2000 leütés (Kovács János Mátyás)

A mentőnek szombat reggel háromnegyed órába telik, hogy „kiérkezzen” Budapest szívébe. Na jó, nézzük a tappancsot, bár semmi értelme – mormolja a fiatal doktor. Már hajnalban beállt a halál, hol a mama személyije? Nem leljük. Kár. Szép véget ért, elaludt, nem szenvedett, részvétem: mentő el. Ügyelet jő, szintén ifjú orvos, sísapkában, nem veszi le, vizsgál (öt másodperc), szép halál, elaludt, nem szenvedett, részvétem. Kéne a személyi. Megtaláljuk, parányi plasztik, eddig a hitelkártya takarta a bukszában. A sísapkás ismer egy szép nevű temetkezési vállalatot, mely kérésre azonnal a helyszínen terem. Véletlenül a prospektusuk is nála van, engedelmünkkel már hívná is őket. Ezután három teljes óra cammog el, közben sírva-sürgető telefonok. Uram, négy szállításunk van ma délelőtt – próbál leszerelni a diszpécser. Hárman jönnek: szép halál, elaludt, nem szenvedett, részvétünk. Kérem őket, hajtsák be az ajtót. Tesznek-vesznek a szobában, egyikük megjelenik: volt ékszer a mamán? Nem értem a kérdést, talán a karikagyűrű – rebegem. Visszajön, arcán gépies megrendülés, átadja. Matatnak tovább, hosszú percek telnek el, örülök neki, rettegek az abgangtól. Kikísérjük a koporsót a kocsihoz. A rendszáma HEJ-jel kezdődik. Van remény.

   Folytatás

Pesti humor a szocializmus idején

Az 1956 utáni évtizedekben a legszembetûnõbb tendencia, hogy a külpolitikai témájú rajzok száma visszaesik, majd a hetvenes évektõl lényegében eltûnik a címlapokról. Ezzel szemben ugrásszerûen megnõ a magánélet különbözõ eseményeinek (családi élet, nyaralás, étkezés, bevásárlás, egyéb szórakozás) elõfordulása! Már 1962-ben ez adott leggyakrabban témát a rajzolóknak, ám 1972-ben már teljesen eluralta a lapot. A külpolitikai karikatúrákhoz hasonlóan a belpolitikai témák gyakorisága is visszaesett, igaz kisebb mértékben, az 1952-es érték mintegy felére. Némileg furcsa, hogy 1956 elõtt a munka világa nem szerepelt a címlapok tematikájában (illetve ha igen, az inkább a belpolitika alá volt sorolandó), majd a hatvanas években és a hetvenes évek elsõ felében elég gyakori, “biztos” célpontot jelentett a karikaturisták számára, minden negyedik-ötödik rajz dolgozók mulasztásait, hibáit bírálta. A fenti tendenciákat az 1982-ben kiemelkedõen magas gazdaságpolitikai jelenet töri csak meg. Ennek magyarázata az addigra nyilvánvalóvá váló gazdasági válságban keresendõ: számos ábrázolás “segítette” a sírva vigadást az áremelkedések és az életszínvonal biztos emelkedésének megrendülése közepette.

   Folytatás

„Tevőleges részese voltam…”

Nagy Péter (1920–2010) az 1970-es években tanárom volt az ELTÉ-n. Jártam drámaelemző szemináriumára, hallgattam összehasonlító irodalomtörténet előadásait. Államvizsgámon ő elnökölt. (A vizsgán azt találtam mondani, hogy az expresszionista műalkotás ingerel. Azonnal közbevetette: a Hunyadi víz is ingerel, pedig nem is expresszionista.) Közölte egy-két írásomat az Irodalomtörténet című folyóiratban. A hetvenes évek végén, az Akadémiai Kiadónál én szerkesztettem Szabó Dezső-monográfiája második kiadását. 1981-ben disszidáltam. Huszonöt évig nem volt közöttünk kapcsolat. Pár évvel halála előtt felkerestem. Szívélyesen fogadott. Néhányszor ellátogattam hozzá, leveleztünk. Nagy Péter legkedvesebb professzoraim egyike volt.

   Folytatás

Novellák

B. úr soha nem ért haza korán, ahhoz azonban mindig elég korán otthon volt, hogy a családjával költse el a vacsorát. Egyébiránt el is várta, hogy megvárják a vacsorával, mert B. úr nagyon szerette a családját, különösen a gyerekeit. A gyerekek gyakran elszundítottak a kései étkezések alatt, alig ettek valamit, és nyûgösek voltak vagy nyafogtak.

   Folytatás

Charlotte Delbo – Egyikünk sem jön vissza

Kezemben most ott a kenyerem, a kis darab kenyér és a néhány gramm margarin, ami az esti étkezést jelenti. Kezemben tartom mindkettőt, és kockáról kockára adom oda bárkinek, a teaadagjáért cserébe. Reszketek, nehogy senki ne akarjon cserélni. Végül mindig találok valakit, aki hajlandó. Minden este elcserélem a kenyeremet néhány kortyért. Azonnal megiszom, és még szomjasabb vagyok. Amikor visszamegyek a többiekhez, Viva azt mondja: „Meghagytam neked a teámat (vagy amit itt teának neveznek), elalvás előtt megkapod.” Nem tudja kiváratni velem. Megiszom, és még szomjasabb vagyok. A patak vizére gondolok, amit a kutya bemocskolt az előbb, egy egész csajkával szerezhettem volna belőle, és szomjas vagyok, még szomjasabb. Van az esti szomjúság, és van az éjjeli szomjúság, a legkegyetlenebb. Mert éjjel iszom, iszom, és a víz azonnal felszárad, megszilárdul a számban. És minél többet iszom, annál jobban telik meg a szám megkeményedő, rohadt levelekkel. Vagy egy gerezd narancs. Szétmállik a fogam között, és tényleg, ez egy gerezd narancs – hihetetlen, hogy lehet itt narancsot találni –, tényleg egy gerezd narancs, érzem a narancs ízét a számban, a leve még a nyelvem alá is lecsurog, érinti a szájpadlásomat, az ínyemet, lefolyik a torkomon. Kicsit savanyú és csodálatosan friss narancs. Ez a narancsíz és a szétfolyó frissesség érzete felébreszt. Az ébredés iszonyatos. Pedig a pillanat, amikor a narancshéj enged a fogaimnak, olyan szédületes, hogy szeretném előidézni ezt az álmot. A nyomában járok, erőltetem. Aztán megint kővé merevedő, habarcsos rohadtlevél-massza. A szám száraz. Nem keserű. Amikor az ember keserűnek érzi a száját, még nem vesztette el az ízeket, még van nyál a szájában.

   Folytatás