– Valamelyik interjúdban megjegyezted, hogy életednek és írói munkásságodnak idõszakai mintha többé-kevésbé közvetlenül összefüggnének azokkal a történelmi vagy társadalmi váltásokkal, amelyeket ez az ország megél.

– Ezt most központi kérdésnek érzem. És bárkivel beszéljek is, mindenütt valami olyasmit tapasztalok, hogy az embereknek valami elásnivalójuk van. Nem amiatt, hogy elkövettek volna valamit – a múlttal nem sikerül zöld ágra vergõdni. Most már nagyjából világos, hogy miért. Mert olyan helyzetben élünk, amely mindig minket kíván. Mindig fölfal bennünket. Tehát élünk egy helyzetben, amelynek megvan a sajátos erkölcsi, illetve gondolati normája, meg a sajátos nyelve is, és mire megszokja az ember, hogyan köll hazudnia önmagának meg másoknak, egyszerre véget ér. Akkor kiderül, hogy az a világ bûnös volt. Na most mihez kezdesz? Jön egy másik konszenzus, ahhoz kell vadonatúj módon alkalmazkodni. Át köll hozzá írni a múltat, muszáj, akkor is, ha nem vagy sáros, egész egyszerûen nem megy másképpen. Szóval, ez a huszadik század.

Itt voltak a totalitarizmusok, melyeket az ember végigcsinál becsülettel, tisztességgel. Utána valahogyan kimászik a lyukból, és akkor ott áll, és szemrehányóan mutogatnak rá, hogy miért volt a lyukban, miért mászott ki belõle – ez így zajlik. Sok az efféle fordulat Magyarországon, kezdõdött 1944-ben, ’45-ben, ’48 volt a fordulat éve, azután ’53, ’56 és így tovább.

– Már meg is kezdtük a merülést. Tudniillik az a legfõbb kérdésem, legalábbis a beszélgetés elsõ részében, hogy gyermekkorod a személyes múltadban, és természetesen most, mennyire van jelen a számodra, mennyire fordulsz vissza. Az a benyomásom ugyanis, hogy ez a ’44-es, ’45-ös… minek is nevezzem… ez a tagló mintha elvágta volna a messze ringó gyermekkor világához fûzõ szálakat.

– Igen, mert 1945-ben kétségkívül fölbomlott egy világ. Az nagyon éles váltás volt…

– És mintha nem tértél volna vissza nosztalgikusan a gyermekkorba.

– A harmincas évekbe?

– Igen.

– Nem, azt nagyon utáltam. Elsõsorban is: nyilván nem szerettem eléggé a családomat, holott kellett volna. És rossz gyerek is voltam, állandóan bûnök terhelték lelkiismeretemet. Adósságot csináltam a fûszeresnél, valamint rossz tanuló voltam. Emlékszem, hogy elmentünk például kirándulni, és akkor anyám, apám leült valahova, egy vendéglõbe, én meg elmentem sétálni, akár egy öregúr. Hátratett kézzel róttam az ösvényeket és gondolkodtam – ilyen lehettem tíz éves koromban. Akkoriban fonák volt persze az egész helyzet, a származásom miatt mindig kellett valamit csinálnunk. „Édes fiam, neked jól kell tanulni, mert csak jelessel mehetsz a gimnáziumba. Ha nem vagy tiszta jeles, akkor nem vesznek föl.”

– Gyerekkorodban állandóan nyomott téged ennek a súlya?

– Állandóan. Például el kellett költözni, be köllött jelentkezni máshová, mint ahol laktam, mert csak abba a kerületbe vettek volna föl a gimnáziumba, ugyanis csak ott létesítettek zsidó osztályt. Ez az érzés állandóan jelen volt.

– Jól szituált polgári családba születtél?

– Korántsem. Állandóan anyagi problémákkal küszködtünk. Anyám és apám korán elvált, én akkor öt éves voltam, és engem betettek egy intézetbe, ami óriási áldozat volt, mivel nagyon jó intézetbe kerültem a Munkácsy Mihály utcába, úri helyre, a Gábor Fiúnevelõ Intézetbe, és az apám… most meséljek?

– Mesélj, mesélj.

– Szóval apai nagypapám óriási figura volt, kérlek szépen, a legenda pedig úgy szólt, hogy Pacsán született, Keszthely mellett, és afféle zsidó paraszt volt. Nos, õ elunta magát otthon, és elindult mezítláb Budapestre. Szép nagy lába volt, 46-os, nagyon büszke volt rá – akkoriban, a 30-as években valamivel kisebbek voltak az emberek, ma ez nem akkora meglepetés, minden fiúnak 46-os lába van. Nos hát jött, jött, és eljött egészen a fényes Rákóczi útig (mindez még az elsõ világháború elõtt). Látott egy gyönyörû rövidáru-divatáru üzletet, és oda beállt segédnek. De ez nem elég, most jön a meglepõ fordulat. Elvette feleségül a tulajdonos legfiatalabb lányát. Nem akarták hozzáadni, nagy botrány kerekedett természetesen, de õ elvette, és nyitott egy üzletet. Tükrös, fényes üzlet, hét segéd dolgozott benne. Lett két fia, majd kitört az elsõ világháború. Nagyapám ugyebár nagy hazafi volt, és a teljes vagyonát, úgy ahogy volt, az úgynevezett hadikölcsönbe fektette…

– Tipikus történet.

– …tipikus. Ráadásul az elsõ világháborúban elvesztette a nagyobbik fiát. Nagyon gyászolták. Maradt a kisebbik fiú, a papám. A nagypapám, szegény, megindult a gazdasági válság jellegzetes, deklasszálódó útján. Amikor megismertem õt, éppen ott tartott, hogy a Tömõ utcában lakott egy házban, ahol a fel- és a lemenõ egzisztenciák találkoztak. Átmeneti hely volt, szoba-konyha, egyéb semmi. A Tömõ utcában ez az egyetlen ház maradt meg, szemben a Füvészkerttel, a többit lerombolták vagy újjáépítették. Azt hiszem, fantasztikus hely volt, amikor ott laktam egy darabig (mert azután intézetbe kerültem). És volt a nagyapámnak a Práter utcában egy kis rövidáruüzlete, ott nagyon szerettem lenni, egyébként fõként azért, mert jöttek az ügynökök. Leült a vigéc meg a nagypapi, vicceltek egymással, imádtam, ahogy ugratták egymást. Szóval így élt szegénykém, egészen ’44-ig. Akkor már jóval 70 fölött járt, de valahogy kihúzta a gettóban. És sajnos nincs vége a történetnek – a gettóban valahogy kihúzta nagyanyámmal együtt, aki süket volt, vak volt, mindenféle baja volt, utána bekerültek egy zsidó felekezeti szeretetotthonba, de azt a Rákosiék kitelepítették.

– Balassagyarmatra, ugye?

– Valahová a határ mellé, ahová külön engedélyre volt szükség. Emlékszem, meg akartam õket látogatni – húszéves voltam vagy tizenkilenc –, de engedély nélkül nem lehetett. Õk valahol ott haltak meg. A papámmal, mint utóbb kiderült, bajok voltak, mert nem tudott egzisztenciát teremteni. No most, az utolsó pénzével a nagyapám megbízott valakit, egy Galambos úr nevû fakereskedõt, emlékszem rá világosan, szürke kamáslit viselt, nagyon elegáns, irtó finom úr volt, õszes bajusszal. Fatelepei voltak, talán több is, és apám nála volt alkalmazásban. Kivettek neki egy fapincét, egy nagyobb raktárt a Koszorú utcában, és oda Galambos úr fát vitetett, ami bizományban apámnál volt, õ pedig mindig elszámolt, ha eladott valamit. Nem volt ez fényes bolt, apámnak mindig gondjai voltak; elég nehezen élt. Ez az apai ág.

Az anyai ágról még kevesebbet tudok. Kolozsváriak voltak. A nagypapám nem tudom, honnan az ördögbõl származott, de szombatos volt, azért, mert a szombatosok általában nem akartak katonák lenni. A banktisztviselõ nagypapám l917-ben, a román megszállás idején fölmenekült Budapestre, és attól kezdve neki is csak lefelé vezetett az útja, szóval megpróbáltak egy üzletet valamit a feleségével (aki nem volt az édes nagyanyám). Nagyapám üzleti antitalentum volt, csendes, finom úriember, aki, ha bejöttek a vevõk, elfordult, szóval az egész egzisztencia nem volt neki való. Késõbb Rákosszentmihályon vettek kis családi házat, és ott éltek. Kis nyugdíjuk volt, de a család segített. No mármost az anyám, elvált az apámtól és férjhez ment; apám úgyszintén megnõsült, tehát négy darab szülõm is volt, de én intézetben voltam.

– Egészen ’44-ig?

– Nem, nem. Amikor a papám megnõsült, a Baross utcába költözött. Emiatt én a nyolcadik kerületi környéket egészen a mély vizekig, a Mátyás térig, Karpfenstein utcáig mind láttam. Anyám viszont a Rózsadombon lakott, így hát megtettem ezeket a nagy utakat, és a Rózsadombot is úgy ismertem, mint a tenyeremet, az persze teljesen más világ volt.

– A háború elõtti Budapest hangulata, élete mennyire…

– A háború elõtti Budapest hangulatára két dolog nyomta rá a bélyegét. Elsõsorban a vesztett háború, és a Horthy-õrület, amely teljesen elmaradott, ostoba, dél-amerikaias kultusz volt. Akkor már kezdõdött a militarizálódás, szegény magyar katonák vonultak a szegény városban – másrészt még érzõdött annak a hangulata, amikor Budapest 1870 és 1914 között még épült. Ez az ötven év, a Gründerzeit, olyan felemelõ, olyan csodálatos lehetett, és a nyomait még õrizte a város, fiatal volt és tiszta volt és szép és ápolt. Úri város volt, eltekintve a nyomornegyedektõl, amelyek bõven akadtak, de egészen finom és nagyon-nagyon jó hangulata volt, és létezett egyfajta pesti humor is…

– Ami már nincs.

– Ó, hol van az már?!

– No és az iskola?

– Az elemit jelesen végeztem. Akár százféle magánelemibe is járhattam volna, akárhogy tanulok is, mindenképpen jelest kaptam volna, azért, hogy fölvegyenek a gimnáziumba, amely a hetedik kerületi, állami Madách Imre Gimnázium volt a Barcsay utcában. Indítottak egy A és egy B osztályt. A B-t a zsidó fiúknak tartották fenn, negyven fiút vettek föl oda, kizárólag színjelessel, úgyhogy ez egy elit társaság volt. Nem is értem a politikát: tudniillik az igen vegyes A osztály miatt a tanárok vetélkedtek, hogy a B-ben taníthassanak. Bizonyos anyagi háttér kellett hozzá, bizonyos végzettség, egyszóval kiváló társaság volt ez. Engem egyáltalán nem érdekelt, és sokat szenvedtem, mert nem tudtam, miért nem érdekel. Otthon folyton kikaptam a latin, a matematika miatt, mert nem tudtam odafigyelni.

– És mire figyeltél?

– Attól tartok, hogy semmire. Ezek ilyen kósza évek, ez a 10 és 14 közötti kamaszvilág. Gomboztam.

– Gombfociztál?

– Gomboztam. Erre nagyon határozottan emlékszem.

– Nagyon tiszteletreméltó. És semmi nem lebegett elõtted?

– Semmi nem lebegett. Abszolúte semmi.

– Azután kikerültél Auschwitzba. Nos, én errõl nem tudom, hogy kérdezzelek-e?

– Ahogy akarod.

– Tudniillik, hát maga Auschwitz… az valóban nem…

– Az valóban nem, Auschwitz az valóban nem.

– De… szóval utána?

– A valóban után valóban hazajöttem.

– Ez a hazajövetel, ez nem teljesen magától értetõdõ.

– Az nem teljesen. Az abszolút nem.

– De nemcsak Auschwitz okán, hanem az Auschwitz utáni döntésed miatt. Tehát, itt van az az egzisztenciális döntés, ami végighúzódik az egész életeden. Az itt maradás vagy a kivándorlás.

– Felajánlották, hogy menjek ki Svédországba. Arra emlékszem, hogy Buchenwaldban – végül is ott szabadultam föl – egy amerikai újságból való fénykép keringett, és ez a kép a Kálvin teret ábrázolta, amire én akkor határozottan emlékeztem. A Kálvin tér szét volt lõve, az a kút, az a gyönyörû kút, ami a Kálvin téren állt, az vagy nem volt ott, vagy szét volt lõve, szóval mutatták, hogy így néz ki a város, ne menjek haza, nem érdemes. A választás, hogy akkor hazajöttem Budapestre, egy kamaszgyerek teljesen ösztönös és természetes választása volt, aki onnan ment el, látni akarta a szüleit, természetesnek tartotta, hogy ott lakik, ott van otthon. Így jöttem haza.

– Ahogy az a Sorstalanság egyik motívumában meg is jelenik, Auschwitzot nagyon sokan úgy ítélték meg, hogy „ezt tették velünk, õk tették”, és oda én többé nem megyek vissza.

– Nem, bennem nem volt ilyen ressentiment. Utáltam persze ezeket, a házmestert, akirõl tudtam, hogy nyilas volt, a szomszédot, akirõl szintén tudtam, de az egészet nem.

– Különösebb remény sem volt benned, hogy majd itt, most egy új világ jön?

– Nem tudom, mert én nagyon hamar kommunista lettem.

– Mikor?

– 1946-ban. Azt hiszem, ’45 végén akartam belépni a pártba, de azt mondták, hogy még nem vagyok 16 éves. Csak 16 éves koromban jelentkezzem. Jelentkeztem. Utána elmentem a pártnapra, és ki ült ott? No, már exponáltam, mint egy jó drámaíró: a házmester! Õ már tag volt, és már õ fogadott. De még ez sem ábrándított ki. Hallatlanul izgalmas, érdekes korszak volt egyébként ’45-tõl ’48-ig. Én még politikai vitákba is keveredtem. Nagyon szegény fiú is voltam ugye, csak anyám maradt meg, együtt is éltünk, és hát, szóval az osztály-ressentiment érzés elkezdett mûködni, tudod? Aki kinyílt a világ felé, aki elkezdett olvasni, vagy hasonló, az elõbb-utóbb szembekerült ezzel a kérdéssel, hogy kommunizmus vagy nem kommunizmus.

A viták akkor valódiak voltak, nem elméletiek, hiszen lehetett még határozni, még nem volt kommunizmus, az ember azt sem tudta, mi az. Még lehetett menni vagy maradni. Végül, sajátos módon, mindig a baloldalon találtam magam.

– Talán nem véletlenül.

– Talán nem véletlenül. De hát ugyanúgy találhattam volna magam valamelyik másik oldalon is. Én 1949-ben lettem újságíró. Volt egy nagyon jó barátom, aki most Londonban él, akivel együtt kezdtünk írni – titokban. Õ verseket írt, én is írtam valamit. És olyan természetes volt, hogy valahol a sajtóban keressük majd a helyünket. Akkor a sajtó nem ilyen volt, mint most. Magyarországon természetes hagyomány volt, hogy az írók, Hunyady Sándor, Molnár Ferenc és így tovább, mind, mind újságírók voltak. Úgyhogy õ a Rádióhoz került, én a Világosság címû újsághoz. Mind a ketten lelkes kommunisták voltunk, erre pontosan emlékszem. A második kép amire ugyanilyen pontosan emlékszem, hogy az Engels téren, ami akkor teljesen romos volt, ott ültünk magányosan 1949-rõl ’50-re virradóan. Mindkettõnknek valami riportra kellett volna mennie, és teljesen el voltunk keseredve. Annyira, hogy húszéves fiúk voltunk, mégis ’44-es katonaindulókat énekeltünk titokban azon a padon, annyira utáltuk az egészet. Szóval ilyen gyorsan következtek be a változások. Tehát ilyen gyorsan ismerte fel az ember, hogy mibe csöppent bele.

– Ez a felismerés minek a megtapasztalásából következett?

– Nézd, a hazugság… Állandóan hazudni kellett, kinyitottad a szemedet és folyékonyan hazudtál. Ha voltak barátaid, akkor elhúzódtatok valahová, és beszéltetek, és ittatok, és nevettetek valamin, ha volt min – de közben folyton hazudni kellett. Rettenetes emberek kerültek felszínre, illetve az emberek borzasztóan megváltoztak. A ’49-es fordulat nagyon kemény, nagyon éles volt, életre-halálra ment.

– És téged 1949-ben rúgtak ki?

– Nem, ’50-ben. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy kirúgtak, inkább letartóztatni szoktak akkortájt.

– Ennek mondva csinált oka volt, vagy…

– Nem, konkrét oka volt. Konkrét oka. Léteztem egy szerkesztõségben, és nem adtam le kéziratot. Teltek-múltak a hónapok, és nem. Mindig jöttek az értekezletek meg a pártnapok, és mindig arra riadtam álmomból, hogy Kertész elvtárs, és akkor jött a kritika. Hogy itt él, és nem látja, hogy milyen nagyszerû mindez, és nem adja le a kéziratot. Én meg hallgattam bánatosan, és akkor megkérdezték, van-e valami mondanivalóm. Nem volt semmi a világon, erre kegyesen kirúgtak. Érted? Hangsúlyozom, hogy kegyesen.

Ez nem volt sztrájk – nem tudtam megírni a leckét. Valahányszor megpróbáltam megírni, Pongrácz Zsuzsának, a belpolitikai rovat vezetõjének mindig át kellett írnia. Az igazán tragikus az volt, hogy elõfordult, hogy a… nem emlékszem, hogy is hívták akkor az ifjúsági szervezetet, azt hiszem, DISZ, szóval volt egy DISZ-esemény, és el kellett volna mennem riportra, de már nem vitt oda a lábam annyira untam elõre. És gondolkodtam, mi történhet ott, csakis az, és megírtam. De nem az történt, hanem valami más. Pongrácz Zsuzsa leleplezett. Szóval ez ilyen ázalagélet volt, borzalmas. 1949, 1950, 1951.

– Kirúgtak – megkönnyebbültél valamelyest? Kétségbeestél?

– Megmondom, mi volt. Közben mûködött egy másik vonal. Volt a rádiónak egy dramaturgja, egy szenzációs fiatalember, Szász Péternek hívták. Nekem meg volt egy kis baráti társaságom. Szász Péter elkapott bennünket, és azt mondta: Barátom, holnaptól kezdve rádióoperettet fogtok írni, mert indul egy sorozat, és 3000 forintot fizetünk érte. Óriási pénz volt ez akkoriban: 400 forint volt egy fizetés, késõbb 600. Elkezdtük, gyorsan, sietve. Volt egy állandó társszerzõm, az a bizonyos barátom, aki most Londonban él. És létezett még egy munka a rádióban, az úgynevezett összeállítás. Ebbõl meg is lehetett élni. Az ember összeállított egy összeállítást, zenével – isteni volt. Mándy Iván megírta ezt az életformát az „Elõadók, társszerzõk” címû munkájában. Csodálatos, teljesen felelõtlen, borzalmas, boldog élet volt.

– Ez az ötvenes évek elején kezdõdött?

– Igen. No de dolgozni is kellett, sajnos. Tudniillik én városházi riporter voltam, ott kezdtem a pályámat, és a városházán a kommunista alpolgármester titkára Szenes Iván volt. Fiatal úriember, aki ott ügyködött. Szenes Iván mindenáron újságíró akart lenni, megkörnyékezte a fõnökömet, Polgár Dénest, és odakerült a laphoz. Nekem ez azt jelentette ugye, hogy az operettben még inkább tágultak a lehetõségeim, mert Szenesnek idõnként szüksége volt segítségre. Akkor csinálták a Montmartre-i ibolya felújítását. Szenes írta a szöveget, Lõrincz Pali csinálta a zenei felújítást. Ültünk a Mûvész eszpresszóban, ami akkor, 1950-ben még létezett a Moulin Rouge-zsal szemben, a Nagymezõ utcában. Nagyon aranyos volt a tulajnõ, pontosabban akkor már alkalmazottként dolgozott. Nagy lencse volt az arcán, arra emlékszem, és volt egy galériája. Reggel 2-ig vagy 3-ig tartott nyitva, mi pedig ott ültünk, és csináltuk a Montmartre-i ibolyát, és akkor ki volt adva: Szenes meg én dolgoztunk a Montmartre-i ibolyán, harmadik barátunk pedig megírta mind a kettõnk cikkeit, illetve mind a hármunkét, mert a sajátját is. Éjjel három óra lett, és Szenes kijelentette: Nem mentek haza, nálam alusztok. Kint lakott a Magyarok Nagyasszonya terén, hogy is hívják? Most Rezsõ tér, igen. És akkor kimentünk hozzá. Hétre be kellett menni a szerkesztõségbe blokkolni, alvásra két és fél óránk jutott. Most ne vetkõzzetek le, lefeküdtünk, ki hol érte, és fél hétkor keltett a basszus hangú nagymamája, aki úgy ébresztett, hogy rátette a hasamra: Kertész, te dög, itt a reggeli. És akkor föl kellett ébreszteni az Ivánkát, ami a nap nagy szenzációja volt, mert Ivánka nem akart felébredni. Kezdett ordítozni: Menjetek innen, itt nem lehet lakni, el fogok innen költözni. És akkor a nagymama megijedt, békén hagyta, de tíz perc múlva Iván felriadt: Nem keltettük föl, õ megmondta, hogy itt nem lehet lakni, gyerünk, gyerünk. Taxit hívott, és elmentünk taxival – de csak a Bérkocsis utca sarkáig. Mert az nem lehet, hogy a szerkesztõségbe a gyakornokok taxival érkeznek meg. Elképzelhetetlen. Onnan gyalog mentünk. Mosakodás? Ilyesmirõl nem esett szó, és Szenes mindig irigyelte, hogy rajtam látszik a legkevésbé, hogy piszkos vagyok – olajos bõrû, fekete ember. Hát így éltünk.

– Itt, a szünetben mindenfelõl csak egy szót duruzsoltak a fülembe. Tudod, mit? Azt, hogy Csacsifogat.

– Úgy volt, hogy, ugye, a csodálatos Szász Péter megbízott, hogy foglalkozzam operettel. Az igazi becsvágy természetesen egy három felvonásos operett, vagy három felvonásos vígjáték megírása lett volna. A baráti társaságomban mindnyájan ezen tanakodtunk. Volt egy társszerzõm, már ki is volt találva valami. Megírtunk már mindenfélét, és ez nagyon jó vígjátéknak ígérkezett. Egy szép napon sétáltunk az Andrássy úton, mint két úriember a régi világból, és azt mondta nekem: hogy na, mi van, én meg azt mondtam neki: nézd, nem érdekel. Hogyhogy? – kérdezte döbbenten. Úgy, hogy eldöntöttem, én nem fogok többé ilyet írni. Hát – azt mondja –, mit fogsz írni? Azt mondtam neki, mert tényleg nem tudtam, hogy mit, azt mondtam, csak olyat írok ezentúl, ami engem is érdekel, amihez közöm van. Így kezdõdött hosszú és lidérces nyomorúságom.

Valóban abbahagytam a darabírást, mert addig sem jövedelmezett, a rádióból pedig így-úgy meg lehetett élni. Elég az hozzá, hogy eljött 1956, azt végigcsináltam valahogy, kuksoltam a lakásomban, egy 28-29 négyzetméteres izében. A kályha kijött a helyébõl, volt egy szék, azt a kályhának nyomtam, hogy a kályhaajtó ki ne essen, elõttem volt egy másik izé, azon írtam szövegeket. Egyszer csak bejön hozzám egy barátom, méghozzá Kállay Pista, és azt mondja: Mit csinálsz? Mondom neki, írok. Azt mondta, te hülye, éhen akarsz halni? Mondtam neki: Nem ragaszkodom hozzá. Azt mondja: Itt van ez a darab, amit elkezdtetek (közben a társszerzõm disszidált). A Kapornai Józsi, aki haknizik, és aki az ORI-nál nem tudom, mi a fene, azt mondja, ez egy négyszemélyes darab, olcsó, nem kell hozzá semmi, írd meg! Hát, mondom, nem tudom megírni. Majd én segítek, azt mondja, látom, kézbe kell hogy vegyelek stb. stb. Ilyen lelki masszázst adott.

Mondtam, nem tudom kitalálni a történetet, az ugyanis szerelmi história volt. Majd kitaláljuk együtt, biztatott Kállay Pista. És így is lõn. Beültünk a Bristolba, akkor még mûködött, és kitaláltuk a három felvonásos Csacsifogatot, én pedig otthon szépen megírtam. Kapornai Józsi átvette, fölállított egy kis csapatot, és Vámos László, aki most az Operaház fõigazgatója (ami Mahler Gusztáv volt hajdanán), boldogan megrendezte egy kis külön pénzért. Négy személy, díszlet nem köllött, ezt Kapornai berakta a kocsijába, és járták a falut. A négy személy állandóan változott. A mamát néha Gobbi Hilda játszotta, aki el volt tiltva ’56-ban, a fiút Terényi László, a hajdani hõsszerelmes, aki valamiért nem léphetett színpadra, a lány, az folyton változott, és a fiatal negyedik személyt elfelejtettem, de az is mindig változott. A darabot elkezdték vinni, és rájött a Faluszínház igazgatója, Ascher Oszkár, hogy neki is kell egy négyszemélyes darab. Meg kell neked mondanom, hogy amit a Faluszínház egyszer elkezdett játszani, abból meg lehetett élni legalább egy-két évig, mert annyi helyen tartottak elõadást. Azután fölkerült a Vidám Színpadra, Fényes Szabolcs szerzett hozzá zenét, én pedig közben írtam a Sorstalanságot.

De ez nem elég, mert a Csacsifogat olyan nagy sikert aratott, hogy fölkeresett Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója, hogy kell neki tõlem egy vígjáték. Mert ti, Ákos, csak a Csacsifogatról tudtok, a többirõl nem, igaz, nem is mindegyiken szerepelt a nevem. Megcsináltuk a Bekopog a szerelem címût, ami még nagyobb siker volt, ha lehet. Abban volt az a nevezetes sláger, hogy „Járom az utam a macskaköves úton”. Ennek a története nagyon jellegzetes: azt mondta nekem a Fodor Imre, hogy no, itt, ezen a helyen kell nekem egy munkásinduló. Ilyenre gondoltál? – kérdezte Horváth Jenõ, és azonnal elkezdett játszani valamit. Azt mondja: Ez az, ez az! No mármost a szövegíró Zsüti volt, vagyis G. Dénes György. És a G. Dénes György attól, hogy neki egy munkásindulót kell írnia fönn a Svábhegyen, a Golf Szállóban… jött a vonalasnál vonalasabb szövegekkel, mondtam neki, ne õrülj meg, drága Zsütikém, nem ’51-ben élünk, próbálj valami lazábbat. Írt valamit, hogy gyõzünk, meg munkásököl vasököl, mire én, hogy azt nem fogja a közönség igazán élvezni, gondolj arra a számra, volt egy ilyen Stan Kenton-szám a háború után, hogy Fütyülve járom én az éjszakát, erre gondolj, mondtam neki, és erre megírta ezt az izét, ami nagy sláger lett.

Közben, mondom, komoran hazamentem és írtam a Sorstalanságot. Ezekbõl az operettekbõl a hatvanas években meg lehetett élni. Ez mindenképpen jó volt, még az igazolványomba is be lehetett írni. Érvényben volt ugye a közveszélyes munkakerülés. Úgyhogy amikor a személyi igazolványomat elõször cserélték, levittem a rendõrségre, az még ott mûködött akkor a Bimbó úton, és azt kérdezte tõlem a rendõr: Mi a foglalkozása? Mondom: Író vagyok. Akkor hosszan habozott, és megkérdezte: Önállóan ír? Mondom neki: önállóan. És az volt beírva a személyi igazolványomba: önálló író. A szívem szakadt meg, amikor kicserélték ezt a személyi igazolványt.

– Ez azután nyilván elhalt.

– El, mert egy idõ után nem tudtam csinálni, bár Pistával még húztuk egy darabig, ám közben megjelent a Sorstalanság, és akkor átálltam a fordításra. Az operett körül egyre komolyabb bajok mutatkoztak, mert ugyanúgy, mint az újságírásnál, nem voltam képes megcsinálni. Nem tudtam kitalálni a történeteket, egyre gyengébb szövegeket írtam, kénytelen voltam Nietzschét fordítani, mert az jobban ment. Ez, kérlek, a hatvanas évek, illetve a Csacsifogatot, amit emlegetünk, 1958- ban mutatták be, ha jól emlékszem, és körülbelül a hetvenes évek elejéig játszották. A darabok külföldön is mentek, és fönntartottak engem.

– Itt mégis mintha magyarázatra szorulna valami. Ugyanis ez pénzkereset.

– Igen.

– Tehát azt lehet mondani, hogyha az anyagi szükség nem visz rá, akkor egy csomó dolog meg sem születik.

– Igen.

– Ugyanakkor mégis hozzá kell adni valamit az embernek önmagából, a kedélyébõl, a tehetségébõl, legalább egy kicsit.

– Semmit – erre mindig nagyon vigyáztam. Ügyeltem a minõségre: ami rossz, az rossz. Ezek alapvetõ dolgok, ugyanis ha a becsvágyadat átteszed az operettbe, akkor véged van. Akkor se jó operettszerzõ nem leszel, se más.

– Szóval az operettekben lényegében semmi nincsen belõled?

– Semmi. Kínos feladatok voltak, izzadva, nehezen készültek el.

– Ha valaki most visszakeresné ezeket a szövegeket, semmit nem találna bennük?

– Abszolúte semmit, hál’ Istennek. Legalábbis remélem. Nagy szégyen volna, ha mégis.

– És akkor jön a Sorstalanság.

– Voltaképpen abból kell kiindulni, hogy mialatt én operettszövegeket írtam, meg a barátaimmal röhögcséltem, meg teljesen komolytalan életet éltem – mert milyen életet lehetett élni egy komolytalan világban – ezalatt történt velem valami, valahogy zene révén eljutottam egy szöveghez (ezt megírtam Az angol lobogóban), nevezetesen egy Thomas Mann-szöveghez, amit, most bevallom a nyilvánosság elõtt, Aczél Tamás lakásából loptam, s ez nem volt más, mint a Wälsung-vér. Elvittem, hazavittem, és, mondhatni, eldõlt az életem. Nyilván akkor már bennem is megérett valami. Ez a szöveg, ha most elolvasod, nem olyan nagyon nagy, de akkor, 1953–54-ben óriásinak tûnt.

Azelõtt nem ismertem, fiatal koromban kimaradt az az olvasási folyamat, ami természetes lett volna, nem volt könyvtárunk, a háztartásunk szétesett, és elkezdõdött az 1949–50-es õrület, amikor nem lehetett könyvekhez jutni. Eszembe se jutott, hogy beüljek egy könyvtárba, valahogy nem volt meg bennem az igény. Tehát amikor elõször találkoztam olyan dologgal, amiben azt láttam, hogy itt valami történik, az engem olyan mélyen megrázott, hogy attól kezdve csak ez érdekelt. Elkezdtem beszerezni a Thomas Mann- könyveket, ami akkor szerfelett nehéz volt. És elkezdtem olvasni, majd nagyon hamar magam is elkezdtem szövegeket írni, és ezek a szövegek mindig afelé vezettek, amiket átéltem: a terror, a diktatúra stb.

1956 után rengeteg könyvtárat eladtak, én pedig elkezdtem járni az antikváriumokat, és olyan dolgokat szereztem, amiket addig nem is lehetett: Ortega y Gasset, Nietzsche, Schopenhauer. Most is megvan az a Valéry-esszékötet, benne az Európáról és a Michelangelóról szóló esszé, szóval egy csomó olyan könyv, amirõl nem is tudtam, hogy létezik. Elolvastam õket, és megpróbáltam elhelyezni. És megpróbáltam írni. Így történt.

– És az alatt a néhány év alatt, míg elkészült a Sorstalanság… te visszafordultál, és szembenéztél Auschwitzcal? Visszajött lidérces álmokban?

– Nem.

– Mélyen el volt temetve benned?

– El, igen. Amikor visszajöttem 1945-ben, akkor én azt elfelejtettem. De nem úgy felejtettem el, ezt mondtam is neked, csak verbálisan felejtettem el, szóval úgy, hogy elanekdotáztam az egészet, beszélgettem róla, és mindenkinek a szórakoztató oldalát meséltem el ennek a dolognak, a jelentõségét abszolút nem. Elég sokat beszélhettem, mert tudtak róla. Ha most visszagondolok, a barátok közül mindenki tudta. Rejtõ Jenõ egyik regényében, azt hiszem, a Csontbrigádban mindenki valamilyen tulajdonságáról ismeri a másikat. Az egyik embernek cipõje van, a másiknak más… én voltam az az ember, aki Auschwitzban volt. Szóval ezt tudták rólam, de én nem foglalkoztam vele igazán komolyan.

Akkor fordultam vissza hozzá, amikor írni kezdtem, és írni akartam – akkor viszont nem Auschwitzról akartam elsõsorban írni, mert hát, nézd csak, megéltem ezt-azt a Rákosi-világban is, ott is láttam, tapasztaltam, satöbbi. Azt akartam megírni, ami érdekelt: a szisztémát. Szóval hogy milyen az ember; hogyan lehetett 1949-ben átállni; ilyeneket. Hõsök, ellenállók, akik kínzásokat álltak ki a nácik alatt, most mosogatórongyként viselkednek, és így tovább. Tehát az emberek változnak. Amit ’56 után láttam, igazán nagy iskola volt. Érdekelt, hogy lehet így bánni az emberrel, ilyen anyagszerûen, és mivel nem jutottam dûlõre, különbözõ szövegeket írtam. Nem akartak összeállni regénnyé, ezért róttam magamra azt a feladatot, hogy amit átéltem, az kompozíciónak látszik, tehát tessék azzal foglalkozni. És miután nekikezdtem, jöttek a történetek buktatói, mert kiderült, ez sem olyan egyszerû.

– Ugorjunk: megjelenik a Sorstalanság 1975- ben,  és sajátos volt a fogadtatása.

– Kérlek szépen, megmondom neked mi történt akkor. Megjelent a könyv, és semmi sem történt. Keletkeztek nagyon kedves kis cikkek róla, de a dolognak nem volt jelentõsége. Anyagi helyzetem sivárabb volt, mint valaha – azt hittem, egy regényt olyan összeggel honorálnak, amibõl egy darabig megélek, ám szó sem volt ilyesmirõl. Szóval semmi sem történt. Ezzel szemben egyszer csak csöngetnek az ajtómon, és ott áll egy nagyon hosszú ember, kicsit kellemetlen szaga volt, mezítláb, egy saruban, nyár volt. Borzasztóan érdekes, pengeszerû arca volt, világos szeme, egy kicsit ijesztõ volt az egész figura. És bemutatkozott: azt mondja, õ Hajnóczy Péter. Hóna alatt volt a könyvem és az õ könyve is, az elsõ elbeszéléskötete, ami akkor jelent meg, ugyanannál a kiadónál. Õ volt az elsõ író, aki fölvette velem a kapcsolatot… Akkor aztán Hajnóczyval beszélgettünk, és úgy tûnt, jóban leszünk, de persze Hajnóczyval nem lehetett jóban lenni, nem az a gyerek volt, nem baj.

– Persze.

– És aztán 1975-ben vettek föl a Mûvészeti Alaphoz, addig nem, úgyhogy loptam az SZTK-t (úgy fizettem az orvosoknak, mert nem volt SZTK-m), és mehettem le Szigligetre. Jóval késõbb, amikor Szigligeten voltam, talán a hetvenes évek végén vagy már a nyolcvanasok elején ott volt a Mészöly Miklós. Bemutatkoztunk egymásnak, és azt mondta, örül, hogy megismert. Mondom: örülsz, hogy megismersz? Hát olvastad a könyvem? Azt mondja: A Sorstalanságot? Persze, hogyne olvastam volna. Ezzel a magától értetõdõ természetességgel mondta. Megható.

A BESZÉLGETÉST SZILÁGYI ÁKOS KÉSZÍTETTE