AZ 1975. JANUÁR 8-AI ELŐADÁS ¹

Pszichiátriai szakértői vélemények büntetőjogi ügyekben – Milyen műfajú diskurzusokhoz tartoznak? – Igazságdiskurzusok és nevetésre ingerlő diskurzusok – A legális bizonyíték a 18. századi büntetőjogban – A reformerek – A belső meggyőződés elve – Az enyhítő körülmények – Az igazság és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolat – A groteszk a hatalom mechanikájában – A vétség pszichológiai-morális megkettőződése – A szakértői vélemény megmutatja, hogy az egyén már a bűn elkövetése előtt is hasonlított bűnére – A normalizáló hatalom születése

Két, büntetőjogi ügyben született pszichiátriai szakvélemény felolvasásával szeretném kezdeni az ez évi előadássorozatot. Fel fogom őket olvasni önöknek egy az egyben. Az első 1955-ből származik, pontosan húsz évvel ezelőttről. A szakvélemény egy olyan üggyel kapcsolatos, amelyre néhányan talán emlékeznek önök közül, pszichiáter aláírói közül pedig legalább az egyik a korszak büntetőügyi pszichiátriájának nagy nevei közé tartozik. A történet egy nőről és szeretőjéről szól, akik megölték a nő kislányát. A férfit, azaz az anya szeretőjét, a gyilkosságban való cinkossággal vádolták, vagy legalábbis a gyermek meggyilkolására való felbujtással; mivel megállapítást nyert, hogy az asszony önkezével ölte meg a gyermekét. Íme, a pszichiátriai szakértői vélemény a férfiról, akit, ha megengedik, A.-nak fogok nevezni, mivel sohasem tudtam eddig megállapítani, hogy megengedett-e, ha az igazságügyi orvosszakértői véleményeket nevekkel együtt tesszük közzé. ² Algarron, Párizs, 1956 (Bibliothèque Nationale de France, Factums, 16 Fm 1449). Michel Foucault 1971 óta szemináriumát a pszichiátriai szakértői vélemények elemzésének szentelte; vö.: M. Foucault: „Entretien sur la prison: le livre et sa méthode” (1975), in Dits et Écrits, 1954–1988 (Daniel Defert és Francois Ewald szerk., Jacques Lagrange közreműködésével), Párizs, 1994., 4 kötetben: I.: 1954–1969, II.: 1970–1975, III.: 1976–1979, IV.: 1980–1988; vö. II. köt. 746. o.]

A szakértők természetesen zavarban vannak, amikor pszichológiai ítéletet kell alkotniuk A.-ról, minthogy az erkölcsi értelemben vett bűnösségéről nem foglalhatnak állást. Mindenesetre azon feltevés alapján fogunk érvelni, hogy A. L.-re, a fiatal lányra valamilyen módon olyan szellemi befolyást gyakorolt, amely gyermeke meggyilkolásához vezette. E hipotézis alapján tehát a következőképpen fogjuk fel a dolgokat és a cselekvőket. A. egy igencsak heterogén és társadalmilag alantas közeghez tartozik. Anyja nevelte, de törvénytelen gyermek volt, s apja csak igen későn ismerte el. Ekkor féltestvérei közé került, de anélkül, hogy kialakulhatott volna a valódi családi összetartozás. Annál is kevésbé, minthogy, amikor apja meghalt, ismét egyedül találta magát anyjával, ezzel az elég zaklatott körülmények között élő nővel. Ennek ellenére továbbtanult középfokon, származása minden bizonnyal befolyással volt eleve meglévő felfuvalkodottságára. Az ő fajtájából származó egyedek sohasem érzik magukat teljesen abba a világba tartozónak, ahová eljutottak; ebből ered előszeretetük a paradoxonok és minden olyasmi iránt, ami rendetlenséget szül. A valamelyest is forradalmi gondolatok között [felhívom a figyelmüket, hogy 1955-ben járunk, M. F.] otthonosabban mozognak, mint egy kimért modorú közegben és filozófiában. Ez a története az összes intellektuális megújhodásnak, az összes kis művészi klikknek; a Saint-Germain-des-Prés és az egzisztencializmus³ stb. története is ilyen. Minden mozgalomban felbukkanhatnak valóban erőteljes személyiségek, főleg, ha valamennyire megőrizték alkalmazkodóképességüket. Ekképp hírnévre tehetnek szert, és maradandó iskolát alapíthatnak. De sokan nem képesek túljutni a középszerűségen, ezért öltözékük különcségével vagy szokatlan viselkedésük révén próbálják meg felhívni magukra a figyelmet. Megfigyelhető esetükben az alkibiadizmus⁴ és a hérosztratizmus⁵ „Valette [De l’érostratisme ou vanité criminelle, Lyon, 1903] alkotta meg a hérosztratizmus kifejezést, hogy megnevezze a debileknél megtalálható gonoszság, amoralitás és hiúság összekapcsolódását, valamint hogy jellemezze az ezen mentális diszpozíciókból fakadó hasonló jellegű merényleteket” (C. Bardenat meghatározása).]. Persze már nem ott tartanak, hogy levágnák kutyájuk farkát, vagy hogy felgyújtanák az epheszoszi templomot, ám esetenként megrontja őket a burzsoá morál gyűlölete, olyannyira, hogy megtagadják törvényeit, és – csak hogy felnagyítsák saját személyiségüket – akár a bűnt is vállalják, annál is inkább, mint hogy e személyiség eredetileg nagyon is jelentéktelen. Természetesen mindebben van egy jó adag bovaryzmus⁶ néhány filozófusnak azt javasolta, hogy alkosson belőle egy pszichológiai entitást”, mígnem Jules de Gaultier a bovaryzmust úgy határozta meg, mint „az embernek juttatott ama képesség, hogy másnak gondolja el magát, mint ami.” ], azaz az emberben meglévő ama képesség, hogy másnak gondolja magát, mint ami, főleg természeténél szebbnek és jelentősebbnek. Ezért tarthatta magát A. emberfelettinek. Különös módon, a katonaság nem tett rá nagy hatást. Pedig maga mondta, hogy a Saint-Cyrben töltött időszak jellemformáló volt. Mégis, úgy tűnik, hogy az egyenruha nem igazán normalizálta Algarron⁷ viselkedését. Mindig is sietve távozott a laktanyából, csak hogy léhaságait kiélhesse. A.-t jellemző további pszichológiai jegy [a bovaryzmus, a hérosztratizmus és az alkibiadizmus után] a donjuanizmus⁸. Szabadideje szó szerint minden óráját arra használta, hogy szeretőket szerezzen, legtöbbször könnyűvérűeket, mint például a fiatal lányt, L-t. Majd, rossz ízlése tanúbizonyságaképp, olyan beszédeket tartott nekik, amelyeket a hölgyek, hiányos műveltségükből fakadóan, általában aligha foghattak fel. Abban lelte örömét, hogy, Flaubert-rel szólva, „szörnyűséges” paradoxonokat („hénaurmes” paradoxes) fejtegetett előttük, amelyeket néhányan tátott szájjal, mások szórakozottan hallgattak. A. számára túl korán megszerzett műveltsége, tekintettel mondén életvitelére és intellektuális szintjére, kevéssé volt előnyös, L. pedig az ő nyomdokain haladt, egyszerre karikaturisztikus és tragikus módon. Nála a bovaryzmus egy újabb és alacsonyabb fokáról van szó. L., a fiatal lány, ráharapott A. paradoxonjaira, amelyek, mondhatni, megmérgezték. A. számára úgy tűnt, hogy elérkezett egy magasabb rendű intellektuális terv megvalósításához. A. arról értekezett, hogy egy párnak szüksége van arra, hogy különleges dolgokat vigyenek véghez közösen, s ezáltal eltéphetetlenül kössék össze magukat: például, ha megölnek egy taxisofőrt; ha ok nélkül – vagy hogy bebizonyítsák döntésre való képességüket – meggyilkolnak egy gyermeket. És L. eldöntötte, hogy megöli Catherine-t. Legalábbis így szól a lány verziója. A., ha ezt nem is fogadja el teljes egészében, nem is utasítja el teljesen, minthogy elismeri, talán óvatlanul olyan paradoxonokat fejtegetett L. előtt, amelyekből, kritikai szellem híján, L. cselekvési szabályt alkothatott. Azaz, anélkül, hogy állást foglalnánk A. bűnösségével és ennek mértékével kapcsolatban, megérthetjük, hogy miképp gyakorolhatott káros befolyást a lányra. De a mi feladatunk főképpen az, hogy kikutassuk és megállapítsuk A. felelősségének mértékét a büntetés szempontjából. Nyomban figyelmeztetünk kell arra, hogy el kell kerülnünk a fogalmakkal kapcsolatos félreértéseket. Az L. által elkövetett bűnt illetően nem A. morális felelősségének súlya foglalkoztat bennünket: ennek megállapítása a bírók és az esküdtek feladata. Csupán azt kutatjuk, hogy igazságügyi orvosszakértői értelemben van-e patologikus eredete a jellem ezen anomáliáinak, hogy ezek létrehoznak-e olyan elmezavart, amely a büntetőjogi felelősséget kétségessé teszi. A válasz természetesen tagadó lesz. A. nyilvánvalóan hibát követett el, amikor nem elégedett meg a katonaiskolák tanrendjével, illetve a hétvégi szerelmes kirándulásokkal, de a paradoxonjai nem érik el a téves eszmék szintjét. Persze, ha A. nem csupán óvatlanul fejtegetett L. előtt a lány számára túl nehéz elméleteket, ha szándékosan sarkallta a gyermek meggyilkolására, vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy azért, hogy bebizonyítsa a [rábeszélő] képességét, vagy pusztán perverz játék folytán, mint Don Juan a Szegénnyel való jelenetben,⁹ akkor felelőssége teljes egészében fennáll. Csakis ebben a feltételes formában tudjuk bemutatni minden oldalról támadható következtetéseinket egy olyan ügyben, amelyben azt a vádat kockáztatjuk, hogy túlmegyünk vállalásunk határain, hogy átvesszük az esküdtszék szerepét, vagy hogy a vádlott tulajdonképpeni bűnössége mellett avagy ellene foglalunk állást; egyébként meg a túlságos szűkszavúságot róhatnák fel nekünk, amennyiben csupán azt jelentettük volna ki, hogy: A. az elmebetegség semmiféle tünetét sem mutatja, és általánosságban állítható, hogy tetteiért teljes mértékben felelős.

Íme, az 1955-ből származó szöveg. Elnézést kérek önöktől, hogy ennyire hosszúak ezek a dokumentumok (de egyből megértették, hogy mennyire problematikusak); most szeretnék olyanokat idézni, amelyek sokkal rövidebbek, illetve leginkább egy olyan véleményt, amely három férfival kapcsolatban született, akiket zsarolással vádoltak egy szexuális ügyben. Felolvasom legalább azokat a részeket, amelyek közülük kettőre vonatkoznak.¹⁰

Egyikőjük, nevezzük X.-nek, intellektuális értelemben, bár nem kiemelkedő, nem hülye: megfelelő összefüggést teremt gondolatai között, és jó a memóriája. Morális értelemben tizenkét vagy tizenhárom éves kora óta homoszexuális, de ez a vétek kezdetben valószínűleg csak a gyerekként elszenvedett csúfolódások kompenzációja volt, amikor is állami gondozottként nevelődött Manche-ban [a megyében, M. F.]. Nőies megjelenése talán súlyosbította homoszexualitásra való hajlamát, mégis, a nyereségvágy késztette X.-et a zsarolásra. X. teljes mértékben erkölcstelen, cinikus és még fecsegő is. Háromezer évvel ezelőtt bizonyára Szodoma lakója lett volna, és az égből kicsapó lángok jogosan büntették volna vétkéért. Ám azt is el kell ismerni, hogy Y. [a zsarolás tárgyszemélye; M. F.] szintén ugyanezt a büntetést érdemelte volna. Ugyanis Y. idős és viszonylag gazdag, X.-nek mégis csupán azt ajánlotta fel, hogy beveszi egy pederaszták tulajdonolta cégbe, amelynek ő lehetett volna a pénztárnoka, hogy apránként kárpótolja magát abból a pénzből, amelyet ebbe az üzletbe fektettek. Ez az Y., aki egyszerre vagy egymást követő időkben, nem tudni, X. férfiszerelme és női szeretője is, megvetést és hányingert kelt. X. Z.-t szereti. Látni kellene egyiknek is és másiknak is a nőies jellegét ahhoz, hogy megérthessük, ezt a szót jogosan használjuk akkor, amikor is két annyira elnőiesedett férfiról beszélünk, hogy nem is Szodomában, hanem Gomorában kellett volna élniük.

És még folytathatnánk. Pl. Z.-vel kapcsolatban:

Egy meglehetősen középszerű lényről van szó, aki szembeszegülő, de akinek jó a memóriája és gondolatai között összefüggést teremt. Morális értelemben cinikus és erkölcstelen lény. Tobzódik a kicsapongásban, láthatóan ravasz és vonakodó. A szó szoros értelmében a bábáskodó módszert, a majotikát [így írják, maieutiké helyett! M. F.]¹¹ kell vele szemben alkalmazni. De jelleme legjellemzőbb vonásának a lustaság tűnik, amelynek meghatározó szerepét egyetlen jelző sem lenne képes visszaadni. Természetesen sokkal kevésbé fárasztó egy éjszakai szórakozóhelyen cserélgetni a lemezeket és vendégeket felszedni, mint ténylegesen dolgozni. Z. ráadásul elismeri, hogy anyagi szükségből vált homoszexuálissá, nyereségvágyból, és mivel rákapott a pénz ízére, továbbra is kitart e magatartás mellett.

Következtetés: „Z. különösen visszataszító.”

Láthatják, egyszerre igen keveset és igen sokat mondhatnánk erről a fajta diskurzusról. Hiszen végső soron egy olyan társadalomban, mint a miénk, ritkán bukkannak fel ilyen diskurzusok, amelyek egyszerre rendelkeznek a következő három tulajdonsággal. Első tulajdonságuk az igazságügyi döntések közvetlen vagy közvetett meghatározásának a képessége, amely végül is egy ember szabadlábra helyezését vagy fogva tartását illeti. Szélsőséges esetben ez az életről és a halálról való döntés képessége. Vagyis, ezek olyan diskurzusok, amelyek adott esetben az élet és a halál fölött rendelkeznek. Második tulajdonságukra rátérve: vajon honnan származik ez a hatalmuk? Egyrészt az igazságszolgáltatás intézményéből, de abból is, hogy az igazságszolgáltatás intézményén belül az igazság diskurzusaként működnek: az igazság diskurzusaként, minthogy tudományos státusszal bíró diskurzusokról avagy kizárólag kvalifikált emberek megalkotta diskurzusokról van szó egy tudományos intézményen belül. Vagyis, olyan diskurzusok ezek, amelyek ölhetnek, egyúttal az igazság diskurzusai is; és olyan diskurzusok is, amelyek nevetésre késztetnek – önök rá a tanúk és a bizonyíték.¹² Nos, azok az igazságdiskurzusok, amelyek nevetésre késztetnek, de rendelkeznek a gyilkolás intézményes hatalmával is, ezek olyan diskurzusok, amelyek egy olyan társadalomban, mint a miénk, talán érdemelnek némi figyelmet. Annál is inkább, minthogy míg e szakértői vélemények közül némelyek, mint láthatták, viszonylag súlyos, azaz viszonylag ritka ügyeket tárgyalnak, addig a második ügy, amely 1974-es (vagyis tavaly történt), a büntető igazságszolgáltatás mindennapi kenyere, illetve az összes szóban forgó bírósági vádlottat érinti. Ezek a mindennapi igazságdiskurzusok, amelyek ölnek, és amelyek nevettetnek, igazságszolgáltatásunk lényeges részét képezik.

Nem ez az első eset, hogy a bírói igazság működése nem csupán problematikus, hanem még meg is nevettet. És önök jól tudják, hogy a 18. század végén (azt hiszem, két évvel ezelőtt beszéltem erről)¹³ az a mód, ahogyan a büntetőjogi gyakorlatban az igazság bebizonyítását kezelték, egyszerre váltott ki iróniát és kritikát. Emlékeznek erre az egyszerre skolasztikus és aritmetikai bizonyítékra, amelyet a korban, a 18. századi büntetőjogban, legális bizonyítéknak hívtak, s amelyen belül mennyiségileg és minőségileg is súlyozott bizonyítékféleségek egész hierarchiáját alkották meg.¹⁴ Voltak kimerítő bizonyítékok és nem kimerítő bizonyítékok, teljes bizonyítékok és félig teljes bizonyítékok, egész bizonyítékok és félbizonyítékok, ráutaló jelek és nyomok. A bizonyítás mindezen elemeit kombinálták, összeadták, s ez egy bizonyos mennyiségű bizonyítékot eredményezett, amit a törvény, vagy inkább a szokásjog, az elítéléshez szükséges minimumként határozott meg. Ettől a pillanattól fogva ezen aritmetika, ezen bizonyítékkalkuláció alapján kellett a bíróságnak határoznia. A bíróság döntése, legalábbis bizonyos fokig, a bizonyíték ezen aritmetikájához volt kötve. A bizonyíték természetének és mennyiségének e törvényi definícióján, legalizálásán túl az az elv is létezett, miszerint a büntetéseket is úgy kell meghatározni, hogy arányosak legyenek az összegyűjtött bizonyítékok mennyiségével. Háromnegyed bizonyítékhoz háromnegyed büntetés, félbizonyítékhoz félbüntetés társult.¹⁵ Az igazság keresésének eme gyakorlata volt az, amely a tizennyolcadik század végi reformerekből – Voltaire-ből, Beccariából vagy az olyan emberekből, mint Servan és Dupaty – egyszerre váltott ki kritikát és iróniát. ¹⁶

A legális bizonyíték e rendszerével, a bizonyíték aritmetikájával szemben fogalmazták meg a belső meggyőződés elvét;¹⁷ azt az elvet, amellyel kapcsolatban ma az az érzésünk támadhat – mikor működés közben látjuk, illetve, mikor megfigyeljük azt, hogy az emberek miként reagálnak a következményeire –, hogy lehetővé teszi a bizonyítékok nélküli ítélethozatalt. Valójában azonban a belső meggyőződés elvének, ahogyan azt a 18. század végén megfogalmazták és intézményesítették, nagyon is pontos jelentése volt a korszakban. ¹⁸ brumaire 3-án intézményesítették. ]

Először is a következő: nem szabad ítéletet hozni, mielőtt szert tettünk volna a teljes bizonyosságra. Azaz, nem állhat fenn többé arányosság a bizonyítás és a büntetés között. A büntetésnek a mindent vagy semmit törvényének kell engedelmeskednie: egy nem teljes bizonyíték nem vonhat maga után részleges büntetést. Egyetlen büntetés sem szabható ki, legyen az akármennyire enyhe is, amíg a vádlott bűnösségének totális, teljes, kimerítő és egész bizonyítékára nem találnak rá. Ez az első jelentése a belső meggyőződés elvének: a bíró csak akkor hozhat elmarasztaló ítéletet, ha belsőleg meg van győződve a bűnösségről, és nem pedig, ha csupán gyanúval él.

Másodszor, az elv azt is jelenti, hogy nem csupán a törvény által meghatározott és kvalifikált bizonyítékokat tekinthetjük érvényesnek. Hanem, feltéve, hogy a bizonyítékok meggyőzőek – azaz olyan természetűek, hogy egy ítéletre képes, azaz igazságra szert tenni képes, akármilyen szellem egyetértését maguk után vonják –, mindegyiküket el kell fogadni. Nem a bizonyíték törvényessége, a törvénynek megfelelő mivolta az, ami bizonyítékká teszi, hanem a bizonyító ereje. A bizonyítékot a bizonyító erő teszi elfogadhatóvá.

S végül, a harmadik jelentése a belső meggyőződés elvének az, hogy a kritérium, amely alapján elismerést nyer, hogy a bizonyítás megalapozott, nem a jó bizonyítékok kanonikus táblázata, hanem a meggyőződés: egy bármilyen szubjektum meggyőződése, aki gondolkodó individuumként képes a megismerésre és szert tehet az igazságra. Ez azt jelenti, hogy a belső meggyőződés elve révén a klasszikus bizonyíték oly nevetséges aritmetikai-skolasztikus rendjéről áttértünk a feltételezett univerzális szubjektum számára való igazság tiszteletre méltó és anonim rendjére.

Valójában az univerzális igazság e rendje – amelyhez a büntető igazságszolgáltatás a 18. század óta idomulni tűnik – két jelenséget is maga után von, már ami a megvalósulást illeti. Két fontos tényezőt, avagy eljárást hordoz tehát, amelyek az igazságszolgáltatás igazságának valós gyakorlatát alkotják, de amelyek egyúttal ki is billentik e gyakorlatot ahhoz képest, ami a belső meggyőződés elvének szigorú és általános megfogalmazásában áll.

Először is, mint tudják, azon elv ellenére, hogy sohasem szabad büntetni, mielőtt megszereznénk a bizonyítékot, mielőtt a bíró belső meggyőződésre tenne szert, a gyakorlatban mindig fennmarad egy bizonyos arányosság a bizonyosság foka és a kiszabott büntetés súlyossága között. Önök nagyon jól tudják, hogy amikor nem vagyunk teljesen bizonyosak egy vétséget vagy bűnt illetően, az ügy bírája – akár bíróról, akár esküdtről van szó – hajlamos a bizonytalanságát a büntetés enyhítésében kifejezni. A nem teljesen megszerzett bizonytalanságnak valójában egy enyhén vagy jelentős mértékben csökkentett büntetés felel meg, azaz a büntetés megmarad. Vagyis, az erős vélelem még a mi szisztémánkban is, és a belső meggyőződés elvének ellenére, sohasem marad teljesen büntetés nélkül. Ezen a módon működnek az enyhítő körülmények.

Mire is szolgáltak volna elvben az enyhítő körülmények? Arra, hogy árnyalják az 1810-es büntető törvénykönyvben megfogalmazott törvény szigorát. 1832-ben, az enyhítő körülmények megfogalmazása során, a törvényhozó által kitűzött valódi cél nem a büntetések enyhítésének megengedése volt; hanem épp ellenkezőleg, azon felmentő ítéletek megakadályozása, amelyeket az esküdtszék túlságosan gyakran mondott ki, amikor is nem kívánta a törvényt teljes szigorával alkalmazni. Különösképp a gyermekgyilkosságok esetében, a vidéki bíróságok egyáltalán nem is büntettek, minthogy, ha büntettek volna, kénytelenek lettek volna a vonatkozó törvénycikket alkalmazni, ami a halálbüntetés volt. Hogy ne alkalmazzák a halálbüntetést, felmentő ítéletet hoztak. 1832-ben azért ruházták fel az esküdtszékeket az enyhítő körülmények révén a törvény mérlegelő alkalmazásának a lehetőségével, hogy lehetővé tegyék a számukra és a büntető igazságszolgáltatás számára a szigor méltányos fokát.

Valójában mire vezetett mindez a törvényhozó kifejezett célkitűzése helyett? Az történt, hogy az esküdtszékek szigorúbb ítéleteket hoztak. Ám ezen felül még lehetővé vált a belső meggyőződés elvének a megkerülése is. Amikor az esküdteknek dönteniük kellett valakinek a bűnösségéről, arról a bűnösségről, amely mellett sok bizonyíték szólt, de nem érte el a bizonyosság szintjét, akkor alkalmazták az enyhítő körülmények elvét, és kissé avagy jelentősen enyhébb ítéletet szabtak ki, mint a törvény által előírt büntetés lett volna.

A Goldman-ügyben,¹⁹ amely ezelőtt néhány héttel zajlott, magán az igazságszolgáltatás intézményrendszerén belül tört ki a botrány. Mi is történt valójában? Az esküdtszék végső soron a belső meggyőződés elvét érvényesítette. Azaz, úgy vélte, hogy van belső meggyőződése, és a büntetést aszerint alkalmazta, ahogyan azt az ügyész kérte. Az ügyész azonban annyira hozzá volt szokva ahhoz, hogy akkor, amikor kételyek merülnek fel, nem szokták az ügyészség keresetét maradéktalanul foganatosítani, hanem kissé csökkentik, hogy maga is meglepődött a büntetés szigorán. Meglepetése árulkodó. A valóságban a belső meggyőződés elve mögött működik az a gyakorlat, amely a büntetést továbbra is a bizonyíték bizonytalanságának fényében módosítja, pontosan ugyanúgy, mint a legális bizonyítékok régi rendszerében.

Van egy másik gyakorlat is, amely bizonyos jegyeinél fogva az igazságszolgáltatás 18. századi működésmódjához hasonlít, mivel ugyancsak a belső meggyőződés elvének meghamisításához és a legális bizonyítékhoz hasonló valami újraalkotásához vezet. A legális bizonyíték ezen kvázi-rekonstrukciója természetesen nem a legális bizonyítékok aritmetikájának újraalkotásaként jelenik meg, hanem ama tényben, hogy bizonyos bizonyítékok önmagukban nagyobb hatóképességgel és bizonyító értékkel bírnak, mint mások, függetlenül attól, hogy mennyire racionális a struktúrájuk. Ez azonban ellentétes a belső meggyőződés elvével, amely kimondja, hogy bármilyen bizonyíték hozzáadódhat az eddigiekhez, bármiféle bizonyíték gyűjthető, és csakis az ügy bírája – legyen bár bíró vagy esküdt – lelkiismeretének kell őket mérlegelnie. De ha némely bizonyítékok nem a racionális struktúrájuk nyomán, akkor mégis mi által bírnak nagyobb bizonyító erővel? Hát nem más, mint azon szubjektum által, aki bemutatja őket. Ezért van az, például, hogy a rendőrségi jelentések vagy a rendőrök tanúvallomásai a jelenlegi francia igazságszolgáltatás rendszerében valamifajta előnyt élveznek minden egyéb jelentéssel és tanúvallomással szemben, minthogy felesküdött rendőrségi hivatalnokok kijelentései. Másfelől, a szakértői jelentés is előnyt élvez a bírósági bizonyítás minden más eleméhez képest, amennyiben a szakértői státusz tudományos értéket vagy inkább tudományos státuszt kölcsönöz azoknak, akik a kijelentéseket teszik. Ezek nem legális bizonyítékok abban az értelemben, ahogyan azt a klasszikus jog értette még a 18. század végén is, mégis, olyan kitüntetett törvényszéki kijelentések, amelyek az igazság megállapítására tartanak igényt, s ez az igény bensőleg tartozik hozzájuk, azon egyének státuszánál fogva, akik kijelentik őket. Azaz, ezeknek a kijelentéseknek sajátos igazságeffektusaik és hatalmi effektusaik vannak: bizonyos kijelentések törvényfelettiséggel bírnak a törvényszéki igazság létrehozásában.

Szeretnék egy pillanatra megállni az igazság [vérité] és az igazságszolgáltatás [justice] kapcsolatánál, minthogy természetesen ez a nyugati filozófia egyik alapvető témája.²⁰ Minden jogi, politikai és kritikai diskurzus egyik legközvetlenebb és legradikálisabb előfeltevése, hogy az igazság kinyilvánítása és az igazságszolgáltatás gyakorlata között lényegbevágó összetartozás van. Az a pont, ahol találkoznak, egyfelől az igazságszolgáltatásra hivatott intézmények, másfelől az igazság kinyilvánítására felhatalmazott intézmények, vagyis röviden, ahol találkozik a bíróság és a tudós, ahol a bírósági intézmény és az orvosi vagy az általában vett tudományos tudás keresztezik egymást. Ezen a ponton olyan kijelentések jönnek létre, amelyek az igazság diskurzusának státuszával rendelkeznek, és egyúttal jelentős a bíróságra gyakorolt hatásuk is. Mégis, e kijelentéseknek megvan az a különös tulajdonságuk, hogy a tudományos diskurzusnak még a legalapvetőbb formációs szabályaitól is távol esnek; s ugyancsak távol kerülnek a jog szabályszerűségeitől is, valamint a szó szoros értelmében groteszkek, akárcsak azok a szövegek, amelyeket az imént felolvastam.

Groteszk szövegek ezek – és amikor azt mondom, „groteszk”, ha nem is veszem egészen szigorú értelemben, mégis valamennyire körülhatárolt és komoly értelmet tulajdonítok a kifejezésnek. „Groteszknek” fogom nevezni egy diskurzus vagy individuum azon jellegzetességét, hogy státuszából fakadóan gyakorol hatalmi effektusokat, miközben belső minőségének éppenhogy meg kellene fosztania ezektől az effektusoktól. A groteszk, vagy ha tetszik, az „Übü-szerűség”,²¹ nem pusztán a szidalom kategóriája, nem sértő jelző, nem ebben az értelemben akarom használni. Azt gondolom, hogy ez egy szabatos kategória; vagy legalábbis meg kellene határoznunk a történeti-politikai elemzésnek egy olyan szabatos kategóriáját, amely a groteszk vagy az Übü-szerűség kategóriája volna. Az Übü-szerű terror, a groteszk szuverenitás, avagy, kissé szigorúbban fogalmazva, a hatalmi effektusok maximalizálása annak a hiteltelenítése révén, aki létrehozza őket: azt gondolom, ez nem a hatalom történetének egy véletlenét, nem a mechanikájában beállt hibát jelöli. Hanem számomra úgy tűnik, hogy ez az egyik fogaskerék, amely szerves részét képezi a hatalom mechanizmusainak. A politikai hatalom, legalábbis bizonyos társadalmakban, s a miénkben feltétlenül, megteremtheti annak a lehetőségét, sőt meg is teremtette, hogy egy olyan pontról érvényesítse hatásait, mi több, hogy itt lelje fel hatásainak eredetét, amelyik nyilvánvalóan, kendőzetlenül és akaratlagosan hitelét vesztette gyűlöletes, gonosz vagy nevetséges mivolta által. Végső soron, a hatalom eme groteszk mechanizmusa, avagy a hatalom mechanikájához tartozó groteszk jelleg mint fogaskerék meglehetősen régóta jelen van társadalmaink struktúráiban és politikai működésében. Ott vannak a Római Birodalom történetének kirívó példái, ahol a groteszk, ha nem is igazán a kormányzás, de az uralkodás egy módja volt, amikor is minden hatalmi effektus eredete és tapadási pontja szinte színpadias módon vesztette hitelét a császár személyében. Ez a hitelvesztés teszi, hogy a majestas, eme hatalmi többlet letéteményese bármilyen egyéb hatalomhoz képest, személyében, alakjában, fizikai valójában, jelmezében, gesztusaiban, testében, szexualitásában, létmódjában, egy aljas, groteszk és nevetséges figura. A groteszk hatalom, a gonosz szuverenitás működését és mechanikáját Nerótól Heliogabalusig folyamatosan felhasználták a Római Birodalom működtetésében.²²

A groteszk az önkényes szuverenitáshoz kapcsolódó egyik legfontosabb eljárásmód. De önök azt is tudják, hogy a groteszk az alkalmazott bürokráciához tartozó inherens eljárás. Hogy az adminisztratív gépezet, megkerülhetetlen hatalmi effektusaival együtt, a középszerű, buta, imbecillis, korpás, nevetséges, ütött-kopott, szegény, tehetetlen hivatalnok által működik, a 19. század óta fontos mozzanata a nagy nyugati bürokráciáknak. A közigazgatás groteszkje nemcsak a közigazgatás jövőbelátó megragadása Balzac, Dosztojevszkij, Courteline vagy Kafka által, hanem olyan lehetőség, amelyet a bürokrácia valóban magára öltött. Az „Übü-ülőpárna” hozzátartozik a modern közigazgatás működéséhez, amiképp Rómában a császári hatalom működéséhez is hozzátartozott, hogy az emberek egy bolond hisztrió kezei között voltak. Amit a Római Birodalomról és a modern bürokráciáról állítok, azt a hatalom számos egyéb mechanikus formáiról is állíthatnánk, például, ahogyan a fasizmusban vagy a nácizmusban megjelenik. Mussolini groteszk mivolta teljes mértékben része volt a hatalom mechanizmusának. A hatalom azt a képet mutatta magáról, hogy olyan valakitől ered, aki színpadias módon be van öltözve, bohócként, pojácaként van megtervezve.

Számomra úgy tűnik, hogy az aljas szuverenitástól a nevetséges tekintélyig rengeteg fokozata létezik annak, amit úgy hívhatunk, hogy a hatalom hitvány mivolta. Önök tudják, hogy az etnológusok – s most különösen azokra a gyönyörű elemzésekre gondolok, amelyeket Clastres nemrégiben publikált²³ – jól leírták azt a jelenséget, hogy akinek az emberek hatalmat adnak, azt egyúttal nevetségessé és alávalóvá is teszik, vagy bizonyos rítusok és ceremóniák révén, kedvezőtlen fényben mutatják be. Ezekben az archaikus vagy primitív társadalmakban vajon a hatalmi effektusok korlátozásáról van-e szó e rituálé révén? Lehetséges. Azonban úgy vélem, ha fel is leljük ugyanezeket a rituálékat a mi társadalmainkban, ezeknek teljesen más a funkciójuk. Ha a hatalmat kifejezetten alávalónak, aljasnak, Übü-szerűnek vagy egyszerűen csak nevetségesnek mutatják be, az szerintem nem azért történik, hogy korlátozzák a hatásait, illetve hogy mágikus módon megfosszák koronájától azt, akit megkoronáznak. Számomra úgy tűnik, hogy éppen ellenkezőleg, a hatalom megkerülhetetlenségének, kikerülhetetlenségének a feltűnő kinyilvánításáról van szó, amely hatalom működhet teljes szigorával egyetemben, erőszakos racionalitásának legszélsőbb pontján is, még akkor is, ha olyan valaki kezében van, aki valójában hiteltelen. A szuverenitás alávalóságának a problémája, a diszkvalifikált szuverén problémája, végső soron ez Shakespeare problémája is; a királydrámák sorozata veti fel pontosan ezt a problémát, anélkül hogy valaha is megalkották volna a szuverén alávalóságáról szóló elméletet.²⁴ De még egyszer, társadalmunkban, Nerótól (aki talán az alávaló szuverén legelső nagy, megalapozó figurája) a remegő kezű kisemberig, aki bunkerja mélyéről – negyvenmillió halott által megkoronázva – nem kívánt semmi egyebet, csak két dolgot: hogy mindent, ami fölötte van, romboljanak le, és hogy hozzanak neki egy rakás csokoládés süteményt –, íme az alávaló szuverén kiteljesedett működésmódja.²⁵

Se erőm, se bátorságom, se időm arra, hogy az idei előadássorozatot ennek szenteljem. Viszont szeretném a groteszk problémáját feleleveníteni azon szövegek kapcsán, amelyeket felolvastam önöknek. Úgy gondolom, nem egyszerűen negatív minősítésként kell tekintenünk azt, amikor e szövegeket groteszkként ismerjük fel, illetve amikor a groteszk létezésének és funkciójának a problémáját vetjük fel e szövegekben. Az igazságszolgáltatás, azon a szélső pontján, ahol felruházza magát az ölés jogával, bevezeti azt a diskurzust, amely Übü diskurzusa: a tudós Übüt beszélteti. Hogy ünnepélyesen fejezzük ki magunkat, jelentsük ki a következőt: a Nyugat, amely – a görög társadalom, városállam óta kétségtelenül – szüntelen arról álmodott, hogy az igazság diskurzusát hatalommal ruházza fel az igazságos államban, végső soron kontrollálatlan hatalmat biztosított az igazságszolgáltatás gépezetében a paródiának, illetve a tudományos diskurzus paródiájának – amelyet ekképp is ismernek fel. Ámde most az ideológiai vagy az „institucionalista” elemzés helyett azt fogom megkísérelni, hogy azonosítsam és elemezzem a hatalom technológiáját, amely e diskurzusokat használja és működtetni próbálja.

Ennek érdekében, első megközelítésben felteszem a kérdést: mi történik ebben az Übü-féle diskurzusban, amely a bírósági gyakorlat, a büntetőjogi gyakorlat kellős közepén található? A pszichiátriai-büntetőjogi Übü elméletéről lesz tehát szó. E néhány példával érzékeltetett diskurzusban, vélném, duplázódásokról (doublage) kellene beszélnünk. Vagyis a büntetőjogi ügyekkel kapcsolatos pszichiátriai diskurzusok nem hoznak létre, ahogy mondani szokták, egy másik színteret; ellenkezőleg, ugyanazon a színtéren kettőzik meg az elemeket. Nincs szó cezuráról, amely a szimbolikushoz való hozzáférést jelölné, hanem kényszerű szintézisről, amely a hatalom tovaterjedését és hatásainak végtelen áthelyeződését biztosítja.²⁶

Először is, a pszichiátriai szakértelem lehetővé teszi a bűntény megkettőzését ahhoz képest, ahogyan a törvény meghatározza, magától a törvénysértéstől különböző, másfajta dolgok sorozata révén: egy sor olyan viselkedésről, létmódról van szó, amelyeket a pszichiátriai szakértő diskurzusa természetesen úgy mutat be, mint a bűntény okát, eredetét, motívumát, kezdőpontját. Sőt, a bírósági gyakorlatban ezek fogják alkotni a lényeget, magát a büntetendő matériát. Önök tudják, hogy a büntetőtörvénykönyv szerint – mégpedig az 1810-es Code Napoléon szerint, de ezt az elvet már a forradalom alatt születő úgynevezett átmeneti törvénykönyvek²⁷ is elismerték – csak azok a kihágások büntethetők, amelyeket a törvény ekképp határozott meg, mégpedig az a törvény, amelyik a kérdéses cselekedetet megelőzi. A büntetőjognak nincs visszamenőleges hatálya, leszámítva néhány kivételes esetet. Azonban hogyan viszonyul a szakértői vélemény a törvény betűjéhez, amely így hangzik: „Csak azok a törvénysértések büntethetők, amelyeket a törvény ekként határozott meg”? Milyen típusú tárgyiságokat mutat fel? Milyen típusú tárgyiságokat ajánl a bíró figyelmébe a bírósági beavatkozás tárgyaiként és a büntetés célpontjaként? Ha most újra megnézzük a fogalmakat – és persze idézhetnék egyéb szövegeket is, az 1955–1974-ig terjedő időszak szakértői véleményeiből egy kisebb sorozatot állítottam össze –, vajon melyek azok a tárgyiságok, amelyeket a pszichiáter szakértők felmutatnak, amelyeket a bűntetthez rögzítenek, s amelyek ezáltal a bűntett megkettőződését és mását jelentik? A következő fogalmakat minduntalan fellelhetjük a szövegek e sorozatában: „pszichológiai éretlenség”, „kevéssé strukturált személyiség”, „a valóság helytelen megítélése”. Azután ezeket a kifejezéseket is mind a kérdéses szakértői véleményekben találtam: „súlyos érzelmi bizonytalanság”, „komoly emocionális zavar”. Vagy: „kompenzáció”, „képzelődés”, „perverz gőg megnyilvánítása”, „perverz játék”, „hérosztratizmus”, „alkibiadizmus”, „donjuanizmus”, „bovaryzmus” stb. A kifejezések ezen együttese, avagy kétfajta sorozata vajon miféle funkciót töltenek be? Először is azt, hogy a törvénysértést tautologikus módon megismételjék, hogy individuális vonásként szilárdítsák meg és hozzák létre. A szakértői vélemény lehetővé teszi, hogy a cselekedetről átváltsunk a viselkedésre, a bűntettről a létmódra, illetve hogy e létmódot úgy tüntessük fel, mint ami maga a bűntett, de olyan, ami valamilyen értelemben általános állapotként jellemzi az egyén viselkedését. Másodszor, a fogalmak eme sorozatainak az is a funkciója, hogy áthelyezzék a bűntett megvalósulásának a terepét; ugyanis az, amit ezek a viselkedések áthágnak, az nem a törvény, mivel semmiféle törvény nem tiltja, hogy érzelmileg kiegyensúlyozatlanok legyünk, semmiféle törvény nem tiltja, hogy emocionális zavaraink legyenek, semmiféle törvény nem tiltja, hogy perverz módon legyünk gőgösek, valamint a hérosztratizmussal szemben sincsenek törvényi gátak. Azonban, ha ezek a viselkedések nem a törvényt szegik meg, akkor vajon mit? Amivel szemben feltűnnek, amivel kapcsolatban megjelennek, az a fejlődés optimális szintje: „pszichológiai éretlenség”, „kevéssé strukturált személyiség”, „súlyos egyensúlyzavar”. Ugyancsak megfogalmaznak egy valóságkritériumot is: „a valóság helytelen megítélése”. Ezek morális minősítések, mint a szerénység vagy a hűség. Avagy etikai szabályok.

Röviden, a pszichiátriai szakértelem lehetővé teszi, hogy létrejöjjön a bűntett pszichológiai– etikai megkettőződése (doublet). Vagyis, hogy a bűntett elveszítse törvényi minősítését, szemben azzal, ami a törvénykönyvben áll, hogy mögötte láthatóvá váljék a mása (double), amelyik úgy hasonlít rá, mint egyik tojás a másikra, és amelyik úgy alakítja át, hogy már nem törvénysértésről van szó, a legalitás értelmében, hanem bizonyos mennyiségű szabálytól való eltérésről, amely szabályok lehetnek fiziológiaik, pszichológiaiak, erkölcsiek stb. Erre önök azt mondhatnák, hogy ez nem annyira súlyos dolog, és ha a pszichiáterek, amikor felkérik őket, hogy írjanak szakértői véleményt egy bűnözőről és a következőket mondják: „Végső soron, ha lopott, ez azért történt, mert tolvaj; avagy, ha gyilkosságot követett el, azért tette, mert ölésre való késztetése van”, akkor ez semmivel sem több, mint a lány némaságának Molière-féle elemzése.²⁸ Csakhogy a valóságban ez komolyabb dolog, és nem csak azért, mert emberek halálát vonhatja maga után, mint ahogy azt az imént megállapítottam. Ami ennél is súlyosabb, az nem más, mint hogy amit a pszichiáter kínál, az még csak nem is a bűn magyarázata: valójában magát a dolgot akarja büntetni, a bírósági apparátusnak ezt kell megragadnia és uralnia.

Emlékezzenek vissza, hogy mi történt az Algarronról szóló szakértői véleményben: „Nekünk, mint szakértőknek nem kell tudnunk megmondani, hogy elkövette-e a bűnt, amivel vádolják. De tegyük fel, hogy elkövette. Én mint pszichiátriai szakértő, megmagyarázom önöknek, hogyan követte volna el, ha elkövette volna”. Ennek az ügynek az egész elemzése (többször is kiejtettem a vádlott nevét, nem érdekes) valójában annak a megmagyarázása, hogy milyen módon lett volna elkövethető a bűn. A szakértők egyébként ezt kertelés nélkül meg is fogalmazzák: „Azon feltevés alapján fogunk érvelni, hogy A. L.-re, a fiatal lányra valamilyen módon olyan szellemi befolyást gyakorolt, amely gyermeke meggyilkolásához vezette.” A végén pedig ezt írják: „Anélkül, hogy állást foglalnánk a bűnösség létét, avagy mértékét illetően, megérthetjük, hogy A. miképp gyakorolhatott káros befolyást a lányra”. A végső konklúzióra pedig önök is emlékeznek: „Azaz, A.-t felelősnek kell tartanunk”. De vajon mi az, ami napvilágra került a kiinduló hipotézis – vagyis, hogy valamiféle felelőssége talán lehetett A.-nak – és a végső következtetés között? Megjelent egy személyiség, akit felkínáltak a bírósági apparátusnak, egy, a világhoz való alkalmazkodásra képtelen férfi, aki szereti a zűrzavart, aki extravagáns vagy szokatlan tetteket hajt végre, aki gyűlöli az erkölcsöt, megtagadja törvényeit, és aki a bűnig is eljuthat. Olyannyira, hogy végső soron az, akit elítélnek, nem a szóban forgó gyilkosságban valóban cinkos valaki, hanem az alkalmazkodni képtelen személy, aki szereti a rendbontást, és aki olyan cselekedeteket hajt végre, amelyek a bűnhöz is elvezethetik. Amikor azt mondom, hogy valójában a személy az, akit elítélnek, nem csak azt akarom mondani, hogy a bűnös helyett, a szakértőnek köszönhetően, egy gyanúsítottat ítélnek el (ami természetesen igaz), hanem ennél többet állítok. Ami bizonyos értelemben súlyosabb, az nem más, mint hogy végső soron, ha a szóban forgó személy bűnös is, amit benne a bíró elítél, az – a pszichiátriai szakértői vélemény alapján – már éppen hogy nem a bűntett vagy a vétség. Amit a bíró megítél, és amit büntetni fog, az a mozzanat, amelyre a büntetést alkalmazzák: az pontosan ezeket a szabálytalan viselkedéseket jelenti, amelyeket a bűntett okaként, eredetpontjaként, kiformálódási helyeként mutatnak fel, de amelyek a bűnnek csupán pszichológiai és morális megkettőződései (doublet).

A pszichiátriai szakértelem lehetővé teszi, hogy a törvény által meghatározott törvényszegés helyett a pszichológiai-morális szempontból értékelt kriminalitás váljék a büntetés alkalmazásának a helyévé. Egy olyan oktulajdonítás révén, amelynek a tautologikus jellege nyilvánvaló, egyúttal hozadéka kevés (hacsak nem kíséreljük meg az ilyenfajta szöveg racionális struktúráinak az elemzését, ami érdektelen volna), megváltozik a büntetés célpontja; a hatalmi mechanizmus alkalmazásának helyét, vagyis a törvényileg meghatározott büntetést elhagyva olyan tárgyiságok terepére jutunk, amely valamifajta ismeretre, az átalakítás technikájára, racionális és összehangolt kényszerek együttesére alapozódik. Az igaz, hogy a pszichiátriai szakértelem tudást illető hozzáadott értéke a nullával egyenlő, ám ez kevéssé fontos. Ami a szerepében lényeges, az nem más, mint hogy tudományos tudásként legitimálja a büntető hatalom túlterjeszkedését a törvénysértésen. Az a lényeges benne, hogy lehetővé teszi, hogy a bírói hatalom büntető tevékenységét áthelyezzék az individuumok átalakítására kidolgozott technikák általános korpuszába.

A pszichiátriai szakértelem második funkciója (míg az első az volt, hogy a bűntettet megkettőzte a kriminalitás révén) nem más, mint hogy a bűntett elkövetőjét megkettőzi azzal a 18. században újonnan megjelenő személyiséggel, aki a bűnöző. A „klasszikus” szakértelem számára, amelyet az 1810-es törvény fogalmai szerint határoztak meg, a kérdés lényegében a következőképpen merült fel: kizárólag azért fordultak szakértőhöz, hogy megtudják, vajon a vádlott, abban a pillanatban, amikor elkövette a tettét, nem volt-e az elmezavar állapotában. Mivel, ha esetében elmezavar állott fenn, akkor nem volt felelősnek tekinthető azért, amit tett. Ez a nevezetes 63. [javítva: 64.] cikkely, amely kimondja, hogy nincs se bűn, se vétség, ha az elkövetés pillanatában az egyénnél elmezavar lépett fel.²⁹ Ehhez képest vajon mi történik azokban a szakértői véleményekben, amelyek a jelenben fejtik ki hatásaikat, s amelyeket példaként mutattam önöknek? Vajon ténylegesen azt vizsgálják, hogy az elmezavar állapota lehetővé teszi-e, hogy a tett elkövetőjét ne tekintsük a tetteiért jogi értelemben felelős szubjektumnak? Egyáltalán nem. A szakértői vélemény egészen mást csinál. Először is, megkísérli meghatározni a büntetés némiképp ingerküszöb alatti előzményeit.

Most egy olyan szakértői véleményt idézek önöknek példaképp, amelyet az 1960-as években készített a büntetőjogi pszichiátria három nagy öregje, és amelynek kimenetele egyébként halál lett, minthogy a „vélemény tárgyát” halálra ítélték, és guillotine által kivégezték. A következőket olvashatjuk erről az emberről:

R. esetében a meghökkentés vágya mellett az uralkodás, a parancsolás, a hatalomgyakorlás (amely a gőg egy másfajta megnyilvánulása) iránti szenvedély már nagyon korán megjelent. Gyermekkorától fogva zsarnoskoskodott szülein, jeleneteket rendezett a legcsekélyebb bosszúság esetén is, valamint már a gimnáziumban megpróbálta osztálytársait lógásra csábítani. Esetében a fegyverek és az autók iránti szeretet, valamint a játékszenvedély is igen korán jelentkezett. Már a gimnáziumban pisztolyokat mutogatott. A Gibert könyváruházban lefülelték, miközben egy pisztollyal játszadozott. Később fegyvereket gyűjtött és cserélt , illetve kereskedett is velük, élvezte a hatalom és a felsőbbrendűség magabiztosságot kölcsönző érzését, amit a gyengék számára a tűzfegyver viselése nyújt. Ugyanígy, a motorok, majd később a gyors autók, amelyeket, úgy tűnik, sűrűn cserélgetett, és amelyeket a lehető leggyorsabban vezetett, hozzájárultak – noha igencsak tökéletlen módon – uralkodásra törő vágya kielégítéséhez. ³⁰

Vagyis egy efféle szakértői véleményben felelevenítik a törvénysértés nélküli vétkek, a nem illegális rossz tulajdonságok sorozatát. Másként szólva, megmutatják, hogy a tettes már a bűne elkövetése előtt is hasonlított a bűnére. Az ezen elemzésekben a „már” határozószó ismétlődő használata az elejétől a végéig önmagában egy módja annak, hogy egy egyszerű analógia révén kiemeljék az ingerküszöb alatt maradó kihágások és a nem illegális rendellenességek sorozatát, s hogy fölhalmozva őket, magához a bűnhöz tegyék hasonlatossá. Feleleveníteni a vétkek sorozatát, megmutatni, hogyan hasonlított már eleve az individuum a bűnére, s egyúttal, e sorozaton keresztül felmutatni azt a másik sorozatot, amelyet patologikuson túlinak nevezhetnénk. Ez a patologikuson túli közel áll a betegséghez, de egy olyan betegséghez, amely valójában nem is az, minthogy inkább erkölcsi hiányosság. Végső soron e sorozat a bizonyítéka annak, hogy ez a viselkedés, ez a magatartás, ez a jellem, inkább morális értelmű hibákat jelöl, nem pedig orvosilag értett betegségeket vagy a legalitás értelmében vett törvénysértéseket. Az ingerküszöb alatti kétértelműségek hosszú sorozatáról van itt szó, amelyeknek a családfáját a szakértők mindig is szerették volna rekonstruálni.

Önök közül azok, akik tanulmányozták a Rivière-ügy iratait,³¹ láthatták, hogy már 1836-ban ilyen volt a pszichiáterek gyakorlata, és egyúttal a tanúké is, akiket arra ösztökéltek, hogy vallomásukban rekonstruálják a patologikus alattinak és a legálison túlinak, avagy a patologikuson túlinak és a legális alattinak eme teljességgel kétértelmű sorozatát, amely magának a bűnnek a jövőbe látó rekonstrukcióját jelenti egy leegyszerűsített kontextusban. Erre szolgál a pszichiátriai szakértelem. S ezen ingerküszöb alatti, patologikuson túli és legalitás alatti stb. kétértelműségek sorozatába a szubjektum jelenléte a vágy formájában íródik bele. Mindezen részletek, mindezen aprólékosság, mindezen piciny gonoszság, mindezek a nem teljesen szabályos dolgok: a szakértői vélemény megmutatja, hogy a szubjektum hogyan van bennük ténylegesen jelen, mégpedig a bűntettre irányuló vágy formájában. Ezért abban a szakértői véleményben, amelyet az imént olvastam fel önöknek, és amelyben egy olyan emberről volt szó, akit végül is halálra ítéltek, a szakértő ezt mondja: „Minden gyönyört meg akart ismerni, mindent nagyon gyorsan kiélvezni, erős érzésekre vágyott. Ez volt a maga elé kitűzött cél. Csupán csak a drog esetében habozott, minthogy félt a függőségtől, valamint a homoszexualitás esetében, de nem elvből, hanem mert nem volt rá késztetése. R. nem tűrte, hogy szándékaiban, szeszélyeiben akadályozzák. Nem tudta elfogadni, ha akaratának ellenálltak. Szüleivel szemben az érzelmi zsaroláshoz folyamodott; az idegenekkel és az alvilággal szemben fenyegetést és erőszakot alkalmazott.” Azaz, a bűnre való állandó késztetés elemzése lehetővé teszi, hogy a vágy logikájában vagy mozgásában rögzítsük azt, amit az illegalitás radikális pozíciójának nevezhetnénk. A szubjektum vágya a törvény áthágásához kötődik: vágya alapvetően rossz. De a bűn vágya – s ezt rendszeresen viszontlátjuk ezekben a szakértői véleményekben – mindig együtt jár a szubjektum hiányosságával, meghasonlásával, gyengeségével, tehetetlenségével. Emiatt tűnnek fel rendszeresen az olyan fogalmak, mint az „intelligencia hiánya”, „sikertelenség”, „kisebbrendűség”, „szegénység”, „csúnyaság”, „éretlenség”, „fejlődési rendellenesség”, „infantilizmus”, „viselkedés archaizmusa”, „instabilitás”. Ugyanis ez a büntetőjog alatti, patologikuson túli sorozat, amelyből egyszerre olvasható ki a vágy törvénytelensége és a szubjektum fogyatékos mivolta, egyáltalán nem azért létezik, hogy a felelősséget illető kérdésre feleljen; ellenkezőleg, azért létezik, hogy ne válaszoljon rá, hogy a pszichiátriai diskurzus elkerülhesse ama kérdés feltevését, amelyet pedig hallgatólagos módon meghatároz a 64. cikkely. Azaz, annál fogva, hogy a bűntettet egy sorba állítják a büntetőjog alattival és a patologikuson túlival, ezen összefüggés megteremtésével a törvénysértés elkövetője köré egy jogi értelemben kiismerhetetlen terepet alkotnak. Rendellenességeiből, intelligenciahiányából, sikertelenségeiből, kielégíthetetlen és végtelen vágyaiból elemek sorozatát hozzák létre, amelyekkel kapcsolatban a felelősség kérdését fel sem lehet vetni, illetve ez fel sem merülhet, minthogy, végső soron, ezen leírások nyomán, a szubjektum egyaránt felelős lesz mindenért és semmiért sem lesz felelős. A jog számára felismerhetetlen személyiségről van szó, akiről – ráadásul saját törvényei és szövegei értelmében – az igazságszolgáltatás kénytelen lemondani. A bírók és az esküdtek előtt többé nem egy jogalany áll, hanem egy tárgy: a megjavítás, a readaptáció, a beillesztés, a hozzáigazítás technológiájának és tudásának a tárgya. Vagyis a szakértelemnek az a funkciója, hogy megkettőzze a bűntett elkövetőjét – legyen bár felelős vagy sem – egy olyan bűnöző szubjektum révén, aki egy sajátos technológia tárgyává válik.

Úgy vélem, hogy a pszichiátriai szakértői véleménynek létezik egy harmadik funkciója is: nem csak a bűntett kriminalitás általi megkettőzése – miután a törvénysértés elkövetője a bűnöző szubjektum által már meg lett kettőzve. Az is a funkciói közé tartozik, hogy létrehozzon, előhívjon egy következő megkettőzést, vagy inkább megkettőzések egy csoportját. Egyfelől létrehívja azt az orvost, aki egyúttal orvos-bíró is. Tehát attól a pillanattól fogva, hogy az orvosnak vagy a pszichiáternek az lesz a funkciója, hogy megállapítsa, fellelhetünk-e az elemzett szubjektumban egy bizonyos számú viselkedést vagy vonást, amelyek valószínűsítik – a kriminalitás fogalmai szerinti – a törvénysértő magatartás kiformálódását és megjelenését, a szakértői véleménynek gyakran vagy rendszeresen bizonyító értéke lesz, vagy pedig a bizonyítás elemévé válik, ami a lehetséges kriminalitást vagy az individuumnak felróható esetleges jövőbeli törvénysértést illeti. Azáltal, hogy leírják bűnöző karakterét, a kriminális vagy a kriminálison túli viselkedéseinek alapzatát, amely viselkedéseket gyermekkora óta hurcol magával, természetesen elősegítik azt, hogy vádlottból elítéltté váljék.

Senki ne mondja, hogy a bírók azok, akik ítéletet hoznak, míg a pszichiáterek csupán a szóban forgó szubjektumok mentalitását elemzik, illetve csak személyiségük pszichotikus voltáról döntenek! A pszichiáter valójában bíróvá válik; tényleges vizsgálati eljárást folytat, de nem az egyének jogi felelősségének a szintjén, hanem valós bűnösségük kérdését illetően. És megfordítva, a bíró ugyancsak megkettőződik az orvos jelenlétében. Minthogy attól a pillanattól fogva, amikor a bíró valójában nem a törvény által meghatározott törvénysértést elkövető jogi szubjektum fölött ítélkezik, hanem azon egyén fölött, aki mindezen így meghatározott jellemvonások hordozója, azaz attól a pillanattól fogva, hogy a jogi szubjektum etikai-morális megkettőződésével lesz dolga, már nem a törvénysértést bünteti. Hanem élhet azzal a luxussal, eleganciával vagy önfelmentéssel, ahogy tetszik, hogy egy egyénnel kapcsolatban csupán egy sor megjavító, readaptáló, beillesztő intézkedést hoz. Ilyen módon a büntetés undok hivatása a gyógyítás csodálatraméltó hivatásává alakul. Többek között ezt a megfordítást szolgálja a pszichiátriai szakértelem.

Mielőtt befejezném, szeretnék még két dolgot hangsúlyozni. Hiszen önök talán azt fogják nekem mondani: ez mind igen derék, de egy olyan orvosi-jogi gyakorlatot ír le némileg agresszív módon, amely, végső soron, nem túl régi. A pszichiátria egyelőre nyilván csak a kezdeti hebegésnél tart, de nagy nehézségek árán, lassanként kiemelkedünk ezekből a zavaros gyakorlatokból, amelyeknek még fellelhetjük nyomait az ön által rosszindulatúan kiválasztott szövegekben. Csakhogy, erre azt válaszolnám önöknek, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz, minthogy a büntetőjogi pszichiátriai szakértelem, ha történeti eredetét tekintjük – azaz, némi leegyszerűsítéssel, a büntető törvénykönyv alkalmazásának első évei (az 1810–1830-as évek) óta – orvosi aktus volt, mind meghatározásait, mind formációs szabályait, mind kiformálódásának általános elveit tekintve, s mint ilyen, teljességgel egybevágott a kor orvosi tudásával. Ezzel szemben most (s ezért az orvosok és legalábbis bizonyos pszichiáterek tiszteletet érdemelnek) egyetlen orvost sem ismerek, és csak igen kevés pszichiátert, akik a nevüket adnák olyan szövegekhez, mint amilyeneket az imént felolvastam. Ám míg orvosként vagy akár pszichiáterként a saját praxisukban el is utasítják, hogy ilyen szövegeket szignáljanak, ugyanezek az orvosok és pszichiáterek hajlandóak ezt megtenni a bírósági gyakorlatban – amikor, végső soron egy ember életéről vagy szabadságáról van szó –, ekkor hajlandóak ilyen szövegeket írni és aláírni; vagyis látható, hogy mindez problémákat vet fel. Ez a fajta visszafejlődés a diskurzusok tudományos és racionális normativitásának szintjéhez képest valóban igen problematikus. Abban a helyzetben, amikor a 19. század elején a törvényszéki orvosszakértői véleményeket ugyanarra a szintre helyezték, mint a korabeli orvosi tudást, kezdődött el a visszafejlődés ama folyamata, melynek során a törvényszéki pszichiátria megszabadult ettől a normativitástól, s elfogadta, magába fogadta az új formációs szabályokat, illetve alávetette magát nekik.

Nyilván nem elegendő egyszerűen azt mondani, hogy ezért a változásért a pszichiáterek vagy a szakértők lennének egyedül a felelősek.³² Valójában maga a törvény vagy a törvény és végrehajtási utasításai pontosan megmutatják, milyen úton haladunk és milyen pályát jártunk be addig, amíg ide jutottunk; minthogy lényegében a törvényszéki orvosszakértői véleményeket először is a büntető törvénykönyv 64. cikkelyének eredeti megfogalmazása szabályozza: nincs se bűntett, se vétség, ha az egyén tette elkövetésének pillanatában az elmezavar állapotában volt. Végig a 19. század folyamán ez a szabály irányította és szabályozta a büntetőjogi szakértői véleményeket. A 20. század elején, 1903-ban [javítva: 1905-ben] születik egy körirat, a Chaumié-féle, amelyben a pszichiátriának szánt szerep már meg van hamisítva, eredeti céljától el van térítve; ugyanis, ez a körirat kimondja, hogy a pszichiáternek természetesen nem az a szerepe, hogy meghatározza a bűnelkövető szubjektum jogi felelősségét – mivel ez túl nehéz volna, mivel ezt képtelenség [megtenni] –, hanem annak megállapítása, hogy fennállnak-e esetében olyan mentális anomáliák, amelyeket a szóban forgó törvénysértésekkel kapcsolatba lehet hozni. Láthatják, immár teljesen más terepre hatolunk be, amelynek nincs köze az orvosilag minősített, tettéért felelős jogi szubjektumhoz. Ez a terep már a mentális anomália terepe, s ennek a törvénysértéshez való viszonya meghatározatlan. Majd végül születik egy másik körirat a háború után, az ötvenes években, amely alapján a pszichiátereknek válaszolniuk kell, ha képesek rá, a kérdésre – persze még mindig a 64. cikkely nevezetes kérdésére: az elkövető az elmezavar állapotában volt-e? Csakhogy főleg annak a megállapítására kérik őket – s ez az első kérdés –, hogy az egyén veszélyes-e. Második kérdés: alkalmazható-e vele szemben büntetőjogi szankció? Harmadik kérdés: gyógyítható vagy readaptálható-e? Láthatják tehát, hogy a törvény szintjén is, és nem csupán a pszichiáterek tudásának mentális szintjén, azaz magának a törvénynek a szintjén is azonosíthatunk egy teljesen világos folyamatot. A felelősség tulajdonításának jogi problémájáról egy egészen más problémára tértünk át. Veszélyes-e az egyén? Alkalmazható-e vele szemben büntetőjogi szankció? Gyógyítható vagy readaptálható-e? Azaz, immár nem a felelősként elismert jogalanyt éri a büntetőjogi szankció, hanem egy technikához tartozó elemet. Ez a technika pedig abban áll, hogy elkülöníti a veszélyes individuumokat, illetve azokkal foglalkozik, akikkel szemben alkalmazható a büntetőjogi szankció, annak érdekében, hogy meggyógyítsa és readaptálja őket. Vagyis, egy olyan normalizációs technikáról van szó, amelynek a bűnöző egyént kell kezelésbe vennie. A pszichiátriai szakértelemnek – sok egyéb folyamat mellett – ezt az átalakulást sikerült végbevinnie, azaz a jogilag felelős individuum helyére egy normalizációs technikának megfeleltetett elemet helyettesített be.³³