„De hát hogy aludt?”

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ESTI KORNÉLJÁNAK TIZENKETTEDIK FEJEZETE
(MELY VÁROSI TÖRTÉNET) ¹

(„…már javában beszélt…”)

A tizenkettedik novella érdekes, mégpedig öncélúságában érdekes elbeszéléstechnikai játékkal indul, amennyiben a névtelen elbeszélő három fokozatban, a körülményeskedő történetmondás hármasugrásszerű mozdulatsorával közelíti meg az általa helyzetbe hozott Esti Kornél meséjének voltaképpeni tárgyát: a kacifántos alcímben megnevezett Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeldet; röviden, a hetilapbeli közlések címével: Az elnököt. A szolid elbeszéléstechnikai parádé ráadásul eszünkbe idézheti a Harmadik fejezet szintén háromfokozatú nyitányát, amelyben a frissen érettségizett Esti Sárszegről először Budapestre megy, és csak azután indul Fiuméba; ami rendjén is van, hiszen éppenséggel ez a két novella volna a kötet két leghosszabb darabja, és így bőven megérdemlik a ceremoniális felvezetést. Ámde míg a kötetszerkezet életrajzi vonulatát erősítő csóknovella teljes egészében az egyes szám harmadik személyű elbeszélés síkján zajlik, addig az inkább anekdotikus tárgyú Tizenkettedik fejezetben az első elbeszélő bevezetőjét a második elbeszélőként megnyilvánuló Esti saját története követi.

Nézzük tehát a novellanyitány fokozatait: először a névtelen elbeszélő saját magáról, saját maga történetéről mesél, vagyis arról, hogy miért és hogyan késett el a barátjával – a nyitónovella szerződésében foglaltak szerint – megbeszélt éjszakai találkozóról, amelynek helyszíne: a szintúgy a nyitónovellában említett „Torpedó-kávéház”. És miután a bérkocsira hosszan várakozó, ráadásul ólmos eső által hátráltatott elbeszélő késve megérkezik a kávéházba, a kötethős „fölháborodottan pisszegő” hallgatóságából valaki „suttogva tájékoztatja” őt az addig elhangzottakról: „Német diákéveiről mesélt, egy előkelő, fínom öregúrról…” Csak hogy végül az asztalfőn ülő Esti kapjon szót – immár nem csupán az elmesélt kávéházi történet szereplőjeként, aki a barátja érkezésekor „már javában beszélt”, hanem a kávéházi elbeszélés poétikai síkján is, második elbeszélőként (de nem főhősként!): „– Tehát – folytatta Esti Kornél…” Láthatjuk, illetve olvashatjuk, hogy ami a bevezető novella munkahipotézise szerint, azaz elméletileg előre (vagyishogy a kötetfejezetek tényleges megírási sorrendjében utólag) meg lett határozva, mindaz (Torpedó, történetmondás, jegyzetelés, megírás…) az egyes novellák esetében, azaz gyakorlatilag mindig másként történik. A Tizenkettedik fejezetben például Esti barátja elkésik a találkozóról, ráadásul a címszereplő nem is egyedül várja őt, illetve dehogyis várja őt, hiszen „már javában beszél”…

Mindenesetre a szó most már végleg Estinél marad, aki viszont ezúttal nem saját magáról, nem „az ő német diákéveiről” mesél, hanem „az ő német diákéveinek halhatatlan alakjáról”. A kötet lehetséges életrajzi narratíváját támogató életrajzi adalék helyett tehát valamiféle filozofikus jellemrajzot kapunk, és ráadásul nem is Estiét (noha azért az alvó elnök mégiscsak az ő viszonylagosság-elvű világlátását képviseli, vagy legalábbis illusztrálja, pontosabban parodizálja). Éppúgy, ahogyan a Tizedik fejezetben a Portugáliából hazaérkező kötethős sem saját különleges úti kalandjaival kérkedik, amilyenek voltak például a török lánnyal vagy a bolgár kalauzzal folytatott rendhagyó vonatbeli beszélgetések, hanem „egy bácskai aranyparaszt leányának” szerelmi hányattatásairól adomázgat egy budai kocsmaasztalnál. Míg tehát az egyik elmesélt történet hangsúlyosan a magyar vidéken, a Délalföldön játszódik, addig a másik egy német egyetemi városban, Darmstadtban. És summázva a Tizenkettedik fejezet – a kötet többi darabjához képest – tényleg hosszúnak tetsző felvezetésének jelentőségét, helyi értékét: az első elbeszélő (késésének és megérkezésének) anekdotikus történetét szépen-lassan, azaz három fokozatban felváltja a második elbeszélő ifjúkori története (a német elnökről), amely ráadásul nem kevésbé anekdotikus jellegű, csak éppen bő lére eresztett és gazdagon kommentált, azazhogy ironikusan, sőt parodisztikusan részletezett és túlértelmezett.

És noha a kötetbe foglalt történetek a fikció szerint valószínűleg egytől-egyig úgy születtek, ahogyan a bevezető fejezet megállapodásában áll, hogy tudniillik a címszereplő elmesél valamit, majd a helyszínen jegyzetelő barátja utólag megírja, mégis lényeges különbségek mutatkoznak a végső, azaz olvasható változatok elbeszélésformáiban. Akadnak ugyanis olyan novellák (a kötetszerkezetben először a Hatodik fejezet), amelyekben az első elbeszélő egyes szám első személyű közlései révén többé-kevésbé megismerjük a szintúgy egyes szám első személyben fogalmazó Esti beszédhelyzetét; és akadnak olyanok is (a Második fejezettel kezdve), amelyekben viszont csak a végeredményt olvashatjuk, vagyis a nyitónovella szerződése értelmében a névtelen baráthoz rendelhető egyes szám harmadik személyű elbeszélést. Ugyanakkor a „becsületes városba” tett utazásról szóló Negyedik fejezet nem tartozik egyik alaptípusba sem, amennyiben itt a névtelen elbeszélő a főhőssel közös történetüket meséli el – éppúgy, mint a kötet fiktív munkahipotézisét magában foglaló Első fejezetben. (A két fő elbeszélésforma további változatait természetesen megkülönböztethetjük az 1936-os Tengerszem Esti-ciklusának novelláiban is, és a Kosztolányi életében kötetbe nem került Esti-írások között is.) Lajstromozzuk most röviden az előbbi főtípusba sorolható darabokat, illetve nézzük meg azok beszédhelyzetbeli különbségeit.

A Hetedik, a Kilencedik, a Tizenegyedik és a Tizennyolcadik fejezetekben csupán valamiféle technikai szerepkör jut a gondolatjelek közé szorított első elbeszélőnek: „A keleti villámvonaton robogtam – mesélte [nekem/nekünk] Esti Kornél – hazafelé…”; „– Ezt el kell mesélnem nektek – szólt Esti Kornél. – Multkor egy társaságban…”; „Ismeritek a szállodák költészetét? – fordult felénk Esti Kornél. – Erről sokat tudnék…”; „Ordított a szél – szólt [hozzám/hozzánk] Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal vert végig…” (kiemelések: B. S.). A névtelen elbeszélő tulajdonképpen csak a fejezetnyitó mondatok technikai jellegű közbevetéseiben jelenik meg, mintegy grammatikai síkon utalva az Esti-történetek állandó beszédhelyzetére. Sőt, a hetedik, a tizenegyedik és a tizennyolcadik novellák folyóiratközléseiben még csak a fogalmazásmód révén sem esik szó arról, hogy itt valaki, bizonyos Esti Kornél, beszélne valakihez; mindezt csupán a műfajmegjelölő alcímekből tudhatjuk: „Esti Kornél utikalandjaiból”; „Esti Kornél utikalandjai”; „Esti Kornél följegyzése”; „Esti Kornél visszaemlékezéseiből”. Ráadásul a Hetedik és a Tizenegyedik fejezetek egyes (például Magyar Magazinbeli) szövegváltozataiban már az alcímekben sem bukkan fel Esti neve. A Tizennyolcadik fejezetet pedig egyáltalán nem tekinthetnénk Esti-novellának az előzetes közlések alapján, hiszen az eredetileg Utam című novella egyedüli én-elbeszélője egyik folyóiratbeli változatban sem neveztetik meg – sem valamely technikai közbevetésben, sem az alcímben. Mindenesetre a négy említett novella főszövegeiben (a villamosutazásról szóló fejezetnél még az alcímben is) csak utólag, a kötetszerkezet egységesítő hatására jelenik meg Esti neve és alakja, valamint a bevezető novella írói szerződésében rögzített beszédhelyzet, amelynek ezúttal nincs közelebbről meghatározott helyszíne. A kötetbeli változatokban Esti Kornél csak „szól” és „mesél”, illetve „felénk fordul”, ámde egyáltalán nem tudjuk, hogy pontosabban hol is történik mindez: kávéházban, éjszakai bárban vagy valamilyen kocsmában. Éppen ezért bátran vélhetjük úgy, hogy Esti – a gondolatjelek abroncsába fogott első elbeszélő révén – voltaképpen hozzánk, szórakoztató történeteinek olvasóihoz „szól”, vagyis tényleg „felénk fordul”; ahogyan a novellák előzetes közléseiben talán érezhették is a korabeli újságolvasók.

A Hatodik, a Tizedik, a Tizenkettedik és a Tizennegyedik fejezetekben viszont már többé-kevésbé megismerjük a történetmondás körülményeit, esetenként még az előzményeit is. Nem is beszélve a tizenkettedik novella nyitányának Estit övező dús életkép- és csendéletszerűségéről, a taxonomikus jellegű Esti-próza egyik alkalmi – és jellemző – szépségeseményéről: „Körötte a szokott, szedett-vedett társasága, nyolc-tíz íróféle, egy-két nő. Előtte egy pohár bikavér, egy ezüsttál, abban egy pisztráng mesésen lenge csontváza és valami halványzöld mártás-maradék” (kiemelések: B. S.). Mi több, az első elbeszélő rövidke helyszínrajza a Tizenkettedik és a Tizennegyedik fejezetek legelején mintegy előtörténete lesz az Esti által előadott főtörténetnek. Az előbbi előjáték hőse: a Torpedóból elkéső barát. Az utóbbi esetben viszont a kávéházi társaság közös élményköre, valamiféle (szub)kulturális közösségtudata szólal meg az első elbeszélő – ezúttal – többes szám első személyű előadásában: „Költőkről és írókról beszélgettünk…” Majd egyszer csak „valaki Gallus nevét idézi” – leginkább azért, hogy a „művelt, de rossz útra tévelyedett fordítóra” emlékező Esti vegye át a szót, és tartsa is magánál egészen a novella legvégéig. A Hatodik és a Tizedik fejezetekben pedig egyenesen kerettörténetté erősödik az első elbeszélő pontos helyszínrajzzal ellátott előtörténete, mégpedig egy-egy meghatározó motívum révén. Az előbbi novella legelején az éjszakai mulatóban üldögélő Esti pénzt kér kölcsön a barátjától, amelyet hazafelé menet bőségesen meghálál a rendhagyó „pénzzavar” történetével, majd a zárlatban, immár a főhős lakása előtt, elhangzik a kölcsönzött pénz visszafizetésére vonatkozó ígéret is. A tizedik novellában a pénz helyét az ivás foglalja el: a nyitójelenetben ábrázolt budai kocsmában Esti „nyakalja a bort”, majd belekezd abba a bácskai történetbe, amelynek banálisan tanulságos zárlata egyúttal visszavezet minket a fejezetindító beszélgetéshelyzethez: „Hát sohase iszunk már…?”

A mértékkel kifejtett elő- vagy kerettörténetek – a mesélő Esti elbeszéléstechnikai helyzetbe hozása mellett – egyrészt élvezetesen betöltik a kötet életrajzi ívének megtöréseivel okozott hiányérzetet az olvasó lelki háztartásában, másrészt áttételesen meg is szólítanak minket: „Hát sohase iszunk már…?” Másképpen mondva: ’Miért ne élveznénk a derűs poharazgatáshoz fogható olvasás során adódó, jóllehet olykor nagyon is rendhagyó, testi-lelki örömöket…?’

(„…e hosszú, de szükséges elkalandozás…”)

Csakhogy amint Esti továbbfolytatja – immár barátjával kiegészült hallgatósága előtt – a darmstadti elnökről szóló meséjét, azonnal személyesebb tárgyú kitérőbe kezd; amiért viszont utólag mentegetőzik. És nézzük csak a sorrendet: mesemondás – kitérő – mentegetőzés – mesemondás… Az Esti-féle nyelvi cselekedetek egymást gerjesztő sorozata – ilyen és ehhez hasonló modoroskodó szólamokkal: „– Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre…” Nem mintha a kötethősnek nem volna szokása egyébként is, ha csak alkalma nyílik rá, „elkalandozni”, úgymint anekdotázgatni és filozofálgatni (gatni-getni erről-arról) – mely önkényes beszédmód jellemzi persze magát az Esti-kötetet is, annak vadul eklektikus, ötletszerű(nek tűnő) döntések nyomán bonyolódó szerkezetét.

A főtörténetet megtörő „elkalandozás” mintegy kicsiben – pars pro toto – leképezi a teljes novellafüzér két fontos összetevőjét: az anekdotikus voltában esetleges mesemondást és az önmagát karikírozó bölcselkedést. Hiszen az elbeszélő Esti a legtöbb esetben egyrészt szórakoztató anekdoták véletlenszerű sorozatává tördeli az egyébként is ellentmondásokban és homályosságokban bővelkedő életrajzát, másrészt meg alkalmi elmélkedésekbe fullasztja az éppen adott cselekményegységet. Jelen esetben az egyetemista Esti önmagukban is humoros németországi kalandjai és benyomásai kiegészülnek az érett Esti német néplélekre és nyelvre vonatkozó – látszólag – felszínes gondolatfutamaival és eszmetörmelékeivel. Az életrajzból csupán az a pőre tény marad, hogy az ifjú Esti a párizsi bohémévek után – apja szigorú felszólításának eleget téve – beiratkozik egy komoly német egyetemre; ami tulajdonképpen itt és most, a Torpedóbeli asztal mellett csak ürügye lesz annak, hogy a tanulóéveire visszaemlékező Esti nagy ívű néplélektani összehasonlításokba bonyolódjon, amelyeknek gyökere a rá nagyon is jellemző ellentmondásosság: „Szóval nagyra becsültem a németeket. Talán őket becsültem legtöbbre minden nép között. De nem ismertem. A franciákat azonban szerettem.”

A franciákhoz vonzódó magyar fiatalembert érő németországi tapasztalatok – így tehát többszörös közvetítettségű – kulturális idegenségének helye: a nyelv. Pontosabban az idegen nyelv sajátos használata, amely már a megérkezés pillanatában felülmúlhatatlan(nak tűnő) módon nyilvánul meg: az „Út a tengerhez” feliratú táblákkal jelölt utcák végén, a tenger mellett áll „A tenger” feliratú tábla. Ami – túl a „latinok közül érkező” fiatalember döbbenetén – ironikus visszaéneklése lesz a Harmadik fejezetben az Adriai-tengerről mint az „istenek és rakoncátlan fiatalok köpőcsészéjéről” szónokló Esti költői mámorának, meg egyáltalán, a végtelenség és mélység eszméit hordozó tenger toposzának: „… s nyilvánvaló, hogy az Északi Tengert senki se tévesztheti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával”. Egyébként a „fölszín” és „mélység” metaforáinak elkötelezett Kosztolányi írja 1930-ban az „ízig-vérig latin” költőről, Luigi Fiumiról, hogy „a felületen veszi észre a mélységet”, „nem mint azok, akik mélységük hangoztatásával felületesek”. Miközben a szintúgy 1930-ban keletkezett csóknovellában a tengerbe szerelmesedett Esti egyfelől „lemerül beléje”, másfelől meg „hintázik törékeny, üvegszerű felületén”. De visszatérve a tizenkettedik novellához: jól tudjuk, hogy nem ugyanaz az Adriai-tenger és az Északi-tenger. Mint ahogyan a Sárszegen érettségizett fiatalembert sem tekinthetjük teljesen azonosnak a Párizst megjárt darmstadti egyetemistával. És persze az utóbbi sem keverendő össze a budapesti kávéházban adomázgató férfival.

A Tizenkettedik fejezet higgadt felnőttje (a mesélő Esti) persze már csodálkozik a Németországba érkező fiatalember (a szereplő Esti) megrökönyödésén: „Később beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Épen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség.” Más szóval „maga volt” a végletekig vitt nominalizmus magasiskolája, a hajszálpontos nyelvi jelölés zárt köre, a szó és a dolog tökéletes egysége. Mindaz tehát, ami teljességgel megfelel az érett Esti rezignáltan ironikus nyelv- és világszemléletének. Ebben az összefüggésben az adott szó jelentése, jelentősége éppen az volna, hogy egészen egyszerűen csak jelöl, hogy érthető módon jelöl valami kézzelfoghatót. A „latinok közül érkező” fiatalember költői érzületét látványosan felülírja a meglett férfi prózai látásmódja, mégpedig a „latinság” másik – Kosztolányi számára jóval fontosabb – értelmében: a magasztos eszmékre vonatkozó homályos utalások (üres) helyét immár szenvtelenül megvilágítja az Esti-novellák keletkezésének legdúsabb időszakában (és nem mellesleg az 1929-es Ady-vitairatot övező botrány közepette) született Marcus Aurelius-versben felfénylő „értelem égő lámpája”, ezúttal annak higgadt nominalizmusa. Amennyiben a szó (létezésének) célja – egyfelől – nem több, nem lehet több, mint az általa jelölt dolog. Meg persze – másfelől – az is, hogy valahogyan jelöli azt a valamit. Hogy tehát valahogyan, pontosabban valamiként létezik maga is. Voltaképpen a jelölő is ugyanúgy létezik, mint a jelölt. Hiszen a tenger mellett ott áll „A tenger” feliratú tábla – a megtestesült nominalizmus példájaként, amely ugyanakkor a legtöbb esetben a szó és a dolog véletlenszerű, egyezményes összetartozását hangsúlyozza. De van úgy is, hogy – gondoljunk csak bizonyos összetett szavakra vagy metaforákra – nagyon is motiváltnak tűnik a kapcsolat a kettő között. Így például a „hullaujj”-nak (Leichenfinger) nevezett büdös sajt és a „vérkelevény”-nek (Blutgeschwür) elkeresztelt sötétvörös likőr esetében. És még tovább bonyolítva, azazhogy valamely dolgot leképező dologra alkalmazva a nyelvi jelölés – így immár – háromfokozatú játékát: (1) az árnyékszéket ábrázoló (2) porceláncsészén (3) a „Mustár” (Senf) feliratot olvashatja a német szállásadójánál ámulatból ámulatba eső egyetemista. De még az idegen nyelv tanulásának és gyakorlásának – az Esti-novellákra igencsak jellemző – témája is különös fénytörést kap ebben a karikaturisztikusan megrajzolt közegben.

A fuvardíjat keveslő német bérkocsis joggal hiszi a saját gyakorlatias szempontjából „vallásalapítónak” vagy „őrültnek” az ő válogatott gorombaságait nyelvtanulás céljából jegyzetelő Estit. Noha valójában, vagyis az Esti-féle nyelvi fordulat, a mindig közegtudatos, olykor parodisztikusan túlhangsúlyozott nyelvi viselkedés, sőt jelenlét értelmében roppant egyszerűen hangzik a magyarázat: „Pedig csak nyelvész voltam.” Hiszen az idegen nyelvet tanuló Esti egyúttal újratanulja a világot is. Mert emlékezzünk csak A tíz legszebb szóról című Kosztolányi-cikk zárlatára: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén…” És tulajdonképpen az idegen országban lesz igazán hangsúlyos az Esti-novellák általános érvényű belátása, hogy csakis a nyelven – saját vagy idegen nyelven: fokozati különbség – keresztül lehet a főhősnek bármiféle hozzáférhetősége az őt körülvevő valósághoz, a dolgokhoz, az emberekhez, a helyzetekhez. Minek következtében Esti sokszor fenn is akad az idegen nyelv hatványozottan anyagszerű akadályán – akár úgy, hogy nem érti jól, amit a kocsis mond neki a fuvardíjról, és ezért hibázik; akár úgy, hogy örömmel gusztálja és szorgosan jegyzeteli a kocsis „rendhagyó igékben” gazdag szitkozódását. Egyfelől tehát ugyanolyan anekdotikus humor cukrozza a tizenkettedik novella bérkocsisjelenetét, mint oly sok más Esti-novelláét (például a szintén nyelvtanulási helyzetkomikumra épülő Gólyák divatárubolti jelenetében); másfelől viszont (szemben a fent említett Tengerszem-novella pusztán komikus ábrázolásmódjával) a könnyed történet vicces színrevitele során megnyílik a novella – úgymond – nyelvbölcseleti távlata is. Esti már nem a hétköznapi nyelvhasználat szabályai szerint viselkedik, azaz nem megsértett utasként, hanem az idegen nyelv olyan lelkes tanulójaként, aki még túlzásba is viszi a tanulásvágyat. A darmstadti egyetemista vágyának tárgya: már nem is annyira a jövőben engedelmes eszközként használandó nyelv, mint inkább a tanulás jelen idejű nyelvi folyamata, érzéki közege. A fiatal Esti tényleg számos rendhagyó örömre lel a tanulásban. Miként az érett Esti az egykori tanulásfolyamat elmesélésében. Kávéházi asztaltársasága meg annak hallgatásában. Mi pedig az olvasásában.

Az Esti-próza egészére jellemző „elkalandozás” ezúttal is „szükségesnek” bizonyult. Hiszen egyfelől – az adott téma szempontjából – az egyetemista Estit éppen a komikusan ábrázolt nyelvtanulásvágy vezette a novella tulajdonképpeni hőséhez, a német nyelvű előadásokon elnöklő báróhoz. Másfelől meg – a működő forma tekintetében – be kell látnunk, hogy a rendhagyó műfajú novellafüzér egyes darabjai éppenséggel a retorikus jellegű kitérések és rátérések elbeszéléstechnikai vetésforgójában bonyolódnak. Úgy, ahogyan Laurence Sterne, a tizennyolcadik századi regényíró fogalmazott saját Tristram Shandyjének elbeszélésbeli szertelenségeiről: „…mindaddig, míg az elbeszélő a történet vezérfonalánál megmarad, előre-hátra futkározhat rajta, amennyit kedve tartja: nem fog elkalandozásnak számítani” (Határ Győző fordítása – kiemelés: B. S.). A történet „vezérfonala” ezúttal: a darmstadti közművelődési egyesületek ülésein elnöklő báró Wüstenfeld filozofikus alvása (vagy alvásfilozófiája); s ennek ceremoniális felvezetése: az egykori énjét a történet tanú-szereplőjeként megjelenítő Esti nyelvi-kulturális tárgyú „elkalandozása”.

Nem is beszélve – „Egy példát mondok” – a Torpedóban dolgozó kenyereslányt váratlanul szájon csókoló Esti tanmeseszerű „elkalandozásáról”; vagy mondjuk az elnököt kigyógyító Zwetschke elmeorvosi karrierjének tanulságos kitérőjéről…

(„…hogy őt bámuljam…”)

És noha az egyetemista Esti eleinte kizárólag nyelvgyakorlás végett látogatja a báró elnökségével tartott tudományos előadásokat, később, amikor már sokkal jobban tud németül, csakis azért jár „a Germania-ba és egyebüvé, hogy őt bámulja”. Az elnököt. Esti érdek nélküli ámulatának ugyanúgy tárgya lesz az alvó báró, mint a szitkozódó bérkocsis. Vagy mint a tengert jelölő tábla. Vagy mint a német nyelv maga. Vagy mint bármi más. Esti tulajdonképpen bármin képes csodálkozni, mégpedig különösebb ok nélkül. (Csakúgy, mint a Szeptemberi áhítat lírai énje: „Miért csodálkozol, csodálatos?”) Bármiben képes önnön legsajátabb kérdéseit fellelni, mintegy önmagát felismerni. Rácsodálkozni a bármikori másikra mint önmagára. Nekünk viszont nincs okunk csodálkozni azon, hogy a Nyolcadik fejezet egyik elemzője, Szitár Katalin az alábbi sűrű címben foglalja össze az elnöklő báró kötetbeli szerepkörét: Esti megteremti alakmását – az „alvó elnök” (a nyelvhez viszonyuló lét hősei); majd később így összegez: „Elbeszélőként [Esti] egy önmagához hasonló hős történetét mondja el, aki rendelkezik Esti két meghatározó vonásával: mindent megért és soha nem avatkozik be.”

Ugyanakkor Esti Kornél szegről-végről még sok mindenki mással áll rokonságban vagy legalábbis kapcsolatban – a laza családi hasonlóságok wittgensteini értelmében: Kosztolányival és az ő írótársaival, úgymint Csáth Gézával, Karinthy Frigyessel, Somlyó Zoltánnal és másokkal; továbbá az Esti Kornél szerzőjével és elbeszélőjével; és persze az írószereplőkkel, Kanickyval, Sárkánnyal, Mogyoróssyval, Patakival és másokkal… Ámde nem feledkezhetünk meg a nem-író szereplőkről sem. Különösen akkor nem, ha azok nem csupán az adott novella mellékszereplői, mint Kanicky és Sárkány az Ötödik fejezetben, de még csak nem is társszereplői, mint például Mogyoróssy Pál a Nyolcadik és Pataki Elek a Tizedik fejezetben, hanem egyenesen főhősei, mint a Tizenkettedik fejezet alvó elnöke. A hírlapíró megőrüléséről szóló nyolcadik és az alvó elnök halálába torkolló tizenkettedik novella egyébként számos szerkezeti párhuzamot mutatnak – az eredeti címek alaki hasonlóságától (Ujságíró – Az elnök) a szépirodalomra vonatkozó paródián keresztül a Wirth, illetve Zwetschke doktorokban megtestesülő elmegyógyászati motívumig. Ám a két novella elbeszéléstechnikai körülményei merőben mások: míg az előbbi fejezet egyes szám harmadik személyű elbeszélésében a szépíró Esti mintegy kísérője, sőt társszereplője lesz a szomorú sorsú hírlapíró megőrülés-történetének, addig az utóbbi én-elbeszélésben az egyetemista Esti csupán megfigyelőként van jelen az elnök mellett.

Annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy a kávéházi asztalnál csevegő Esti – utólagos magyarázata szerint legalábbis – egykor sokat tanult az alvó elnöktől, bőven lehetséges, hogy valójában ő értelmezi, mi több, parádésan túlértelmezi az elnököt, az elnök alvását. Miáltal az idős báró humoros ábrázolását nyugodtan fogadhatjuk a főhős (legfontosabb nézeteinek) áttételes paródiájaként is. Mert például, ahogyan az egyes szám harmadik személyben fogalmazott novellákban az elbeszélő időnként igencsak ironikusan nyilatkozik Esti lényéről és viselkedéséről, úgy itt maga a kötethős parodizálja – az elnök túlrajzolt alakján át – saját magát, azaz saját világ- és irodalomszemléletét (az Estit szóhoz juttató első elbeszélőt mozgató szerzői döntés értelmében). Noha eleinte tényleg úgy tűnik, hogy az Esti-írások egyik legkülönösebb alakjáról van szó, mégpedig a paródia legdúsabb formájában; már csak azért is, mivel az alvó elnököt Kosztolányi – felesége visszaemlékezése szerint – részben a Magyar PEN Klub csontkonzervatív elnökéről, Berzeviczy Albertről mintázta. (De ugyanúgy szerepet játszhat a novella keletkezésében a Bácsmegyei Napló 1925-ös évfolyamában névtelenül megjelent, nagy valószínűséggel Kosztolányinak tulajdonítható, Szabad-e a bírónak aludnia? című jegyzet alapélménye egy hasonló németországi esetről.) Ám a teljes kötet összefüggésében sokkal célravezetőbbnek tűnik, ha nem külső, hanem belső paródiaként, vagyis az Esti-poétika önértelmezéseként olvassuk a Tizenkettedik fejezetet, illetve annak összetett tárgyát. Ez esetben a paródia szövegfelszíne szépen-lassan kimélyül, vagyishogy a novella tényleg az Esti Kornél énekében megfogalmazott „mélységek látszataként” enged rálátást báró Wüstenfeld alvásának – és egyúttal Esti lényének – jelentésrétegeire. Miközben persze az – úgymond – alvásfilozófiai „mélységre” utaló, pontosabban utalt „fölszín” humoros alapminősége továbbra is megmarad.

Az alvó elnök megjelenítésében bekövetkező fordulat kulcsmondata: „De hát hogy aludt?” A kérdés egyszerre vonatkozik a tudományos felolvasásokon történő alvás mulatságos külsőségére és elgondolkodtató sugallatára; mely kettő természetesen nem választható el egymástól, nem állítható szembe egymással (a fent említett „mélységek látszata” szét nem darabolható metaforájának értelmében). Így tehát báró Wüstenfeld összetett hangfekvésű, értelmező igényű ábrázolása során – túlrajzolt formában – felbukkan az Esti-féle látásmód szinte valamennyi toposza: a viszonylagosság, az udvariasság, a tapintat, a mérték, az elegancia, az érdek nélküli szemlélődés, a nyelvi, irodalmi és műfaji tudatosság… Csak néhány példát idézve: „…finoman is aludt, választékosan, úrian, hogy úgy mondjam, előkelően és udvariasan is.”; „…műfajok szerint aludt. (…) …legmélyebben aludt a bölcseleti értekezések és legfelületesebben a lírai költemények alatt.”; „…elfogulatlanul aludt, jobb és balfelé egyaránt, a nők felé épúgy, mint a férfiak felé, a keresztények felé épúgy, mint a zsidók felé…”; „… az ő álma maga volt a megértés és megbocsátás…”.

De nézzük az egyik legtömörebb válaszváltozatot az alvás mikéntjét célzó kérdésre: „Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel” (kiemelés: B.S.). És noha a művészi tökélyre fejlesztett alvás – illetve az alvást értelmező elbeszélés – meggyőzően összpontosítja magában Esti látásmódjának legfontosabb motívumait, elsődleges értéke mégiscsak önnön anyagszerű valóságában keresendő: „Ilyenkor önmagának rejtélyes szobrává vált. Az álom afféle felületes, rögtönzött halotti álarcot tapasztott arcára” (kiemelések: B.S.). Egyfelől tényleg sok mindent el lehet mondani, sokféle alkalmi bölcsességet el lehet sütni az elnök alvása ürügyén, ahogyan a Torpedóban fecsegő Esti teszi, másfelől viszont a „rejtélyes szobor” titkát senki nem fejtheti meg maradéktalanul, sem Esti, sem a novella olvasója. Az elbeszélő Esti, bármilyen meggyőzően is mesél, nem állíthatja kizárólag a saját önkifejezése vagy önértelmezése szolgálatába az önmaga parodisztikus alakmásaként megjelenített elnököt. Végül is, báró Wüstenfeld ugyanolyan „egyedüli példány”, mint a róla szóló novella – és az Esti-kötet – megjelenésének évében született Halotti beszéd névtelen (általános érvényűen egyedi) hőse: „Úgy fekszik ő (…) / mint önmagának dermedt-néma szobra.” Nem véletlen tehát, hogy a novella végén a báró is örök álomra hajtja a fejét. A halál szoborszerű véglegességét megelőlegező alvás, pontosabban az elnök túlrajzolt alvásmutatványa nem csupán csokorba fogja a kötetben itt-ott fellelhető eszméket, filozofikus ízű eszmetörmelékeket, hanem meg is testesíti azokat, érzékivé stilizálja azok tézisszerű voltát. Miáltal már-már műalkotássá, valamiféle előadóművészi teljesítménnyé válik maga is – Kosztolányi nyelvművészi teljesítményének tükrében.

Miközben a közművelődési egyesület egyik előadója, professor dr. Blutholz udvari tanácsos bejelenti, hogy mondandójának (amelynek címe: „Az intelligibilis világ elsőrendű metafizikai gyökereiről és négy metafizikai meghatározójáról”) két órája tartó „rövid bevezetése után végre rátér tulajdonképpeni tárgyára”, az elnök is „áttér tulajdonképpeni tárgyára”, vagyis tovább alszik. Báró Wüstenfeld „tulajdonképpeni tárgyához” képest, az alvás kozmikus léptékű közömbösségének tükrében minden más „tárgy” jelentéktelennek bizonyul: a költészet „hóbortos handabandának”, a tudomány „vizenyős szamárságnak”, a politika pedig „emberboldogító szalmacséplésnek”. Az alvás „elfogulatlansága” leginkább ezt a három fontos(nak látszó) ügyet parodizálja, más szóval semlegesíti, és ezáltal mintegy puszta morajjá csillapítja azok örökérvényű(nek tűnő) témáit. Mert míg a három terület előadói leginkább az ügyüket képviselő eszköznek tekintik a nyelvet (még a költők is!), addig az elnök számára az eszköz maga lesz a lényeg, az anyagszerű lényeg: az alvást biztosító nyelvi moraj. A nyelv tehát eloldódik a hétköznapokban megszokott szerepkörétől; és nem csupán az ábrázolt elnök, de az ábrázoló Esti oldalán is – például az alábbi eszmefuttatásban: „…szóval amint kor-, nem- és valláskülönbségre való tekintet nélkül aludt, úgy látszott, hogy szemet huny minden emberi gyarlóságra s nemcsak »úgy látszott«, hanem tényleg úgy is volt.” Miként a Hatodik fejezet „pénzzavar” (vagy „foga fáj”) kifejezésének rendhagyó értelmezése során, úgy most is átváltozik a köznyelvi szófordulat önmagává. Az áttételes jelentés szó szerintivé lesz. A metafora megtestesül.

Emlékezetes pillanat, amikor báró Wüstenfeld békésen elalszik egy „gyászfátyolos özvegy” meghallgatása során, aki „kezében egy lucskosra sírt zsebkendővel pártfogásáért rimánkodik, könyörög neki, hogy segítsen, s engedelmet kér, hogy előadhassa a tényállást”. A helyzet ráadásul megismétlődik az alvó elnökről szóló novellát követő Tizenharmadik fejezetben, amikor is a délelőtti fürdésétől eltérített Esti hallgatja kényszerűen a „sorsüldözött özvegy” panaszait. Jóllehet az elnök csupán szundikál a „bánatos, porig sújtott özvegy” siralmai hallatán; Esti viszont a novella végén valósággal megveri az időről-időre segítségért folyamodó idős hölgyet. Mindenesetre a hétköznapi értelemben vett udvariatlanság (elaludni egy elesett embertárs kesergésén) és kegyetlenség (megverni egy sors által már eleve sújtott nőt) vadonatúj helyi értéket, szokatlanságában érvényes jelentést kap az Esti-próza viszonylagosságon alapuló közegében, amelynek egyik markáns képviselője, a kötet címszereplője mellett: báró Wüstenfeld. És míg – egyfelől – az alvó elnök leginkább Esti parodisztikus alakmásaként kap szerepet a kötet poétikai összefüggésében, addig – másfelől – Esti büszkén vallja magát az elnök tanítványának, mi több, a novella utolsó oldalain egyenesen „fiúi tisztelettel” nyilatkozik róla. Kölcsönös függésben léteznek hát ők ketten: amennyire hálás a tanítvány a mesternek az elbeszélt történetben, annyira kiszolgáltatott az alakmás a főhősnek az elbeszélés cselekedetében.

(„…ilyen mélyenjáró bölcsességet hallotok…”)

„Ne csodálkozzatok, barátaim, hogy tőlem ezúttal ilyen mélyenjáró bölcsességet hallotok, aki sokkal szívesebben beszélek léhaságokat” (kiemelések: B. S.) – fordul Esti Torpedóbeli asztaltársaságához. A sommás kijelentés vonatkozik egyrészt az anekdotikus történet mulatságosabbnál mulatságosabb részletektől hemzsegő „léhaságára”, másrészt a „léhaság” által hordozott „mélyenjáró bölcsességre”, vagyis az alvó elnökről szóló mese – többszörösen hangsúlyozott – tanulságára, filozofikus üzenetére. A „mélyenjárás” és „léhaság” kettősségének szabadkozó szólama – természetesen ironikusan értendő. Mert noha egyfelől tényleg úgy tűnik, hogy a „léhaság” csupán a „mélység” álcája volna, másfelől viszont – tetszik, nem tetszik – csakis az adomázgató kedélyben megnyilvánuló „léhaság” jól kidolgozott beszédfelületén nyilvánulhatnak meg a „mélységre” vonatkozó bölcs ajánlatok. Élesebben fogalmazva: a fecsegő „léhaság” prózája úgy hozhatja csak szóba a magvas „mélységet”, hogy egyúttal parodizálja is (mint az Esti Kornél éneke a hóttkomoly mélybúvárt). Az Esti-kötet szövegövezetében ugyanis nem lelhetünk egyetlen iróniamentes helyre sem. Következésképpen: ahogyan báró Wüstenfeld alvásának vonatkozásában nevetségessé válnak az egyes felolvasások témái, épp úgy esik áldozatul – az elnök túlrajzolt életbölcselete mellett – az elbeszélő Esti „mélyenjáró bölcsessége” is az átfogó poétikai iróniának. Továbbforgatva a kávéházi asztaltársaságához szóló főhős egyik ön- és műfajértelmező fordulatát: Esti nem tartozik ama „hülye elbeszélők” közé, akik „olvasóikat is éppily hülyének tartják”, és el akarják hitetni velük, hogy ők maguk mentesek volnának az általuk elindított szövegmozgás átfogó, s így bizony zabolázhatatlan iróniájától (a kora romantikus Friedrich Schlegel kifejezésével: az „irónia iróniájától”).

Végül is, lényegében, vagyis az alvó elnök történetével jelölt nyelvi semlegesség szempontjából: az alvást (túl)értelmező Esti is csak ugyanúgy locsog, mint az összes darmstadti előadó. Más szóval, a történetmondás története ugyanolyan résztanulsághoz vezet, mint maga a történet. És így az ironikus látásmód elfogulatlanságával rokon „megértés és megbocsátás” eszméjébe torkolló okfejtés helyi értéke nyomán megállapíthatjuk, hogy az iróniáról tényleg nem lehet másként beszélni, csakis ironikusan; mely átfogó belátásból fakad az elbeszélő Esti (és persze az őt mozgató szerző) önironikus mozgékonysága. Hogy semmilyen kijelentését nem vehetjük készpénznek, sem a „mélyenjáró bölcsességre”, sem a „léhaságra” vonatkozókat. Hogy amennyire ellensúlyozza az adott novella mondandója az elbeszélésmód esetleges voltát, épp annyira alá is ássa az utóbbi az előbbit. Most például a Tizenkettedik fejezet anekdotikus jellege annak filozofikus üzenetét; és fordítva.

Esti Kornél semmivel sincs jobb helyzetben, mint az összes többi szereplő. Ugyanúgy tárgya lehet, és lesz is, az ironikus leírásnak, mint a többiek – a hírlapíró Mogyoróssytól a bácskai „aranyparaszton” át az alvó elnökig. Legyen szó akár külső paródiáról, mint mondjuk az alkotáslázban égő kötethőst egyes szám harmadik személyben megjelenítő Tizenötödik fejezetben, akár belső paródiáról, azaz áttételes öniróniáról, mint az alvó elnököt egyes szám első személyben ábrázoló fejezetben. A címszereplőhöz köthető „mélyenjáró bölcsességek”, legyenek mégoly „léhák”, a tapintatról vallott elképzeléstől a viszonylagosság átfogó eszméjéig: ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a viszonylagosság eszméjét tapintatosan megtestesítő Esti-próza ironikus szövegjátékának, mint az egyes novellákban parodizált tévképzetek, az olcsó pszichologizmustól a szépelgő költészetakarásig. Annál is inkább, mivel Esti maga is költő. Aki tehát a Torpedóban költőként, vagy legalábbis a költészetnek elkötelezett elbeszélőként tekint vissza a darmstadti időszak költőire.

(„…bumbumbum, trrprrfrrgrr, siuiutiuu…”)

Hiába báró Wüstenfeld kiválósága, ha egyszer „az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó”, lévén telis tele megannyi „fontoskodó előítélettel”, amelyek meggátolják abban, hogy belássa az alvás kozmikus közömbösségének bölcsességét. A régi vágású elnök ellen leginkább „a költők áskálódnak”, „ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat”, akik tehát rabjává lesznek saját modern „fellengzős-érzelgős világszemléletüknek”, és válnak ezáltal elsődleges tárgyává a kávéházban emlékező Esti indulatos beszámolójának. Ahogyan ők látják és láttatják az elnököt egy élclapban, mindazt Esti (nem költői képeknek, hanem) „rémképeknek”, „hamis eszmefűzéseknek” és „sántító hasonlatoknak” látja és láttatja – mégpedig egy hagyományosabb-romantikus és egy modernebb-futurisztikus költői kép (vagy „rémkép”) felidézésével:

A hajó kormányosa jutott eszükbe, akit a kormánykeréknél elnyom az álom s közben a hajó jéghegyre fut. A vasúti őr jutott eszükbe, aki a váltónál horkol, háta mögött pedig már a csontváz vigyorog, az igazítja helytelen vágányra a végzetébe robogó vonatot.

„Bocsássatok meg, de útálom őket” – vallja meg az egykori darmstadti költők iránti ellenszenvét a budapesti kávéházban emlékező Esti. Leplezetlen „útálata” nem a költészet egészére irányul, hanem csak egy bizonyosfajta költészetre, a programszerűen és hektikusan modernista költészetre, amelynek nem véletlenül válik céltáblájává a hagyományosabb kulturális és művészeti értékeket valló, pontosabban megtestesítő báró Wüstenfeld „fennköltsége”. Az elbeszélő céltáblája viszont éppenhogy ez a fajta költészet lesz: a „balladák, hősköltemények” irodalmiságával szemben fellépő „új nemzedék” költészete, amely tehát „a műfajok határvonalait nem tiszteli többé” – míg mondjuk az elnök mindig „műfajok szerint alszik”. És míg korábban, a Harmadik fejezetben a tenger ősrégi toposzába habarodott fiatal Esti romantikus-szimbolikus költészetvágya volt a tárgya a névtelen elbeszélő iróniájának, addig most a második elbeszélőként megnyilvánuló felnőtt Esti a századelő avantgárd költészetét gúnyolja. Nem tudjuk nem érzékelni ezen a ponton Kosztolányi harmincas évekbeli költészeteszményének hatását, amely a korai szimbolizmust (Négy fal között) idővel követő szabadvers-korszak (Meztelenül) utáni letisztultság (Számadás) jegyében áll, és amelynek talán legmarkánsabb megnyilvánulása: a századelő jelképes költői beszédének későbbi kiüresedését elemző 1929-es „különvélemény Ady Endréről”. Az Esti-novellák költészetkritikai szólamaiban természetesen csak közvetve mutatkozhat meg Kosztolányi ellenérzése – akár az Ady-féle szimbolizmus, akár a szertelen avantgardizmus iránt. A Tizenkettedik fejezetben elsősorban az utóbbi iránt.

Az elbeszélő Esti maró gúnnyal lajstromozza az „új nemzedék” költőit: van közöttük például olyan, aki „szinthetikus-esoterikus regényét olvassa föl, de regénye csak egyetlen szóból áll”; és akad olyan is, aki „laza és szaggatott neoklasszikus-metempszichikus párbeszédeit mutatja be, amelyeknek tartalmát emberi elme nem foghatja föl”… A karikaturisztikus költőseregszemle eszünkbe idézheti az 1933-as kötet többi költészetparódiáját, Esti Gátlások és átvitelek című dalfüzérétől Ürögi Dani tizenhárom szótagos rímet tartalmazó versén át a felvágatlanul a papírkosárba kerülő „Momentumok és monumentumok című neoaktivista-szimultanista-expresszionista-avantgárdista folyóiratig”. De nézzük most a tizenkettedik novella egyik jellegzetes avantgardistáját, azt a „futurista csodabogarat”, aki a háborút ünneplő költői zajkeltésével még a béketűrő elnököt is kihozza a sodrából:

Ez a vérszomjas futurista a sorvégeken következetesen vagy kukorékolt, vagy a különféle harci szekerek robbanását, pukkanását és sustorgását utánozta: bumbumbum, trrprrfrrgrr, siuiutiuu.

Ugyanakkor az elnöknek nincs semmiféle elvi kifogása az avantgárd költészettel szemben, csupán az Esti-féle tapintatfilozófia alkalmi képviselőjeként érzi magát kellemetlenül a róla szóló történet bizonyos pillanataiban: „Nem irodalmi irányukat helytelenítette, nem is világnézetüket. (…) Csak tapintatlannak tartotta őket és rosszul neveltnek…” Míg az elnök az alvás bölcs közömbösségével, addig az elbeszélő Esti a paródia gonosz eszközével viszonyul a „futurista csodabogárhoz” fogható újabb költőkhöz.

Érdekes egyébként, ahogyan maga Kosztolányi változtatja álláspontját a futurista költészet „kukorékolásával” kapcsolatban. Mert például 1909-es Futurismo című cikkében még bizonyos távolságtartással nyilatkozik Marinetti művészcsoportjáról: „De azért még nem szabad nevetni rajtuk. Meg kell várni a holnapot és a holnaputánt.” És noha a szintúgy Futurismo címet viselő 1913-as írását az „Önök nevetnek a futuristákon?” kérdésével indítja, gondolatmenete végén már jókora bizakodással ajánlja: „Egyelőre figyeljünk: a futurista kakas nálunk is kukorékol.” Nem csoda hát, hogy a „futurista kakas kukorékolására” odahallgató Kosztolányi később felfigyel Hevesy Ivánék Zöld Szamár Színházának avantgárd ajánlatára is – ahogyan a Nyugat 1925. április 1-i számában megjelent beszámolójának lelkes végszava tanúsítja: „A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár”. Ám az 1913-ban még ígéretesen „kukorékoló futurista kakas”, akihez büszkén csatlakozik 1925-ben a „helyesen bőgő zöld szamár”, az 1933-as Esti-novellában már csak fülsértő módon rikácsolhat. Nem is csoda. Lévén Kosztolányi ekkorra bőven túljutott a szimbolizmus ellen fenekedő avantgárd termékeny sokkján, és immár a kései pályaszakasz – a költőtárs Babits 1925-ös eszmefuttatásának címével szólva – „új klasszicizmus felé” nyíló távlatából tekint vissza a századelő költészeti forradalmának szélsőséges megnyilvánulásaira. Most éppen a Tizenkettedik fejezet dús költészetparódiájának jóvoltából.

És éppen az avantgárd, azon belül a futurista költészetet illető gúnyos szólamok vonatkozásában lepődhetünk meg – egyáltalán nem kellemetlenül – a Tizenkettedik fejezet befejezésének futurisztikus iramán: „Csak annyi időm maradt, hogy az utolsó pillanatban beugorjam a már robogó D.-vonatba, mely aztán szikrazáporban, füttyentgetve, százkilométeres sebességgel vágtatott Berlin felé.”

(„…s elmesélem nektek a végét.”)

Azért is hangsúlyozza Esti az elnök iránti szeretetét, hogy lenyűgözött hallgatósága minél jobban „megérthesse a következőket”, azaz meséje soron következő szakaszát, immár a legutolsót, pontosabban a legutolsó előttit: a felolvasások nélküli nyári szünetben álmatlanságtól szenvedő elnök (pofonegyszerű módon) szerencsés meggyógyításának anekdotáját. Ezen a ponton az egyetemista Esti külső megfigyelőből tevékeny szereplővé lép elő – mégpedig két fokozatban: a tanulóéveire emlékező Esti először arról beszél, hogy miként töltötte a nyarat „Darmstadt vadregényes környékén” (például kirándulótársaival a „»Wacht am Rhein«-t s egyéb vérpezsdítő, hazafias dalokat énekelve”); majd azt hozza szóba, hogyan járult hozzá a hőn szeretett elnök meggyógyulásához: „Egy napon magam kerestem föl pazar palotájában. Amikor beléptem…” Az elbeszélő fiatalkori énje így végül csak főszereplője lett a darmstadti történetnek, és a továbbiakban, egészen a novella zárlatáig, meg is marad ebben a kitüntetett helyzetben. Mondhatni a szereplő Esti – a saját műveleti területén – felzárkózik az elbeszélő Esti hatékonyságához, aki ennek következtében a történetmondása végén nem akármilyen ráadással kedveskedik hűséges hallgatóságának.

Miután Esti fizetett a Torpedó főpincérének, és egyúttal önironikusan felhívta a figyelmet saját mesemondó hajlamára – „Már megint elfecsegtem az időt.” –, azon melegében választás elé állítja asztaltársaságát: „Na, menjünk aludni. Vagy maradtok?” És persze ugyanazzal a lendülettel el is dönti a kérdést: „Akkor iszom még egy feketét s elmesélem nektek a végét.” Ha már egyszer beszédhelyzetben van. Meg egyébként is: „Újabban az az egyetlen szórakozásom, hogy magamat hallgatom.” Egyetlen mentsége, hogy a kávéházi barátok is örömmel hallgatják őt, amint éppen saját „magát hallgatja”. És persze az Esti-kötet olvasói sincsenek ezzel másként. Hiszen a két részre tagolt ráadásban először tanulságos és élvezetes bepillantást nyerünk az elnök haláláról beszámoló Zwetschke elmegyógyintézetébe, majd figyelemmel kísérhetjük Esti rendhagyó, ámde logikus kegyeleti gesztusát, azt tudniillik, hogy Klopstock Messiásának felolvasása közben maga is elszendereg az egykori felolvasások alvó elnökének sírja mellett.

„Sokáig nem hallottam az elnökről. Kitört a háború s én messze sodródtam mindenkitől” – indítja a ráadástörténetet Esti, mégpedig nagyon hasonlóan a Pista és Zsuzsika szerelméről szóló Tizedik fejezet szintúgy háborús időszakban játszódó végjátékához. A mese hőse hosszú évek múltán találkozik az időközben elmegyógyászati pályát befutott Zwetschkével, aki nevetve foglalja össze saját tragikus családi történetét: „…megnősült – hahaha – született egy kislánya – hahaha –, aztán négyéves korában meghalt agyhártyagyulladásban, – hahaha.” Az önmagukban szomorú eseményeket nevetgélve elmesélő alak motívuma már felbukkant az idegesítő Elingerről szóló 1929-es történetben is, ám annak kötetbeli változatából már hiányzik – dicsérve a szerkesztő Kosztolányi arányérzékét. Mert noha a keletkezéstörténeti logika szerint Zwetschke kényszeres nevetésének tényleg Elinger idétlen vigyorgása volna az előképe, a szerkezetben viszont, a kötet Tizenhatodik fejezeteként, immár néhány novellával utána áll – de azért nem annyira utána, hogy az olvasóival mindig tapintatos szerző meghagyhatná a motívumismétlést. Éppúgy, mint az udvariasságról szóló okfejtés esetében a Harmadik és az Ötödik fejezetekben, illetve a délelőtti fürdés motívumának esetében a Tizenharmadik és a Tizennegyedik fejezetekben. Mindenesetre a kislánya haláláról beszámoló Zwetschke zavart nevetése – a közegtudatos elbeszélésmód szintjén – leginkább arról szól, hogy mekkora nehézségekkel kell megküzdenie a mindenkori elbeszélőnek; vagyishogy milyen nehéz úgy előadni egy tragikus történetet, hogy az ne váljon közben banálissá, nevetségessé. (Ahogyan a lányát gyászoló Arany János félbehagyott versének jegyzetében is áll: „Nagyon fáj! nem megy!”) Zwetschke életének tragikus nehézsége – a zavart nevetés stilizált síkján – összeér az elbeszélő saját szakmai nehézségeivel, az ottliki „elbeszélés nehézségeivel”; mely utóbbi nehézség jelen van a kötet minden egyes porcikájában: a rendhagyó műfajválasztástól az elbeszéléstechnikai fogásokon keresztül a szerkezet teljes fellazításáig.

De például a Zwetschke által vezetett elmegyógyintézet lakói körében Esti két olyan csoportot különböztet meg, a paranoiásokét és a skizofréniásokét, amelyek közül az utóbbiakat úgy jellemzi, hogy egyúttal áttételes vallomást is tesz önmagáról, saját ironikus hajlandóságáról: a paranoiások „hetyke, szemtelen, nagyzoló, gyanakvó és gyanúsító” természetével szemben a számára rokonszenvesebb skizofréniások „furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók”. Már-már úgy beszél Esti Kornél a kétféle lelki betegségről, mint Arisztotelész a „nagyzolás” (alazoneia) és a „gúnyosan szerénykedés” (eiróneia) jellemhibáiról, amelyek közül ő az ironikus Szókratész által képviselt utóbbi típust tekinti kevésbé visszatetszőnek, azaz értékesebbnek. Ahogyan Esti is előnyben részesíti a „nagyzoló” paranoiással szemben az „önvádló” skizofréniást, vagy éppen a Negyedik fejezetben az önmagukat „nagyobbító” emberek valóságos városával szemben a „becsületes város” önmagukat „kisebbítő” lakóit, akik tehát jóval „becsületesebbek”, „őszintébbek” és „szerényebbek”. Az ironikus hajlandóságú Esti nemcsak a közömbösen alvó elnökben látja tükröződni önmagát, hanem az önkicsinylő skizofréniásokban is. És persze Zwetschke zavarodott beszédcselekvése is a mesemondó Esti saját nehézségeire utal, amelyek ugyanakkor nem állnak távol az Esti-novellák elbeszélőjének (és szerzőjének) saját nehézségeitől. Az önmagát tükröző szövegjáték irama: feltartóztathatatlan és korlátozhatatlan.

Mint ahogyan – a ráadástörténet slusszpoénjának stiláris slusszpoénjaként – az utolsó bekezdés váratlan ritmusváltása nyomán őrült iramba torkollik az alvásról, a nyugalomról, a közömbösségről szóló novella is. Minek következtében az elnök sírja melletti (kegyeleti) szendergéséből felriadó, és kisvártatva már a „szikrazáporban, füttyentgetve, százkilométeres sebességgel vágtató” vonatban ülő Estivel együtt az olvasó is mintegy „átvágtat” a kötet soron következő fejezetébe. Ráadásul a több szinten értelmezhető fejezetvégi ritmusváltás megjelenik más novellák zárlatában is: a Negyedik fejezet „becsületes városából” Esti barátja „gyorsított toloncrepülőgépen” kerül vissza a saját városába; és a Tizenegyedik fejezet végén is egy váratlanul érkező repülőgép szállítja „sürgősen” haza a „világ legelőkelőbb szállodájának” mélázó vendégét, még a tetemes számla rendezése előtt.

Az Esti Kornél szerzője viszont becsületesen rendezte a maga számláját: nem hagyott semmit értelmezetlenül. Minek következtében nincsen a kötetnek olyan helye, amely – a Cézanne-képeket fürkésző Rilke szavaival – ne tudna az összes többiről. Azaz ne ismétlődne változatosan, ne tükröződne újra és újra, keresztül-kasul a tizennyolc fejezetből álló novellafüzér ironikus szövegvilágában.

---

A novellaelemzés egy hosszabb munka részét képezi, amelyben az immár kritikai kiadásban is elérhető (szerk.: Tóth-Czifra Júlia, Veres András, Pozsony, 2011.) ² 1933-as Esti Kornél-kötet tizennyolc fejezetét az alábbi tíz szövegtípus szerint csoportosítom:

1. Első fejezet (mely bevezet a tárgyba és a műfajba)
2. Második fejezet (mely gyerek- vagy ifjúkori próbatételről szól)
3. Harmadik fejezet (melyben az utazásról mint valamiféle beavatásról van szó)
4. Negyedik fejezet; Hatodik fejezet; Tizenegyedik fejezet (melyekben a puszta ötlet válik a szöveg meghatározó elvévé)
5. Ötödik fejezet; Nyolcadik fejezet; Tizennegyedik fejezet; Tizenhetedik fejezet (melyek az írói életformát ábrázolják)
6. Hetedik fejezet; Kilencedik fejezet (melyekben a nyelvről, az irodalmiságról esik szó)
7. Tizedik fejezet (mely vidéki történet)
8. Tizenkettedik fejezet (mely városi történet)
9. Tizenharmadik fejezet; Tizenötödik fejezet; Tizenhatodik fejezet (melyekben látványosan kiteljesedik esztétika és etika kiazmusa, retorikai-poétikai tükörjátéka)
10. Tizennyolcadik fejezet (melyben végül a halál kerül terítékre)

Az 1936-os Tengerszem-kötet Esti Kornél kalandjai című ciklusának tizenhét darabja, valamint az író életében kötetbe fel nem vett Esti-novellák (vagyis azok a novelláknak tekintett Esti-írások, amelyeket a Réz Pál által szerkesztett legutóbbi összkiadás magában foglal: Kosztolányi Dezső összes novellái I–II., Budapest, 2007.) szintén elhelyezhetők ebben a rendszerben – mégpedig úgy, hogy egyes novellák akár két szövegtípushoz is rendelhetők (az általam második helyre sorolt lehetőségeket zárójelbe teszem):

Persze lehetne csoportosítani az Esti-novellákat az elbeszélésmód különbözőségei alapján is, aszerint tehát, hogy melyik novellában miféle elbeszéléstechnikai körülmények között, milyen státusban tűnik fel Esti Kornél: hősként, második elbeszélő hősként, vagy csak második elbeszélőként. És noha a technikai különbségek a legtöbb esetben fontos szemléleti és ábrázolásbeli különbségeket is hordoznak, én mégis a vegyes szempontú (részben tematikus, részben poétikai) csoportosítást részesíteném előnyben. De a lehetőségek érzékeltetése végett azért röviden vázolom az 1933-as kötet elbeszéléstechnikai szempontú bontását is:

1. Második fejezet; Harmadik fejezet; Ötödik fejezet; Nyolcadik fejezet; Tizenharmadik fejezet; Tizenötödik fejezet; Tizenhatodik fejezet; Tizenhetedik fejezet
– az elbeszélő egyes szám harmadik személyben, kívülről láttatja Estit, illetve Esti történetét
(noha olykor az elbeszélő is az ábrázolt világ és életforma részesének tűnik; mint például a Tizenhetedik fejezet ilyesféle fordulataiban: „Sajnos, ma már csak kevesen tudják…”; „Abban az időben, amikor a budapesti kávéházakat…”)

2. Első fejezet; Negyedik fejezet; Hatodik fejezet
– az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el Estivel közös történetüket
(noha az elbeszélő a Negyedik és a Hatodik fejezetekben jórészt csak a kérdező vagy a szemtanú szerepét játssza; mely alárendelt szerepkör lehetősége már megjelent az Első fejezet legvégén)

3. Hetedik fejezet; Kilencedik fejezet; Tizenegyedik fejezet; Tizennegyedik fejezet; Tizennyolcadik fejezet
– az elbeszélő egyes szám első személyben hozza elbeszélői helyzetbe Estit, aki második elbeszélőként elmeséli a saját történetét

4. Tizedik fejezet; Tizenkettedik fejezet
– az elbeszélő egyes szám első személyben hozza elbeszélői helyzetbe Estit, aki második elbeszélőként nem a saját történetét meséli el

SZAKIRODALOM

Szitár Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, 2000. – az alvó elnökről mint Esti alakmásáról.

Tóth-Czifra Júlia: Az Esti Kornél (1933) keletkezéstörténete, in: Tóth-Czifra Júlia, Veres András (szerk.): Esti Kornél, Pozsony, 2011. – a Bácsmegyei Napló 1925-ös évfolyamában megjelent cikk párhuzamáról.