt”, hanem azért, mert szembekerült a nemzetállam legsajátabb funkcionális elõfeltevésével: a világgazdasági rendszerrel. Így vagy úgy minden 20. századi totalitárius rendszer, függetlenül kiindulópontjától és – anakronisztikus vagy futurisztikus ideológiája – „pszeudo-egyetemes” eszméje konkrét tartalmától, bukásra volt kárhoztatva, mert fennállása és mozgása ellentétben állt annak a rendszernek – a világgazdaság totális rendszerének – a rendjével és logikájával, amely a nemzetállamot – a világgazdaság elsõdleges és mára „kinõtt” politikai-jogi-kulturális keretét – megteremtette és a nemzetközi rendszer jogalanyaként „szabványosította”. Semmi nem mutatta tisztábban „totalitarizmus” és „nemzetállam” e belsõ, világrendszer- adta ellentétet, vagyis a totalitárius nemzetállam diszfunkcionalitását, mint az a pusztító és romboló erõ, amelyet elszabadított. Egyfajta regresszió volt ez a kereskedelem világállapotából (nemzetállamok + világgazdaság) a háborúskodás világállapotába, a békébõl a káoszba, amelyben nemcsak az veszített, akit megtámadtak, hanem az is – sõt, a legtöbbet gyakran éppen az –, aki a háborús erõszak eszközével próbált egy nemzetállami locust totalizálni, magába kebelezve mintegy a létezõ világrendszert.

2. Tényleges nemzetállam-birodalmak, melyekben egy politikailag egyesített terület államalkotó népessége – saját érdekét szem elõtt tartva – praktikusan és pragmatikusan nekilátott a világ felfedezésének, meghódításának, gyarmatosításának és kifosztásának. Lényegében a profitmaximalizálás logikáját követõ gyarmatbirodalmak, a „tõkés birodalmak” tartoznak ebbe a típusba, mindenekelõtt Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és a hagyományos és a modern birodalmiság között mintegy félúton megrekedt Portugália, Spanyolország. A nemzetállam-birodalom mûködésének logikája abban állt, hogy az állam területétõl mérhetetlen távolságban levõ, általában primitív társadalmak által lakott világrészek emberi és anyagi erõforrásait a gazdaságon kívüli erõszak eszközeivel az anyaország javára mobilizálják, megteretmve az ehhez szükséges infrastruktúrát, az egységes gyarmati közigazgatást. Ezzel természetesen a szóbanforgó helyeket bekapcsolták a világgazdaságba, a – tradicionális közösségeket és vallási civilizációkat – felbomlasztó modern intézményeknek, civilizatorikus vívmányoknak és normáknak meghonosításával pedig óhatatlan westernizálták is õket, akarva akaratlan elõsegítve a gyarmatbirodalmakból való kiszakadásukat és modern politikai nemzetté és modern társadalommá válásukat.

3. A nemzetállam birodalmi imitációja. E harmadik – paradox – államtípusnak két legjellemzõbb példája a modernitásban a cári Oroszország és a Habsburg Monarchia. Egyik a nyugat-római, másik a kelet-római birodalom örököseként õrizte meg – egészen az elsõ világháborúig – a hagyományos birodalmak alapmodelljét, miközben az egyre élesebb modernizációs versenyben – fennmaradása érdekében – egyik is, másik is kénytelen volt a modernizáció útjára lépni. A 17–18. századtól kezdõdõen mindkét birodalmi állam – katonai sikereik nyomán megerõsödve – a „felülrõl jövõ”, etatista modernizáció „felvilágosult abszolutista” útjára lépett. Ez az etatista modernizáció egyfelõl kétségkívül megmentette a birodalmat, másfelõl azonban aláásta hagyományos intézményeit, megkérdõjelezte szakrális legitimitását, egész ideokratikus világrendjét. Az abszolutista szakasz modernizációs potenciáljának kimerülése után, a 19. század derekától egészen az elsõ világháború kitöréséig, mind a Habsburg Birodalom, mind az Orosz Birodalom megkísérelte a „nemzetállamot” szimulálni (szimulálni, hisz megvalósítása egy hagyományos birodalomban „contradictio in adjecto”), amirõl – többek között – a „németesítõ”, illetve „oroszosító” hullámok, a birodalmi periféria locusainak nemzetté, nemzetállammá válását megakadályozó véres retorziók (lengyel felkelések, magyar forradalom, szabadságharcok véres leverései) tanúskodtak. Ezek a szimulációk még tovább bomlasztották a birodalom sajátos építményét, hiszen a birodalomba bekebelezett helyek többsége ekkor már – jórészt éppen a birodalom modernizációs önmegújítási kísérletének köszönhetõen – modern nemzetállamként – szuverén területi államként – próbálta meghatározni magát, legalább ideológiailag és politikailag (de olykor gazdaságilag is) a birodalommal és a más – a nemzetállamosodás útjára lépett – birodalmi helyekkel szemben. Innen nézve különös jelentõséggel bír az Oszmán Birodalom végtörténete. Itt ugyanis még átmenetileg sem sikerült az etatista modernizáció ellentmondásos eszközeivel – megmentve-aláásva – feltartóztatni a birodalom gyengülését és zsugorodását. Az „ifjútörökök” protofasiszta mozgalma, az örmény lakosság ellen elkövetett genocídium, a görög lakosság számûzése az országból stb. népszerûen is megmutatták, mi történik akkor, ha egy birodalom nem omlik össze és helyét nem nemzetállamok sokasága vagy legalábbis modern államszövetség foglalja el. A megkésettség félelmi hisztériája és a birodalom területének megõrzése a homogenizációnak és unifikációnak olyan véres és drasztikus eszközeit, a nemzetideológia olyan etnicista túlhajtását hozza magával, amire példát utóbb csak a fasizálódó nemzetállamok szolgáltattak. Természetesen mind a Habsburg Monarchiában, mind Oroszországban ugrásra készen álltak az „ifjútörökökhöz” hasonló protofasiszta nemzeti mozgalmak (mi több, még politikai kapcsolatot is tartottak fenn egymással), csakhogy a vesztett világháborút követõ összeomlás, nyomában a forradalmakkal és új, szuverén nemzetállamok sokaságának megszületésével, ezek kifutását elvágta vagy feltartóztatta. (Hiszen sok tekintetben ide nyúlnak vissza a német nácizmus eszmei és politikai gyökerei, sõt még politikai és eszmei vezéreik is innen – ezekbõl a birodalmakbõl – jöttek, hogy immár a nemzetállam eszközeivel és a „faj” abszurd egyetemes eszméjére alapozva szimulálják a világbirodalmat.)

4. A nemzetállam kulturális imitációja. Erre akkor kerül sor, amikor nincs politikai erõ, mód és alkalom az önálló államiság kivívására vagy a közös kultúrával, nyelvvel, történelemmel rendelkezõ társadalmi csoportok összességének egyetlen, egységes területi állam kereteiben való integrálására. A nemzetalkotás modern folyamata nem jut tovább a nemzet „képzeleti tervénél”, az értelmiségi elit által megtermelt nemzetideológia kulturális megvalósításánál. A politikai nemzet szuverén államiságát a kulturális autonómia kivívása és intézményesítése helyettesíti. A nemzet hiányzó politikai valóságát „kulturális valósága” vagy „szimbolikus valósága” megkonstruálásával pótolják, abban a hitben és reményben, hogy elõbb-utóbb abból politikai valóság lesz. Nem is egészen alaptalanul. A kulturális nemzetépítés a nemzet politikai megvalósításáról való kényszerû lemondásból következik, egyben azonban felkészülés annak megvalósítására. A nemzetállam kulturális szimulációja tipikusan a kelet-közép- európai és részben a balkáni régiókra jellemzõ és akkor sem szûnik meg teljesen, ha a kulturális értelemben már megformált nemzet politikai szuverenitáshoz jut, mivel a nagy háborúk, nemzetközi döntõbíróságok, béketárgyalások által megvont államhatárok többé-kevésbé szétszabdalják a kulturálisan (nyelv, vallás, magaskultúra) egyesített vagy javában egységesülõ nemzeteket. A 20. század végére ennek megfelelõen – ha nem is a térség minden egyes országában – kettõs nemzettudat és nemzeti létmód alakul ki (legtipikusabban éppen a térség legnagyobb terület- és népességvesztese, Magyarország esetében). A területi állam határai között egyesített politikai nemzet véleményformálóinak fejében ma is ott lebeg a határokon átnyúló, egységes kulturális nemzet képzeleti mûve: a jelenben mint a nemzeti lét kulturális egységének deklarált valósága, a jövõben mint a politikai nemzetként való újraegyesülés ígérete és elõfeltétele, függetlenül ennek realitásától és értelmétõl egy hovatovább határok nélküli, vagy legalábbis a szuverén területi állam eszméjét mindinkább háttérbe szorító egyesült Európában.

5. A nemzetállam tribalista vagy fundamentalista imitációja. Ez az imitáció a világgazdasági rendszer „globális üzemmódra” történõ átállásával, és a modern nemzetállami keret funkcióvesztésével együtt válik általánossá olyan helyeken és régiókban, amelyek a 19. században létesült nemzetállamok alá szorultak, de – különbözõ okok miatt – megõrizték kulturális vagy civilizációs különállásukat, nem simultak engedelmes építõkockák gyanánt a nemzetállam és a nemzetállamok alkotta nemzetközösség falába. Amikor pedig e fal kötõanyaga lazulóban, maga a fal omladozóban van, ezek az építõkövek kihullanak belõle és az így-úgy fennmaradt nyelvi-kulturális, törzsi-vérségi, etnikai-leszármazási, vallási-közösségi kötelékekbe kapaszkodva próbálnak új államokat, államocskákat, sõt – mint az iszlám fundamentalizmus mutatja – formális és informális ellenvilágokat alapítani. Mivel a modern nemzet kulturális és politikai keretének létrehozása immár anakronizmus, a szeparálódás mögött munkáló helyi elitek anyagi önzése (vagy fennkölt magántébolya) csak tribális és vallási közösségek újragerjesztésével vagy megmentésével indokolható, s egyben rejthetõ el. Noha az etnikai vagy vallási alapon felfogott közösség a politikai nemzet modern eszméjének és gyakorlatának tényleges tagadása, mégiscsak a politikai nemzetet imitálja, ugyanis más módon még ma sem szerezhetõ meg az a nemzetközi elismerés, amely a tényleges szeparálódást jogilag is jóváhagyja és az adott locust szuverén területi államként engedi be a nemzetközösségbe. ⁸

Ha most már az imitációk e vázlatos és elnagyolt tipológiája felõl nézzük a Szovjetunió esetét a birodalommal és a nemzetállammal, akkor azt láthatjuk, hogy a szovjet állam nem a birodalmat és nem a nemzetállamot, hanem a világgazdaságot próbálta utánozni, jóllehet eközben mind a birodalmiság, mind a nemzetállamiság jellegzetes vonásai ki-kiütköztek azon az utánzaton, amit létrehozott. A szovjet államnak azért kellett a világgazdaságot, az egyetlen létezõ totális rendszert utánoznia, mert – végsõ soron – ellene lázadt fel, s ha egyszer ki akarta vonni magát annak – antikapitalista hite szerint – rá nézve kárhozatos hatása alól, nem akart bele és alá kerülni, viszont fenn akart maradni (vele szemben is), akkor meg kellett alkotnia az egyetlen totális rendszer negatívját. Mivel pedig a világgazdaság szimulálása ez esetben csak politikai-ideológiai eszközökkel történhetett, s mivel a szovjet államiság örökölt hagyományai eleve birodalmiak voltak, az egész totalitárius államképlet óhatatlanul a hagyományos birodalmiság újraélesztése és új kiadása lett Oroszországban. A világgazdaság totális rendszerével a Szovjetunió erõnek erejével csak egy nem gazdasági totalitást állíthatott szembe, az állam totalitását, amely ez esetben már szükségképp csak totalitárius lehetett: sok tekintetben az „egyszerû vagy primitív társadalmak” archaikus lokális totalitásának és a modernitás elõtti „komplex társadalmak” birodalmi totalitásának visszaállítását jelentette, de már modern kényszerítõ eszközök, hatalmi technológiák, szervezésmódok és észjárások segítségével.

Persze, a gyakorlatban a szovjet állam – születésétõl haláláig – nagyon is támaszkodott a világgazdaságra és a maga nyersanyagkészleteivel, erõforrásaival jelen volt a világgazdaságban, de mindvégig kitartott egy elvileg más alapon felépülõ rendszer mellett, amelynek teljesítõképessége – néhány különleges területet kivéve – nemhogy nem érhette utol, de meg sem közelíthette azokét az államokét, amelyek a piac kalkulatív racionalitásán alapultak és a világgazdasági rendszer eredeti politikai-jogi és kulturális kereteit, a modern nemzeteket megalkották.

A nemzetállamok szerepe a piaci racionalitás érvényesülésében azzal egyenes arányban növekedett, ahogyan a világgazdasági rendszer bonyolultsága és önállósága ezt megkövetelte. A liberális „éjjeliõr-államtól” hosszú út vezetett a szociáldemokrácia jóléti vagy szociális államáig. Mára azonban magán a nemzetállami szervezésmódon nõtt túl a világgazdasági rendszer. Ennek érzékelését és felismerését hatalmasan felerõsítette a Szovjetunió árnyékvilágrendszerének szétfoszlása, ami maga is csak a globalizációs világfolyamat összefüggésében értelmezhetõ, ugyanis a szovjet típusú rendszer anakronizmusa, fenntarthatatlansága és fenntartásának értelmetlensége – mind az elitek, mind viszonylag széles társadalmi rétege számára – ebben a folyamatban vált egyre nyilvánvalóbbá.

Abszolutizmus és totalitarizmus

A nemzetállamok totalitárius birodalmisága történetileg mégsem a hagyományos birodalmakra, hanem a modern nemzetállamok korát közvetlenül megelõzõen Nyugat-Európában színre lépõ modernizáló abszolutizmusokra (a „felvilágosult abszolutizmusokra”), ezekre a „proto-nemzetállamokra” vezethetõ vissza. Azok a homogenizációs, uniformizáló tendenciák, az uralkodó szuverenitása alá tartozó teljes népességet megszervezõ, racionális elvek és normák szerint ide-oda csoportosító, mozgató és ellenõrzõ, a normaszegéseket egységesen szankcionáló (adófizetésre, katonai szolgálatra, iskolavégzésre stb. kötelezõ) kormányzási, fenyítési technikák és fegyelmi intézmények, nem beszélve a gazdaság és gazdaságosság új államfelfogásáról, amelyek ekkor terjednek el általánosan, késõbb a nemzetállamok gyakorlatában teljesednek ki, kapnak érzelmi, sõt, kvázi-vallási töltést. Az abszolút monarchiák innen nézve túlságosan is sterilek, semlegesek, racionálisak, arról nem beszélve, hogy az uralkodói felség monarchikus, s nem a népfelség demokratikus elvére épülnek, ami nélkül a tömegeket nem lehet érzelmi kapcsolatba hozni azzal a területtel, amelyre a felségelv (a szuverenitás) kiterjed. Nem hiába köszönhetnek a nemzeti ideológiák oly sokat a vallási hit retorikai és érzületi sémáinak, nem hiába igyekeznek átvinni a politika síkjára az istenhit kategóriáit, szimbolikját, rítusait, „archaizálni” – persze csak a politikai ideológia, a nyelvezet és nem az életvitel szintjén – az államban megvalósult politikai közösséget: az „õsi hagyomány” (és tényleges felejtés), az „organikus közösség” víziója (és a „mechanikus közösség”, a közös akarat által megformált politikai közösség valósága), a „nemzetcsaládról”, „fajtestvériségrõl”, „Volgai lovasról”, „Mária Országáról” stb. stb. szõtt mindenféle fantáziaképek alapján.

A 18. századi európai abszolutizmus nemcsak a történeti társadalomrendszertan szempontjából érdemel megkülönböztetett figyelmet, lévén a hagyományos birodalmak és a modern nemzetállamok közötti átmenet sajátos államisága, hanem aktuálisan is. Minden jel arra vall, hogy napjainkban éppen egy ilyen „világabszolutizmus” van kialakulóban. A minden politikai, jogi, kulturális entitást – a nemzetállami integrációt is – átható és felbomlasztó gazdasági globalizáció nyomán támadó világkáosz leküzdésének éppen egy efféle abszolutizmus lehet az átmeneti formája, a „primus inter pares” szerepében fellépõ legerõsebb állam, valamely szuperhatalom abszolutisztikus világuralma formájában. A globális világrend alighanem éppen azon áll és bukik, hogy ez az új globális abszolutizmus – mondjuk ki: az Egyesült Államok abszolutizmusa – átmenet lesz-e, bármeddig tartson is, egy demokratikus világköztársasági föderáció felé, avagy megrekedés: korszak, megalvadt struktúra, melynek elõbb-utóbb össze kell omlania, amiként nemrég – mint arra alább mindjárt visszatérek – a szovjet típusú és ugyancsak világhatalmi igényekkel fellépõ abszolutizmus(!) omlott össze.

Az oroszországi államfejlõdés legjelentõsebb modern fejleménye Nagy Péter felvilágosult abszolút monarchiája volt. A széthulló középkori orosz birodalom romjai alól – a modernizáció Nyugatról érkezõ kihívása nyomán és az európai minták lelkes, olykor szinte túlbuzgó és túlhajtott követésével – egy jellegzetesen abszolutista állam lép a középkori teokratikus birodalmi állam helyére. Ennek az abszolutista államnak a különössége nem annyira abban áll, hogy Nagy Péter felveszi az imperátori címet és országát is birodalomként határozza meg, mint inkább abban, hogy Oroszországban állam és társadalom modernizációban játszott megszokott szerepe a visszájára fordul. Nyugaton ugyanis a modernizáció nem az állam ügyeként vette kezdetét, hanem – éppen megfordítva – a társadalom ügyeként elkezdett és egyre gyorsabb ütemû modernizáció (a világgazdasági rendszer kialakulása, a polgári társadalom megerõsödése) kényszerítette ki a politikai szféra modernizálását (olykor egészen a királyi uralom felszámolásáig, olykor annak javított, alkotmányos vagy felvilágosult abszolutizmusként való újrakiadásáig). Ennek elsõ fázisa az abszolút monarchiák, a második pedig a nemzetállamok kialakulása volt. Innen nézve mellékes, hogy ez országonként konkrétan milyen úton-módon ment végbe: megmaradt-e az abszolút uralkodó formális hatalma vagy a népszuverenitás elvén alapuló köztársaság váltotta-e fel. Mindenesetre Nyugaton épp azért követhette az abszolutista szakaszt a nemzetállam-építésé, mert a modernizáció eleve a társadalom ügyeként kezdõdött el és alapvetõen a társadalom ügye is maradt. Oroszországban az államfejlõdés különössége abban állt, hogy mivel a modernizáció követõ jellegû volt, mivel az abszolutizmust nem a társadalom, hanem az uralmi elitek felvilágosodása kényszerítette ki (ha nem vezetünk be reformokat, vagy kívülrõl, vagy lentrõl elsöpörnek minket), fennmaradhatott az egész berendezkedés alapvetõen és hagyományosan birodalmi jellege: az abszolutista idõszakot nem követhette a nemzetállam-építés idõszaka. A modernizáció tulajdonképpen a birodalmi elit, a bürokratikus apparátus ügye maradt. A régi birodalomnak ez a feloldhatatlan ellentmondása (ha nem modernizálok, abba, ha modernizálok, ebbe fogok belepusztulni) az abszolutizmus elnyomó- megtorló-ellenõrzõ erõszakának radikalizálódását, a cári állam rendõrállam felé csúszását eredményezte, mint azt Richard Pipes a cári Oroszország történetét konceptuálisan áttekintõ könyvében⁹meggyõzõen bemutatta.

Az 1917-es orosz forradalom felforgató potenciáljának kimerülése után – más ideológiai alapon, kvázi-köztársasági formában – teremtette újjá a régi abszolutista államot, melynek kvázi-föderatív keretei között az etno-kulturális és etno-politikai tér hagyományos birodalmi szervezésmódja is helyreállt. Más mód ugyanis e hatalmas kiterjedésû terület integrálására és összetartására egyszerûen nem volt. Az orosz magántársadalom, a piacgazdaság, a nemzeti ideológia csak apró szigetek formájában létezett a tradicionális gazdálkodást folytató, erõsen archaikus és premodern jellegû birodalomalkotó „államtársadalom” óceánjában. A marxizmus mégoly eloroszosított változatának képviselõi eleve nem is gondolkodhattak nemzetállamban (még a „szocializmus egy országban” tézis elfogadása is meghasonlást idézett elõ a hatalomra jutott kommunista pártban), a szovjetek világköztársaságánál kevesebbel nem érhették be, miként azt a korai, de mindvégig megtartott szovjet címer emblematikája – a földgolyóra ráhelyezett sarló-kalapáccsal – oly pregnánsan szemléltette is.

Oroszország – modern nemzet és polgári társadalom hiányában – a modern kezdetektõl mindmáig követõ jellegû modernizációra volt ítélve, csak ez az elsõ fázisban a felvilágosult, majd reformista abszolút monarchia racionalizáló állami keretei között zajlott, a második fázisban, a szovjet korszakban pedig – a modernizáció felgyorsítása, az összetartandó területek közötti civilizatorikus különbségek és ellentétek feloldása érdekében – az állam által átvett modern hatalmi-informatikai technikák és szervezésmódok segítségével, az abszolutista állam totalitáriusan megújított keretei között. Oroszországban az abszolutista állam jutott totalitárius fokra. ¹⁰

A szovjet államiság forradalmi, még nyitott fejlõdésfolyamatát az 1929-es sztálini fordulat zárta le, méghozzá egy abszolutisztikus állam létrehozásával. A kevesek egyike, aki ennek a fordulatnak a jelentõségét felismerte, Antonio Gramsci volt, aki élete végén vezetett Börtönfüzeteiben „új abszolutizmusról” beszélt, amit azonban nem önmagában és önmagáért véve tekintett elõrelépésnek a régi abszolutizmushoz képest, hanem csak azzal a feltétellel, ha túlhaladása a polgári parlamentarizmuson nem a demokrácia elért szabadságszintjének tagadását jelenti, hanem átmenetet a közvetlen demokrácia felé. Ezért hangsúlyozza, hogy „a téma feldolgozása közben gondosan ki kell zárni az abszolutista tendenciák támogatásának még a látsztatát is, s ezt a jelenség átmeneti jellegének hangsúlyozásával lehet elérni” és hozzáteszi: átmeneti ez az abszolutizmus „abban az értelemben, hogy nem teremt korszakot, nem abban, hogy rövid ideig tart”. ¹¹

Mármost a Szovjetunióban pontosan ennek ellenkezõje történt: az orosz társadalom a világtörténelmileg elért és számára is elérhetõ szabadságfok elé esett vissza és épp ezért az „új abszolutizmus” átmenet helyett korszakká szilárdult, mindenféle változásra, átalakulásra képtelen rendszerré csontosodott, amelybõl a haladás útja nem elõre, hanem visszafelé vezetett. Mégis, amikor ma, bukása után több mint egy évtizeddel, visszatekintünk a szovjet abszolutizmusra, megállapíthatjuk, hogy bár korszakká keményedett, mégis átmenet lett belõle, csak éppen nem elõre-, hanem hátramenet. A szovjet totalitárius abszolutizmus keretében végül is befejezõdhetett Oroszország modernizálása, aminek – a „fegyelmi társadalom” kialakulásán, a racionális bürokrácia megteremtésén, a demográfiai mutatók tipikusan modern változásán, a civilizatorikus vívmányokon, a mentalitásváltozáson stb. kívül – csalhatatlan jele éppen az, hogy ma – másfél-két évszázados kerülõút után, s ezért másként is – Oroszország rátérhet a modern állami abszolutizmusok korát követõ nemzetállam-építésre. E nemzetállami berendezkedésnek ugyanis abszolút elengedhetetlen (bár egymagában nem elégséges) feltétele a társadalom modernizációja. ¹²

Persze, az orosz abszolutizmus mindkét formációja – a péteri és a totalitárius szovjet –, nemcsak abban különbözött a nyugatitól, hogy az állam volt elindítója és maradt a motorja, hanem abban is, hogy egy hagyományos birodalomban valósult meg, illetve, hogy az etatista modernizáció is egy hagyományos (nem pedig modern nemzetállami) birodalom keretébe integrálta vissza a „nagy tér” ama elemeit, melyeket a modernizáció önálló pályára állított (fõként a birodalom nyugati területein). Modern nemzetállami birodalommá Oroszországot csak a monarchia (a hagyományos birodalmiság) megdöntésével lehetett volna átformálni, amire csupán egyetlen hamvába holt és eleve kudarcra ítélt kísérletet ismerünk: a dekabristák fölkelését. ¹³

Totalitárius abszolutizmus

A szovjet állam – az etatista modernizáció, a fejlesztési diktatúra állama –, ugyanolyan típusú intézmények, intézményes kényszerek és ugyanolyan típusú kulturális identitás megteremtésére törekedett, mint az abszolutista, majd az azok helyébe lépõ nemzetállamok: formalizált, bürokratizált, racionalizált, uniformizált, homogenizált, szabványosított, központilag elõírt normákat és kánonokat léptetett életbe és kért számon könyörtelenül a társadalmi élet minden lényeges területén, az államigazgatástól a privátszféráig. Ugyanolyat, hiszen állam és egyház, politikai és magánszféra, gazdaság és politika szétválasztása a nyugati társadalmakban is normatív volt – értékválasztáson alapult és elõírásként mûködött – , a társadalom szekularizációja, a hatalom deszakralizálása, a való világ „varázstalanítása” pedig nem azt jelentette, hogy a hátráló, visszavonuló, mindenhonnan kiszoruló, egyszóval távozó vallási szellem nyomában puszta ûr és káosz keletkezik, hanem azt, hogy a vallásilag fundált rend helyére a formális ész rendje lép, olyan rend tehát, amely nem kíván vallási megalapozást és amelynek alapzatán sokféle vallási hit, norma, életvitel megfér egymás mellett.

A szovjet állam, noha idõrõl-idõre nemzetállami vonások is kiütköztek birodalmi ábrázatán, mégis inkább az abszolút monarchiákra, vagyis az összeomlott középkori birodalmak nyomán keletkezett káoszokból – a világgazdaság új „totális rendszerével” együtt – kiemelkedõ, nagy kiterjedésû helyi államokra emlékeztetett. Egy olyan hatalmas kiterjedésû, kulturálisan, etnikailag, politikailag heterogén térséget, amilyen a történetileg kialakult orosz birodalom volt, a „nemzet eszméjével” avagy a kommunizmus univerzalisztikus eszméjének nemzeti kisajátításával és például „orosz eszmeként” való partikularizálásával sem érzületileg, sem gyakorlatilag, sem adminisztratív, sem jogi, sem politikai, sem kulturális értelemben nem lehetett volna összetartani és egységes értelmi keretbe foglalni. Arról nem beszélve, hogy az új rendszer – a régi orosz birodalom keresztény univerzalizmusának szégyenlõsen rejtõzõ és a kommunista világforradalom felvilágosodáskori univerzalizmusának öntudatos örököseként – eleve nem egy országnak vagy államnak képzelte magát, hanem „a” világnak, a leendõ, a „készülõ” új világnak, mely úgy áll szemben a „kapitalista múlt” külvilágával, ahogyan a római civilizáció világa állt szemben a barbárokéval.

A szovjet állam egyetemes aspirácóinak – igényeinek és terveinek – abszolutisztikus, majd totalitárius irányba fejlõdése nem az önmagát a „világforradalom kezdeteként” értelmezõ bolsevik forradalom logikájából vagy az orosz birodalmi hagyomány fatális újraéledésébõl következett. A szovjet rendszer totalitárius jellege inkább a világgazdaság totális rendszerének karikaturisztikus tükörképe volt. A szovjet rendszer a maga ideológia vezérelte „másságát”, nem-kapitalista (nem- piaci, nem-polgári), közelebbrõl hadiállami termelési módjának indokoltságát, fennállásának jogosságát és értelmét csak politikailag és ideológiailag volt képes realizálni a világgazdasággal mint egyetlen létezõ totális rendszerrel szemben. Az „egy országba” beszorult „világforradalom” – nem eléggé hatékonynak bizonyuló – köztes vagy vegyes gazdasági és politikai formákkal való kísérletezgetések után (NEP-korszak) az évszázadokon át jól bevált abszolutista állami erõszak totalizálásával egy fantazmagorikus társadalmat hozott létre. Ehhez próbálta igazítani vagy legalábbis ennek képével próbálta eltakarni az orosz társadalom valóságát. Végeredményben a szovjet totalitarizmus a világgazdaság 18–19. században létrejött totális (de nem totalitárius!) rendszerének abszurd politikai tükörképe volt.

A „totalitárius” állam – az egyének és társadalmi csoportok személyi és szellemi függését biztosító régi politikai rendszer és ideológiai ellenõrzés helyreállítása és kiterjesztése az élet minden aspektusára – nem a semmibõl állt elõ és nem is pusztán ideológiai kényszerképzetekbõl fakadt. A politikai hatalom totalizálása a gazdasági világrendszer totalitásával állt szemben, ezért lett olyan, amilyen, ezért volt ez a tagadás eleve kudarcra ítélve, s ezért tölthetett be mégis modernizációs szerepet (enélkül fenn sem maradhatott volna oly sok évtizeden át). A szovjet állam – vagyis a hagyományos birodalmiság abszolutista államszervezési technikákkal történõ megújítása a gazdasági és társadalmi modernizáció céljából – nem paradoxon, hanem egész paradoxon-halmaz volt: lázadás a modernitás világrendje ellen a modernitás és antimodernitás eszközeivel és módszereivel, a modernitás céljainak azonnali teljesülése érdekében.

Ahogyan a politikai identitás nemzetállami konstrukciója (a nemzet mint képzeleti mû) sem önmagában, hanem funkciója felõl (vagyis a gazdasági modernizáció jogi, politikai, kulturális feltételeit megteremtõ, a modernizációs folyamatot felgyorsító szerepe felõl) értelmezhetõ termékenyen, úgy a politikai identitás szovjet típusú, abszolutista-univerzalisztikus államideológiája (a „kommunizmus”, a „kommunista társadalom”, a „szovjet ember”, a „kommunista ember” ) is inkább funkciója felõl mutatható be adekvátan (a konstruált kép, az önkép és az eszménykép ugyan tartalmilag más mint a nemzetállamé, de a felépítés mítikus elveit, az ideologikus szerkesztésmódot, a felejtés, kihagyás, törlés, vágás, összekapcsolás, hierarchizálás, kanonizálás mûveleteit tekintve nincs köztük különbség). A szovjet ideológia, jogalkotás és a tényleges szovjet gyakorlat felõl nézve, az állam – önelképzelése szerint: a potenciális világállam – joghatósága alá vont területek, kultúrák, intézmények, társadalmi csoportok, egyének ugyanazon normatív szabályozásnak, uniformizálásnak, szabványosításnak, formalizálásnak lettek alávetve, mint bárhol másutt, a nemzetállami keretben megszervezõdött indusztriális társadalmakban. Csakhogy a szovjet állam politikai-jogi kerete nem egy tõle függetlenül létezõ, lényegében már adott gazdasági rendszer (a világgazdaság) igényeit követve formálódik ki, mint a nyugat-európai abszolutizmusokban, majd a modern nemzetállamokban (messzemenõen ide értve a nemzetállam-központú modern gyarmatbirodalmakat is), hanem éppen egy jogi-politikai keret vagy forma szolgál az ideológiai tervezõasztalnál kitalált gazdasági rendszer (egy nem piaci elven mûködtetett ellen-világgazdaság) fenntartására. Ennek a mûvi rendszernek nem a piac, hanem az állam a motorja, legfontosabb összetartó mechanizmusa pedig a hagyományos társadalmak és a birodalmak gyakorlatából jól ismert redisztribúció. Az már csak ebbõl következõ, mondhatni másodlagos fejlemény, hogy a gazdaság piaci autonómiáját, mint a modernizáció felgyorsításának akadályát(!) felszámoló rendszerben lehetetlenség a személyi függetlenségre és a modern népszuverenitásra épülõ plurális politikai szféra fenntartása vagy kialakítása. A politikai és kulturális pluralizmus elõfeltétele az anyagi életviszonyok modern rendjének monolitizmusa, melyet a piac- és pénzgazdaság és a hozzá kapcsolódó formális rendszerek (formális jog, formális demokrácia, formális civilizáció) biztosítanak. A totalitárius-abszolutisztikus állam de facto még annál is kevésbé alapult a népszuverenitás (s ezzel együtt a személyes szabadság) de jure általa is hirdetett-vallott elvén, mint az abszolut monarchiák. A különbség nem abban volt köztük, hogy az uralkodó (az abszolút monarcha) személyét az uralkodó párt (a kollektív monarcha vagy az azt megtestesítõ vezér) váltja fel, hanem abban, hogy elõbbinek – legalábbis Nyugaton! – nem magának kellett a gazdaságot és a társadalmat modernizálnia, hanem megfordítva: a modernizációs folyamat kényszerítette ki az állam abszolutisztikus irányváltását és szerepvállalását a politikai és ideológiai szféra racionalizálásában.

A szovjet rendszer történeti evolúciója során, a totalitárius rendszer diszfunkcionális elemeinek fokozatos leépítésével (elsõsorban a kontroll- és visszacsatolás nélküli rendszer szüntelen túlpörgésének kiküszöbölésével és az ipari társadalom létrejötte után feleslegessé vagy hatástalanná, esetleg ellentétes hatásúvá váló kényszerítõ eszközök visszafogásával vagy részleges felszámolásával) szükségképp jutott el a birodalmi-abszolutisztikus állammodell totalitárius változatától a nemzetállami modellig. Mind a materiális, mind az ideális javak termelése szintjén bebizonyosodott, hogy nincs és nem lehetséges két világgazdaság, az ipari társadalom nem-piaci, etatista típusa pedig fenntarthatatlan és megújíthatatlan, így vagy úgy vissza kell térni a piacgazdálkodáshoz. Éppen az autarchiás, redisztributív hadi- és hiánygazdálkodásról a piacira való áttérés folyamata vezetett a szovjet állam birodalmi elitjének széthullásához és „nemzetivé” (többek között „orosszá”) válásához. A világgazdaságnak – mint egyetlen valóságosan létezõ totális rendszernek – az elfogadása pedig szinte kikényszerítette Oroszországban az áttérést a birodalmi-abszolutisztikus államszervezési modellrõl a föderatív nemzetállami modellre.

Oroszországban, két évszázados fáziskülönbséggel, az zajlott le a huszadik század utolsó harmadában, ami egykor Nyugat-Európában is: az abszolutista állam nemzetállammá válása. Persze, a második évezredforduló elõtt ez az „államváltás” sok tekintetben már csak szimulált lehet. A globalizálódó világban, a modernizációs világfolyamat kibontakozásának és felgyorsulásának (világgazdaság, világtársadalom, világkormányzás/világállam) jelen szakaszában a szuverén, területi, kulturálisan homogenizáló nemzetállamok egyre kevésbé lehetnek már a folyamat sajátlagos politikai alanyai és auktorai, sõt, megmerevedõ politikai-jogi keretük és sajátos nemzeti intézményeik mindinkább akadályozzák azt a gazdasági és kulturális mozgást, melynek évszázadokon át éppen a nemzetállamok adtak formát és keretet. Ebbõl következik a nemzetállamok meggyengülése, dekomponálódása és új glokálispolitikai, jogi és kulturális alanyok születése napjainkban. Ebben a helyzetben a nemzetállamiság normatív és formatív kereteit megteremtõ Oroszország számára különösen jól jönnek birodalmi hagyományai, éspedig nem azért, mert így könnyebben dagaszthatja saját föderatív nemzetállamát megint egyszer világbirodalommá, hanem azért, mert könynyebb lemondania a nemzetállamok homogenizációs céljairól és kényszerítõ eszközeirõl, melyek a globalizáció feltételei között diszfunkcionálisakká váltak.

Végsõ soron e birodalmi hagyományoknak köszönhetõ, hogy az utóbbi tíz évben a „nemzetállamot” építõ Oroszországban nem szerezhettek számottevõ befolyást a különféle posztfasiszta, etnokratikus, fundamentalista „nemzeti orosz” áramlatok. Oroszországban nem születtek „irredenta” mozgalmak az elszakadt „nemzetrészek” visszacsatolására (jóllehet 25 millió orosz él a Föderáció határain kívül és olyan területek is más államokhoz kerültek, amelyek mindig is „orosznak” tekintették magukat, mint például a Krím vagy Szevasztopol városa). Az amerikai mintát követõ, elnöki típusú, föderatív köztársaság nem az orosz (russzkij), hanem az oroszországi (rosszijszkij) politikai nemzet állama, szubjektumai pedig mind kulturális, mind politikai értelemben a legteljesebb autonómiát élvezik (épp csak jogilag nem szuverének). A hivatalos állami politikát nem fertõzte meg az idegengyûlölet és az antiszemitimus (még ennek passzív vagy cinikus hatalmi szempontokat követõ cinkos eltûrése sem). Az oroszországi állam gondosan kerüli (esetenként kifejezetten elhárítja) a világi és az egyházi hatalom összekeverését, a pravoszláv egyház politikai legitimációra való felhasználását: folyton azt demonstrálja, hogy az állam számára az egyházak és a hitfelekezetek egyenrangúak, a föderációban egyesült politikai nemzet kulturális-vallási, etnikai, nyelvi sokfélesége pedig alapérték, melynek megõrzését az állam minden tõle telhetõ módon és eszközzel elõsegíti. (Ennek az általános politikai irányzatnak – a közkeletû felfogással ellentétben – egyáltalán nem mond ellent a csecsenföldi háború, mely nem a birodalom háborúja egy békétlen tartomány ellen, hogy azt megtartsa a birodalom keretében, hanem a nemzetállam globális háborúja biztonságának, gazdasági érdekeinek, belsõ rendjének – a jogrendnek – a megvédelmezésére. ¹⁴)

A transzlokális hely (Epilógus helyett)

Lokális uralomról olyan egyszerû (primitív) társadalmakban beszélhetünk, melyek az egyének közvetlen kapcsolatain alapulnak. Az egyszerû társadalmak kultúrája nem differenciált: egységes, átlátható, identitásuk problémátlan (azt sem tudják, hogy van). Az egyszerû társadalom képlete maga is egyszerû: egyszerû társadalom = lokális uralom = lokális kultúra. A birodalomban megvalósuló transzlokális uralmi mód csak akkor jön létre, amikor a civilizatorikus fejlõdés túlnõ a lokális társadalmak határain és feszegetni kezdi e határokat. Az egyszerû társadalmakat széthullással fenyegetõ káosz és vele együtt a lokalitás leküzdéséhez új térszervezési formákra és eszközökre van szükség. Az, hogy ilyenkor melyik hely emelkedik ki a többi közül és válik a helyek helyévé, azaz központi hatalmi hellyé, ha nem is teljesen véletlenszerû, nincs is eleve elrendelve: helyek sokasága kísérli meg ezt a kiemelkedést és ezek közül nem egy tartósan is birodalomat tud alapítani. Más kérdés, mifélét és mennyire lesz fennállása tartós.

Mutatis mutandis ehhez hasonló folyamat van kibontakozóban a globalizálódó világrendszerben (a világgazdaságban) a huszadik század második felétõl. A világháborúk a maguk katasztrofális (és természetesen nem akart) módján ugyanúgy a globalizációs folyamat felgyorsulásához járultak hozzá, mint a hidegháború, két szuperhatalmával (tulajdonképpen: globális hatalmával), tömbpolitikájával és egymásnak feszülõ globalizációs projektumaival. ¹⁵ A világgazdaság modern, lényegében ipari és ipari-fogyasztói fejlõdési etapjának a globális tér nemzetállamokban való politikai- jogi artikulálása és a nemzetközi jogrend felelt meg (ismeretes, hogy ennek alanyai csak nemzetállamok lehetnek). A lokalitások e világát a világgazdaság kvázi-birodalomként fogta át: részben a hagyományos birodalmakra emlékeztetõ módon, részben újszerûen. A hagyományos birodalmakra emlékeztetett az, hogy a helyek saját életvilágainak eszmei, kulturális, nyelvi sajátosságait, különösségét a világgazdaság, legalábbis közvetlenül nem érintette – nem kezdte ki, nem számolta fel. Hiszen rendjét és fennállását – és ebben alapvetõen eltért a hagyományos birodalmaktól – nem az egyetemes eszme és a birodalmi központ, hanem a világgazdaságot mûködtetõ egyetemes tõkeracionalitás logikája és e tõkelogikát képviselõ és biztosító nemzetállamok sokasága szavatolta. Olykor ugyan gunyorosan emlegetni szokták a Tõke „Központi Bizottságát”, a világgazdaság totális rendszere azonban – a piacgazdaság lényegébõl adódóan – nem személyekben és nem eszmékben valósul meg, hanem mintegy „második természetként”, törvényei azért látszanak kikerülhetetlennek, mert a dologi világba vannak írva.

A transzlokális uralomnak lényegében két formája létezett idáig: a birodalom mint totális rendszer¹⁶ belüli lét külsõ tényezõktõl független, továbbá hogy fejlõdésének mozgatóerõi nagymértékben belsõ jellegûek. – írja Wallerstein. – (…) ezt a bizonyos „nagymértékben”-t nem tudjuk számszerûsíteni (…) maga ez a terminus egy kontrafaktuális hipotézisen nyugszik: amennyiben a rendszer – bármilyen okból el lenne vágva mindenfajta külsõ forrástól (ami persze gyakorlatilag sohasem fordul elõ), a meghatározás szerint a rendszer alapjában véve ugyanazon módon folytatná mûködését. (…) E kritériumot alkalmazva vonjuk kétségbe azt, hogy a túlnyomó többségükben általában társadalmi rendszerekként leírt entitások – a „törzsek”, a közösségek, a nemzetállamok – valójában totális rendszerek lennének. Sõt, éppen ellenkezõleg, azt állítjuk, hogy egyedül egyrészt a szabályszerûen adóztató rendszerek keretein kívül létezõ viszonylag kicsiny és önálló, önellátó gazdaságok, másrészt a világrendszerek azok, amelyek valóságos társadalmi rendszereket alkotnak.” (Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása.Gondolat, Budapest, 1983, 674–675.)] és a nemzetállam mint nem totális integrációs forma (ne feledjük, hogy utóbbi is különös locusok sokaságát igyekezett magába integrálni és – a birodalmaktól eltérõen – homogenizálni is politikai, kulturális, jogi szempontból). A birodalom mint transzlokális uralmi mód és formaegész elvileg abban különbözik a nemzetállamtól mint ugyancsak transzlokális uralomtól, hogy míg a birodalomban a helyek õshonos kultúrája minden további nélkül fennmaradhat, föltéve, hogy nem üzen hadat a birodalmi központ univerzális kultúrájának egy ellen-univerzalizmus formájában, ¹⁷ addig a centralizált nemzetállam által megalkotott kulturális norma vagy kánon minden egyes locus különösségét megkérdõjelezi és igyekszik felszámolni.

A világgazdaság mint nem politikai és nem eszmei fogantatású totális rendszer mára „kinõtte” a nemzetállamok transzlokális uralmi formáját. Új transzlokális uralmi formák vannak létrejövõben és ezek egyben transznacionálisak is. Meglehet, hogy a globális világgazdaságnak megfelelõ politikai-jogi keretet globális birodalomként kell elképzelnünk. Az új ezredfordulón minden jel arra mutat, hogy a világgazdaság globalizációja olyan fokot ért el, amely a politikai-jogi-kulturális térnek is új, immár transzlokális megszervezését írja parancsolóan elõ. Pontosan ugyanazért, amiért pár évszázaddal korábban a világgazdaság totális rendszere a modern és modernizáló nemzetállamokat életre hívta: a világkáosz, az örök háború társadalmi állapotának elkerülése érdekében. Népek és nemzetek a szó általános értelemben addig is voltak természetesen, de a tõkemozgás racionalitásának érvényesülését szavatoló politikai nemzetek, polgári államok nem. A modern társadalmasulás kaotikus folyamatának politikai formát adó, stabil és tartósan fennálló helyi államok létrejötte a gazdasági világrendszer gyors kiépülése nyomán vált lehetségessé és múlhatatlanul szükségessé. A lokalitást ettõl kezdve már a nemzetállam (egy politikai-jogi-kulturális entitás) képviseli a világgazdaság rendszerével (egy merõben gazdasági entitással) szemben. A nemzetállam – mely maga is transzlokális hely – most már a lokalitás egyetlen jogosult képviselõjeként lép fel a politikailag szinte megfoghatatlan „transzlokális hellyel” szemben, amely a lokalitások kaotikus világából magát a nemzetállamot is életre hívta. A világgazdaság mint transzlokális hely azonban politikailag megfoghatatlan, a politikailag megformált locusok saját eszközeivel elérhetetlen: nincs lehorgonyozható, szilárd helye a világban, ahogyan világot alkotó rendjének nincs politikai tartalma (ilyet csak politikai mozgalmak és pártok tulajdoníthatnak neki) és nincsen politikai képviselete sem.

Éppen ez korunk – az átmenetként definiálható modernitás ugrópontjához érkezett korunk – legnagyobb dilemmája: a globalizációs folyamat vagy káoszba torkollik, vagy kialakul a transzlokális politikai-jogi-tér sajátos hatalmi szintje, szervezeti és egyben uralmi rendje, kormányzati és intézményrendszere. A kérdés az: mi módon kerülhet erre sor és miféle politikai rendszer is lenne az, amely ennek nyomán globálisan elõáll? Nem fenyeget-e egy „új Leviathán”, új „szörnyállam” kialakulásának veszélye? Attól függ. Vagy felismerik korunk uralkodó nemzetei a kihívást és a tétet, vagy megismétlõdik – mutatis mutandis – a 20. század kezdetének mindent eldöntõ katasztrófája, mikor is a gazdaságilag prosperáló, a technikai-tudományos felfedezések lázában élõ Európa úgyszólván önként és kéjjel vetette magát a világháború sötét szakadékba. Végsõ soron tehát minden attól függ, melyik állam mit tesz meg (és mit nem tesz meg) azért, hogy az új transzlokális politikai szervezet (a globális birodalom) a demokratikus világföderáció avagy a nem demokratikus világabszolutizmus felé haladjon.

Az elõjelek e pillanatban inkább a világbirodalom abszolutisztikus képlete felé mutatnak. Mint az abszolutizmusok szinte mindig, nem egy-egy uralkodó (ebben az összefüggésben: uralkodó nép) önzése és önkénye jóvoltából, hanem egyfelõl az elközelgõ avagy már beköszöntött káosz kihívása nyomán és a nemzetállamok (különösen Európa) tehetelensége, bénultsága, rövidlátása következtében. Ez a világabszolutizmus ezidõ szerint az Egyesült Államok abszolutizmusát jelenti. Nem gondolom, hogy a transzlokális tér abszolutisztikus szervezeti formája a civilizatorikus fejlõdés szempontjából a legrosszabb (a legrosszabb alighanem a káosz, mely ott örvénylik minden egyes kis és nagy nemzetállamban, minden locusban, mely a globalizációval szemben kíván fennmaradni, ahelyett, hogy államát decentralizálva, föderalizálva a transzlokális tér új szervezésformáit keresné), de persze, nem is a legjobb.

Az Egyesült Államok – a hidegháborús világrendszer összeomlása után –, a világgazdaság globalizálódó rendszerét fenyegetõ káoszok (pénzügyi összeomlások, globális terrorizmus, globális maffia, ökológiai katasztrófák, tribalizálódás, fundamentalizmusok, posztfasizmusok stb.) elhárítására – más jelentkezõ és más erõhatalom híján – korábbi szuperhatalmi szerepét újraértelmezve, kénytelen olyan globális politikai, katonai és civilizatorikus szerepet vállalni, amelyet a hagyományos (nem modern) birodalmakban a birodalmi központ töltött be; egyelõre még csak jobb híján, mások helyett, átmenetileg, s legalábbis nem zárkózva el teljesen a globális politikai hatalom nem-abszolutisztikus – a világ uralkodó népei által megalkotott födratív keretben és demokratikus jogrend szerint történõ – gyakorlásától.

A hidegháború – történeti metaforával élve – nem „Róma”, hanem „Karthágó”, nem a modernizált katonai, hanem a posztmodern kereskedelmi világbirodalom javára dõlt el. Az Egyesült Államokra kezdetben csak ránehezedõ, majd úgyszólván rázuhant globális fõszerep megkövetelte e szerep, az általa kijelölt színtér és a globális játszma lehetséges lejátszási módjainak folytonos elemzését, a kényszerek és tétek tudatosítását, a jövõben várható kudarcok és a sikerek prognózisát is. A birodalom-problematika és a birodalom-fogalom nem metaforikus értelmû felelevenítése is ennek a globális szerepkényszernek, a szerep megfelelõ eljátszásához szükséges eszközök és szereplõk lázas keresésnek a része.

A szuverén – népképviseleten alapuló – nemzetállam, mint a politikai és gazdasági tér tipikus modern szervezete, a nemzetközi jog legitim alanya, történetileg kialakult és megmerevedett formájában és egymagában nem képes és nem alkalmas a szuverenitása határain mindinkább átcsapó globalizációs folyamatok szabályozására, ellenõrzésére, „kordában tartására”; nem képes betölteni azt a közvetítõ szerepet, amit mindaddig a „világgazdaság” transzlokalitása és a „nemzetgazdasá- gok” lokalitása között betöltött. ¹⁸ Se szeri, se száma azoknak a jelenségeknek, mozgásoknak, amelyek a nemzetállam hagyományos modern szervezésformájának válságára és idejétmúltságára utalnak: gazdasági állampolgárság, deszuverenizálódás, tribalizálódás, regionalizálódás, szeparatista tendenciák fölerõsödése, fundamentalizmusok.

Természetesen nem a nemzetek, hanem létrejövésük és létezésük korábbi politikai, jogi és kulturális formái múlnak el csupán; annál nehezebben és annál nagyobb válságot idézve elõ egy-egy helyen, minél centralizáltabb volt az államszervezet, minél nagyobb a helyi körülmények inerciája, minél radikálisabb jelleget és minél nagyobb társadalmi arányokat ölt a váltáskényszerrel való – gyakran a régi elitek anyagi érdeke és hatalmi ambíciója által motivált – szembeszegülés. A globális rendszerváltás ugyanis az alrendszerek váltását írja elõ, oly parancs formájában, mely megtagadható ugyan, de megtagadásának súlyos ára van. Azt a locust, azt a nemzetet, amely nem akar vagy nem képes váltani, szembeszegül a keletkezõben lévõ globális rendszerrel, a perifériájára sodródás vagy a globális rendszerbõl való kiszakadás veszélye fenyegeti. Ennek következményei pedig beláthatatlanok – permanens helyi káoszok kialakulásától kezdve az általános decivilizálódásig és barbarizálódásig.

A globális rendszerváltás nem a múlt század 90-es éveiben kezdõdött el, de még a 90-es években sem szorítkozott Kelet-Európára: a szovjet típusú diktatórikus államszocializmusnak nyugati típusú jogállamra és liberális piacgazdaságra való felváltási kísérlete inkább csak következménye és egyik eleme volt a globális rendszerváltásnak. A folyamat a második világháború utáni évtizedekben kezdõdött el az európai gyarmatbirodalmak többé-kevésbé békés feladásával és széthullásával és a 70-es években gyorsult fel a nyugati világhoz tartozó politikai rendszerváltásokkal (Portugáliában, Görögországban Spanyolországban egymás után polgári demokráciák váltották fel a katonai vagy fasiszta-populista diktatúrákat), s kulminált a szovjet rendszer transzformációjában. Véleményem szerint itt egy világfolyamat – elõre nem látható és nem is kalkulált, mindazonáltal egymásra épülõ – szakaszairól van szó, melyeken két okból lehetett és kellett áthaladniuk a szóbanforgó locusoknak.

Egyfelõl mert a korábbi rendszerek elvesztették politikai és/vagy gazdasági integratív erejüket, aktuális káosz-elhárító vagy válság-feltartóztató szerepüket (például diktatórikus fordulatok a polgári társadalmakban vagy modernizációs diktatúrák a fejlõdésben lemaradt régiókban), tehát fenntartásuk szükségtelenné, értelmetlenné, diszfunkcionálissá vált. Másfelõl a mind inkább globalizálódó fogyasztói gazdaság és az ugyancsak globalizálódó távközlés olyan eszközök sokaságát adta az elitek kezébe, amelyekkel az uralom – legalábbis közepes gazdasági fejlettség mellett – mindenféle diktatúra nélkül is fenntarthatóvá vált. Ám ez csak a kezdet volt. Valójában ugyanis nem a nemzetállam valamelyik konkrét politikai-gazdasági formájának, hanem a nemzetállamnak mint egyáltalában vett modern politikai szervezetnek kell átalakulnia ahhoz, hogy olyan glokális politikai alanyok léphessenek színre a világban, amelyek képesek a globális folyamatokat politikailag szabályozni, jogilag megformálni és a lokális közösségek ellenõrzése alatt tartani. Mindaddig, amíg ez nem következik be, elkerülhetetlen, hogy a globális tér többé-kevésbé abszolutisztikusan szervezõdjön birodalommá, vagyis hogy a legerõsebb, leghatalmasabb hely lépjen föl a globális folyamatok szabályozójaként, amit természetesen – már csak a feladat által megkövetelt kiadások miatt is – igyekszik majd saját javára fordítani. A már és a még földjén állunk. Az abszolutisztikus birodalom átmenet, de ez az átmenet csak akkor érhet véget, ha a föderatív világszövetkezésre képtelen nemzetállamok kizárólagos politikai alanyai helyére (vagy mellé) új politikai alanyok léphetnek. A demokratikus világföderáció is birodalom lesz, de a szónak immár abban az értelmében, ahogyan Alexander Hamilton – Montesquieunek A törvények szellemében a „konföderációs köztársaságról” ¹⁹ kifejtett gondolatait elevenítve fel a 18. század végén – a „birodalom” kifejezést az „új társadalmat létrehozó társadalmak társulásaként” az Egyesült Államokra alkalmazta: „an empire in many respects the most interesting in the world” ²⁰ vagyis: „sok tekintetben a világ legkülönösebb birodalma.” ²¹Birodalom, de nem a szó késõbb kialakult modern (nemzetállami) értelmében, hanem hagyományos, ha tetszik, modernitás elõtti értelmében. A föderáció abban az értelemben birodalmi jellegû képzõdmény, hogy a benne egyesült helyeknek – Hamiltonnál: az amerikai államoknak – a legteljesebb önállóságot biztosítja, a szuverenitást azonban egyetlen transzlokális helynek, a központi kormányzatnak (a „birodalmi központnak”) tartja fenn. Abban az értelemben viszont különös birodalom ez, hogy nem az erõszak és a véletlen létesíti, hanem a racionális politikai megfontolás, a választás és a szerzõdésre lépés.

„A nyugat-európai feudalizmus egy birodalom felbomlásából keletkezett, olyan felbomlásból, amely sem a valóságban, sem de jure nem volt teljes – írta pár évtizeddel ezelõtt Immanuel Wallerstein. – A római birodalom mítosza továbbra is biztosította a térség bizonyos kulturális, sõt még jogi koherenciáját is. A kereszténység volt az a paraméterrendszer, amelyen belül a társadalmi cselekvés végbement. A feudális Európa „civilizáció” volt ugyan, de nem volt világrendszer.” ²² Ez az az idõszak, amelyben sajátos köztes helyzet alakult ki Európában: birodalmak már nem voltak, modern világgazdaság még nem volt. Ma is ehhez hasonló helyzetben vagyunk: birodalmak nincsenek már, a világgazdaság viszont még nem vált birodalommá, azaz nem hozta létre azt a politikai entitást, amely úrrá lehet a globalizáció kaotikus – a civilizatorikus fejlõdés egész elért szintjét összeroppanással fenyegetõ – folyamatai fölött.

Az írás teljes szövege a Helikon Kiadó és a Korridor Politikai Kutatások Központja kiadásában megjelenő Nem élhetek birodalom nélkül című tanulmánykötetben fog megjelenni.