Ujlaky István – Elissa öröksége
Bő évtizeddel utóbb az elpusztított Trójából menekülő Aeneas és társai kötöttek ki a karthágói partokon. Aeneas és Elissa (Dido) királynő egymásba szerettek. Hónapokig éltek együtt boldog szerelemben. Mindezt féltékeny haraggal fogadta a numida király, aki korábban földet adott a föníciaiaknak, mi több, Elissa kezét is megkérte. Amikor azonban Aeneast figyelmeztették az istenek, hogy neki küldetése van, partra kell végre szállnia Itáliában, hogy népe maradékainak új hazát teremtsen, a férfi nem habozott. Közölte szándékát Didóval s útra kelt. A királynő szerelmi bánatában megátkozta Aeneast és híveit, mindörökre ellenségnek nyilvánította a két népet, majd öngyilkos lett, Aeneas kardjába dőlt.
FolytatásPeter Handke – Az aranjuezi szép napok*
A FÉRFI Talán egy kis faházat. Vagy egy kunyhót, agyagból, vagy mit tudom én. Igen, egy kunyhót vártam, mint amilyent még sohasem láttam. Egy kunyhót, amely olyan nagy, mint egy kastély. Nem, nem, mint egy kastély. Nagyobb. És egy fényt, talán egy olyan fényt, mint amelyről éppen meséltél. Egy szerelmi aktus fénye, ha nem éppen olyan, mint a só-ember és közted lejátszódott szerelem fénye. Egy emlékmű a halottaknak, amilyen nincs még egy a világon. A kunyhó egy letűnt korból, mint a jövő tartózkodási helye, amelyhez fogható építményt ma sehol sem lehet látni. Szántásra és betakarításra szolgáló készülékek, amelyek sehol máshol nem láthatók, egy múzeumban a legkevésbé. Egy nekem szánt szerszám, amelyet elloptam volna, és magamnál tartottam volna az idők végezetéig. És valahol az agyagpadlón, ebben a katedrális kunyhóban ott van egy gigantikus rakás szar, nem emberi, inkább egy denevéré, és nem ércesen kiszáradva, hanem még friss.
FolytatásAz ünnep esztétikuma
A mû alapja (és háttere) egy sötétkékre festett vászon, amelyen a kék számos árnyalata jelenik meg. A sötétkék színek mélységet adnak ennek az alapnak, a festékrétegek egyenetlensége a tér illúzióját ébreszti. Mivel azonban ennek a térnek egyedül a kép kerete szab határt, ezért elvont értelemben lehet csak térrõl beszélni olyan térhatásról van itt szó, ahol nincsenek viszonyítási pontok, és ezért a tér végtelennek tetszik. Vagy mindent elnyelõnek. Ragadozó végtelenség. Önkéntelenül is kínálkoznak a párhuzamok: Jacopo Bellini Veronában látható Krisztus-ábrázolása jut eszembe, ahol a feszületet veszi körül hasonlóképpen baljós sötét ûr. Vagy Caspar David Friedrich Szerzetes a tengerpartoncímû festményének az égboltja, amely a kép négyötödét kitölti, s szinte agyonnyomja az elõtérben álló apró szerzetesfigurát. De ismerve El Kazovszkijnak a kutya (és a sivatag) iránti megkülönböztetett figyelmét megemlíthetõ Goya Kutya címû képe is, ahol ugyancsak a végtelen ûr benyomását keltõ ez esetben homoksárga égbolt borul egy apró kutya fölé. Ami másutt viharos, fenyegetõ ûr, az itt véget nem érõ sivatag.Ami feltûnõ: a párhuzamként említett mûvek esetében a háttér mindenekelõtt a határtalansága miatt nyomasztó. A tér, azáltal, hogy végtelenné tágul, elveszti térbeliségét, s inkább egy örvény benyomását ébreszti. Egy olyan örvényét, amely mivel nem térbeli a lélek örvényének nevezhetõ. A lélek viszont akkor érzi örvényszerûnek önmagát, amikor az egész létezés homogénné válik, amikor egyetlen állapot fokozódik egyetemessé, s az ember kizárólag ennek az állapotnak a szûrõjén képes bármit is érzékelni, tudomásul venni. Ilyen például a szerelem állapota. Vagy a fájdalomé. De a túláradó örömé vagy a lelkesültségé is. El Kazovszkij a hetvenes évek közepén több olyan képet festett, amelyen a mögöttes örvény elõtt egyetlen mezítelen figurát látni térdepelve, összegörnyedve, guggolva. Valamennyi alak a határán van annak, hogy beszippantsa õket az örvénylõ háttér amely saját belsõjük kivetüléseként is nézhetõ.
FolytatásSehrezád apokrif meséje
Az első vállalkozó egy szerencsétlen koldus volt, őt lökte előre a tömeg, hiszen aki vagyonra, családra nem gondolhatik, annak a többiek szemében nem volt semmi a kockázat tétje. Ki is jött vagy háromnegyed óra múltán, vagy mondanám inkább kizuhant a palota ajtaján, vérben forogtak szemei, hogy mindenikük messzire elkerülte, olyan volt mintha máris egy égi kéz emelte volna lelkét ki mellkasából, csak teste volt, s a kedves, de szánalmas kéregető nem volt már sehol. Hogy mi történt odabent, arról nem szólt semmit, nyelvét megoldani nem találtak kulcsot. Ám három nap múlva gazdagon felöltözve látták viszont újra a koldust, ki ajándékkal kedveskedett a sahnak, hogy aranyait csengesse lábaihoz, s hű ebként az elöljárónak talpát fején nyugodni hagyja. Erre felbátorodván a nép tódult a sahhoz, mindenikük gazdag akart lenni, mindenikük többre vágyott, mint ami a sors által adatott; s mindenik gazdaggá is lőn, de mindannyiuk arcán valami furcsa idegenség vetett karcot, hogy asszonyaik elborzadtak tőlük. S hiába kérdezték tőlük, hogy mi történt odabent Fekete sah palotájában, csak annyit válaszoltak, hogy végre önmaguk lettek. Asszonyaik egyrészt örültek, hogy földi létükben vagyonuk gyapjas, másrészt viszont elvesztették hálószobáikban a gyengédséget, érintés helyett a férfiak mindig hibáikat panaszolták fel, egy sem állta ki közülük a mércét, hol túl kedvesnek találtattak, hol túl restnek, de mivel asszony neve tűrés, hát tűrtek ők most már szerelemtelen. A nép jóléte pedig nőttön nőtt, de senki sem akadt nyomára a sah titkának. A vezérek pedig gyilkos haragot tápláltak a sah iránt, mert a nép véráldozat nélkül is oly gazdag volt immár, hogy mikoron meglátták vezéreiket, csak a mamelukok kardja védte meg őket attól, hogy ne lincselje meg őket a gazdagságban fürdőző jónép. Ezért kiköltöztek a pusztára alkalomra várván, biztosak voltak abban, hogy ami adatik, elvetetik egyszer.
FolytatásSosem voltunk itt
De én üres voltam (kézenfekvő hasonlattal: mint egy lemerült elem), nem tudtam, mit írhatnék neki; a második sör után elmentem hazulról, bekiabáltam neki a nappaliba egy vérszegény „Viso gero”-t, a litván búcsúzást, az ő világából viszont csak egy velőtrázó koreai sikoltás érkezett; a filmjében valaki nyilván kicsinált valakit. Kabátot és cipőt húztam, kiléptem a latyakos utcára, elcaplattam a korhadt fa- és padlóviaszszagú régimódi, kalauznélküli villamosig, amellyel bevitettem magam az első kerületbe, beültem az Alt Wienbe, ahogyan szoktam; valaki mindig tompult ott, oxigéntolvajok, akik a cigarettájuktól rúgtak be, ez volt ez egyetlen kreatív teljesítményük; még mindig ingergazdagabb környezet, mint egy autista elemsavnyalogatólitvánbige, aki egy olyan nyelvhez vonzódik, amely 17 betűt ismer. Andi és Chappi természetesen ott volt; kimerültnek látszottak, gülüszeműen gubbasztottak, nyilvánvalóan kemény napjuk volt a kartondoboz-egyetemükben; öt sört és két fokhagymapálinkát ittam, beszéltem valami áporodott fazonnal (fogalmam sincs, miről, totál elfelejtettem mindent; a megszokott társasági zajok, de ez így is van kitalálva, semmit nem mondani egymásnak, hogy ne kelljen semmit magunkkal vinnünk), aztán hazamentem; villamos nem járt már, s a Josephstädterstraße közepén egyszer csak ott állt egy őz. Furcsamód egyáltalán nem csodálkoztam, nem is érdekelt, Irmánál jártak a gondolataim, mintha bizony szorosabban hozzám láncolhatnák ezek a gondolatok; valahányszor külön voltunk, vágyakozás foglalta el a szerelem nevű diffúz üres helyet, és ez a vágy sokkal erősebb, sőt kielégülést nyújtóbb is volt annál, ami a valóságban adatott nekünk.
FolytatásTöbbnyelvűség és fordítás
Egynek plane… no de minthogy Szerelemhistória, Talán jobb lesz in aeternum Sub rosa maradnia.
Folytatás