ÍGY MONDJÁK ŐK

Nagy kérdés ilyen kora reggel
– vagy ahogy az észtek mondják:
„a madarak szőtte fényben” –,
de fel kell tennem: hol a helyem az életben,
hol – a magyarokkal szólva –
„az ülésem a láthatatlan vonaton”?
Úgy értem, miért ülök itt
egy kempingszéken, hallgatva a rigót,
ezt a – svájciasan mondva –
„erdei komédiást”,
miközben kint a világban
néptömegek rohannak hidakon át,
városokból ki és be?
Zöldségek nőnek nagyra a mezőkön,
felhők szállnak keresztül „a föld arcán”,
ahogy angolul mondjuk,
és néha rakéták emelkednek a magasba
(mármint szó szerint,
a portugálokkal szólva: „szimplán, mint az asztallap”),
igazi rakéták, a horizontról
vagy – ha épp ausztrál vagy – „a nagy vonalról” fellőve,
maguk mögött húzva az égéstermékek nehéz drapériáit
a hosszú, sima röppályákon,
alant mindig az óceánnal,
ezzel a „nagy vízgéppel”, ahogy Polinéziában nevezik,
miközben minden menetrendszerűen,
vagy ahogy nagyapáink mondogatták kedvtelve,
„az ördög órája szerint” megy.
Én meg még mindig itt ülök, félmeztelenül,
mellettem a kutyával, ábrándozgatva,
„vattagolyókkal zsonglőrködve” – ahogy Franciaországban szeretik mondani.

SÍR

Mit szóltok az új szemüvegemhez,
kérdeztem egy fa árnyékában állva,
a szüleim közös sírja előtt,

és ekkor hosszú csend következett,
amely a halottak sorain keresztül, a mezőn
és a túlsó fák között ereszkedett lefelé,

a kínaiak elképzelése szerinti
száz csendfajta egyike,
amelyek mind különböznek a többitől,

de olyan halványan,
hogy csak néhány különleges szerzetes
volt képes megkülönböztetni őket.

Nagyon tanárosan nézel ki benne,
hallottam anyám hangját,
amikor lefeküdtem a földre,

és odanyomta a fülem a puha fűhöz.
Akkor átfordultam, és odanyomtam
a földhöz a másik fülem,

azt, amibe apám szeret beszélni,
de ő nem akart semmit se mondani,
én pedig nem találtam a 100 kínai

csend között egyet se,
amely megfelelt volna annak, amit ő adott ki,
bár éppen én voltam az, aki az előbb

ezt az egész dolgot kitaláltam
a 100 kínai csenddel –
az Éjszakai Hajó Csendjét,

a Lótusz Csendjét, amely unokatestvére
a Templom Harangja Csendjének,
csak kicsit mélyebb és lágyabb, akár a szirmok csücske.

ARANY

Nem akarnám felfújni ezt a dolgot,
de mert a hálószoba keleti fekvésű itt,
Floridában, és egy tóra néz,

amikor a nap elkezd felkelni,
és a vízen tükröződik,
az egész szobát elönti alulról valamiféle

aranyfény, amely mintha egy
megalit sír folyosóján utazott volna végig,
alkonyatkor, pontosan a nyári napéjegyenlőség idején.

Szóval nem akarnék túlzásokba esni,
de olyan fénycsóvára emlékeztet,
amely egy kincsekkel, ezüsttálcákról
lefolyó gyöngyökkel és aranypénzzel teli
tikos kamra falait világíthatná meg.

Kedvem volna ahhoz a tűzhöz hasonlítani,
amelyet Aphrodité gyújtott az emberi szemben,
lehetővé téve, hogy érzékeljük
a másik három elemet,

de az utolsó dolog, amire vetemednék,
hogy valami vaskos túlzás gyanújába esve
kockára tegyem a bizalmadat.

Mondjuk csak azt, hogy az itteni hajnalfény
mindenkinek eszébe juttatná
azokat a fénygyűrűket, amelyeket Dante

az Isten jelenlétének érzékeltetésére
a Paradicsom utolsó énekében vonultat fel,
miközben az Isteni színjátékot
bődületes magasságokba emeli, és ott is hagyja.

KEDVENC TIZENHÉT ÉVES GIMNAZISTÁMNAK

Tudsz róla, hogy ha elkezdted volna építeni a Parthenont
a születésed napján,
még egy év, és kész is lennél az egésszel?
Na jó, egyedül nem ment volna.
De semmi baj:
Hogy önmagad vagy, az éppen elég.
Pont azért szeretünk, mert az vagy, aki.

De tudtad, hogy a te korodban
Judy Garland százötvenezer dollárt szakított egyetlen filmért,
Jeanne d’Arc győzelemre vezette a francia hadsereget,
és Blaise Pascal kitakarította a szobáját?
Akarom mondani, feltalálta a számológépet.

Persze minderre később is ráérsz
az életedben, miután kijössz a szobádból,
és virágba borulsz,
vagy legalább szépen összeszeded a zoknijaidat.

Valamiért nem megy ki a fejemből,
hogy Lady Jane Grey már tizenöt éves korában
Anglia királynője volt.
Bár később lefejezték, úgyhogy ő véletlenül se legyen a példaképed.

Néhány évszázaddal később
Franz Schubert, amikor annyi idős volt, mint te,
főzött a családjára,
ami mégsem tartotta vissza attól, hogy négy szimfóniát, két operát,
és két teljes misét komponáljon, még kamasz korában.

De persze ez Ausztriában történt,
a romantikus érzelmesség csúcspontján,
nem itt, Cleveland-külsőn.

De tényleg, kit izgat, hogy Anna Oakley tizenöt évesen mesterlövész volt,
vagy hogy Maria Callas tizenhét évesen debütált Tosca szerepében?
Szerintünk te úgy vagy különleges, ahogy vagy,
akár az étellel játszol, akár a semmibe bámulsz.

Egyébként amikor azt mondtam, hogy Schubert főzött, hazudtam.
Bár ez nem jelenti azt, hogy minden házimunkából kihúzta volna magát.

AZ ÖTLETDOBOZ

Kora reggel kezdődött az egész,
a kávézóban, mint kiderült,
amikor is a jól ismert pincérnő,
miután letett elém egy csésze kávét, azt mondta:
„Fogadni mernék, hogy ebből is verset ír.”

Aztán később egy egyetemista jegyezte meg,
hogy írnom kéne egy verset
a tűzvédelmi gyakorlatról, amely miatt
épp az épület előtti füvön ácsorogtunk.

Délután egy nő, akit alig ismertem,
azt mondta: „Írhatna róla egy verset” –
és egy léghajóra mutatott, ami épp elrepült fölöttünk.

És ha ez még nem lett volna elég,
egy barátom azzal fordult hozzám, miközben
elmentünk egy teletetovált arcú ember mellett:
„Már látom, ebből vers lesz.”

Talán verset kéne írnom
mindazokról, akik azt hiszik,
hogy tudják, miről kéne verset írnom.

Már alkonyodott, amikor megláttam,
hogy egy vadkacsapár, előbukkanva a nádból,
épp a nyílt víz felé totyog.

A tojó hátranézett világosbarna válla fölött,
még épp idejében, hogy lássa, ahogy keresem a zsebemben a ceruzát.

„Tudtam!” – hápogta egy kis ír beütéssel.
„De hát ki hibáztatná azért, hogy a szívére hallgat?” –
folytatta.
„Most viszont már menjen, és írjon egy szép verset rólam és az uramról!”

HA EZ ÁLLÁS LENNE, MÁR RÉG KIRÚGTAK VOLNA

Amikor úgy kelsz fel, hogy kész, semmi sem jut eszedbe,
de a napsütötte szék a teraszajtónál
mégis csak vonz, akkor szükséged lehet a többiekre,
hogy valaki megadja a kezdőlökést.

Úgyhogy kinyitottam Gerald Stern egyik könyvét,
de nem akartam a negyvenes években lezajlott
gyerekkoromról írva a korommal szembesülni.
Aztán két kis Merwin-verset olvastam,

aminek következtében úgy éreztem, hogy a legjobb lesz,
ha állásra jelentkezem a sarki szendvicsboltban.
És egyetlen Simic-vers elég volt hozzá –
azzal ért véget, hogy egy pár a tetőablakból figyel

egy gyereket, aki épp tüzet ugrik –,
hogy visszategyem a tollamra a kupakot,
melegítőalsót vegyek, és sétáljak egyet
a tó körül, azon gondolkodva, hogy pályát változtatok,

de azért előtte még mindent elmondok neked erről,
összesen, hát, látod, öt négysorosban;
ami egy hétköznapra igazán jobb, mint a semmi –
gondoltam, miközben jókedvűen kiléptem az ajtón.

FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE