Határhelyzet és átmenet

Magyarország jól startolt, ám az utóbbi években veszélyesen lemaradt. Igaz, a nem gazdasági jellegû javak terén elért óriási nyereség – például a személyes szabadság exponenciális növekedése – a váltás mérlegét még így is messze a pozitív irányba billentette (különösen akkor, ha a rendszerváltás veszteseinek milliós tömegét figyelmen kívül hagyjuk).

   Folytatás

Szenvedő testek – humanitárius cselekedetek

Egyfelől a szerző szerint az a paradoxon, miszerint az érdemre feljogosító szenvedés megjelenítése a szenvedés banalizációjához vezet, ami éppen az érdemre kijelölő együttérzést tompítja el, a konkrét gyakorlat megkérdőjelezéséhez vezet el. Vannak, akik úgy vélik, hogy a szenvedés dimenziójának politikába bevezetése ellehetetleníti a politikai vitát és eltorzítja a szolidaritás ideálját. Ugyanis a könyörület politikája összekapcsolódik a neheztelés érzésével, és azzal a kockázattal jár, hogy a plurális vitára rászakad a „nyomorultakra irányuló jóindulatú figyelem, amikor is az egyik vitapartner a szenvedést lobogtathatja önmagában való jogként, elismerésként”.[22. Périlleux – Cultiaux 2009, 15.] Szerintük ezért a könyörület logikájának vitába való beemelése megakadályozza az elnyomottakkal való érdekközösség kialakítását. Ugyanakkor a könyörület dühre és egységes fellépésre képtelenekké teszi a rászorulókat, szabadságukban pedig a(z egyéni) boldogság útkeresésére kötelezi őket.

   Folytatás

Vad nyomozók

Amikor Arturo elmesélte nekem a történetet, nem csak a nemzetiségüket tudta, hanem a nevüket is említette. De nem igazán figyeltem oda rá. Azt hiszem, jobban mondva valószínűnek tartom, hogy a mi generációnkhoz tartoztak, azaz az ötvenes években születtek. Arturo szerint – erre viszont egészen pontosan emlékszem – mindkettejük sorsa példaértékű volt. A perui marxista volt, legalábbis az olvasmányai ebbe az irányba mutattak: ismerte Gramscit, Lukácsot, Althussert. De olvasta Hegelt és Kantot, meg néhány görögöt is. A kubai boldog elbeszélő volt. És ezt nagy kezdőbetűkkel kell leírnom: Boldog Elbeszélő. Nem olvasott teoretikusokat, csak irodalmárokat, költőket, novellistákat. Mindketten – a perui és a kubai – szegény család sarjaként nevelkedtek, előbbi proletár-, utóbbi földművescsaládban. Örömteli volt a gyerekkoruk, nyitottak voltak az örömre, módfelett vágytak a boldogságra. Arturo azt mondta, hogy biztosan nagyon szép gyerekek voltak. Szerintem, mondjuk, minden gyerek szép. Természetesen egészen korán fölismerték magukban az irodalmi elhivatottságot: a perui verseket írt, a kubai novellákat. Mindketten hittek a forradalomban és a szabadságban. Nagyjából úgy, ahogy a többi ötvenes években született latinamerikai író. Aztán megértek: a perui és a kubai először belekóstolt a csillogásba, kiadták a szövegeiket, a kritika egyként üdvözölte az írásokat, úgy tartották őket számon, mint a kontinens legjobb fiatal íróit, egyiket a költészet, másikat a próza területén, és ki nem mondva ugyan, de várni kezdték tőlük a meghatározó művet. És akkor megtörtént, ami meg szokott történni a legjobb latin-amerikai írókkal is, meg az ötvenes években született írók legjobbjaival is: mintegy kinyilatkoztatásként megjelent előttük a fiatalság, a szerelem és a halál szentháromsága. Hogyan befolyásolta ez a jelenés a műveiket? Eleinte alig érzékelhető módon: mintha finoman elmozdulna egy üveglapra helyezett másik üveglap. Csak néhány közeli barátjuk vette észre. Azután, már visszafordíthatatlanul, úton is voltak a katasztrófa vagy a szakadék felé. A perui elnyert egy ösztöndíjat, és elköltözött Limából. Bejárta Latin-Amerikát, de nem sokkal később hajóra szállt, és Barcelona, azután Párizs felé vette az irányt. Arturo, azt hiszem, Mexikóban ismerkedett meg vele, de Barcelonában lettek igazi barátok. Abban az időben minden jel arra mutatott, hogy üstökösszerűen ível majd fölfelé az irodalmi pályája, de mégis, nem lehet tudni, miért, a spanyol szerkesztők és írók – kevés kivételtől eltekintve – nem igazán érdeklődtek a munkássága iránt. Később továbbállt Párizsba, és ott perui maoista hallgatókkal került kapcsolatba. Arturo szerint a perui mindig is maoista volt, szertelen és felelőtlen maoista, egy szalonmaoista, de Párizsban, ilyen-olyan eszközökkel – mondjuk így – meggyőzték, hogy ő Mariátegui reinkarnációja, a kalapács vagy az üllő, nem emlékszem pontosan, amellyel szét fogják zúzni a Latin-Amerika-szerte szabadon garázdálkodó papírtigriseket. Hogy miért gondolta Belano, hogy a perui barátja komolytalan volt? Igazából megvolt rá az oka: a perui egyik nap képes volt rettenetes, pamfletszagú szövegeket írni, a rá következő nap pedig egy szinte már olvashatatlan esszét Octavio Pazról, amelyben hemzsegtek a mexikói költőre nézve hízelgő, őt dicsőítő mondatok. Nehezen lehetett komolyan venni mindezt egy maoistától. Nem volt következetes. Valójában a perui mindig is szörnyű esszéket írt, a nincstelen parasztok szószólójának szerepében éppúgy, mint Paz költészetének védelmezőjeként. De továbbra is jó költő volt, alkalmanként nagyon is jó, merész és újító. Egy nap a perui úgy döntött, hogy hazatér Peruba. Talán úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy az új Mariátegui visszatérjen szülőföldjére, talán ki akarta használni az ösztöndíjából megspórolt pénzét, hogy egy olcsóbb helyen, nyugodtan és kitartóan dolgozhasson az újabb művein. De nem volt szerencséje. Alig tette be a lábát a Limai repülőtérre, amikor – mintha csak őt várták volna – megjelent a Fényes Ösvény, egy kézzelfogható fölforgató erő, és azzal fenyegetett, hogy behálózza egész Perut. Így, érthető módon, a perui nem vonulhatott vissza egy hegyi faluba, hogy ott írjon tovább. Onnantól kezdve minden rosszul alakult a számára. Eltűnt a perui irodalom fiatal üdvöskéje, és föltűnt egy fickó, aki egyre jobban félt, és egyre mélyebbre süllyedt az őrületben, egy fickó, aki szenvedett, ha csak rágondolt, hogy Barcelonát, Párizst hagyta ott azért a Limáért, ahol vagy a költészetét nézték le, vagy őt magát gyűlölték halálosan, revizionistának, áruló kutyának tartották, és ahol a rendőrség szemében – speciális módon, de mégis – ő volt a millenarista gerillamozgalom ideológiai vezetője. Azaz, a perui egy csapásra zátonyra futott egy olyan országban, ahol éppúgy eltehette őt láb alól a rendőrség, mint a Fényes Ösvény követői. Ennek is, annak is volt indítéka bőven, egyik is, másik is úgy érezte, hogy megsértette őket a verseiben. Attól a pillanattól kezdve minden, amit azért tett, hogy biztonságban tudja a saját életét, elkerülhetetlen módon közelebb vitte a pusztuláshoz. Röviden: a perui elvesztette a fonalat. Korábban lelkes rajongója volt a négyek csoportjának és a kulturális forradalomnak, most Blavatszkaja asszony tanainak követője vált belőle. Visszatért a katolikus egyház kötelékébe. Buzgó híve lett II. János Pálnak, és kérlelhetetlen ellensége a felszabadítási teológiának. A rendőrség azonban nem hitt ebben a metamorfózisban, és a neve továbbra sem került le a potenciálisan veszélyes személyek listájáról. A barátai viszont – azok a költők, akik vártak tőle valamit – tényleg elhitték, amit mond, és nem álltak vele szóba többet. Nemsokára még a felesége is otthagyta. De a perui kitartott a lázálma mellett, és nem engedett a negyvennyolcból. Ment az orra után. Természetesen nem keresett egy vasat sem. Odaköltözött az apjához, ő tartotta el. Miután az apja meghalt, az anyja tartotta el. Eközben a perui persze írta, termelte tovább a hatalmas és besorolhatatlan könyveit, melyekben néha megcsillant a törékeny, ragyogó humor. Évekkel később többször célzott arra, hogy 1985 óta nem volt dolga nővel. Továbbá: eltűnt belőle a szégyenérzet, a szemérem és a tapintat utolsó nyoma is. Túlzásba vitte (vagyis, minthogy latin-amerikai írókról beszélünk, a szokásosnál is nagyobb túlzásba) mások dicséretét, és egyáltalán nem érezte, mikor válik nevetségessé az önimádata. Mindenesetre, időnként gyönyörű verseket írt. Arturo szerint a perui – Whitman mellett – magát tartotta a két legnagyobb amerikai költő egyikének. Fura történet. A kubai esete más. A kubai boldogan élt, és boldog, radikális szövegeket írt. De homoszexuális volt, és a forradalmi hatóságok nem óhajtották tolerálni a homoszexualitást, így aztán egy rövidke pillanatig tartó tündöklést követően – mely során két magas színvonalú regényt írt (szintén rövideket) – már vonszolták is végig a forradalomnak nevezett moslék és őrület kellős közepén. Apránként elvették tőle azt a keveset, amije volt. Elvesztette a munkahelyét, nem adták ki többet a műveit, megpróbálták beszervezni besúgónak, követték, ellenőrizték a levelezését, és végül börtönbe zárták. A forradalmároknak látszólag két elvárása volt: a kubai gyógyuljon ki a homoszexualitásból, majd, immár egészségesen, dolgozzon a hazájáért. Mindkettő nevetséges. A kubai kitartott. Jó (vagy rossz) latin-amerikaiként nem félt sem a rendőrségtől, sem a szegénységtől, és attól sem, hogy nem adják ki több könyvét. Megszámlálhatatlan kalandot élt át a szigeten, és jöhetett bármilyen elnyomás, mindig tudott magára vigyázni. Egy nap lelépett. Eljutott az Egyesült Államokba. Egymás után jelentek meg a művei. Ha lehet, még nagyobb buzgalommal vetette magát a munkába, de Miamit nem neki teremtették. New Yorkba költözött. Szeretői voltak. AIDS-es lett. Kubában máris azt mondták: látjátok, ha itt maradt volna, akkor most nem halna meg. Egy ideig Spanyolországban élt. Kemény volt az utolsó néhány napja: szeretett volna befejezni egy könyvet, de szinte már annyi ereje sem maradt, hogy leüljön az írógép elé. Mindenesetre befejezte. Néha kiült a New York-i lakása ablakába, és arra gondolt, mennyi mindent elérhetett volna, és végül mi az, amit elért. Az utolsó napjai a magány, a fájdalom és a már visszavonhatatlanul elveszett dolgok miatt érzett düh jegyében teltek. Nem akart tovább szenvedni egy kórházban. Amikor befejezte az utolsó könyvét, öngyilkos lett. Ezt mesélte nekem Arturo, miközben a repülőt vártuk, amellyel végleg elhagyta Spanyolországot. A forradalmi álom, lázas rémálom. Mi ketten chileiek vagyunk, mondtam neki, mi nem tehetünk semmiről. Rám nézett, de nem válaszolt. Aztán fölnevetett. Adott két puszit az arcomra, és elment. Ami komédiaként indul, annak vígmonológ a vége, csak most már nem nevetünk.

   Folytatás

Patočka és Černý nemzetkritikai öröksége

Filozófiai nyelven Patočka ugyanezt az ellentmondást feszegeti. A végső szót csak élete alkonyán mondja ki, amikor arra a következtetésre jut, hogy Masaryk vallási felfogása és nemzeti ideológiája kölcsönösen megkérdőjelezi egymást. Mindebben Patočka kizárólag filozófiai okokat lát, a politikai tartalom elemzésébe nem bocsátkozik bele. Az az alapvető kifogása, hogy Masaryk humanitása csupán „morális empirizmuson” alapul, amelyet nem lehet összeegyeztetni az egyéni felelősség spirituális eszméjével, hiszen ennek alapjai a metafizikai gondolkodásban vannak lehorgonyozva. Meg akarta menteni a kereszténységet az egyházi vallásosságtól megtisztított humanista erkölcs formájában, ám az erkölcsi életet kizárólag pozitivista módon értelmezi. Amikor meg kellett volna tennie a döntő filozófiai lépést az érvényes nemzeti program irányába, akkor a fejlődés objektív törvényére hivatkozva a comte-i történetfilozófiára támaszkodik, amelynek nincs semmi köze a szabadsághoz és a felelősséghez. Amikor az első világháborút a „teokráciából a demokráciába” való átmenetként értelmezi – ami aligha helytálló – Patočka ismét csak azt veti a szemére, hogy moralizmusa filozófiailag nem egyeztethető össze a szükségszerűséget tételező objektivizmusával. Masaryk ugyan egész életében harcolt a többségi véleménnyel: a társadalom álnokul kényszerítő hangulataival, a népszerű, kritikátlanul elfogadott nézetekkel és kollektív mítoszokkal szemben, de a tényleges filozofáláshoz való bátorsága híján csak az ösztönös megsejtés vezette.

   Folytatás

Elif Batuman – A szentély

Az Édenkert-allegória központi kérdése, hogy vajon a földművelés minőségi törés volt-e az emberi történelemben – Diamond megfogalmazása szerint “katasztrófa, melyet sohasem hevertünk ki”? Vajon alapjában véve különbözött-e valaha is a mostanitól az emberi állapot? Az utolsó háromezer év csakugyan az utolsó szót mondja-e ki arról, kik vagyunk? Egész világképek állnak vagy borulnak az e kérdésekre adható válaszokon. Friedrich Engels például úgy hitte, hogy a történelemelőtti ember egykoron valamiféle osztálynélküli, “primitív kommunizmusban” élt, s hogy a monogámiát kapzsi férfiak találták fel, hogy haláluk után saját fiaik juthassanak hozzá felhalmozott gazdagságukhoz. Engelsnek szüksége volt arra, hogy higgyen egy korban, amikor a kommunista utópia valóság volt, és ismét összeegyeztethető lehet majd az emberi természettel. Darwin ezzel ellentétben azt állította, hogy az emberek annak ellenére sem éltek soha szexuális szabadságban, ha egykoron poligámok lettek volna: a férfiféltékenység “mindig is a női erény sulykolásához vezetett”. (A féltékenységet a későbbi darwinisták a férfiak ama vágyának a kifejeződéseként értelmezték, hogy ne kelljen apai energiáikat idegen géneket hordozó szaporulat ellátásába fektetniük.) Ez a nézet, amely feltételezi, hogy a nőneműek hűségnek tulajdonított kiemelkedő fontosság a földi élet egyik alapszabálya volt, egyaránt összhangban volt a viktoriánus erkölcsökkel és az organizmus darwini személetével, mely utóbbi az egyedi vonások fennmaradását biztosító szerkezetnek tekintette azt.

   Folytatás

A benesi dekrétumok és egy nemzetállam áldilemmái

A polgári szabadságjogok és az életszínvonal tekintetében Csehszlovákia a régió legfejlettebb és legliberálisabb országa volt. De ez nem feledtetheti azt a tényt, hogy a csehszlovák állam negatív diszkriminációt alkalmazott magyar és német alattvalóival szemben. A földreformot szándékosan soviniszta szempontok alapján hajtották végre: Szlovákiában például a kisajátítás 90%-ban a magyar földbirtokot érintette, de a földből a magyar agrárproletariátus csak 10% erejéig részesülhetett. A magyar etnikum által lakott területen állami támogatással szlovák telepes falvakat hoztak létre, a szomszédos magyar községek kárára. Kormányrendeletek és belső utasítások szabályozták, hogy állami megbízásokat csak szláv nemzetiségű pályázók kaphatnak. Ugyanígy diszkriminatív és etnicista célokat valósított meg a benesi iparpolitika is, amely a (németek által lakott) Szudéta-vidék lakosságának nyomort, míg a tiszta cseh lakossággal rendelkező területeknek a világgazdasági válság idejében is munkaalkalmat teremtett.

   Folytatás