Billy Collins¹

A SIBA

Nemrég, gellert kapva, lassan visszapattantam
ennek a szobának a kék faláról,
mintha víz alatt mozognék, írógéptől zongoráig,
könyvespolctól egy földön heverő borítékig,
és egyszer csak az S betűnél találtam magam a lexikonban,
ahol is megakadt a szemem a siba szón.

Nincs az a francia regényíró által majszolgatott sütemény,
ami valakit a múltba gyorsabban visszarepítene,
a múltba, amikor ültem a táborban egy asztalnál,
az adirondacki vasútvonal valamelyik mély tavának a partján,
és azt gyakoroltam, hogyan kell hosszú műanyag csíkokból
sibát fonni, ajándékba anyámnak.

Sose láttam, hogy valaki sibát használt
vagy viselt volna – már ha egyáltalán erre való –,
de ez nem tartott vissza attól, hogy egyre keresztezzem
a csíkok fölött a csíkokat, újra meg újra,
egészen addig, amíg egy dobozra való
piros és fehér sibát nem csináltam anyámnak.

Életet adott nekem, és tejet a melléből,
én pedig sibát adtam neki.
Ápolt betegágyamon,
orvosságos kanalat emelt a számhoz,
vizes ruhát tett a homlokomra,
és aztán kivitt levegőzni a fénybe,
járni tanított, és úszni –
én pedig cserébe megajándékoztam egy sibával.
Tessék: ezer és ezer étel – mondta –,
tessék: ruhák és jó iskolák.
Tessék: itt a sibád – válaszoltam.
– Én csináltam, igaz, egy kicsit segítettek is.

Tessék, egy test, amely lélegzik, egy szív, amely ver,
erős lábak, csontok és fogak,
két tiszta szem, hogy olvashasd a világot – suttogta –;
tessék – mondtam én –, itt a siba, amit a táborban csináltam.
És tessék – szeretném most mondani –:
itt ez a kis ajándék. Nem az az elcsépelt igazság,

hogy az ember sose tudja leróni a háláját az édesanyjának,
hanem annak bánatos beismerése, hogy amikor
azt a színes sibát elvette a kezemből,
olyan biztos voltam abban, amilyen biztos egy fiú csak lehet,
hogy ezzel a haszontalan, értéktelen izével,
amit unalmamban fontam, kvittek vagyunk.

HIBBANTAK

Azt mondják, elpuskázod a verset,
ha beszélsz róla, mielőtt befejeznéd.
Ha túl hamar kiengeded – figyelmeztetnek –,
a versed egyszer csak elrepül;
és ezúttal abszolúte igazuk van.

Vedd például azt az éjszakát, amiről meséltem.
Azokról az hibbantakról (ahogy az újságok
oly viccesen nevezik őket) akartam írni,
akik nekiesnek a művészetnek – nem tollal,
hanem kenyérvágó késsel és kalapáccsal,
prágai és amszterdami múzeumok csendjében.

Valójában ők az igazi művészek –
mondtad, poharadban pörgetve a jeget.
A csavarhúzó az ő ecsetjük.
Az igazi vandálok pedig a restaurátorok –
folytattad, lassan a fejem tetejére állítva –,
akik fehér orvosi köpenyben
bevarrják a tájkép sebeit,
és ezzel tönkreteszik az őrültek művészetét.

Figyeltem, ahogy a versem leszállt
a bár bejáratánál, és csak lebegett ott,
amíg a következő vendég bele nem botlott –
aztán láttam, hogy kiröppent a nyitott ajtón át az éjszakába,
és elszállt, de ezt már csak elképzelni tudtam,
a város sötét bérleményei fölött.

Csak annyit szerettem volna mondani,
hogy – amire egy-két borotvasuhintás megtanít –,
a művészet is rövid,
és csak az élethez képest tűnik hosszúnak,
de aznap éjjel egyedül vezettem haza,
miközben szívem kalitkájában nem hintázott más,
csak annak halvány reménye,
hogy talán vethetek egy pillantást rá
a lámpáim fénylegyezőjében,
hogy talán megül egy jelzőtáblán vagy egy piros lámpán
szegény megíratlan madár, az összecsukott szárnyaival,
és lenéz rám a kis szemével, amibe hirtelen belevilágítok.

JÚLIUSI HORGÁSZAT A SUSQUEHANNÁN

Sose horgásztam a Susquehannán,
se más efféle folyón –
hogy egészen őszinte legyek.

Se júliusban, se más hónapban
nem volt szerencsém – ha ugyan ez szerencse –,
a Susquehannán horgászni.

Előfordulásom sokkal valószínűbb
egy ilyen csendes szobában –
a falon egy nő festménye,

az asztalon egy tál mandarin –,
miközben megpróbálom előállítani
a Susquehannán való horgászat érzését.

Kevés kétség fér hozzá,
hogy mások már horgásztak
a Susquehannán,

felfelé haladva egy fából készült csónakon,
az evezőket a vízbe csúsztatva,
aztán kiemelve őket a fényes csöpögésbe.

Azok közül a dolgok közül, amik velem történtek,
a Susquehannán való horgászathoz még a leginkább
egy délután hasonlított, egy philadelphiai múzeumban,

amikor egy kis időtojással egyensúlyoztam
egy festmény előtt,
amelyen épp egy folyó kanyargott,

a felhőfodros kék ég alatt,
a parton sűrű erdőkkel,
és egy vörös fejkendős pasassal,

aki egy kis lapos fenekű, zöld csónakban ült,
és egy cövekhez kötött vékony kötelet tartott.

Ez olyasmi, amit valószínűleg
sose fogok csinálni – emlékszem, ahogy ezt mondtam
magamnak és a mellettem álló embernek.

Aztán pislogtam egyet és továbbléptem
más amerikai jelenetekhez:
szénakazlakhoz, sziklákon szétfehérlő vizekhez,

még egy mezei nyúlhoz is,
amely úgy tűnt, olyan feszülten figyel,
hogy azt képzeltem, ahogy mindjárt kiugrik a keretből.

FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE