Pintér Dóra: „A pokol: a többiek”

A város közössége a bárót messiásként várja, reális alapokat nélkülöző, irracionális elvárásokat támasztanak az ismeretlennel szemben, ami érezhetően túlmutat az anyagi haszonszerzés vágyán, sokkal inkább sóvárgás egy másfajta létállapot után. Habár felújításokról, építkezésekről, a turizmus felvirágoztatásáról van szó, amelyek egészen praktikus igények, a cselekmény előrehaladtával kitűnik, a közösség valójában identitást, arcot kíván szerezni a nemesi család sarjától – az önteremtés áll a középpontban, abban az értelemben, hogy a közösség képes legyen kitérni a semmi pusztítása elől, ráleljen az ontológiai biztonságra, ami szerintem a személyes intimitáson keresztül élhető át. Amennyiben viszont nem talál rá, úgy a világ realitása felbomlik, és ebben a bomlásban éppen a szégyen a közvetítő létélmény – amikor önmaga felismeri és átéli törekvéseinek kudarcát, azt, hogy feldarabolódó létét képtelen megmenteni. A Krasznahorkai regényeire oly jellemző, megfoghatatlan, többrétű kárhozat csak a transzcendens közbeavatkozása által volna visszafordítható, így a báró valóban megváltóként tételeződik ebből a perspektívából, voltaképpen egy természetfeletti entitás jelölőjévé válik. A transzcendens vonást a cselekmény visszaigazolja, amennyiben Wenckheim Béla halálát követően a pusztulás lassú, ám permanens folyamata radikális pusztításba fordul át, a destrukció mindinkább utat talál, ami az égő város zárójelenetébe torkollik. A báró letéteményese, hírnöke lenne egy új világnak, aki kezébe veszi és elrendezi a dolgokat, amiként a karmester irányítása alatt összeáll a szimfónia – de ezt a szerepet nem képes betölteni. A báró – aki már eljövetelének híre által is absztrakt tekintetként van jelen – megérkezését produkciókkal, előadással, ünnepi beszéddel várják, de a kellő pillanatban, amikor az alak kilép a vonatkocsiból, és valóban ott áll, minden összeomlik, a fogadtatás hibák kakofóniájába, őelőtte való megszégyenülésbe torkollik.

   Folytatás

Bazsányi Sándor, Wesselényi-Garay Andor – „…a birodalom valamennyi építőmunkását…”

Az értelmét önmagába záró, sőt temető novella – mint térbeliséget szimuláló szövegsík – nem is annyira épületszerű, mint inkább labirintusjellegű, és így talán leginkább Borges végtelen útvesztőihez (kijárat nélküli labirintusaihoz) hasonlít.[5. Térnélküliség és ornamentalitás: keretbe záródó értelmezés, amelynek végül a labirintus metaforája lesz a vasalata. A térredukció újabb lépése, transzformáció síkból vonallá egy olyan konstruktum ürügyén, amely ugyan testszerű, ám mégiscsak felületre rajzolt. Lehetséges falai ellenére spaciológiai hatása csekély: térélmény helyett az időt megtörő linearitása marad. A labirintusban ugyanis értelmét veszíti a tér, vonallá préselődik a felület, egyérzetűvé válik a tapasztalat. Az útvesztő matematikai-logikai feladványával szemben a labirintus gyakran valós középpont és elágazások nélküli vonaltér: benne a leanderként kígyózó út irányított. Belső térbeliségénél fontosabb a honnan és a hová kérdése, a bejárat előtti és a kijárata utáni állapotok eltérő tapasztalata. A labirintus végigjárása az önmagunkba felejtett idő megidézése: nem az exteriőr, hanem az általa felnyitott antropológiai enteriőrök – vagy divatosabban: belső tájak – érzeti felderítése válik hangsúlyossá. Akárcsak olvasás közben, könyvvel a kézben.  Leginkább az új digitális és interaktív médiát foglalkoztatja az a kérdés, hogy milyen struktúrák mentén szerveződik a kíber-tér, hogyan lehet – nem csak a metaforák szintjén – átélhetővé tenni azt a helyzetet, amikor a világhálón vagyunk, esetleg telefonálunk. És tűnjék bár műfaj-idegennek a felvetés, de éppígy a fizikai térfoglalás problémaköréhez simul az a korántsem egyértelműen megválaszolható kérdés, hogy hol is vagyunk olvasás közben. Rengeteget évődünk BS-sel ezekben az esszékben azon, hogy milyen téralakzatok feleltethetők meg egy-egy szövegnek, mennyiben tekinthető egy regény építménynek. A szöveg és az építészet metaforikus azonosságán túl találhatók-e konkrétabb, szilárdabb kapcsolódási pontok? Úgy vélem, igen. Kamaszos nagyotmondással – kétkezeseink talán legfőbb téziseként – a könyv, az olvasás maga a labirintus. Lineáris, tér nélküli, időben zajló, de kontemplatív élmény, amelyben nem lehet eltévedni, amelyben nincsenek leágazások, választásként átélhető helyzetek, miközben a dolog a puszta léte okán is eltérő terekbe torkollik, vezet, módosult tapasztalatokat köt össze. Másképpen lépünk ki, mint ahogyan beléptünk oda, legyen szó akár könyvről, akár labirintusról. A labirintus talán az egyetlen építészeti szerveződés, amelynek egyidejűségéről, térbeli minőségéről beszélni felesleges: linearitása az olvasás egyenes-idejűségével azonos. Ha nem lennének könyveink, valószínű, hogy labirintusokat építenénk a máshol-lét szimulakrumaként. Az építészet és az irodalom, pontosabban az építészet és a könyv legfőbb kapcsolatának, mi több, a kettő azonosságának nem csak metaforikus, hanem konkrét érzeti, tapasztalati szerkezetének vélem a labirintust.  Egyik alakzatról sem tudni, hová vezet, még szabályaik betartása, de felrúgása is hasonló tengelyek mentén történhet. A falak és a történet átláthatósága, a műfaj jellege: Darvasi-féle míves padlóornamentika, esetleg erdőként fölénk boruló Esterházy-opus, netán tüskés sövényből szőtt Pynchon-rengeteg.  Az időben lezajló tapasztalat, a térnélküli máshol-lét egyik műfajban sem kecsegtet a helyszerűség élményével: mindössze a labirintusfalak között, vagy a sorokon futó tekintet munkáját rendezi párhuzamba. Sem a könyv, sem a labirintus nem hely, sosem is voltak azok: minden forduló – lapozás – előtt fraktálszerűen azonos, akár homokként pergő betűk képe fogad. A labirintusban és a könyvben is ugyanott vagyunk, érzeteink azonban máshova kötődnek.] De eszünkbe idézheti Darvasi „kínai novellája” akár Kafka rendhagyó paraboláit is, elsősorban talán A Kínai Fal építését, vagy éppen A város címerét. Kafka szövegei ugyanakkor nem csak mímelik a logikusságot, mint A lojangi kutyavadászok nyitódarabja, de logikusak is.[6. Szerintem efféle logikát csak mi keresünk. A motívumok montázsjellege, egymás mellé rendeltsége kizárja az efféle rációt: Lautréamont szépsége ez szecessziós tablón megörökítve. Ha nem tűnne méltatlannak a történet, a logika és az esztétikum háromdimenziós terében elhelyezni ezt a szöveget, akkor Az első építkezés bizonyára nem a logika síkjára illeszkedne. De erről már idejekorán tudósít az első mondat is.] Saját belső logikával, abszurd világszerűséggel rendelkeznek. Nincsenek elkötelezve valamely rejtett vagy külső (transzcendens) értelemnek, lévén látható és belső értelmük van; amennyiben ezeknek az írásoknak tényleg rendhagyó működésükben rejlik az értelmük. Az adott Kafka-szövegek működésén belül pedig kiválóan működnek az ábrázolt építkezések. Még ha A város címerében nem is a vágyott „bábeli torony” épül, hanem csupán a gigantikus épület hiányának tartós környezete, a „munkásváros”. Még ha maguk az építők is hamarosan „felismerik az égbe nyúló torony értelmetlenségét”. Ha már egyszer „az egész vállalkozás lényege az a gondolat, hogy égig érő torony épüljön”. Ha már egyszer megszületett a bábeli építkezés képtelen „gondolata”. Vagy nézzük A Kínai Fal építésének alábbi részletét, amelyben szépen megmutatkozik az építésről szóló szöveg különös épületjellege, a nem-logikus ügymenetről szóló szöveg saját belső logikája, nevezetesen hogy miként lehet elbeszélőként (és olvasóként) megbarátkozni a szakaszos és hézagos falépítés jócskán abszurdnak ható, ám tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk, illetve figyelmesen olvassuk, mégiscsak működő munkahipotézisével:

   Folytatás

Algis Valiunas – Harcoljunk-e a királyért és a hazáért?

Strachey azonban egyvalamiből továbbra is reményt merít. A „teológiai őrültségek”, amelyek évszázadokon át rángatták az emberiséget, a „tolerancia korával” véget értek; Bossuet püspök hite a „vallásnak a történelembe és a politikába való transzcendens beemelésében, illetve a vallásüldözés és a vallásháború szükségszerűségében” átadta helyét Hume és Montesquieu racionális tisztességének. Ez a radikális változás váratlanul jelent meg a világban, és Strachey szerint egy újabb ilyen átalakulásra is van kilátás:

   Folytatás

Perecz László – Párhuzamok

(Művészet) Sz. számára valami olyasmi, amiről határozottan be tud számolni. Érti a keletkezését, egyértelmű képe van a kulturális helyéről, világosan látja a szerepet, amelyet a maga személyes fejlődésében betölt. Határozott elképzelései vannak tehát róla, és elsajátítását a maga műveltsége szempontjából elengedhetetlennek ítéli. Számára a művészetnek rendelt helye van: a művészetben, úgy vélekedik, a lélek alsó tehetségei nyilvánulnak meg, ezért a művészet előbb fejlődik ki az egyes emberekben és nemzetekben, mint a tudomány vagy különösen a filozófia. A lélek alsó tehetségei – az „érzék”, az „érzelem” és a „képzelődés” – megelőzik tehát a lélek fölső tehetségeit – az „értelmet” és az „észt”. A művészet szigorúan meghatározott pozíciót tölt be ilyenformán: előbb fejlődik ki, mint a tudomány és a filozófia – az egyes nemzeti kultúrák világában is megelőzi a magasabb szellemi területeket. A szülői házban nem találkozik a művészettel; úgy meséli, esztétikai nevelődése szeretett nagynénje házában – a jól ápolt kertet szemlélve és a gazdag könyvtár német irodalmi köteteit olvasgatva – indul meg tehát. Meghatározó esztétikai élményei itáliai útján érik: művészettörténeti tanulmánnyá kerekedő beszámolóban idézi föl, milyen hatást gyakorolt rá Rómában a Szent Péter bazilika meg a Pantheon, Nápolyban a királyi palota látványa. A beszámoló nyomán pedig indíttatva érzi magát, hogy a képzőművészethez, az irodalomhoz meg a zenéhez való affirmatív viszonyáról is megemlékezzen. V. nem akar hasonlóan határozott művészeti fölfogással előállni. A művészethez fűződő viszonyáról eltöprengve, inkább tanácstalanságának ad hangot. Nem derül ki, mit gondol az esztétikáról, nem állítja a művészetet semmiféle fejlődésfolyamatba, nem kockáztat meg föltételezéseket róla, milyen szerepet is játszik a művészet a nemzeti kultúrában. Hangsúlyozottan személyes marad; művészeti élményeit a saját élettörténetébe helyezi. Nem, nem beszél a maga fejlődésfolyamatáról, esztétikai tapasztalatait nem próbálja a maga fejlődésébe illeszteni. Mesél csupán, fölidézi, milyen meghatározó művészeti élmények érték. Elmeséli, mennyire szereti a komolyzenét, milyen kevéssé ért a képzőművészethez, kritikusi munkássága során hogyan választotta ki a szemlézett szépirodalmi művet, a világot járva hogyan hatottak rá az építészet alkotásai. Nem tagadja, hogy a művészet igenis játszott szerepet a filozófiai gondolkodásában. A műalkotásokkal való találkozásait azonban nem valamiféle racionalizálható tapasztalatként fogja föl – éppen a ráción túli élményként azonosítja. Az amiens-i katedrális megpillantásának emlékét vagy egy New York-i Van Gogh-kiállítás műveivel való találkozását fölidézve egyenesen „transzcendenciaélményt” emleget. Neki, a vallástalan gondolkodónak nem a vallásos hit gyakorlása nyomán sikerül valamiféle transzcendens szférával kapcsolatba kerülnie: a kivételesen nagy műalkotások megtapasztalása nyomán jut a transzcendencia élményéhez.

   Folytatás

Dózsa György unokája

A magyarok istenére tett eskü egyrészt a már említett Garay-szöveg nyilvánvaló hatásaként értelmezhető, és egy olyan ősállapot metaforája, amely az egykori egységes és szabad nemzet korának metafizikus legitimációját jelöli. A „magyarok istene” kifejezés nyilvánvalóan két képzetkört integrál magába: egyrészt a protestáns nemzet és történelemszemlélet hatását, amely a zsidó-magyar párhuzamot mint analógiát kínálja a magyar nép/nemzet (értsd protestáns magyarok) önértelmezéséhez, másrészt pedig a zsidó-keresztény isten fennhatóságán kívüli, tehát mondhatni „pogány”, mégis egyetlen istent valló állapot autenticitásának kifejeződése.37 Az első képzetkör Kölcsey Hymnusában teljesedik ki és válik a magyar nemzeti önelbeszélés (mára felekezetiségétől megfosztott) alapjává, míg a másik hagyományszál olyan alternatív transzcendens legitimitás lehetőségét kínálja, amely éppen a különbözőségénél fogva nyújt erős alapot a nemzettörténet újrakezdéséhez vagy újra elbeszéléséhez. Sejtésem szerint Petőfinél a „magyarok istene”- képzet ennek az újrakezdésnek a megszentelését szolgálja a Nemzeti dalban, és ennyiben a Dózsa- beszédek (főleg Taurinusnál és Tuberónál) jelenlevő szakrális legitimitását ismétli meg. A nép és a nemesség az egyetemes zsidó-keresztény isten érájában nem lehet egyenlő, hiszen éppen a zsidó-keresztény isten által uralt történelmi idő hozta létre az egyenlőtlenséget, amely viszont isten ellen való, vagyis az egyetemes isten nem igazságos isten, így a magyarok istenéhez kell fordulni a nép igazságát orvosolandó.

   Folytatás

Banbenben az igazság

5 Felmerülhet a kérdés: miben gondolkodik, aki nem banbenben gondolkodik? Semmiben? Vagy talán kategóriák nélkül gondolkodik? Közvetlenül? De hát a gondolatnak – mint már jeleztem – ilyesfajta közvetlensége nincsen. Annyiban és annyira létezik, amennyiben és amennyire a nyelv közvetíti: megformálja, testet, erőt ad neki. Vannak a gondolatnak saját vagy “tiszta” kategóriái? Természetesen a gondolkodásról való gondolkodásnak egy absztrakciós fokán el lehet jutni ezekhez a tiszta kategóriákhoz, de még ez a legelvontabb gondolkodás sem kategóriákban, hanem kategóriákkal gondolkodás. A kategóriák hipotetikus közvetítések a gondolkodásfolyamat nyelvi megvalósításához, de nem végső szemléleti egészek, amelyekhez rituálisan újra meg újra felemelkedik a gondolkodás vagy egyszerűen – mindenféle gondolkodás helyett – ünnepélyesen kinyilatkoztatja és szentségekként ismételgeti őket. Aki banbenben gondolkodik, az tulajdonképpen nem gondolkodik, hanem hisz. Erős vára neki a Banben. Kategóriái végső instanciák, amelyekkel szemben az eleven, mindenben kételkedő, megismerő gondolkodásnak eleve nem lehet igaza. Végtére is éppen azért banben-gondolkodás a banben-gondolkodás, mert fundamentalizálja az igazságot: minden igazságot elvon az eleven gondolkodástól, hogy az így nyert absztrakciót “néven nevezve” mágikusan megkösse: ban- ben. Nem gondolkodási kategóriák, hanem mitikus nevek ezek. A banbenező gondolkodás nem a valódi gondolkodás előreláthatatlanul kanyargó útjain, hanem a szent szövegek rituális ismétlésének előre lefektetett sínpályáin halad. Aki banben gondolkodik, fundamentálisan gondolkodik. A lét fundamentálisként kinyilatkoztatott kategóriáit a nyelv elé helyezi, mintha azok léte megelőzhetné a nyelvet, mintha nem is nyelvi létesítmények vagy konstrukciók lennének; mintha ők parancsolnának a nyelvnek, a gondolkodásnak is, kinek-kinek pedig csak végre kellene hajtania parancsaikat. A banbenezés ily módon mágikus-mitikus nyelvként tárul fel a nyelvjátékos előtt. Aki a Nyelvnek akar parancsolni, valójában másoknak akar parancsolni. A Nyelvnek nem parancsolhat senki. Még a Nyelv sem. A Nyelv különben sem parancsol semmit. Ha már, akkor inkább a szolga, semmint az úr szerepét játssza a nyelvjátékban. Az angyal – az angelus interpres – szerepét, aki bármely pillanatban készen áll, hogy ott teremjen, ha hívják: “mit parancsolsz, édes gazdám?” Bármilyen parancsot teljesít, egyet kivéve. Ezt az egyet is csak azért nem, mert képtelen rá. A nyelv nem képes nyelvi módon túlmenni önmagán. Még a nyelv – az elgondolható és elképzelhető – legszélső határán (már ami valakiben legszélsőnek tetszik), közvetlenül e határra érve, sőt, e határról ellendülve is csak nyelvi módon képes felfogni a nyelven-túlit vagy nyelven-kívülit. Bármit nevezünk “nyelven-túlinak” vagy “nyelven-kívülinek”, természetesen csak a nyelvben maradva, nyelvi módon tehetjük. Csak a nyelvhez képest és nyelvileg adhatunk jelentést bárminek, amit a nyelven kívülre helyezünk. A “nyelven-túli” nincs túl a nyelven, és fogalma, képzete csak a nyelvben értelmezhető, ahogyan jelentést és jelentőséget is csak a nyelvben-létezőre vonatkoztatva kaphat, csak őt vigasztalhatja vagy borzaszthatja el, magasztalhatja vagy ócsárolhatja. Az összes nem-nyelvi elképzelési, átélési, elérési mód (misztikus tapasztalat, halál utáni lét stb.) nyelvileg érvénytelen, mert közölhetetlen, megoszthatatlan, illetve mert minden kísérlet a közlésére és megosztására, visszarántja a nyelvbe. Egyáltalán nem lehet beszélni róla. Sőt, már ez a kijelentés – “Egyáltalán nem lehet beszélni róla” – már ez is félrevezető, mert amiről szól, pontosabban: szólnia kellene, az éppen mint szó nem létezhet (az előzetes, merőben nyelvi föltevés szerint!), egyszerűen nem nevezhető meg. Nincsen neve. Ez sem a neve. Nem az a neve, hogy “nincsen neve”. Semmi módon nem lehet szóba hozni. A transzcendens Abszolútum – Isten – neve körül a zsidó-keresztény gondolkodásban újra meg újra lejátszódott a “megnevezhetetlenség” drámája, amelyet ma inkább abszurdnak látunk. Isten még csak nem is a “Megnevezhetetlen”. Isten semmi néven nem illethető. De ez a semmi néven nem illethetőség sem lehet attribútuma (neve), hiszen ezzel a megnevezhetőkhöz viszonyítanánk, ami kétszeresen is képtelenség: egyrészt, mert így mégiscsak megneveznénk, vagyis besorolnánk a megnevezhetők közé; másrészt, mert a konkrét, meghatározott léthez viszonyítanánk az abszolút meghatározatlant (amelynek még ez az abszolút meghatározatlanság sem meghatározottsága!), amit pedig még a katafatikus teológia is csak az analógia segítségével tart elképzelhetőnek illetve fogalmilag megengedhetőnek. Ha azt mondom Isten, vagy azt mondom Lét, akkor már nem Aztmondom, mert Azt nem tudom mondani, ugyanis Az éppen mint Az mondhatatlan: megnevezhetetlen (de – a hitbéli bizonyosság szerint – nem megszólíthatatlan!). Valami mást mondok ilyenkor, pontosabban nem mondok semmit; vagy a kimondással egyszersmind visszavonom, amit ki akarok mondani, ámde úgy, hogy eközben vagy ennek a fogalmi hátrálásnak az eredményeként előállt hiányt, nemlétet (“nincs neve” stb.) sem nevezhetem meg, hiszen az is csak név lenne a nevek között. Mindegy, hogy minden név fölötti vagy minden néven túli Névnek jelentem ki, így is, úgy is meghamisítom és ezzel megsértem és meggyalázom azt, aki semmiféle értelemben, még tagadó értelemben sem “az”. Mózes fülében nem hiába hangzott így az Örökkévaló önmeghatározása: vagyok, aki vagyok, avagy inkább: a Vagyok vagyok. Abszolút Alany. Nem ez vagy az, hanem a Lét maga. Persze, ezek csupán szavak, melyek a nyelvi világok egyikét és nem a nyelventúlit határozzák meg. Amikor tehát azt mondom, “nyelventúli”, félrebeszélek, hiszen a nyelvbe rángatom vissza (nyelvileg, a nyelvhez képes töltök meg jelentéssel valamit, ami magában véve egyáltalán nem a nyelvhez képest határozódik meg, bár hogy mihez képest, hogy egyáltalán meghatározódik-e vagy mit “csinál”, ez mind-mind nem tudható, mind- mind félrebeszélés, halandzsa, bimbam, rizsa). Legmesszebb a nyelvtől kétségkívül az apofázissal juthatunk (például ha azt mondjuk: a “nem-nyelvi” sem nem van, sem nem nincs, sem nyelvi, sem nem-nyelvi stb.), ám ezzel csak a nyelvtől való eltávolodás nyelvi erőfeszítését örökíthetjük meg, a “nyelventúlihoz” vagy az Abszolútumhoz való közeledést csak hihetjük és remélhetjük és nyelvileg senkivel meg nem osztható módon megtapasztalhatjuk. A negáció présébe fogott nyelvből úgy folyik ki és csordul alá a jelentés- és állítástartalmak sűrű, sötét nedve mint olajprésből az olaj: minden kisajtoltatik. De hogy mi az, amihelyette megjelenik (hiszen amíg van “helyette”, addig nyelv is van) vagy mögüle előbújik (hiszen amíg van “mögüle”, addig ott vagyunk, ahol mindig is voltunk: a nyelvben!), az meg nem mondható, ki nem fejezhető, mert az nem lehet “helyette” és “mögötte” sem rejtezett soha. Aki fundamentális kategóriákban gondolkodik, az azt hiszi, hogy nyelven túli vagy nyelv előtti kategóriákban gondolkodik, és ezekbe a kategóriákba akarja rendezni a nyelvet, amelyet üresnek vagy a szellem érintésére váró holt anyagnak vél. Csakhogy minden fundamentális kategória nyelvi építmény, leválaszthatatlan a nyelvről. Ami a banbenezésben nem-nyelvi az leginkább az a mód, ahogyan a nyelvet semmibe veszi. Bár még ebbéli igyekezetében sem léphet túl a nyelven, amennyiben a nyelv-ellenesség (kivéve a nyelven-kívüli erőszak egy fokát), magának a nyelvnek a terméke, a nyelv korlátait kitapogató, “rácsait harapdáló” észnek a lázadása a nyelv ellen, mellékes most, hogy romantikus lázadás-e avagy a tudomány lázadása (metanyelvek). Aki valamiben gondolkodik, az a nyelvi kategóriák helyére értékkategóriákat léptet, vagyis úgy tesz, mintha nem egy szemléletmódot, értékrendet, világnézetet, filozófiát, hatalmi törekvést képviselne, hanem ő maga lenne a nyelv – a helyes nyelv, természetesen. A nyelv – én vagyok. Én vagyok az alany és az állítmány, az ómega és az alfa. A nyelv megszállása éppen ezzel a banbenezéssel kezdődik, aminek a vége aztán a totalitárius állam nagyharangja. Az ásó és a kapa mellett, természetesen!

   Folytatás