Montenegró átváltozása

2006 után békésebb periódus következett; megnyílt a minőségileg más, önálló kultúrpolitika lehetősége, felébredt a saját, autochton kultúra iránti igény, a rurális, hősepikai, mitologikus kultúrát pedig – legalábbis az elit és az intézményes kultúra szintjén – felváltotta a proeurópai, nyitott, intellektuális kulturális modell. Crna Gora szellemi újjászületése, a nemzeti, állami, kulturális identitás újradefiniálása egy multikulturális, polgári demokratikus állam megteremtéséhez vezetett – és fordítva. Ezt sugallja a derűsebbik (a komikus, mondaná Fry) történelmi narratíva. Eszerint a politikai és a szellemi-kulturális átalakulás egymás függvényei. És a szellemit nem tettem zárójelbe. A tengermelléki katolikusok és a bosnyákok meg a muzulmánok egyébiránt szabad crnogorácok; nem a valláson múlik.

   Folytatás

Komoróczy Géza – Bojtár Endréről és útjelzőiről

Az úgy volt,* hogy Bojtár Endre, akinek a könyve (Útvesztők, útjelzők, 2015) miatt gyűltünk össze: hogy Bandi bizonyos idővel ezelőtt megkért, mutassam be a könyvét, azzal, hogy az általam eszközlendő bemutatás után majd Mészáros Sándor és én beszélgetünk vele. Ez állt a meghívón is, amelynek hívására most az Írók Boltjának emeleti helyisége megtelt érdeklődőkkel. De ő utóbb, a rá mindig jellemző szerénységgel, nem érezte elégnek vagy elég súlyosnak azt, hogy mi ketten mutassuk be könyvének különböző oldalait, magyarul: aspektusait, és ezért szakértőket kért föl,** akik majd behatóbban beszélnek ezekről az aspektusokról. Ezt hívják second thought-nak, mely utólagos gondolat gyakran jobb, mint az első, amit papírra vetett az ember. És minthogy a komoly szakértők, barátaink, valóban itt vannak, én fölmentve érzem magam az eredetileg nagyobbszabásúnak vélt feladat alól. Ezennel tehát bemutatom a könyvet, itt van (felmutatja). Szép. Nagyobb formátum, mint a regények vagy esszékötetek, kisebb, mint a tudományos könyvek, súlyos (konyhai mérlegen 988 gramm), papírkötés (de ha keveset forgatjuk, nem esik szét), 581 oldal, mind tele betűkkel. Van kiadója, ez a Kalligram, van a hátán fülszöveg (alatta Szilágyi János György neve), van tervezője (Herner János, aki Bojtárral és másokkal együtt a 2000 alapító szerkesztője volt), van ára is, annyi, amennyi, alig több, mint amennyi az előjegyzés volt, és a szokásos kedvezményeket is meg lehet kapni rá. Akinek még nincs meg, sürgősen vegye meg, mert ha az auflag elfogyott, már nem lesz kapható. Most már „kissé magasabban” (paulo maiora canamus): azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jó könyv. Fontos, tartalmilag is súlyos, nagyon sokoldalú könyv. A minap megnéztem a Széchényi Könyvtár katalógusában: Bojtár Endre neve alatt 180-valahány tétel van. Ebben benne van Bojtár B. Endre (a szerkesztő), Bojtár Péter (a fordító, s a jelen kötet szerkesztője), sőt még a nekem oly kedves Ancinak (Bojtár Anna) is egy-két tétele, és sok-sok fordítás. De alapjában véve – úgy látom, lassan jön felfelé a lépcsőn a szerző, meg kell fontolnom a szót –, de alapjában véve ez a temérdek bibliográfiai tétel mégis Bojtár Endre munkásságát regisztrálja. Otthon, a saját könyvespolcaimon, illetve néhányat csak a katalógusban, körülbelül tizenöt igazi könyvét, tartalmilag komoly könyvét számoltam meg, önálló köteteket. Vannak közöttük kimondottan politikai jellegű könyvek, amelyek a rendszerváltás pillanatában Litvániának a helyzetét, közelmúltját és politikai alakulását vizsgálták (Európa megrablása, 1989; Litván kalauz, 1990). Ezek kortörténeti, politikai esszék, szaktörténészre valló, még ha ő nem is az, hely- és forrásismeret alapján. Bojtár ujjbegyében érezte és érzi a baltikumi világot. Nem véletlen, hogy annak idején nagyköveti vagy attaséi állásra is deszignálva volt valahol a Baltikumban (Litvánia?) – kinevezését magyar belpolitikai elmozdulások tették lehetetlenné; szerintem így jobban járt. De hasonlóan intim ismerőse a lengyeleknek, cseheknek. Az orosz irodalom egy részének. Stb. Fordításai ezekből a nyelvekből, régi és kortársi szövegek, ha némelykor csupán pénzkeresetet szolgáltak is (hogyan másképp éljen meg egy kezdő irodalomtörténész a hatvanas években?), összességükben, hosszú távon gazdag szellemi termést hoztak: Bojtár egyenként is, összehasonlításban is (a bűvös szó: komparatisztika) megismerte a kelet-európai országokat, kulturális, irodalmi törekvéseiket, íróikat, az utóbbiak közül többekkel össze is barátkozott, ami nem feltétlenül árt a tudományos elemzésnek, és legalább olykor elfogult is lehetett. Továbbá, vannak Bojtárnak irodalomtudományi, talán inkább úgy mondanám, irodalomelméleti munkái, amelyek meghökkentően eredetiek, meghökkentően alapos nemzetközi olvasottságról, tájékozottságról tanúskodnak, legfőképpen pedig probléma-érzékenyek. Ide sorolom Egy kelet-européer az irodalomelméletben című cikkgyűjteményét (1983), bár nemcsak strukturalizmus és hasonló idegen szavak vannak benne, egyebek is, például, elméleti dimenziójú kritikák kortárs írókról (Tandori, Konrád, Esterházy). Tandoriról írva, 12 teljes oldalon mellékeli a „Godot” teljes aero-mobil-ját, amely valóságos íróasztal-turizmus, illik egy tudóshoz, aki mégiscsak többet ül (Eötvös-collegiumi szlengben: seggel), mint repül vagy szárnyal. Azt hiszem, hogy mindezek mellett is Bojtár főműve a Bevezetés a baltisztikába című, most már majdnem húszéves könyve (1997), amely két évvel később angolul is megjelent. A könyv történelmi, vallás- és egyháztörténeti, ethnikai identitásproblémákat tárgyal, egészen mélyrehatóan, egészen sokoldalúan. Erről itt ennyit. Lassan eljutok ehhez a mostani könyvéhez, amely körülbelül a 2014. évi állagfelmérése munkáinak. A könyv nem adja meg a cikkek eredeti közlési helyét, nem ad mellettük évszámokat, mintha azt sugallná, hogy minden mai. És tényleg; ha keletkezését tekintve nyilván nem is, de hangját és mondanivalóját tekintve biztosan az. Ebben a könyvben is a baltisztikai dolgozatok állnak a súlypontban. A könyvnek, Bojtárra jellemzően, ellentétre épülő, de humort is felvillantó címe van, fentebb már említettem: Útvesztők – útjelzők. A szerkezet is hasonló szellemű. A tartalomjegyzéket nézve (ez, szerencsére, van), először egy ilyen fejezetcímet látunk, kis kezdőbetűvel szedve, hogy: „elméletileg”, majd lejjebb ezt: „összehasonlításképpen” (azaz a komparatisztika, magyarul újjászülve). Ez a két fejezetcím fogja közre a „baltisztikát”. Az elmélet részben van elrejtve egy izgalmas műhelytanulmány is Bojtár litván szótáráról. Az utolsó fejezetben pedig alkalmi, de úgy mondhatnám, maradandó, esetenként talán tartós életre számító írások Nádasról, Esterházyról, Horatius fordítása ürügyén Kőrizs Imréről, de a legzengőbb (pátosz!) hangon Stoll Béláról, a szövegkritika nagymesteréről, klasszikusáról, barátunkról. Bojtár szeretettel, azaz tisztelet nélkül ír Esterházyról, mit ír, kötözködik vele – de megtudjuk, szerinte mi a Javított kiadásban a jelentések ára; nem mondom meg, tessék elolvasni (mellesleg, az a benyomásom, hogy Bojtárnak a kisssregény volt a nagy Esterházy), és megtudjuk, mint a többi kortársról, mint Bojtár korábbi könyveiben Bulgakovról, Norwidról, Miłoszról, mi a nagy irodalom. De mindezen csemege mellett is az Útvesztők, útjelzők szellemi súlypontja mégiscsak a baltisztika. Nos, hiába kelti ballisztikai (© Esterházy, Bojtárral csúfolódva) kutatásaiban Bojtár – jogosan, indokoltan – azt a látszatot, hogy történettudományi (nyelvészeti, egyháztörténeti stb.) szakmunkákat ír, látszik a (gör.) belosztaszisz, (lat.) ballista (hadtudományi szakkifejezés: nyílkilövő állvány), amelynek irányzéka messzi célra van szegezve. Bojtár a balti népek történetében alapjában véve egy olyan morfológiai jelenséget ismert föl, amely jelenség az egész világtörténelmen végigvonul. A nyelvek, népek vagy ethnikumok, territóriumok (territoriális államok) létének képlékenységét: szűntelen alakulását. Ez a felismerés releváns az ókori Kelet történetének kutatásában éppúgy, mint a napjainkban, szemünk előtt lejátszódó folyamatok megértésében. Bojtár szeretett Litvániájának hol államszervezete nem volt, hol országa, hol lakossága és nyelve, írásbelisége is csak a kora-újkorban bontakozott ki az indo-európai, majd balti egységből, a lengyel–litván unióból: és ma van Litvánia, litván lakossággal, litván nyelvvel (lásd Bojtár szótárát), litván irodalommal. Hasonló folyamatok játszódtak vagy játszódnak le szinte szemünk előtt északi és déli, keleti és nyugati szomszédságunkban, gondoljunk a szlovák vagy a bosnyák, a ruthén (ruszin) vagy az osztrák (!) nép történetére. És a Közel-Keleten is, lásd a kurdokat, akiknek hosszú történelme van, de országuk még nincs, vagy lásd a síitákat, akik lehet, hogy „nép”. És hát a magyar történelemben is, az őstörténet vagy az őstörténeti fantazmagórák helyett az egyetlen megfontolásra érdemes modell az ethnogenezis, nincs természettől fogva létező nyelv és nép, nincs a balti istenektől vagy Hadúrtól, esetleg Máriától „nekünk” (litvánoknak, magyaroknak stb.) adott terület, a magyar nép ma is alakul, mint ahogy más népek is – ezt 2015 novemberében, amikor a Közel-Kelet megmozdult, fölösleges részletezni. Bojtár baltisztikai tanulmányai, korábban és ebben a könyvében is, mondhatni, a jelen legaktuálisabb problémáját történelmi, világtörténelmi perspektivában tudják bemutatni. Korunk legnehezebb problémája, a nacionalizmus. A nacionalizmus a XIX. században progresszív irányzat volt, amelynek új nemzeti nyelveket, nemzeti irodalmakat köszönhetünk. Gondolhatunk akár anyanyelvünkre, a magyarra is, ha valaki egymás mellett olvassa, teszem azt, Bessenyeit és Arany Jánost, akkor tudja, hogy a mai magyar irodalmi nyelv is a XIX. században kezdett kialakulni. Ma a nacionalizmus ellene szegül az integrációnak, zárt szobában lehetetlenné akarja tenni, hogy együtt lélegezzünk a világgal. A nacionalizmus olyan probléma, amelynek részesei vagyunk, és amelyet éppen ezért történelmi perspektivában kell látnunk. Na, Bojtárnál ezt a perspektivát lenyűgöző anyagfeltárással kapjuk meg, lebilincselően olvasmányos irállyal. Ez az új könyve.

   Folytatás

Spiró György / Fogság (Bevezető)

Mert – ahogy az egyik itt közölt cikkben olvasható is – “voltaképpen Spiró nemcsak történetet, hanem történelmet is ír”, s olyan kérdésekrõl ír kalandregényt, olyan összefüggésekkel játszik el, melyeknek (itt: szinte magától értetõdõ módon) szépirodalmon túlmenõ relevanciájuk is van és lehet; a szerzõ régi, sokszor felmutatott törekvésének megfelelõen a regényt nagyszabású világmodellként fogalmazza, minek során a világ (illetve a világ ismerete) ugyanolyan fontossággal fog bírni számára, mint a modell relevanciája (és a modellalkotás írói öröme és játéka).

   Folytatás

Megdönthetõ-e a zsaroló állam?

A felvázolt modell igen meggyõzõ képet mutat – a Darden által gyakran idézett és kommentált Melnyicsenko õrnagy kivételesen “beszédes” felvételeire[3. A Leonyid Kucsma testõrségében szolgálatot teljesítõ Nyikolaj Melnyicsenko õrnagy kb. 300 órás felvételt készített az elnök és látogatói között lezajlott beszélgetésekrõl. A felvételeket 1999-tõl kezdõdõen részben nyilvánosságra hozták, és ez szolgáltatott alapot ahhoz, hogy Kucsma elnök bûnrészesként gyanúba keveredett Gregorij Gongadze újságíró meggyilkolásának ügyében. Az események hatására Melnyicsenko az Egyesült Államokban keresett menedéket. (A szerk.)] való hivatkozás nélkül is. Ukrajna, Oroszország, Örményország, Kazahsztán mindennapi élete, az uralkodó “elit” magatartása minden szakértõi jelentésnél jobban igazolja az említett felvételek hitelességét, valamint azt, hogy ez a jelenség nemcsak a kijevi kormányzati körök sajátja, hanem bizonyos értelemben Moszkva, Minszk, Biskek[4. Biskek: Kirgízia fõvárosa. (A szerk.)] stb. esetében is igaz.

   Folytatás

Az ukrán Péntek és az orosz Robinson

Ezért aztán Ukrajna meglehetősen ambivalens módon jelent meg az orosz közbeszédben. Mint ország egyszerre volt rokon és idegen, baráti és ellenséges, szelíd és vad, idilli és veszedelmes.[7. Maria Todorova Imagining the Balkans (New York & Oxford, 1997; pp. 3–37.) című könyvében hasonló ambivalenciáról tesz említést a Balkán Nyugat általi „orientalizálása” kapcsán.] E reprezentációk logikai ellentmondásainak elkerülése érdekében az orosz historiográfia kidolgozta a „hármas” orosz nemzet modelljét. Az ukránoknak ebben a regionális ág szerepe jutott, amelyet bizonyos gonosz történelmi erők letörtek az „orosz” fáról, ám most visszaoltották, hogy együtt növekedjék az egész fával. Ezzel racionális magyarázatot kapott az ukránok ambivalenciája: minden, ami Ukrajnában és az ukránokban jó, az a közös rusz/orosz örökségből fakad. Ami pedig rossz, az a gonosz idegen – lengyel, katolikus, jezsuita, unitárius, tatár, zsidó, német és a többi – befolyás következménye. Érdekes módon a lengyel hatás ebben a modellben soha nem kulturális vagy civilizáló természetű, hanem rombol, társadalmi és vallási elnyomást, spirituálist hanyatlást és erkölcsi elkorcsosulást hoz. Ha kölcsönöztek is az ukránok az európai civilizáció elemeiből a lengyelektől, annak hatása inkább negatívnak minősül. A nyugati oktatási rendszer és a lengyel nemzetközösségi intézmények nem bizonyultak hatékonyaknak, ez taszította Lengyelországot káoszba, és kényszerítette a szomszédos államokat arra, hogy területét felosszák egymás közt, és felügyeletük alá vonják. Az esetek többségében azonban a birodalmi diskurzus igyekezett figyelmen kívül hagyni a lengyel befolyást. Minden politikai és katonai törekvése ellenére a birodalom kulturális és civilizációs tekintetben mé­giscsak kényelmetlenül érezte magát Lengyelországgal szemben. Annak érdekében tehát, hogy az ukránokat kulturálisan kikezdjék, elsősorban a tatárokra, általánosabban pedig az „ázsiai”, semmint a lengyel hatásra hivatkoztak.

   Folytatás

Három történész Közép-Európából

Az európai történelemben egyetlen fejlõdési modell figyelhetõ meg. Az út az õsközösségtõl a középkori feudalizmuson és a késõ középkor/korai újkor nagybirtokrendszerén át a korai modern abszolutizmushoz vezet, amely késõbb monarchikus, illetve köztársasági típusú, parlamenti képviseleten alapuló rendszerekké alakul át. Az elmaradottságból nem lehet erényt kovácsolni (ahogyan számos orosz demokrata, köztük Herzen is remélte), az õsi, törzsi szervezõdést képtelenség modern demokráciává átalakítani. Ez természetesen teljesen kizárja a pogány szláv múlt idealizálását. A “germán” feudalizmus átvételét, amelyet a romantikus nemzedék annyira helytelenített, szerzõink áldásnak tekintették, amely lehetõvé tette a szóban forgó nemzetek fennmaradását. Ezen a téren valószínűleg Pekař ment a legmesszebbre. A romantikus történészekkel ellentétben hangsúlyozta, hogy a korai középkor szláv és germán törzsei között nem voltak számottevõ különbségek (“a szlávok, akárcsak a többi barbár törzs…” – írja csehszlovák történelmi kézikönyvében). [7. Josef Pekař: Dìjiny èeskoslovenské pro nejvyšší trídy škol stredních, Praha 1921, s. 8; vö. és 9 a germán törzsek “kulturális felsõbbrendûségérõl” és Svatý Václav, in: O smyslu…, 14.] Helyeselte, hogy Csehország a Német- Római Birodalom részévé vált, mivel ez fontos tényezõje volt az ország és a nyugati civilizáció közeledésének, [8. Svatý Václav, 43–44.] és elismerte hogy a németek döntõ szerepet játszottak a középkori cseh városok fejlõdésében. [9. Objevy Bretholzovy cili od které doby sedí Nìmci v naší vlasti, in: O smyslu ceských dejin, 101–102; Dìjiny èeskoslovenské, 36.] Palackýval és késõbb Masarykkal ellentétben nem fogadta el, hogy a huszita mozgalom a szabadság és egyenlõség általános eszméinek korai megvalósulása volt. Számos népszerű karcolatában, illetve az egyik legjelentõsebb huszita vezetõrõl szóló, Ëiëka és kora című tekintélyes, négy kötetes tudományos művében Pekař megpróbálta megcáfolni Palackýnak a huszitákat a modern demokratikus gondolat elõfutárának tekintõ véleményét. A huszitizmus csupán középkori eretnekmozgalom volt, maga Husz pedig hívõ katolikus keresztény, aki fõleg az egyház reformja érdekében dolgozott. Számára a vallási türelem és a politikai demokrácia modern gondolatai nemcsak idegenek, hanem egyenesen felfoghatatlanok lettek volna. Amikor Husz arra bíztatta követõit, hogy védjék meg az igazságot, nem a tudományos, racionális, az elõítéletekkel szemben álló igazságra gondolt (ahogy számos XIX. századi nemzetépítõ feltételezte). Husz számára az igazság – hangsúlyozza Pekař – csak Isten igazságát és igéjét jelenthette[10. O Husovi a husictví, in: O smyslu…, 122–123; K boji o Husa, uo., 120.] Krisztus tanítása szerint: “Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”.

   Folytatás