Légy résen! Támad a burzsoá avantgardizmus

 

Magyar zenészek gyümölcsözõ moszkvai tanulmányútja

A Magyar Zenemûvészek Szövetsége 1956. október 31-i taggyûlése kimondta a szervezet feloszlatását és újjáalakulását Magyar Zenemûvészek Szabad Szövetsége néven. Ugyanezen gyûlésen Ideiglenes Forradalmi Bizottmányt választottak, amelynek nevében Járdányi Pál mondott “zárójelentést” a Szövetség 1956. december 11-én tartott újabb, Bartha Dénes által elnökölt taggyûlésén. Az “ellenforradalmi eseményekre” való tekintettel a Szövetség önkormányzatát 1957 januárjában hivatalosan is megszüntették, és élére miniszteri biztost neveztek ki. Az 1959-ben újjáalakított Magyar Zenemûvészek Szövetsége élére újból az 1951-1956 közti idõszak elnöke: Szabolcsi Bence került, míg a díszelnöki pozícióval ismét Kodály Zoltánt ruházták fel. Az operatív funkciókat ellátó, újonnan kialakított fõtitkári posztot Sárai Tiborra bízták.

Kodály díszelnöki kinevezése, 1957-ben elnyert harmadik Kossuth-díja, a Zenei Tanácsban betöltött elnöki funkciója arra utal, hogy a kultúrpolitika folytatni kívánta vele kapcsolatban a Révai József által kialakított taktikát. Ennek alapja az a megfontolás volt, hogy a hatalom legitimációs és centralizációs tõkéhez juthat annak révén, ha Kodály hangsúlyozza az átfedéseket preferált értékei, egyes gyakorlati célkitûzései és az uralkodó ideológia bizonyos összetevõi között – ennek ellentételezéseként a politikai autoritás valóban teret, eszközöket is biztosíthat a Kodály szívének kedves elképzelések egyikéhez-másikához.

Az 1953 után Nagy Imre felé orientálódó, az 1956-os forradalom idején pedig bár galyatetõi elvonultságban élõ, de a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa (Déry Tibor, Keresztury Dezsõ, Bessenyei Ferenc, Pais Dezsõ stb.) által elnökké választott Kodály megítélése emellett mégiscsak problematikus maradt. Az 1960-as évek elején, úgy tûnik, mind a hatalom, mind Kodály igyekezett kitapintani mozgásterének határait. 1961-ben Kodály lendült támadásba a tervezett tantervi reform ellen, amely, úgy érezte, az énekoktatás visszaszorítását célozta meg. A Magyar Zenében megjelenõ írása nyomán kialakuló polémiát a Mûvelõdésügyi Minisztérium nevében nyilatkozó Miklósvári Sándor cikke zárta le, amelyben a szerzõ visszautasította Kodály vádjait; az “öncélú szolmizáció” veszélyeirõl beszélt, és burkoltan arra is utalt, hogy Kodály nem vesz tudomást a szocialista kultúra vívmányairól. A Zenemûvészek Szövetségében tartott 1962-es vitanyitó elõadásában Maróthy János nyíltan megkérdõjelezte Kodály zenetörténeti és népzene-tudományi koncepciójának bizonyos alapfeltevéseit, amelyeket etnocentristának ítélt – hivatkozva többek között A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról címû 1959-es pártállásfoglalásra is.

Kodály ambivalens helyzete nagymértékben tematizálja dokumentumunkat, vagyis azt a beszámolót, amelyet Sárai Tibor írt Aczél Györgynek a Magyar Zenemûvészek Szövetsége és a Szovjet Zeneszerzõk Szövetsége titkárságainak 1963-as moszkvai találkozójáról. Mint a Jelentés elõtt olvasható levélbõl kitûnik, Aczél maga kérte Sárait, hogy Kodály magatartásáról külön beszámoljon. Eközben Kodály jelenléte, aktív részvétele az eseményekben láthatóan a magyar küldöttség fõ attrakciója, amellyel talán hazai legitimációját is igyekezhetett bizonyítani a szovjet partnerek elõtt. Kodály – az ötvenes évek elején kialakított stratégiának megfelelõen – elvállalta a neki szánt szerepet. Hogy a zord humorú idõs mester bon mot-it vajon annyira komolyan kell?e vennünk, mint ahogy azt Sárai tette, az ehhez képest irreleváns kérdés.

1963. december 27.
Aczél György elvtársnak
a müvelõdésügyi minszter
elsõ helyettesének
Budapest

Kedves Aczél elvtárs!

Mellékelten küldöm jelentésemet delegációnk szovjetunióbeli útjáról. A pályaudvaron történt megbeszélésünk értelmében a Kodályról szóló rész a jelentés végén, az utolsó bekezdésben külön szerepel, igy azt könnyü lesz felhasználni.

Elvtársi üdvözlettel
(Sárai Tibor)
fõtitkár
***

JELENTÉS
a magyar és a Szovjet Szövetség titkárságainak találkozásáról Moszkvában.

Ennek a megbeszélésnek az elõzményei magyar részrõl enyhén szólva sajátságosaknak mondhatók. A mi Szövetségünk titkársága még a tavalyi évadban foglalkozott ennek a megbeszélésnek az elõkészítésével, és az ott hozott határozatok alapján leveleztük le az egész ügyet a Szovjet Szövetséggel. 1963 novemberében állapítottuk meg közösen a moszkvai találkozó idõpontját. Amikor f. év szeptemberében a szocialista zeneszerzõ szövetségek vezetõinek budapesti ülésére érkezett szovjet delegáció vezetõje, Szavincev elvtárssal, az ottani Szövetség titkárával a mi moszkvai ülésünkrõl tárgyaltam, szovjet részrõl új javaslat hangzott el. Felajánlották, hogy titkárságaink találkozóját kössük össze a Háry moszkvai bemutatójával, Kodály ottani szerzõi estjével, a születésnapi ünnepségekkel, általában Kodály szovjetunióbeli tartózkodásával, hogy ezekben a napokban a szovjet fõváros zenei életének a magyar zene álljon, mégpedig sokoldalúan a középpontjában. A magyar titkárság tagjai nagy lelkesedéssel fogadták ezt a javaslatot, amit igy örömmel és hálásan fogadtunk el. Csak Szabolcsi Bence jelezte, hogy orvosi tanácsra télen nem szabad utaznia, amit úgy szovjet, mint magyar részrõl kénytelenek voltunk elfogadni. Ahogyan elutazásunk idõpontja közeledett, furcsa jelenségek kezdték felütni fejüket. Elõször Mihály András jelentette be, hogy amennyiben velünk jönne, operáját nem tudná felszabadulásunk 20 éves évfordulójára befejezni, ezért Aczél elvtársra hivatkozva lemondta útját. Utána Farkas Ferenc jelentkezett azzal, hogy Vadász elvtárstól utasítást kapott a Szegedi Szabadtéri Játékokra készülõ Vidrócki címû daljátéka zongorakivonatának januárig való elkészítésére, igy természetesen nem tud Moszkvába jönni. Ez már azt jelentette, hogy hét tagú titkárságunkból csak négyen mentünk volna a Szovjetunióba, ami botrányos lett volna, különösen azután, hogy Szavincev elvtárs Budapesten azt kérte, ne ragaszkodjunk a hetes számhoz, megtisztelõnek vennék, ha többen mennénk. Menteni, ami menthetõ alapon arra az elhatározásra jutottam – és ezt megbeszéltem Barna elvtársnõvel 1,- hogy erre az alkalomra úgy változtatjuk meg Szövetségünk titkárságának jelentését, hogy az Szövetségünk szakosztályvezetõinek együttese. Így gyorsan felkértük Kadosa Pált, a zeneszerzõi szakosztály, Maróthy Jánost, a zenetudományi és kritikai szakosztály, valamint Lendvay Kamillót, a tömegzenei szakosztály vezetõjét, hogy vegyenek részt delegációnkban. Ezt örömmel el is vállalták. A látszat mindenesetre az volt, hogy lázasan keressük azokat az embereket, akik hajlandóak eljönni a Szovjetunióba. Nem volt kellemes a helyzet a Szovjet Szövetséggel szemben sem, ahová folyton új névsorokat voltunk kénytelenek küldeni a “titkárság” tagjairól. Elutazásunk elõtt kb. egy héttel Ujfalussy József bejelentette, hogy nagyon sok az elfoglaltsága, ezért lemondja az utazást, továbbá Solymos Péter 2 azzal jelentkezett, hogy a moszkvai titkársági ülés idején hangversenye van Budapesten, így csak késõbb tud jönni. Ez végülis azt jelentette, hogy a két titkárság moszkvai megbeszélésén a hét tagú magyar titkárságból ketten, Szabó Ferenc és én vettünk részt. Rajtunk kívül Kadosa Pál, Maróthy János, és Lendvay Kamilló, valamint – nem utolsó sorban – az igy létszámilag is segítségünkre jövõ Kodály Zoltán vettek részt az üléseken. Solymos Péter csak a három napos ülés után érkezett Moszkvába. Mindez azt mutatja, hogy Szövetségünk titkársága teljesen csõdöt mondott ebben az egyáltalán nem jelentéktelen ügyben. Feltétlenül gondolkozni kell azon, hogy mindebbõl milyen következtetéseket kell levonnunk.
A magyar és a szovjet Szövetség titkárságainak megbeszélését úgy készítettük elõ, hogy mindkét részrõl elõzõleg magnetofonszalagon elküldtük egymásnak az utóbbi évek legjellegzetesebb alkotásait, amit kölcsönösen lehallgattunk, és Moszkvában ennek alapján folyt a vita, ami három napig, december 12.-tõl 14.-ig tartott. 15.-én Kodályékkal együtt Zágorszkba kirándultunk, az ottani kolostor és papnevelde megtekintésére. 16.-án részt vettünk a Konzervatórium ünnepségén, ahol is Kodályt születésnapja alkalmával a Konzervatórium díszprofesszorává választották, majd a zeneszerzõi tanszak hallgatóinak mûveit hallgattuk és vitattuk meg. Aznap délután a Magyar Nagykövetségen fogadtak bennünket (Kodályt más alkalommal Szipka elvtárs fogadta), este pedig Furceva elvtársnõ 3 és a Szövetség ünnepi ebédjén vettünk részt, melyet Kodály születésnapja alkalmából adtak. Éjfél elõtt öt perccel az aznap este érkezett Solymos Péterrel együtt Leningrádba utaztunk (Kodályék nélkül, mert õk még érkezésünk elõtt jártak ott). Leningrádban 18-án részt vettünk az ottani Szövetség egy vitáján, egy fiatal szerzõ új szimfóniájáról, majd este Hacsaturján szerzõi estjére mentünk, amely része volt a szerzõ 60 éves születésnapjával kapcsolatos, hónapok óta tartó ünnepségsorozatnak. Éjfélkor visszaindultunk Moszkvába, ahol másnap részt vettünk Kodály szerzõi estjén a Konzervatórium nagytermében. Ezen és a következõ napon delegációnk tagjai egyéni megbeszéléseket folytattak részben a Konzervatórium vezetõivel (Szabó és Kadosa elvtárs), részben a Szövetség vezetõivel (Maróthy elvtárs és jómagam). 19-én este a szerzõi est után rendkívül meleg hangulatú magánvacsorán vettünk részt Groseva elvtársnõnek, a Szovjetszkaja Muzika fõszerkesztõjének a lakásán, ahol az ottani zenei élet sok kiválósága jelent meg. 20-án részt vettünk Nagykövetségünk Kodály tiszteletére adott fogadásán. 21-én Hrennyikov 4 elvtárs, a szovjet Szövetség fõtitkára búcsúebédet adott tiszteletünkre (ez nekünk szólt, Kodályék ezen nem vettek részt), majd éjjel a Háry bemutató után visszaindultunk Budapestre.
A felsoroltakon kívül láttuk Hrennyikov “Száz ördög, egy kislány” címû operettjét, Obrazcov bábszínházában a “Szempillák zizzenését”, fiatal zeneszerzõk kamarazene-estjét, Hrennyikov szerzõi estjét a Csajkovszkij-teremben és a Leningrádi Kamarazenekar hangversenyét Leningrádban Szalmanov új mûvének bemutatójával. Nyilatkozatot adtam az MTI moszkvai tudósítójának, a moszkvai Rádiónak és a Muzikalnij Zsinij cimü lapnak.

A háromnapos közös titkársági ülésen magyar részrõl Kodály Zoltán (elejétõl végéig, egy percet sem mulasztva), Szabó Ferenc, Kadosa Pál, Maróthy János, Lendvay Kamilló és én, szovjet részrõl Hrennyikovval, Sosztákoviccsal és Hacsaturjánnal az élen a 11 tagú titkárság tagjai (Saporin, és Kabalevszkij kivételével, az elõbbi beteg volt, Kabalevszkij pedig ez alatt a három nap alatt el volt utazva, késõbb külön tárgyaltam vele, fõleg a budapesti ISME-konferencia ügyében), valamint az egyes köztársaságok titkárai Üzbegisztántól Ukrajnáig. Az üléseket Hrennyikov elvtárs és én felváltva vezettük. Az ülés színhelye a Szövetség egyik háztömbjének új, kizárólag a titkárság részére emelt épülete volt, amit a mi ülésünkkel avattak fel.

Az ülés témája az volt, hogy miképpen tükrözõdik az élet, a ma valósága zenénkben? Összefoglalóan meg kell állapítani, hogy a vita magas színvonalú, rendkívül õszinte és idõnként elvtársiasan éles volt. A szovjet elvtársak is igen magasra értékelték vitánk színvonalát. Hasonló közös titkársági ülést rendeztek már a csehszlovák és a német Szövetséggel is, de azok – mint vendéglátóink elmondották – protokoll-jellegûek voltak, és az egymás iránti kölcsönös udvariaskodásokban merültek el. Ezért a mi vitánkat, ahol az õszinte, elvtársias alaphangot rögtön az elején mi ütöttük meg, messze magasabbra értékelték azokénál. A három nap alatt lényegében a burzsoá befolyás elleni harc kérdéseirõl vitáztunk. Eleinte a helyzet megítélésében és a tennivalók kérdésében a két titkárság álláspontja között elég nagy különbségek mutatkoztak. A szovjet Szövetség vezetõi egy kicsit kényelmesen, fotelbõl szemlélik az egész kérdést (ezt ott is kifejtettük). Abból indulnak ki, hogy a szovjet zene zeng az egész világon, a nagy nyugati metropolisok koncertéletében pedig a burzsoá avantgardizmusnak nyomát sem lehet látni: ezért a dodekafónia és társai nem érdekelhetik a szovjet zeneszerzõt. Kifejtettük, hogy nagy örömünkre az feltétlenül igaz, hogy a szovjet zene az egész világ zenei életét uralja, és az is igaz, hogy a kapitalista országok koncertéletében egyszerûen üzleti okoknál fogva a burzsoá avantgardizmus nem nagyon jut szóhoz, legfeljebb jellegzetes, külön pénzelt avantgardista fesztiválokon, (Darmstadt és társai) és a rádióban. De ahogyan a szocialista társadalmi rend eddig is lehetõséget adott fantasztikus fonákságokra, (mint pl. az államilag fizetett államellenes sztrájk 1956-ban Magyarországon), itt is azzal a furcsa jelenséggel állunk szemben, hogy a népi demokratikus országokban az államosított hangversenyélet keretei több lehetõséget biztosítanak a burzsoá avantgardizmusnak a koncertéletben, mint a kapitalista hangversenyéletben (pl. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia). Tehát nálunk a burzsoá avantgardizmus hat, van bizonyos vonzóereje, sõt bizonyos körökben közönségsikere is. Éppen ezért nálunk nem elégséges a középkori ördögûzés módszereivel fellépni ellene. Késõbb a vita folyamán, fõleg Kodály kérdéseire a szovjet elvtársak bevallották, hogy a szeriális komponálási mód sok szovjet zeneszerzõre is hat (mi ezt eddig is tudtuk). Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a burzsoá avantgardizmus elleni harcban rossz pozícióba szorultunk. Elfogadtuk ugyanis az ellenség által ránk kényszerített terepet, a zene szerkezetének, formai megnyilvánulásainak, technikai eszközeinek a terepét. Errõl vitatkozunk, ezekre figyelünk új zenét hallva, és eszerint is ítéljük meg a zenét. Tehát ugyanazt tesszük, mint ellenfeleink, csak amire õk igent mondanak, arra mi nemet mondunk. Hacsaturján a vitában többek közt azt mondta, hogy igazi zeneszerzõ nem úgy ül le komponálni, hogy most ilyen vagy olyan rendszerben fogok írni. Ezzel való egyetértésünket kiemelve megfordítottuk ezt a gondolatot: ne is úgy hallgassunk zenét, hogy folyton csak azt lessük, milyen szisztéma szerint készült a darab, hanem inkább arra figyeljünk, mit, milyen intenzitással, kinek mond a muzsika. Ha errõl a platformról harcolunk, akkor harcolunk igazán a burzsoá befolyás ellen. Ehhez persze nagyobb elmélyültség és nagyobb felkészültség szükséges. Nagyjából az ezzel a gondolattal való egyetértés jegyében zárultak megbeszéléseink.
Kiegészítõ, mellékproblémákként egyenként is megvitattuk, megbíráltuk a kölcsönösen egymásnak elküldött mûveket, továbbá olyanok is felvetõdtek a vitában, mint a népiség, nemzeti jelleg értelmezése, a hagyományok folytatása mikéntjének a problémája, ezzel összefüggésben az epigonizmus veszélye, a burzsoá konzervativizmus, mint csábító platform kérdése, stb.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezeknek a témáknak egyikénél-másikánál idõnként feszélyezõ volt Kodály jelenléte. Ugyanis sajnos szovjet részrõl Kodály helytelen nézetei is megerõsítést kaptak, és ezzel Kodály jelenlétében mi nem vitázhattunk. Így például a népiség kérdésében Kodály újból az eldugott falvak népiségét tartotta kizárólagosnak, és a zeneszerzõ-ifjúság hibájaként rótta fel, hogy nem tér le az aszfaltról. Ezekre és más kijelentéseire is megkapta Hrennyikovtól az áment, amikor is a szovjet fõtitkár a plenáris ülésen kijelentette: Kodály álláspontja a szovjet emberek álláspontja. Világos, hogy Hrennyikov nem Kodály narodnyik nézeteire gondolt, amikor ezt a kijelentést tette, hanem elsõsorban a magyar mester hallatlanul pozitív és egyértelmû állásfoglalásaira. De Kodály már ott ugratott bennünket, hogy a “szovjetek velem értenek egyet, nem magukkal”.

Bár a plenáris üléseken szervezeti kérdésekrõl nem nagyon esett szó, Sosztákovics egyik hozzászólásában mégis nagy hangsúllyal beszélt arról, hogy az eddiginél sokkal többet kellene tenni országaink koncert-életében új alkotásaink kölcsönösen több elõfordulása érdekében.

Kodály Zoltán szovjetunióbeli tartózkodása minden várakozáson felüli módon pozitív volt. Nem elsõsorban példátlannak mondható sikereire gondolok (a szerzõi est, de fõleg a Háry-bemutató fogadtatása mindent felülmúlt, amit eddig tapasztaltam), amivel ennek jelentõségét nem akarom csökkenteni. Mégis elsõsorban felszólalásait, pohárköszöntõit, nyilatkozatait kell kiemelnem. Ezekrõl nem nagyképûség kijelenteni, hogy fontos részét fogják képezni a magyar zenetörténetnek. Kodály még soha ilyen közel nem került hozzánk, mint a Szovjetunióban elmondott beszédeiben.

Néhány példa:
1.) Elmondotta, hogy Bartók és az õ mûvészete nem képzelhetõ el az orosz, úgynevezett Ötök (Rimszkij Korszákov, Muszorgszkij, Borodin, Balakirev, Kjui) hatása nélkül.
2.) A születésnapi díszebéden elmondott pohárköszöntõjében kifejtette, hogy az 1905-ben megkezdett népdalkutató munkájához az 1905-ös orosz forradalom adott ösztönzést.
3.) Az elsõ világháború alatt Berlinben emigrált orosz bolsevikokkal volt kapcsolatban, akik már akkor felhívták figyelmét arra a változásra, ami azután 1917 októberében Oroszországban bekövetkezett.
4.) Amikor a moszkvai Konzervatórium disz-professzorságáról szóló okmányt átadták, válaszbeszédében elmondta, hogy milyen nagy hatással volt rá 1947-ben elsõ konzervatóriumi látogatása. Ott kapott ösztönzést arra, hogy végigküzdje harcát a zenét szeretõ nép nevelésének ügyéért, a személyi kultusz évei alatt (nem igy fejezte ki magát) eziránt nem sok megértést tanúsító kormányzattal szemben is. Ezért nem annyira disz-professzorának érzi magát a moszkvai Konzervatóriumnak, hanem sokkal inkább ennek a nagyszerû intézménynek tanítványaként dolgozott.
5.) A Háry bemutatóján, amikor Furceva elvtársnõ gratulált, Kodály többek között azt válaszolta, hogy a tréfák és vidámság mögött meg kell látni a könnyeket is. A Háryban a könnyek, a vidámság mögötti könnyek azt siratják, hogy az orosz és a magyar katona sokszor egymás ellen harcolt, így az elsõ világháborúban is, pedig mennyivel jobb lett volna, ha az orosz és magyar katona már akkor összefog, és együttesen harcol a közös ellenség ellen.
6.) Nyugodtan hal meg, mert 45 után, a sok cikk-cakk után, amit egyébként a forradalmak velejárójának tart, az utóbbi években nálunk jól, okosan és a nép érdekében vezetik az országot.

Budapest, 1963. december 27.

Elvtársi üdvözlettel:
(Sárai Tibor)
fõtitkár

(Magyar Országos Levéltár: P 2146 [XVIII-I-15], 72. doboz. = Magyar Zenemûvészek Szövetsége, TÜK-iratok 1957-1968)

  1. dr. Barna Andrásné, a Mûvelõdésügyi Minisztérium fõosztályvezetõje
  2. Zongoramûvész, tanár
  3. Jekatyerina Furceva: szovjet kulturális miniszte
  4. Tyihon Hrennyikov zeneszerzõ 1948-tól volt a Szovjet Zeneszerzõk Szövetsége fõtitkára.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.