Megölni egy kutyát ¹

A Vakond kérdez: neve?, és én válaszolok. A megadott helyen vártam rá, azzal a Peugeot-val jött értem, amit most én vezetek. Nem találkoztunk még korábban. Nem néz rám, azt mondják, soha, senkinek nem néz a szemébe. Kora?, kérdezi, negyvenkettő, felelem, és amikor azt mondja, öreg vagyok, arra gondolok, hogy ő nálam is idősebb. Apró napszemüveget visel, nyilván ezért hívják Vakondnak. Utasít, hogy menjek a kocsival a legközelebbi térre, kényelmesen elhelyezkedik az ülésen, és ellazul. Maga a teszt egyszerű, de mindenképpen át kell mennem rajta, ezért ideges vagyok. Ha nem csinálom jól a dolgot, nem vesznek föl, ha pedig nem vesznek föl, nincs pénz, és mi másért akarnám, hogy fölvegyenek. Meg kell ölni, doronggal agyonverni egy kutyát a Buenos Aires-i kikötőben, így tesztelik, hogy képes vagyok-e megtenni valami még szörnyűbbet. Azt mondják, valami még szörnyűbbet, közben álszent módon elfordítják a tekintetüket, mintha mi, akik még nem dolgozunk nekik, nem tudnánk, mi az a még szörnyűbb: ha meg kell ölni egy embert, ha ütni kell, addig kell ütni egy embert, amíg bele nem hal.

Amikor a sugárút kétfelé ágazik, a sötétebb utcát választom. Zöldre vált egy sor piros lámpa, egyik a másik után, így egész gyorsan tudunk haladni, aztán az épületek között előbukkan egy sötét, zöld terület. Arra gondolok, hogy ezen a téren talán nincsenek is kutyák, de a Vakond utasít, hogy álljak meg. Maga nem hozott dorongot, mondja. Nem, felelem. De hogy akar agyonverni egy kutyát, ha nincs mivel. Ránézek, de nem válaszolok, tudom, hogy mondani fog valamit, mert már kiismertem, elég könnyű kiismerni. De élvezi a csöndet, élvezi, hogy minden kimondott szava rosszpont lesz a számomra. Hangosan nyel egyet, talán azt gondolja: nem fogsz te megölni senkit. Aztán megszólal: ma van egy ásó a csomagtartóban, használhatja. És biztos, hogy a szemüvege alatt csillog a szeme az élvezettől.

Több kutya is alszik a középső szökőkút körül. Az ásó stabilan a kezemben, minden pillanatban résen kell lennem, egyre közelebb megyek. Néhány kutya ébredezni kezd. Ásítanak, fölállnak, egymásra néznek, rám néznek, morognak, és ahogy egyre közelebb megyek, félrehúzódnak az egyik oldalra. Nem nehéz megölni egy konkrét, meghatározott személyt. De kiválasztani, hogy kinek kell meghalnia, ez türelmet és tapasztalatot igényel. A legidősebb, vagy a legszebb vagy a legerőszakosabb kinézetű legyen. Választanom kell. A Vakond biztosan figyel az autóból, és mosolyog közben. Nyilván azt gondolja, hogy akik nem olyanok, mint ők, azok nem lehetnek képesek gyilkolni.

Körülvesznek, megszagolnak, néhányan odébb mennek, hogy ne zavarjam őket, és újra elalszanak, megfeledkeznek rólam. A Vakond szemében, az autó sötét ablaka mögött, a szemüvege sötét lencséje mögött, nyilván apró vagyok és nevetséges, ahogy kapaszkodom az ásóba, körülöttem az újra leheveredő kutyák. Az egyik fehér, foltos, rámordul egy feketére, és amikor a fekete belemar, egy harmadik is odamegy hozzájuk, az is harap és vicsorog. Akkor az első megharapja a feketét, a fekete pedig megragadja a nyakánál – a pengeéles fogaival – és megrázza. Fölemelem az ásót, az ütés a foltos kutya bordáit éri, és ő vinnyogva összerogy. Nem mozdul, nem lesz nehéz elszállítani, de amikor megfogom a lábát, magához tér, és beleharap a karomba, ami azonnal vérezni kezd. Újra fölemelem az ásót, és rávágok a fejére. A kutya megint a földre rogy, aztán csak figyel, szaporán lélegzik, de nem mozdul.

Eleinte lassan, azután egyre magabiztosabban összefogom a lábait, fölemelem, és odaviszem az autóhoz. A fák között megmozdul egy árnyék, föltűnik egy részeg, és azt mondja, ezt nem szabad, és hogy a kutyák emlékeznek rá, ki volt az, és bosszút állnak. ők tudják, mondja, tudják, érti? És lefekszik az egyik padra. Ahogy közelebb érek az autóhoz, látom a Vakondot, engem vár, pontosan ugyanabban a testtartásban ül, ahogy korábban, mégis nyitva találom a Peugeot csomagtartóját. A kutya akkorát koppan, mint valami nehezék, és amikor bezárom a csomagtartót, rám néz. A Vakond csak bámul maga elé az autóban. Azt mondja: Ha lerakta volna a földre, akkor fölállt és elment volna. El, mondom. Nem, mondja, mielőtt odament, ki kellett volna nyitnia a csomagtartót. Ki, mondom. Nem. Ki kellett volna nyitnia, de nem nyitotta, mondja. Értem, mondom, és most már szégyellem is magam, de a Vakond nem mond semmit, és rápillant a kezemre. Ránézek a kezemre, ránézek a kormányra, látom, hogy minden vérfoltos, véres a nadrágom, és az autó kárpitja is. Kesztyűt kellett volna használnia, mondja. Fáj a harapás. Idejön, hogy megöljön egy kutyát, és nem hoz kesztyűt, mondja. Valóban, mondom. Nem, mondja. Fölfogtam, mondom, és elhallgatok. Inkább nem szólok neki a fájdalomról. Beindítom a motort, és a kocsi lassan gurulni kezd.

Igyekszem összpontosítani, és rájönni, hogy a sorban fölbukkanó utcák közül melyik vihet a kikötőbe, úgy, hogy a Vakondnak ne kelljen megszólalnia. Nem engedhetek meg magamnak még egy hibát. Vagy mégis jobb lenne megállni egy gyógyszertárnál, és venni egy pár kesztyűt, bár a gyógyszertári kesztyűk alkalmatlanok, a barkácsboltok pedig már zárva vannak. A nylonzacskó se jó. Levehetem a dzsekimet, rátekerném a kezemre, és kesztyűként használnám. Tényleg, így fogok dolgozni. Belegondolok, mit mondtam: dolgozni, örülök, hogy én is tudok úgy beszélni, ahogyan ők. Befordulok a Caseros utcán, azt hiszem, az elvezet egészen a kikötőig. A Vakond nem néz rám, nem szól hozzám, nem is mozdul, csak bámul maga elé, és nyugodtan lélegzik. Azt hiszem, azért hívják Vakondnak, mert a szemüvege mögött apró a szeme.

Néhány sarokkal odébb a Caseros keresztezi a Chacabucót. Aztán a Brasilt, ami a kikötőbe visz. Félrerántom a kormányt, és a kocsi megdől, ahogy bekanyarodik. Nekiütődik valaminek a test a csomagtartóban, aztán zajokat hallani, mintha a kutya újra megpróbálna fölkelni. Azt hiszem, a Vakondot meglepi az állat kitartása, elmosolyodik, és jobbra mutat. Fékezés közben, kifaroló kocsival kanyarodok rá a Brasilra, és megint zajt hallani a csomagtartóból, a kutya megpróbál magához térni az ásó meg a többi cucc között ott hátul. A Vakond azt mondja: fékezzen. Fékezek. Azt mondja: gázt. Mosolyog, rálépek a gázra. Nagyobbat, mondja, nagyobb gázt. Aztán azt mondja, fékezzen, és fékezek. Most, hogy a kutya többször is nekiütődött a csomagtartónak, a Vakond megnyugszik, és azt mondja: tovább. Azután már nem mond semmi mást. Megyek tovább. Ezen az utcán már nincsenek jelzőlámpák, sem fehér vonalak, és az épületek is egyre régebbiek. Bármelyik pillanatban megérkezhetünk a kikötőbe.

A Vakond jobbra mutat. Azt mondja, még három sarok, aztán forduljak balra, a folyó felé. Engedelmeskedem. Hamar megérkezünk a kikötőbe, és leállítom az autót egy konténerekkel teli parkolóban. Ránézek a Vakondra, de ő nem néz rám. Nem vesztegetem az időt, kiszállok az autóból és kinyitom a csomagtartót. Nem csavartam a kabátomat a karom köré, de már nincs szükségem kesztyűre, nincs más hátra, gyorsan végezni kell, aztán eltűnni. Az üres kikötőben csak egypár gyönge, sárga fényű lámpa világít meg halványan néhány hajót a távolban. Talán már el is pusztult a kutya, azt hiszem, az lenne a legjobb, talán az első alkalommal nagyobbat kellett volna ütnöm, és akkor már döglött lenne. Kevesebb munka, kevesebb idő a Vakonddal. Én rögtön megöltem volna, de a Vakond így intézi az ügyeit. Rigolyák. Attól, hogy félholtan idehozza a kikötőbe, nem lesz bátrabb senki. Ha ott, az összes többi kutya előtt kell megölni, az nehezebb.

Amikor odanyúlok, és összefogom a lábait, hogy kivegyem az autóból, kinyitja a szemét, és rám néz. Elengedem, visszazuhan a csomagtartóba. A mellső lábával kaparja a vérfoltos szőnyeget, megpróbál fölkelni, a teste hátsó fele megremeg. Még mindig lélegzik, ráadásul nyugtalanul. A Vakond nyilván méri az időt. Megint fölveszem, de nyilván fáj valamije, mert felnyüszít, viszont már nem mozdul. Leteszem a földre, és elvonszolom az autó mellől. Amikor visszamegyek a csomagtartóhoz az ásóért, a Vakond kiszáll. Már a kutya mellett áll, figyeli. Odamegyek az ásóval, nézem a Vakond hátát, és előtte, a földön, a kutyát. Ha titokban marad, hogy megöltem egy kutyát, akkor titokban marad bármi. A Vakond nem fordul felém, hogy azt mondja, most. Fölemelem az ásót. Most, gondolom. De nem sújtok le. Most, mondja a Vakond. Nem sújtok le sem a Vakond hátára, sem a kutyára. Most, mondja, és akkor lesújt az ásó, hasítja a levegőt, és a fején találja a kutyát, a kutya a földön fekve fölvinnyog, megrázkódik egy pillanatra, és aztán elnémul minden.

Beindítom a motort. A Vakond most majd elmondja, hogy kinek fogok dolgozni, mi lesz a nevem, és mennyi lesz a pénz, mert csak ez számít. Menjen az Huergo felé, aztán kanyarodjon rá a Carlos Calvóra, mondja.

Vezetek egy ideje. A Vakond azt mondja: a következőnél álljon le a jobb oldalon. Engedelmeskedem, és most először, a Vakond rám néz. Szálljon ki, mondja. Kiszállok, ő pedig átül a vezetőülésbe. Behajolok az ablakon, és megkérdezem, mi következik most. Semmi, feleli: maga hezitált. Beindítja a motort, és a Peugeot némán eltávolodik. Amikor körülnézek, megértem, hogy otthagyott a téren. Ugyanazon a téren. Középen, a szökőkút mellett lassanként föláll egy csapat kutya. Engem néznek.

FORDÍTOTTA KERTES GÁBOR