A holokauszt mint német és kelet-európai történelmi probléma

Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkövetés helyszínein a zsidók meggyilkolásával kapcsolatban széleskörű konszenzus alakult ki. Ez nemcsak az SS-re vagy a rendőrségre vonatkozik, hanem a közigazgatásra is, a gazdasági, az egészségügyi, a munkaügyi apparátusra és így tovább. A második fontos tanulság pedig az volt, hogy korántsem dőlt el minden Berlinben, a holokauszt sokkal inkább Berlin és a periféria közötti kölcsönhatások eredménye volt. A náci főváros ugyan kijelölte a politika általános irányát és megszabta a struktúrákat, de Berlinben nem tudták pontosan, hogy helyben miként, milyen sebesen fognak cselekedni, milyen eszközöket alkalmaznak majd, mely áldozati csoportokat vonják be és kiket kímélnek meg. Lublin esetében könnyű kimutatni, hogy a helyi impulzusoknak mekkora hatásuk volt: Globocnik volt az, aki követelte, hogy a „zsidó problémát” oldják meg. Amikor 1941 szeptemberére és októberére nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem következik be a szovjet területekre való kitelepítéssel, elkezdett helyben cselekedni: elindította a gyilkos eutanázia programot és a gáz használata mellett döntött.

   Folytatás

Czeglédi András: „Ne engedelmeskedj előre!”

Az illető neve August Landmesser. Nem volt sem zsidó, sem baloldali; egyáltalán semmi köze sem volt semmiféle szervezett ellenálláshoz. Egyszerű melósként dolgozott, a gazdasági világválság alatt még a náci pártba is belép, hogy álláshoz jusson. Aztán egyre több mindenből elege lett, s ráadásul a Rassenschande minősített esetébe keveredett: beleszeretett egy zsidó hölgybe, Irma Ecklerbe (a fotó készültekor már együtt vannak). Gyermekei is születtek tőle, emiatt többször letartóztatják, és munkatáborba kerül; a háború végén retorzióként besorozzák egy hírhedt büntető kommandóba, a jugoszláv partizánháborúban hal meg.5

   Folytatás

Beszélgetés Zygmunt Baumannal: A befejezetlenség tudatával

Az európai civilizációról napjainkban folyó beszéd késõbbi fejlemény, széljegyzet az új, hallgatólagosan, szinte titokban bevezetett gazdasági/ pénzügyi valósághoz. Az Európai Szociológiai Társaságot negyven-egynéhány évvel a közös agrárpolitika bevezetése után alapították, és amennyire én tudom, az utóbbi, ha mégoly törékeny és ingatag is, lényegesen életképesebb, mint az elõbbi.

   Folytatás

A történelem nyomai – Interjú Volkhard Kniggével

Úgy gondolom, az NSZK-ról mindennemű korlátozás nélkül elmondható, hogy a belső demokratizálódásnak és a demokratikus kultúra kialakulásának mindenkori forrása, hogy az 1945 előtt elkövetett német bűntettekkel sikerült önkritikusan szembenézni. Az ötvenes és hatvanas éveknek a közelmúltat megszépíteni, letagadni, azzal legfeljebb „kiengesztelődni” kívánó ugyancsak erőteljes tendenciáival szemben végrehajtott múltfeldolgozás nélkül az NSZK nem vált volna azzá, ami lett. Az apologetikus tendenciák sem tűntek ugyan el, de a múltszemlélet kritikus éle összességében mégiscsak erőteljesebbé vált. A nácizmussal kapcsolatos emlékezetkultúra specifikuma tehát pontosan e kritikus önreflexióban keresendő: egyfelől a résztvevő generációval szemben, másfelől velük közösen le kellett küzdeni a megszépítési kísérleteket és a kiengesztelni vágyást. Mindezt a negatív emlékezeten való munkálkodásnak szoktam nevezni. A klaszszikus történeti emlékezet valós vagy állítólagos történeti hőstettekre, a saját történelem nagy és szép oldalaira fókuszál. E történelemképeknek rendszerint igen kevés valóságalapjuk van, sokkal inkább mitikus jellegűeknek tekinthetők. A nemzetiszocialista bűntettek és a második világháború következtében a történeti emlékezés új formája alakult ki, bevallottan sok belső ellenkezéssel szemben, melynek lényege, hogy a saját negatív múltat negatív horizontként fogjuk fel, melytől visszatérően megkülönböztetjük magunkat azáltal, hogy az áldozatoknak állítunk emléket és őket méltatjuk. Az áldozatokról való teljes körű megemlékezés azonban csak úgy lehetséges, ha nem pusztán a pietizmus szellemében viszonyulva hozzájuk meggyászoljuk őket, hanem egyúttal arra is rákérdezünk, hogy embereket miként lehetett rávenni arra, hogy másokat áldozatokká tegyenek. Egyenesen elengedhetetlen azon kérdések tárgyalása, hogy milyen társadalmi körülmények között, a politikai, kulturális, társadalmi és gazdasági szocializáció milyen eszközeivel, a jog és igazságszolgáltatás mely módszereivel, a képzés, azaz az iskolák és egyetemek, a világnézetek, a beállítottságok, valamint a társadalmi gyakorlatok mely útjain jutottunk el oda, hogy bizonyos emberek a mások feletti uralkodás állítólagos jogát, az üldözés és megsemmisítés állítólagos jogát maguknak kisajátíthatták, ahogy azt a németek a zsidókkal és szlávokkal szemben maguknak tulajdonították és e célokat konkrétan tervbe vették? Ezek a perdöntő kérdések és ezeket csak az önkritikus, negatív emlékezettel, a politikai és társadalmi negatívummal való önkritikus szembenézés által lehet komolyan megvizsgálni. A mások bűneiről való megemlékezés és ezek elítélése is tehet ugyan némi hozzájárulást, de ez mindig viszonylag könnyen megy és önmagában nem is vezet el a társadalom belső átalakuláshoz. Más kérdés, hogy természetesen mindig normatív módon kell meghatároznunk azt, hogy mit is tartunk pozitívnak, és mit negatívnak. Az én perspektívám az, hogy a legfontosabb pozitívumokat a demokratikus kultúra és a mindennemű korlátozás nélkül komolyan vett polgári és emberi jogok jelentik.

   Folytatás

Ayhan Gökhan – Versek

Az érzékeny harangok a megformálás és a kiöntés előtt bármilyen súly irányába dönthetnek, náluk a döntés elsődleges joga, a szeretet felől vagy a gonoszság felől nézve persze nem árt eldönteni, valamilyen közmegegyezés, szabály, jog igénybevételével, hogy a szeretet és a gonoszság milyen alapon, milyen közmegegyezés, szabály, jog igénye szerint ellenkezik egymással, illetve milyen közmegegyezés, szabály, jog alapján összeegyeztethető, illetve az utóbbi feltételezés kioltja a logikába vetett intim bizalmunkat, a szeretetről és a gonoszságról felállított tét nélküli teóriát. A harangok természete természetesen nem teszi lehetővé a jó és a gonosz ellentétében rejlő összehasonlítást, míg a rózsák téri templom harangja az ötszáz évvel korábban épült templomok harangjainak hangjához képest komoly elmozdulást eredményezett, a légszennyezettség vagy a hívek számának csökkenése, az európai integráció és a népvándorlás, a piacgazdaság végzetesen elhangolta, s a hangforrás is eltorzult végképp, a toronytól néhány méterrel arrébb hallom, a templomszín fényvisszaverődése, a kassai téri templom harangja körüli levegő és az ötszáz évvel ezelőtt épült templomok harangjai összeérnek, amikor egy harang szavatossági ideje lejár, a harangok súlya szempontjából megfigyelték, a sötétedés egyensúlya és az egyensúly sötétje kicserélődik, megszűnik az irány, ahonnan ne lenne megható egy vereségben-finom legyőzött harang, bár a felejtés irányából, mint lebontott középkori város emeletéről a csodálkozás, olyan zavarba ejtő és tiszta a két időbeli harang különbözősége, egy harang érzékenységéből kibontott elpusztult torony középpontján a hangok a felejtés irányából nézve megmozgatják az emlékezés iránya felől érkező nézést, mint a gipszmutatványosok öntötte idegen haranghang az ötszáz évvel ezelőtt épült templom harangjának és a kassai téri templom harangjának a hangokban az összeérést.

   Folytatás

Elif Batuman – A szentély

A körforgalom végül kiokádott bennünket a Mardinba vezető vidéki főútra: e település a lakhelye a világ legmagasabb emberének, egy farmernek aki hipofízis-rendellenesség következtében 251 centiméterre nőtt meg. Számos fegyver- és mezőgazdaságigép-kereskedés előtt haladtunk el, ami mintegy a vadászat és a földművelés közti ősidők-béli tétovázást jelenítette meg. Lehajtottunk egy földútra, amely kilométereken át kanyargott a dombok közt, s végül egy poros területen kötöttünk ki, amelyen egy tájékoztató tábla szomszédságában néhány egyterű gépkocsi parkolt. A lapályon két kipányvázott teve legelt, önelégült és kedvetlen pofával.

   Folytatás