Ez év végén jelenik meg Károlyi Mihály levelezésének V. kötete (évköre 1945–1949). E kötet sok száz levelébõl választottuk ki az alábbi, nyomtatásban itt elõször megjelenõ részleteket, melyek érzékeltetik az öreg Károlyi különös fordulatait a hatalom felé és a hatalom ellen. Károlyiról azt terjesztették, hogy 1919. március 21-én átadta a hatalmat a kommunistáknak, és ettõl kezdve együttmûködött velük – de a történet nem ilyen egyszerû. Inkább a szociáldemokratákhoz állt közel, és március 21-én is azt hitte, hogy õk alakítanak kormányt, a Tanácsköztársaság politikáját irreálisnak tartotta, és ezért még a bukás elõtt Csehországba emigrált. Az emigrációban évekig próbálkozott egy demokratikus, „októbrista” koalíció felállításával Horthy ellen s csak mikor ez nem sikerült, keresett kapcsolatot a KP-val 1925-ben. Egy évtizeden át igyekezett támogatni a kommunistákat, mert õket tartotta a Horthy-rendszer legkövetkezetesebb ellenfeleinek, az õt hazaárulóként elítélõ rezsimet pedig gyûlölte, a hazai szociáldemokrata pártot megalkuvással vádolta.

A harmincas évek közepén reménytelennek látva az európai helyzetet elfordult a politikától, megszakította kommunista kapcsolatait is. A moszkvai perek borzadállyal töltötték el, egy percig sem hitte a vádakat, s bár Kun Béla és több alvezére iránt kezdettõl ellenszenvet érzett, azt mégsem hihette el, hogy trockisták vagy „imperialista ügynökök”. 1939-ben felháborította a szovjet–német paktum, s attól kezdve Sztálint a forradalom árulójának tartotta. A háború alatt Angliában összehozta a magyar emigránsok antifasiszta egység-szervezetét, de az ottani magyar kommunistákkal éppoly nehezen tudott elvei alapján együttmûködni, mint a volt horthystákkal. Hontalan volt a magyar politikában, ezért is szánta el magát oly nehezen a hazatérésre. Mikor mégis hazajött (1946 májusában), közelebbi kapcsolata a szociáldemokrata és a radikális párttal volt, amelyek õt szerették volna köztársasági elnöknek látni.

Elsõ fordulata 1947 elején történt. Vén szkeptikus létére bevette a kisgazdapárti összeesküvés meséjét, éppen mert nem tartotta sokra a koalíciós pártokat, és semmitõl nem félt annyira, mint egy horthysta restaurációtól a szovjet hadseregnek a békekötés utánra várt kivonulása esetén. Ezért vállalta, hogy felszólaljon a parlamentben Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztéséért. Rákosi addig csak forradalmi relikviát látott benne, ezután úgy gondolta, „hasznos idióta” lehet. Addig negligálta ajánlatait diplomáciai feladat vállalására, de mikor Nagy Ferenc miniszterelnök emigrálása után a nyugati magyar követek többsége követte õt, felajánlotta Károlyinak a párizsi követséget.

A fiatal Károlyi egy évtizeden át próbált ellenállni családja sürgetésének, hogy politikai szerepre vállalkozzon. Mikor mégis képviselõ lett, irtózva látta a politikai élet hazugságait, erkölcstelen, korrupt légkörét, ennek hatására lett radikális ellenzéki. 1946-ban hazatérve szomorúan vette tudomásul, hogy éppen ez a légkör az, ami nem sokat változott. A nehézségeket, az ország külpolitikai elszigeteltségét tapasztalva mégis nehéz volt tétlennek maradnia. A hidegháború kezdetén még remélte, hogy hidat építhet Kelet és Nyugat között. Ezért szívesen vállalta a párizsi követséget az ezzel járó kínos teendõkkel együtt – mint a demokratikus emigráció utáni kémkedés irányítása, francia lapok és közvetítõk lekenyerezése, együttmûködés a hírszerzéssel. Az 1947-es választásokon nagy sikert aratott Pfeiffer-párt – a felbomlott Kisgazdapárt jobbszárnya – képviselõinek jogellenes megfosztása mandátumuktól volt az elsõ szelet szalámi, amelyik megakadt a torkán. Hogy miért, megírta a kommunista külügyminiszternek, Molnár Eriknek, itt közölt elsõ és második levelében. Az újabb szeleteket – mint a hozzá közel álló szociáldemokraták, Böhm, Kéthly és társaik félreállítását még megpróbálta lenyelni. Nem tudta viszont elfogadni Tito kiátkozását, a mind gyakoribb politikai letartóztatásokat – errõl szól a harmadik levél, már az új külügyminiszterhez, Rajkhoz. A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után, nem elõször, közvetítõnek ajánlkozott a „Tájékoztató Iroda” és Jugoszlávia között, de Rajk elutasító válasza után ezzel felhagyott. Hogy mi volt Rajk igazi véleménye sohasem fogjuk megtudni – a közölt kivonat is bizonyítja, hogy az ÁVH ekkor már figyelte a külügyminiszter postáját, s Rajk, akivel Rákosi már közölte, hogy nem bízik benne, sejthette ezt. Helyzetét figyelembe kell venni Károlyinak adott válaszainál. Az 1948. december 6-i levél teljes szövegét nem ismerjük – lehet, hogy a Rajk-per után sok mással együtt megsemmisítették, vagy még elõkerülhet a Külügyminisztérium iratai közül vagy máshonnan.

A 4., 5. és 6. levélben Mindszenty letartóztatásának visszhangját kommentálja Károlyi, s megint közvetítõnek ajánlkozik. Rajk elutasító válasza után belátta, hogy eredmény reménye nélkül áldozza fel morális integritását, s bejelentette nyugalomba vonulását. Budapesten is látták, hogy Károlyi nem vállalhatja a további „fejlõdést”, s hozzájárultak csendes távozásához. Rajk – és közeli munkatársai: Mód Péter, Horváth Zoltán, Ignotus Pál, Szûcs Miklós és a többi hazatért londoni magyar kommunista – letartóztatása után kötelességének érezte, hogy leleplezze a diktatúrát, anélkül, hogy átállt volna a másik oldalra. Halála után megjelent emlékirataival azt akarta tanúsítani: nézetei a politikai erkölcsrõl összeegyeztethetetlenek voltak a politika gyakorlatával.

1. Károlyi Mihály Molnár Erik
külügyminiszterhez (1947. október 29.)

…a helyzet az, hogy én innen nem tudom megítélni sem az orosz külpolitikai vonalat, sem az általános és magyar bel- és külpolitikai stratégiát. Két lehetõséget látok. Nézzük az elsõt. Eszerint mérsékelt taktikát kellene követni s nyitva hagyni az ajtókat a Nyugat felé, ameddig lehet. Ez esetben nem lenne tanácsos odahaza Pfeifferék ellen tûzzel-vassal hadakozni, hiszen Bidault legutóbb határozottan megmondotta nekem, hogy semmi esetre sem számíthatunk Franciaország és a Nyugat támogatására, ha Bulgária nyomdokaiban haladunk (lásd Petkov-ügy). Eddig még úgy ahogy sikerült rést törnünk az ellenséges gyûrûn. Tehát a formális demokrácia látszatszabályait valamennyire be kellene tartanunk, ami viszont nem egyeztethetõ össze azzal, hogy Pfeifferék mandátumait minimálisan 50%-kal megnyirbáljuk. Az ilyen metódussal lerontanók a választásokkal kapcsolatos tûrhetõ visszhangot és az arany- vagy dollárfüggöny végképp legördülne elõttünk. Igaz, hogy B. követ szerint nem kell törõdni a nyugati közvéleménnyel, mert akkor gyengeséget feltételeznek, de erre én azt válaszoltam, hogy ez a Szovjetunióra teljességgel áll, viszont a mi demokráciánk sajnos még gyenge s a közvéleményünk túlságosan félrenevelt. A választások megmutatták, hogy a magyar tömegek egy része még erõsen reakciós és sajnos, a progresszív koalíció sem egységes, mert egyaránt tartani kell a kisgazda és a szocdem. jobbszárnytól. Ezt külpolitikai szempontból is figyelembe kell venni.

Most nézzük a másik lehetõséget. Eszerint ma már elég erõsnek tartjuk magunkat ahhoz, hogy az oroszok és a szomszédok segítségével határozott bel- és külpolitikai vonalat vigyünk véghez a salus rei publicae érdekében alapos takarítást vigyünk véghez a házunk táján, mit sem törõdve a nyugati közvéleménnyel. Ebben az esetben el kell készülnünk az izolációra, esetleges újabb disszidálásokra. Szívem szerint ehhez az irányhoz húzok, de tudnom kell, hogy leszámolhatok-e a que dira-t-on pszichológiájával és ezenkívül tudnom kell a követendõ taktikai irányzatról és a politikai stratégiáról is. Persze az utóbbi politika, legalábbis szerintem, csak akkor lehetséges, ha sikerült kiépítenünk a legszorosabb viszonyt a szomszédainkkal. Jugoszláviával kapcsolatban a legjobb úton haladunk, de gyorsan ki kell építenünk a jóviszonyt, sõt ennél többet is a románokkal és csehszlovákokkal is. Attól tartok azonban, hogy az utóbbiakkal való megegyezés még elhúzódhat 1-1½ évig, holott az idõ sürget.

Mindezt csak tájékoztatásként közlöm, mert hiszen mondanom sem kell, hogy akár az elsõ, akár a második irányt választjátok, én szívvel-lélekkel követlek Benneteket. Nekem azonban kötelességem információt adni és kérni. Ez nem tanács, csupán eszmecsere a részemrõl.

Politikatörténeti Intézet Levéltára 704. f. vegyes (másolat)

2. Károlyi Mihály Molnár Erikhez
(1947. december 11.)

Ti azt nem értitek meg kellõképpen, hogy a mi demokráciánkat itt szinte lehetetlen demokráciaként prezentálni. A formális demokraták soha nem fogják belátni, hogy Pfeifferék kiakolbólítása demokratikus cselekedet volt. Például Te táviratban kérted, hogy Gyomai válaszoljon Honti Ferencnek a „Revue de Paris”-ban megjelent cikkére. Eltekintve attól, hogy néhány apró tárgyi tévedésbe vagy hazugságba belekapaszkodhatunk, az itteni mértékkel, pláne ebben a lapban, nem lehet az ott írottak ellen érveket felhozni. Ez ideológiai megközelítés kérdése. Mi csak azt mondhatjuk, hogy szerintünk ez és ez a demokrácia s legfeljebb azt kifogásolhatjuk, hogy Honti úr beavatkozik a francia belpolitikába, mert erélyesebb fellépést követel ellenünk. Ez azonban édeskevés. Így azután nagyon nehéz hadakozni. És ebben már benne van az is, hogy miért írtam ilyen értelemben Révainak, aki egyébként meggyõzött és eloszlatta aggodalmaimat, fõképpen azért, mert rámutatott a magyar bel- és külpolitika öszszefüggéseire. Azonban van még egy pont, ahol nem egészen értek egyet Veletek és ez a magyar belpolitika értékelése, helyesebben a magyar nép értékelése. És ez volt a másik ok, ami miatt a Pfeiffer-kérdést bizonyos aggodalommal kezeltem. Egymás között vagyunk és valljuk be, hogy a magyarság 55-60%-a még mindig tele van horthysta fertõzéssel, kb. 20%-a közömbös vagy habozó és csak 20%-ra lehet biztosan számítani. A kérdés az, hogy a nevelést miként lehet meggyorsítani s mikor kell a mézesmadzagot, az ostort használni. Tudom, hogy mihelyt a tömegek látni fogják, hogy a rendszer tartós és az egymást követõ, célzatosan terjesztett rémhírek sorban hamisaknak bizonyulnak, már csak opportunizmusból is sokan alkalmazkodni fognak. Azt is tudom, hogy az új nemzedék alapos, tudatos nevelése is növelni fogja táborunkat, sõt máris növelte. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez az alapvetõ nehézség, a fertõzésnek ez az ijesztõ aránya máról holnapra megszûnik. Ezért féltem attól, hogy a Pfeiffert eltávolító módszer plusz a nyugati propaganda és külpolitikai konstelláció nem hoz-e létre egy veszélyes helyzetet. A douce violence demokráciája lehet szükségesség, de éppen a fenti analízis folytán az adagolással nagyon vigyázni kell. Itt az én személyi szempontjaimat teljesen kiküszöbölöm, noha éppen az keserít el, hogy a magyar nép fertõzöttsége miatt a humanista elvek nem érvényesülhetnek. Ez nem ellentmondás nálam, mert amíg a Horthysták ellen kíméletlen harcot hirdetek, azokkal szemben, akik harcoltak Horthy ellen és most a mai rendszerrel szemben is erõs kritikával élnek, szeretnék elnézõbb lenni. Nyugaton, a progresszívebb elemek is, éppen azt vetik leginkább a szememre, hogy a magyar ellenállásban résztvett elemeket is eltávolítjuk az útból. Hiába mondom, hogy most az ellenforradalmárokkal szövetkeztek, ezt nem hiszik el.

PIL 274. f. 10/10. õ. e. (egykorú másolat)

3. Jelentés az ÁVH-nak Károlyi Mihály
1948. december 6-i levelérõl Rajk Lászlóhoz

Folyó hó 6-án Károlyi Mihály, Magyarország párizsi követe, levelet írt Rajk László külügyminiszterhez.

Levelében foglalkozik a magyar–jugoszláv viszony kérdésével. Sajnálatosnak tartja azt, amit a külügyminiszter Riszticcsel kapcsolatban írt neki. Az a véleménye, hogy meg kell mozgatni minden követ annak érdekében, hogy „legalább valamiféle híd épüljön a népi demokráciák és Jugoszlávia között”, mert különben a Nyugat mégis magához kaparintja Jugoszláviát – írja. Közli, hogy a párizsi albán miniszterrel folytatott beszélgetése során a jugoszláv problémával kapcsolatban Károlyi annak a véleményének adott kifejezést, hogy „talán Molotov és Tito találkozhatnának valahol egy semleges helyen, s így elõkészíthetõ volna egy megegyezés, ami nagy csapás volna a Nyugatnak.” Titoék eltávolítására Károlyi most nem nagy reményt lát, ezért szerinte nincs más kiút, mint a megegyezés.

A követség anyagi kérdéseinek ismertetése után Károlyi rátér a Reuter ügynökség kérdésére. Szerinte nem érdemes a Reuter-ügynökséget „magunk ellen vadítani” Varannai Aurél fogva tartásával. Helyesnek tartaná Varannai kiengedését, amirõl õ – Károlyi – Káldoron keresztül értesítené a Reuter ügynökséget. Evvel Károlyi szerint „nem okoznánk súlyos kárt magunknak.”

Levele végén Károlyi a Vatikánnal foglalkozik. Megjegyzi evvel kapcsolatban, hogy Velics római követen kívül más nem igen tud beszélni a pápával. Károlyi szerint a Vatikánban van egy békülékeny irányzat is. A Mindszenty-kérdésben azon véleményének ad kifejezést, hogy kár volna a hercegprímásból „mártírt csinálni”. Ha Mindszentyt a magyar demokrácia letörné, a vallásosabb paraszti rétegekkel nehezebb lenne a kulákok elleni harc, mert ezekben Mindszenty-legenda élne – írja.

Károlyi közli, hogy le kell mondania a karácsonyi budapesti útról – mivel vigyázni kell egészségi állapotára.

Levelében Károlyi említést tesz Mód Péternek Párizsba való esetleges kiküldésérõl.

Történeti Hivatal K 747. (eredeti)

4. Károlyi Mihály Rajk Lászlóhoz
(1949. január 11.)

Gyomai Imre sajtóattaché már beszámolt Mindszenty hercegprímás letartóztatásának sajtóvisszhangjáról. Ebbõl világosan kitûnik, hogy az u.n. laikus hagyományokat követõ lapok természetesen nem írtak sokat az ügyrõl és így valamennyire ellensúlyozták a katolikus sajtó erõs támadását.

Általában Mindszenty letartóztatása kétségtelenül nagy visszhangot keltett és természetesen a francia katolikus egyház is megmozgatott minden követ annak az érdekében, hogy Mindszentyt védje és a Vatikán érdekeit képviselje. Ezzel kapcsolatban mellékelten tisztelettel felterjesztem a Suhard bíboros és négy franciaországi püspök 1949 január 3-án kelt hozzám intézett tiltakozó levelét, amelyet 1949 január 4-én 11 órakor kézbesítettek ki nekem. Miután a levél szövegét az Agence France Presse már 12.30 órakor közzétette, a levélre csak 11-én válaszoltam. Válaszom másolatát idemellékelten felterjesztem. (1. sz. melléklet.) Ugyancsak mellékelten felterjesztem a Fédération Nationale d’Action Catholique január 6-án kelt levelét, a Viviers-i érsek január 5-én és a strassburgi érsek január 6-án kelt levelét.

Január 4-én a Secours Catholique a mellékelt levéllel együtt csomagot juttatott el címemre Mindszenty hercegprímás részére. Ezzel kapcsolatban ironikus levelezés alakult ki Rodhain kanonok és köztem. Az erre vonatkozó négy levelet másolatban ugyancsak felterjesztem. Mint a levelezésbõl kiderül, a csomagot természetesen visszaküldtem.

A Mindszenty-ügy a haladó katolikusok körében is erõs visszhangra talált, különösen annak folytán, hogy Gau abbé, az M.R.P. képviselõje, a francia Nemzetgyûlés december 31-i ülésén éles támadást intézett a magyar kormány ellen. (A beszédet és az ezt követõ vitát tartalmazó Journal Officiel-t mellékelten felterjesztem). Erre Chambrun képviselõ, a haladó katolikusok egyik vezetõje, a parlamenti ülés után odament Gau abbéhoz és megkérdezte tõle, hogy hajlandó volna-e Magyarországra utazni, hogy az igazságról a helyszínen meggyõzõdjék. Gau abbé igent mondott. Erre Chambrun fel is kereste Gyomai Imre sajtóattachét és elõadta javaslatát. Majd engem is felkeresett. Chambrunnal általában beszéltem meg a kérdést és elvben helyeseltem azt, hogy egy Gau abbéból és a bennünket a Liberation hasábjain védõ Martin Chauffier-ból és 3 más katolikus személyiségbõl összeállított küldöttség utazzék Budapestre, hogy ott az igazságot felderítse. Chambrun kifejtette, hogy erre nagy szükség van, nemcsak a francia katolikusok, de a világ összes katolikusainak megnyugtatása céljából. Kifejtette továbbá azt is, hogy a bennünket éles hangon támadó Gau abbé nem rosszindulatú reakciós és eddig sok kérdésben támogatta a francia baloldalt.

A Chambrunnel folytatott tárgyalás során az elõzetes feltételeket csak lazán érintettük. Chambrun ugyan megemlítette, hogy jó volna, ha a küldöttség látná Mindszentyt, de ez mint határozott kívánság nem szerepelt. Abban maradtunk, hogy levélben is elõterjeszti javaslatát és amennyiben azt a kormány nem fogadná el, úgy tekinti, mintha a levél meg sem íródott volna. Erre küldtem el más úton Miniszter Úrnak értesítésemet. Idõközben megérkezett Chambrun elsõ kézzel írott levele, amelyben már megjelöli a küldöttség célját, azaz azt, hogy hivatalos személyiségekkel akarnak érintkezni, a dokumentumokat kívánják látni és látni szeretnék magát Mindszenty kardinálist is. Ezután megérkezett Miniszter Úr más úton küldött értesítése, amelyben elfogadja a javaslatot és megkérdezi tõlem, hogy van-e a küldöttségnek valamilyen elõzetes kívánsága. Erre Gyomai Imre sajtóattaché érintkezésbe lépett Chambrun képviselõvel s annak biztatására elküldtem Gau abbénak a mellékelt táviratot, de a táviratban óvatosan elkerültem a feltételek megemlítését. Chambrun képviselõ ugyanakkor január 6-án átadta Gyomai sajtóattachénak a másolatban mellékelt levelet, amelyet 6. helyett 3-ára datált vissza. Közben egyidejûleg elküldtem Miniszter Úrnak más úton újabb értesítésemet, amelyben részleteztem a feltételeket, amelyekre Berei államtitkár telefonon azt válaszolta, hogy valószínûleg elfogadhatatlanok. Azonban közben Gau abbé a sajtóban közzétette azt, hogy a magyar kormány meghívta õt. Szerencsére ebben a közleményben (hála az óvatos táviratomnak) egy szó sincs a feltételekrõl.

Idõközben Martin Chauffier betegsége miatt lemondotta az utazást és így éppen a mai napon nálam jelentkezõ Gau abbéval abban állapodtam meg, hogy a küldöttség utazását elhalasztjuk és addig a kormányommal ebben az ügyben lefolytatom a tárgyalásokat. Végül alkalmam volt határozottan kifejteni, hogy a feltételek ügyében semmiféle választ nem tudok adni. A beszélgetés végén vele egyetértésben a mellékelt sajtóközleményt adtuk ki. A sajtóközlemény utolsó mondatában utalok arra, hogy az utazás feltételei még nincsenek tisztázva. Ez volt az egyetlen lehetõség a kényes ügy megoldására.

Hogy a hivatalos francia körök miként vélekednek a Mindszenty-ügyrõl, azt ebben a pillanatban még nem tudom határozottan körvonalazni. Amikor közvetlenül az ügy kirobbanása után az FMDE ügyében [Franciaországi Magyarok Demokratikus Egyesülete – H. T.] Couve de Murville-nél jártam és felvetettem a kérdést, hogy vajon nem fogják-e a magyar egyesület ügyét ezzel junktimba hozni, Couve de Murville nevetve jegyezte meg: „Biztosra vehetõ, hogy M. Moch nem fogja izgatni magát egy kardinális miatt.”

Befejezésül még megemlítem, hogy december 28-án a követség elõtt kb. 60–70 ember tüntetve követelte Mindszenty szabadonbocsájtását. Az épületben semmiféle kárt nem tettek. Voltak közöttük franciák és magyarok. Feleségem a tüntetés közben autóval elhagyta az épületet. ekkor néhány magyar az autó felé kiáltott. Ezután csakhamar szétszéledtek.

Országos Levéltár XIX-J-30-a 19. doboz (hiteles másolat)

A jelentésben említett francia püspökök és más katolikus személyiségek levelei megjelennek a Károlyi-levelezés V. kötetében. Gau abbé és társai magyarországi útjára nem került sor, elsõsorban Budapest elutasító magatartása miatt. Emlékiratai egyik kézzel írt fogalmazványában Károlyi így foglalta össze szerepét a Mindszenty- ügyben:

A per, úgy ahogy az le lett folytatva, botrányos volt. Mi volt az oka, hogy mégsem mondtam le? Az, hogy cselekedetemet félreértették volna és úgy értelmezték volna, hogy átálltam az USA, a pápa, a Vatikán, Spellmann mellé. Más szóval arra az oldalra, amely vissza akarja hozni a régi rendszert. Tudatában voltam annak is, hogy ha a kormányt fedezem, azok mellé állok, akik tudatosan a pört úgy akarják a bíboros ellen vezetni, hogy a vádlottnak lehetetlenné teszik a védelmet. Politikai karrierem legnagyobb dilemmája volt ez. Ha fedem a kormányt, súlyos felelõsséget vállalok és ami több, ellentétbe kerülök önmagammal, és azzal a szándékommal, hogy minden körülmények között az igazság mellé álljak. Ezzel szemben teljes tudatában voltam annak is, hogy ha lemondok, épp azt a népellenes irányzatot fogom támogatni, ami a Vatikánt (itt alá kell húznom, nem vallás-ellenességbõl, mert mindig nemcsak tisztelõje, de híve voltam Jézus tanainak) amelynek politikáját, mely évszázadok óta reakciós volt és marad, és amelynek esküdt ellensége vagyok. Akárhogyan is határoztam volna, ellentétbe kerülök önmagammal… A könnyebbik út lett volna lemondanom. Természetesen, mondták ellenségeim, Károlyi nemcsak követi fizetését, de egész magyarországi vagyonát is elvesztené ezen választás következtében. Pedig ezzel e lemondással az egész nyugatot, a klerikális világot megnyertem volna…

 A Mindszenty-per alatt felkeresett L’abbé Gau, azzal, hogy eszközöljem ki a kormánynál, hogy õ Budapestre mehessen és meglátogathassa Mindszentyt, és hogy tárgyalhasson a kormánnyal.

 Tudtam ekkor, hogy kérésének elsõ részét nem fogják engedélyezni, de talán azt, hogy lássa a bíborost a pöre elõtt, hogy meggyõzõdjék arról, hogy nem lett megkínozva. De tagadó választ kaptam. Az ausztráliai követ Budapestre való utazását is addig húzták, míg lekéstették. Mindez igen kínosan hatott reám. Rajknak hosszú levélben kifejtettem, hogy miért tartom a kormány eljárását nemcsak immorálisnak, de egy „grande bêtise”-nek. Érdekes és jellemzõ volt, hogy a magyarság mennyire nem exponálta magát, a még tegnap népszerû szegény fõpapért. Sem demonstráció, sem petíció, sem passzív ellenállás nem történt. A bukott embert a magyarság, mégha olyan népszerû volt is, elejti. Tisza, Károlyi, Károly király, Kovács Gyula, Mindszenty – mind máról holnapra el lettek ejtve.

 Politikatörténeti Intézet Levéltára 704. f.

5. Károlyi Mihály Rajk Lászlóhoz
(1949. február 24.)

Ellentétben azzal, amit a Szabad Nép február 6-i vezércikkében megállapít, a Mindszenty ügy hullámai még egyáltalán nem ültek el, s a fordítottja igaz annak, hogy a reakció az egész vonalon már megadta a jelt a visszavonulásra. Minden oldalról a legvehemensebb támadásoknak vagyunk kitéve. A támadások elemei a következõk:

1. A bizonyítékok nem voltak elég „ropogósak”, (ezt a kifogást például Pierre Cot-tól is hallottam, akirõl ugyancsak nem lehet azt állítani, hogy reakciós, sõt igen ismert antiklerikális beállítottságáról)

2. Hogy a nyilvánosságot, amennyire csak lehetett megszorították, hogy a legtekintélyesebb lapok, mint pl. a párizsi Le Monde .tudósítója, nem kapott beutazási engedélyt.

3. A pert szédítõ gyorsasággal folytatták le. A védelem nem produkált tanúkat.

4. Hogy Mindszenty és társai valami módon preparálva lettek. (Ezt a vádat nem lehet komolyan venni.)

5. Valutasíbolásra vonatkozólag azt hangoztatták, hogy ez minden országban annyira el van terjedve, hogy nem kelt elég komoly vádat.

6. Hogy a Sárga Könyv adatai hamisítványok. Nagy súllyal bír, hogy a pápa ezt nem említette.

Mindezt a reakció, de még az anti-klerikális liberális sajtó és politikusok is állandóan hangoztatják. Monstre tiltakozó gyûléseket rendeztek egyelõre Londonban és Hollandiában, de egész bizonyosan más országokban is.

Ezzel szemben mint pozitívum áll, hogy a hercegprímás igenis beleavatkozott a magyar politikába. Ez különösen vonatkozik a Korona ügyére és az amerikai követtel való tárgyalásaira. Mondom, ez pozitívum, bár itteni baloldali elemek kifejtették elõttem, hogy ez nem szolgál az itteni belga közvélemény elõtt nyomatékos érvül, tekintve, hogy a nyugati kardinálisok és különösen [a] bruxellesi érsek, a Mindszenty ügyben sokat emlegetett Van Roye, állandóan beleavatkozik a belpolitikába. Az utóbbi, köztudomás szerint, a feje annak a mozgalomnak, amely a Svájcban élõ III. Lipót királyt és a benne megszemélyesedett reakciót vissza akarja hozni az uralomra. A király kérdése nem áll szemben a köztársasági államformával. Azok, akik Leopoldot vissza akarják hívni, a reakciós kollaboráns uralkodót akarják trónra ültetni úgy, mint minálunk.

Mint azt már megírtam, attól tartok, hogy egy fordított Dreyfus ügy fog kifejlõdni, amely, mint tudjuk, egy évtizeden keresztül tartotta izgalomban nemcsak Franciaországot, de az egész világot. Nagyon helytelenítem a magyar sajtó Mindszentyt lepocskondiázó hangját. Aljas, gyáva, féreg, elmebeteg, nyomorult, bûnözõ és más hasonló jelzõk pergõtûzébe vesz egy embert, akit a magyar demokrácia már úgyis levert. Azt tartom, hogy az ilyen jelzõk használata nem erõsíti, de gyengíti álláspontunkat. Ezért nyomatékosan arra kérem, hasson oda, hogy az ilyen átkozódások helyett tárgyilagos hangot használjanak. Szerintem a tények újból és újból való megvilágítása sokkal erõsebb érv, mint a „Kraftausdruck”-ok használata. Annál is inkább, mert a nyugati sajtó gyakran és szószerinti fordításban idézi azokat a magyar demokrácia iránti ellenszenv szítására.

Természetesen a Mindszenty ügyben megindított generáloffenzívának egyik okát abban látom, hogy a Nyugatnak 1949-ben sokkal rosszabb a helyzete, mint volt 1948-ban. Hogy egyebet ne említsek: Kína, Indonézia, Indokína, Birmánia, Görögország mind megannyi erkölcsi és fizikai vereséget jelent, mely komoly meggondolásra készteti a Nyugatot. Európa, de még az USA gazdasági helyzete sem rózsás. „Sell or die”, „water, water everywhere and not a drop to drink”. [„Eladsz vagy meghalsz.” „Víz, víz mindenütt, de iható egy csepp se.” – H. T.]

Egész bizonyos az is, hogy egy Washingtonból irányított nagy adag nyílt felháborodással állunk szemben. Letagadhatatlan tény, hogy Mindszentyék, éppen úgy, mint Nagy Ferenc és a többiek, jól megfontoltan azért dolgoztak, hogy a Magyar Köztársaságot megbuktassák, hogy azután a Habsburgokat vagy a nemzetközi reakció más képviselõjét ültessék a magyar nép nyakára. Az utód személye nem is volt lényeges. Ami õket érdekelte és aminek érdekében mindent elkövettek, az egy reakciós rezsim visszaállítása, a földreform megsemmisítése, a felekezeti iskolák újjáélesztése, az államosítások hatályon kívül való helyezése: szóval megsemmisítsék mindazt, amiért a magyar demokrácia négy esztendõ óta, jómagam pedig immár 30 esztendeje küzdök.

Amint látható, nekem nem Mindszentyért fáj a fejem, még kevésbé az Esterházy hercegekért, de mélységes aggodalommal tölt el az a tudat, hogy a magyar demokrácia ezt az ügyet nem eléggé átgondoltan kezelte s ezért sok bajt és kellemetlenséget fog még a magyar népköztársaságnak okozni. Hangsúlyozom: nem a lényegben vannak differenciák a kormány és köztem, hanem a taktikában. Szerettem volna, hogy ha ügyesebb taktikával jártunk volna el, ami ez esetben jobb helyzetet biztosított volna nekünk a világban.

Mert, ha lényegesen meg is javult a világhelyzet, az erõviszonyokkal mégis számolni kell. A mi erõnk az, hogy gyõzelmünket a békében akarjuk és reméljük megvalósítani, míg Amerika és a nemzetközi reakció csak a háborútól remélheti esetleges gyõzelmét. És éppen azért, mert mi a békére vagyunk beállítva, realizálni kell, hogy egy hosszabb folyamatról van szó, nem pedig egy „Blitz-békérõl”. Ha pedig ez így van, mint ahogy így van, a Nyugattal való gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolatok rendkívül fontosak. Meg kell tartanunk ezeket a kapcsolatokat és ezekkel együtt bizonyos formákat is, mert ezeknek a formáknak betartásával sokkal erélyesebben és hathatósabban tudjuk álláspontunkat képviselni és az ingadozókat magunk részére megnyerni.

Az egész Mindszenty kampányt szeretném egész más irányban vezetve látni. Elõször is meg kell értetni, hogy mit is akart a reakció elérni Magyarországon. Ezt eddig elég jól is csináljuk. Másodsorban koncentrált ellentámadásba mennék azok ellen, akik morális alapon támadnak bennünket. Itt kétségtelen a fölényünk, hiszen mi egy új, egy igazságos világot akarunk, míg a másik tábor csak a kétszáz családok profitját, a társadalmi elnyomást, az éhbérek rezsimjét, a koloniális imperializmust akarják konzerválni. de ezentúl is nem fogadunk el morális leckéket azoktól, akik az atombombát dobták Hirosimára s ezzel egy perc alatt 120.000 civilt irtottak ki, és akik habozás nélkül újra dobnák atombombáikat most már Európára és a Szovjetunióra. Ezt eddig csak azért nem teszik, mert még az atombombával sem látják biztosítva gyõzelmüket. De nem fogadunk el morális leckéket a Vatikántól, amely sohasem emelte fel szavát a nácik atrocitásai ellen, amely hallgatott akkor, amikor 6 millió európait a gázkamrák útján juttattak a mennybéli üdvözüléshez. Nem fogadunk el morális leckéket a Franconak és egyáltalában a világ összes reakciósainak atyai áldást küldõ Szentszéktõl. Nem rendülünk meg azoknak a bíborosoknak szent prédikációitól sem, akik annakidején aranygyûrûiket és aranyláncaikat Mussolini serpenyõjébe dobták azért, hogy a fasiszta diktátornak meglegyen az anyagi módja a védtelen abesszinek lemészárlására.

Végül még azt a reményemet is ki akarom fejezni, hogy a felsõbb bíróság mérsékelni fogja Mindszenty büntetését. Szinte hallom a választ: ezt azért nem lehet, mert presztízs-vereséget jelentene és a magyar dolgozók rossznéven vennék, hogy ezt a „gyáva férget” nem tapossuk el. Az erõs emberek és az erõs országok sohasem hagyják magukat befolyásolni presztízs okokból. Erre számtalan példát kaptam Angliában, ahol a háború esztendeit töltöttem, s ahol a kormány sohasem igyekezett a felmerült nehézségeket elkendõzni, sem a vereségeket minimalizálni. Lehet, hogy a magyar munkásság és parasztság még nem eléggé érett meg arra, hogy kellemetlen igazságokat halljon, azonban mégis arra kellene nevelni õket, hogy az igazságot saját osztályhelyzetük jól felfogott érdekében megértsék és kellõképpen mérlegeljék. Ha ezt elértük, el lehetne kerülni azt, hogy egyes eseményeket a tényekkel ellenkezõ beállításban legyünk kénytelenek tálalni nekik. keressen tehát a magyar demokrácia a Mindszenty ügyben olyan megoldást, amely egyrészt az országon belül nyugvópontra hozza ezt az ütközetet, másrészt pedig lecsillapítja a még mindig igen háborgó nyugati közvéleményt. Ez elsõsorban a mi érdekünk. Ha ezt a megoldást megtaláltuk, mint ahogy meg lehet találni, egy lépéssel megint elõbbre mehetünk, míg ellenkezõ esetben még hosszú ideig kell idõnket és energiánkat pocsékolni erre az áldatlan kérdésre.

Végül még azt is meg kell, hogy említsem, hogy Duclos – bár kifejezetten aláhúzta, hogy nem kíván semmiképp a magyar kommunista vezéreknek tanácsokat adni, mégis a Gau abbé üggyel kapcsolatosan azt a reményét fejezte ki, hogy a magyar kormány módot fog találni, hogy a tervezett delegáció beengedtessék a Mindszenty pör alkalmával – természetesen nem azért, hogy beszéljen a kardinálissal, de hogy az okmányokat megtekinthesse. Ez azért lenne kívánatos, hogy a francia baloldali katolikusokat ne veszítsük el mint reánk szavazókat. De mint mondom, lojálisan egyáltalán a nem beavatkozás álláspontján állt.

Az igazi barátnak kötelessége kellemetlen figyelmeztetéseket tenni – miért hogy pedig én a magyar népi demokrácia igaz barátjának tartom magamat, vállalnom kell ezt a szerepet, még ha kegyvesztett is leszek.

PIL. 704. f. 133. õ. e. (fogalmazvány)

Károlyi levelében vannak éppen az õ szájából különösen csengõ érvek Rákosiék morális fölényérõl stb. – igyekezett az õ nyelvükön beszélni, hogy megfontolják javaslatait, ezért is beszél „taktikai” különbségrõl. A pápára tett megjegyzések arra a ma már közismert nézeteltérésre utalnak, ami a háború utáni években még fennállt XII. Pius megítélésében Truman amerikai elnök és a pápa háború alatti szerepét szigorúbban vevõ szövetségesei, fõleg az angol kormány között.

6. Károlyi Mihály Rajk Lászlóhoz
(1949. február 25.)

…Most pedig szeretném kifejteni f. hó 24-i táviratomat s az abban felterjesztett kérésemet a Mindszenty-ügy megoldásába való bekapcsolódásomat illetõen megindokolni.

E kívánság már rég felmerült bennem, mert hiszen kezdettõl fogva az volt a meggyõzõdésem, hogy az ügy jelentõsége messze túlnõ egy belpolitikai ügy korlátain, nem lehet külpolitikai kihatásainak mérlegelése nélkül kezelni. Ezért sajnálom, hogy nem volt lehetséges már az elsõ pillanattól kezdve e külpolitikai szempontok mérlegelésében kormányomnak közvetlenül és hatékonyabban segédkezni. Annál is inkább sajnálom ezt, mert az események valóban azt bizonyítják, hogy a vatikáni propaganda az amerikai imperializmus egész sajtóapparátusával együtt arra használta ki az ügyet, hogy nemcsak Magyarország, hanem az egész békefront ellen az eddigieknél sokkal nagyobb méretû kampányt indítson.

E kampánnyal szemben megpróbáltam minden erõmmel helytállni, de meg kell vallanom, hogy a védekezést szerfölött megnehezítették egyes, a pör vitele során felmerült momentumok, melyeket pedig a várható külpolitikai kihatások elõzetes figyelembevételével el kellett volna kerülni. Az ellenséges sajtókampány elleni fellépést nagyon feszélyezte a pör nyilvánosságának megszorítása, a Monde és hasonló lapok munkatársainak be nem engedése, a védelmi tanúknak hiánya, amit nyugati körökben nem lehet megmagyarázni. Azt gondolom, helytelen volna be nem engedni az ausztráliai követet is, akinek kérését nem lehet belügyekbe való beavatkozási szándéknak minõsíteni.

Nem mondom, hogy ha mindezeket elõre tekintetbe vettük volna, nem lettünk volna megtámadva. De bizonyos, hogy a támadások kisebb visszhangot keltettek volna. „Fortissimo” helyett „Moderato” hangnemben folytak volna s nem tántorítottak volna el mellõlünk olyan sok eddig barátságos elemet.

Talán nem fölösleges e rövid kritikai visszatekintés, mert a jövõre vonatkozólag némi útbaigazítást találhatunk benne. Most mindenesetre attól van szó, hogy a történtek után hogyan lehetne az ellenséges kampányt meggyöngíteni s enyhébb hangulatot teremteni. Hivatásomnál fogva elsõsorban az ügy külpolitikai kihatásainak fontosságát tartom szem elõtt. Az a célom, hogy mielõtt végleg visszavonulok a politikai élettõl, a Népköztársaságot s a békét szolgáljam. Tudom, hogy a Szovjetunió velünk együtt a békén keresztül akarja a szocializmus eszméjét gyõzelemre vinni. USA viszont a békefronttal szemben csak a 3. háború elõidézésével remélhet diadalmaskodni. Ezzel a katasztrófa-politikával szemben mi, békeakaró hatalmak, nem számíthatunk egy „Blitzbékére”. Hosszú évekig tartó folyamatra kell felkészülnünk, amelyben itt a nyugaton és minél szélesebb körben kell propagandánkat a béke érdekében kifejteni és szövetségeseket szerezni. Tehát ápolnunk kell a gazdasági és kulturális kapcsolatokat s nem közömbös, hogy mennyire tudjuk e munkánkkal segíteni és megerõsíteni a nyugati békeerõket, amelyeket az imperialisták Mindszenty-diverziójukkal kétségtelenül már eddig is meggyöngítettek és elõreláthatólag ha nem sikerül ennek elejét vennünk, a kampány fokozásával még inkább elszigetelhetnek. Ezek a meggondolások vezettek arra, hogy a Mindszenty-ügy megoldásába való bekapcsolásomat kérjem.

Látom, hogy a kormány az ítélet ellenére az ügyet szintén nem tekinti lezártnak. Azt is tudom, hogy a Rómával való modus vivendi megtalálása nem tõlünk függ egyedül. Legalább egy gombra van szükség, amelyre a kabátot felvarrhassuk. De ha tárgyalások folyamatban vannak, vagy komoly lehetõségük fölmerül, szeretnék résztvenni a pourparler-kban, amennyiben a kormány bizalmát élvezem.

Nem hiúság, szereplési vágy vezet, hanem részben az, hogy mint külpolitikus, tisztában vagyok az ügy nemzetközi jellegével, részben pedig az, hogy a katolikus világgal folytatható tárgyalásokban, hasznos lehet egy ember, aki e világból származik, még ha és joggal nem is tekintik az Egyház hívõ fiának. Ezért voltam amellett is, hogy Velicset el ne ejtsük. De õnála az a baj, hogy mint a régi rezsim diplomatája, bármilyen loyális is, nem tudná a Magyar Népköztársaság szempontjait a kellõ eréllyel képviselni. Amennyiben a kormány úgy ítélné, hogy a körülmények, amelyeket teljességében nem ismerek, nem teszik opportunussá az ügybe való aktív belekapcsolódásomat, azt kérném, adjon már most 3 havi szabadságot, mivel úgy érzem, hogy a Mindszenty-ügyben, mely még hosszú ideig fogja igénybe venni a párizsi követség tevékenységét, nem tudnék feladatomnak a kívánt mértékben megfelelni. Azért választanám ezt a megoldást, mert bár nem vennék aktív részt az ügyek vezetésében, félreállásomat nem lehetne, mint a kormány dezavuálását értelmezni.

Egymás között baráti módon megállapíthatjuk, hogy bizonyos taktikai kérdésekben eltérõ nézeteink vannak, de kifelé ennek még látszatát is el kell kerülni. Ha ma egyszerûen lemondanék, még ha egészségemre és koromra hivatkoznék is, ártanék a Köztársaságunknak. Ezért gondolok a 3 hónapi szabadságra. Akárhogy is lesz, Magyarországba akarok élni. – Ezzel is ki akarom fejezni szolidaritásomat a Magyar Népköztársasággal.

Baráti kézszorítással

PIL 704. f. vegyes (másolat)

Mint Rajk február 27-i válaszlevelébõl kiderül, Ká- rolyinak nem közvetítõi javaslatát, hanem szabadság-kérését fogadták el, olyan módon, hogy a követség vezetését gyakorlatilag átvette Mód Péter, mint ügyvivõ, de Károlyi szükség esetén idõnként visszatért Párizsba, hogy a követséget reprezentálja olyan esetekben, mikor erre egy ideiglenes ügyvivõ nem volt alkalmas. Rajk válaszában ha finoman is, benne van a tervezett lemondás tudomásulvétele – de erre már Rajk letartóztatása után és annak reakciójaként került sor. Bizonygatja Mindszenty perének indokoltságát: – „ a kormány, minden számottevõ politikai tényezõ s valóban demokratikus dolgozó nép, sõt a kath. egyház demokratikus szárnya is egységes abban, hogy amit tettünk, az helyes volt, mert jogos és igazságos volt. Eddigi álláspontunk értelmében mi természetesen keressük a megoldást a Vatikánnal, de kettõn áll a vásár. Eddig az a helyzet, mi akarunk tárgyalni a Vatikánnal, a Vatikán pedig nem akar” – de érzi, hogy nem gyõzheti meg Károlyit, s levelébõl kiérzõdik az is, más, nyomasztó gondolatok vonták el figyelmét, errõl árulkodik az a kitétel is: „múltam úgy hiszem, becsületes és egyszerû, mint mindenkié, aki tudatában van annak, hogy áldozatvállalásának nincsen súlya, ha az egész nép érdekében s egy eszme szolgálatában történik…” – mintha védõbeszédét fogalmazná. „Erõs baráti kézszorítással” üdvözli Károlyit születésnapja elõtt – mintha búcsúlevelet olvasnánk.

A DOKUMENTUMOKAT HAJDU TIBOR KÖZLI

A levelekben elõforduló fontosabb nevek

Bidault, Georges – Francia katolikus politikus (MRP) 1947. január – 1948. július külügyminiszter

Cot, Pierre – Radikális politikus, a 30-as években a népfront-kormányok tagja. A háború után a nemzetközi békemozgalom vezetõ személyisége.

Couve de Murville, Maurice – 1948–49-ben a francia Külügyminisztérium politikai osztályának vezetõje, 1958– 1968 külügyminiszter, 1968–1969 miniszterelnök.

Duclos, Jacques – 1931-tõl a francia KP titkára, 1946– 1958 a kommunista parlamenti frakció vezetõje.

Esterházy Pál herceg – hamis vádak alapján a Mindszenty- perben 15 év börtönre ítélték.

Gyomai Imre – párizsi magyar emigráns a 30-as években, az ellenállás résztvevõje, Károlyi maga mellé vette sajtó-attasének, Károlyi, Fejtõ Ferenc és Szabó Zoltán távozása után alig egy évvel maga is elhagyta a követséget.

Havas Endre – Károlyi titkára a londoni emigrációban, majd a párizsi követségen.

Káldor Miklós – közgazdász, 1948-ban az ENSZ kutatási igazgatója

Kovács Gyula – képviselõ, Tisza István elleni sikertelen merénylet elkövetõje 1912-ben.

Moch, Jules – francia szociáldemokrata politikus, 1947. november – 1950. február: belügyminiszter.

Mód Péter – Rajk barátja és munkatársa a Külügyminisztériumban, 1949 elején néhány hónapig Károlyi elsõ beosztottja, 1949 májusában Rajkkal letartóztatták.

Molotov, V. M. – szovjet külügyminiszter 1948-ban.

Petkov, Nikola– bolgár parasztpárti politikus, 1947. június 11-én összeesküvés vádjával letartóztatták, majd kivégezték.

Ristiæ, Marko – párizsi jugoszláv követ 1948-ban.

Varannai Aurél – a Reuter-hírügynökség budapesti tudósítója, kémkedéssel vádolták, de azután csak „rágalmazásért” kapott 8 hónapot. 1951–56 ismét börtönben.

Velics László – diplomata, 1944. március 19-e után mint athéni követ szakított a Sztójay-kormánnyal, 1947– 1949-ben római követ, Károlyival egyetértésben igyekezett közvetíteni a Vatikán és a magyar kormány között, Mindszenty ügyében is.